Uj Szó, 1955. július (8. évfolyam, 157-183.szám)

1955-07-30 / 182. szám, szombat

1955. július 30. UJSZ0 7 Gabriel Chevallier: Botrány Clochemerle-ben t ^^a^maľiatb CLVI A XVIII., de főleg a XIX. század irodalmában érdekes és kedvelt műfaj" nak számított a komikus eposz. Bevallott, sőt tudatosan hangsúlyozott célja az volt, hogy nevetségessé tegye az eposzt, ezt a ragyogó irodalmi pályát befutott és hosszú tündöklésében szinte örökéletűnek vélt műfajt, amely ekkor már korszerűtlenné vált, és nem volt alkalmas többé a kor mondanivalójának és a fejlődés követelményeinek hü és erőteljes kifejezésére. A komikus eposz a fennkölt és nagyszabású témákat hagyományos költői formában feldolgozó eposzt azzal tette nevetségessé, hogy témául valami túlságosan jelentéktelen eseményt választott, amelyet viszont az eposz magasztos és fenséges pózában énekelt meg. Azon a már önmagában rendkívül frappáns és mulatságos ellentéten kívül — amelyet a szürke, komikus témának a díszes, pompázatos formával és a komoly és ünnepélyes hanggal való szembeállítása teremtett — páratlan népszerűséget biztosított még a komikus eposz számára az elszabadult humor és féktelen vidámság, amelyet a költő az események torz bonyolításán és a jellemek groteszk megformálásán keresztül szinte gát nélkül zúdított az olvasók elé. Gondoljunk csak Csokonai Dorottyájára, Petőfi A helység kalapácsára és rögtön nagyszerű példát, szemléletes, konkrét képet kapunk az elmondottakról. Mindazt, ami most itt a komikus eposzról elhangzott, Gabriel Chevallier Botrány Clochemerle-ben című regénye juttatta eszünkbe, amelynek fordítását a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó nemrégiben adta olvasóink kezébe. Ennek a pompás alkotásnak meghökkentően ötletes művészi felépítése, szerkesztési és stiláris merészsége a fentebb elemzett komikus eposzokra emlékeztet. Komoly terjedelmű, közel- 300 oldalas regényről van itt szó, amely a műfaj legjobb hagyományainak megfelelően elragadó epikai lendülettel és nemes pátosztól duzzadó színes stílusban mond el egy szörnyen közönséges eseményt: egy nyilvános utcai illemhely történetét. Lássuk csak, hogyan alakul ki ebben a mókás regényben az események mozgató magja%s hogyan bonyolódnak e nem mindennapi téma-tárgy köré a cselekmény tarka szálai! 1922-ben vagyunk, egy bortermelő francia kisvárosban, amelynek lokálpatriotizmustól áthatott korlátolt és jómódú _ polgárait szörnyen bántja, hogy szeretett városkájukról annak ősrégi falain kívül már a kutya sem tud. A titokban politikai karrierről álmodozó polgármester mindenáron országos nevet és népszerűséget akar tehát szerezni Clochemerle-nek. Ezt pedig valami nagyobb szabású és az egész lakosságnak érdekeit szolgáló demokratikus intézmény létrehozásával akarja elérni. így jut el a nyilvános illemhely gondolatához, amelyet aztán a képviselőtestület élénk helyeslésétől kísérve tettre is vált. Clochemerle népe csakhamar nagy napra ébred: megyei és országos politikai tényezők megtisztelő jelenlétében és költői ódák elhangzása közben kerül sor a nyilvános „intézmény" leleplezésére. Az ünnepélyes aktus megtörténte után a clochemerle-i férfiak büszke örömmel „avatják fel" a városka vezetőségének ezt az új vívmányát. Mindenki elégedett, mindenki a jól kiérdemelt hírnév fényében sütkérezik, csak a klerikális aggszűzek ádáz csoportja dúl-fúl és fenekedik az illemhely ellen. Az aggszűzek a jó erkölcsök és közszemérem nevében heves agitációba kezdenek, és az általuk ördögi műnek titulált alkotás azonnali lerombolását követelik. Ez az alattomos támadás a városka eddigi idillikus nyugalmát teljesen felborítja, és a lakosságot a veszélyeztetett „intézmény" körül egymással elszántan acsarkodó két pártra szakítja. A kedélyek felzaklatott hullámzása azonban a város falain is túlcsap. A clochmerle-i incidens csakhamar országos üggvé duzzad, amellyel a megye, sőt a kormány is kénytelen foglalkozni. A kormány a nyugalom helyreállítására katonaságot küld Clochemerle-be, ami a város kikapós aszszonynépsége körében élénk visszhangra talál, de a férfilakosságnak és a kormány ellen mindent felhasználni igyekvő ellenzéki pártoknak elkeseredett ellenszenvét váltja ki. Clochemerle nyilvános illemhelye már-már kormányválsággal fenyegeti az országot, amikor aztán a „bölcs" polgármester és a „még bölcsebb" polgári politikai hatalmak együttes erővel és egymástól persze különböző engedményeket kicsikarva, elsimítják az esetet. Clochemerle városa és népe újból viszszazökken az egyhangú életbe és a szürke ismeretlenségbe, amelyből mindössze az emeli ki, hogy most már eav nemes harccal megvédett „közalkotása" is van, polgármesterének gomblyukában pedig ott díszlik az incidens likvidálásában szerzett bokros érdemeinek jutalma: a becsületrend piros szalagja. Felötlik bennünk a kérdés, vajon mi késztette az írót ennek a féktelen és mindent elsöprő humorral átszőtt könyvnek a megírására? Vajon csak gyönyörködtetés, szórakoztatás volt-e a célja és komolyabb eszmei mondanivaló megfogalmazására nem gondolt ebben a regényben? Kérdésünkre a regény megszületésének ideje és az akkori francia társadalmi viszonyok vizsgálata adhatja meg a feleletet. Gabriel Chevallier 1922-ben, tehát közvetlenül az első világháború után írta meg ezt a regényt, illetve ebben az időpontban játszatja le annak cselekményét. Ekkor — a kapitalizmus átmeneti stabilizációja idején az imperialista háborúból győztesen kikerült Franciaországot viszonylagos jólét és gazdasági konszolidáltság jellemezte. A konjunktúrát élvező francia polgárság idilli megelégedettségben élt, és örült a jelennek. A vagyongyarapító és garaskuporgató hajlamairól olyannyira ismert és tipikus francia kispolgárságra is ez a megelégedettség és derűs jóllakottság volt jellemző. Parlagi életének egyszerű érzéki örömeit élvezve ez a máskülönben jóian réteg sem gondolt a jövőre^ a konjunktúra után elkerülhetetlenül következő válságra. G. Chevallier regénye a kispolgárságnak ezt az önelégült magatartását, elpuhult és dekadenssé vált életformáját mutatja be mesterien. Leleplezi az ernyedt túlhízást, szellemi elzsírosodást és tompaságot, az erkölcsi érzéketlenséget. és eszmenélküliséget ebben a nagymúltú társadalmi osztályban, amely valamikor lelkesültségtől égve bevehetetlennek hitt fellegvárakat, Bastilleokat ostromolt meg azokért az eszmékért, amelyeket most politikai pártjaival prostituálni enged és maga is prostituál. Ez a jólétben pöffeszkedő, testi örömökben elvesző tunya kispolgárság nevetségességével és pojácaságával mintegy önként kínálja oda magát az író paródiát teremtő féktelen humorának. Ily módon lehetne magyarázatot találríi arra a szélsőségesen szatirikus ábrázolásmódra, amelyet G. Chevallier regényében alkalmaz és amellyel a nevettetés lehetőségeit szinte teljesen kimerítve, egy pillanatnyi derültségmentes szünetet sem enged az olvasónak. Ez a páratlanul élénk és féktelen, szinte tobzódó szatíra a regénynek nagy értéke, de egyben fogyatékossága is. A gúny és humor ugyanis teljesen elönti, elárasztja a regény minden részét, a mű épületének minden eresztékét: erre a sorsra kerül természetesen az eszmei mondanivaló is, amely a maga sötétebb tónusával csak elvetve, itt-ott tud előbukkanni éá a humor csillogó hullámaiból kikandikáln.. Az eszmei mondanivalónak ez az elvesztése, ellepleződése okozza aztán azt, hogy az olvasó némely helyen úgy érzi, úgy gondolja, mintha ez a regény minden eszmei és erkölcsi értéket elvetne és a teljes cinizmus talaján állna. Ez persze, mint fentebb is láttuk, egyáltalában nincs így, de azért nem ártott volna, ha a kiadó egy rövid előszószerű tájékoztatással az ilyen félreértések keletkezését megelőzte volna. Egyébként a Csehszlovákiai Magyar Kiadó ezzel a könyvvel is bebizonyította, hogy jó és érdekes munkákkal akarja olvasóközönsége érdeklődését meghálálni és igényeit kielégíteni. A magyar irodalom sok kitűnő művének kiadása után a világirodalom gazdag terméséből is szerencsés kézzel válogat. Dr. Turczel Lajos. i i i i I Napfény lobog szikrázva messze, í idecsillog, s itt esőverte | földek között rohan a gyorsvonat. A földön vemhes felleg árnya, az ázott-érett búza várja az aratókat s a napsugarat. Ott állok az ablakban, nézem a vidéket. Az erdőszélen fehér házak, pléhtetejű torony. Kicsiny falu a Vág-kanyarban megbúvik szemérmesen, halkan, innen indultam útnak egykoron. így ismertem mindig, mióta messze járok, s csak egy-egy óra, mit ott töltök a vén fedél alátt. Üjság semmi. Mi is lehetne?! Csak átkozzák az istenverte | szárazságot, s hogy az eső szakad, j ha nem kell. A sok Kovács, Baiog, f Szőkék, Feketék, Kisek, Nagyok csikorognak, hogy a búza pereg. S ha bár már holnaptól nem esne, nem győzi meg az úristen se egyszerre mind, nemhogy az emberek! Baj lesz megint, mondom, szegények — ám ahogy az újságba nézek, egy kis híren a szemem megakad: A falum neve, kombájn, traktor, aratóbrigád, de hisz akkor elkésve lábon kenyér nem marad ... Babos László. Új természeti szépségünk: A \GOMBASZEGl CSEPPKŐBARL4NG A természeti szépségekkel amúgy is bőrelkédő Gömör a közelmúltban a természet csodás kezének újabb gyönyörű alkotásával gazdagodott. Ez év május közepén megnyitották a közönség számára az újonnan jeltárt gombaszegi cseppkőbarlangot. • Gombaszeg néhány épületből álló kis majorság a szilicei fennsík lábánál. A közeli Szalóc községhez tartozik. A Hajdani földbirtokos udvarháza, a gazdasági épületek, meg a valamikori cselédek alacsony házai bőven termő gyümölcsfákkal övezve ott bújnak meg a sűrű, erdőborította meredek tövénél. A nyári nap gazdag sugaraiban fürdő réten a lekaszált száradó rendek erős szénaillata keveredik az erdő ózondús levegőjével. A tiszta levegő mély szippantásokra ingerli a táguló tüdőt. A kiránduló szeme hosszan elgyöhyörködik a tájban. A sebes sodrú Sajó itt szeli ketté a Dél-szlovákiai Karsztot a pelsőci és a szilicei fennsíkra. Jobbkéz felől ide látszik a rozsnyói Ivágyóhegy erdős oldala, amely már a Gömöri Érchegység része. A Sajó völgye itt öszeszükül, elkeskenyedik. A fennsík meredek mészkőoldalai hosszú kilométereken át kísérik a völgyet kettészelő vasúti sínpárt és az országút fehér szalagjait. A folyó túlsó partján a gombaszegi kőbánya nyitott oldala óriási vörös sebként tarkítja a láthatárt. Az egymás után következő sok méter magas fejtési helyek óriások számára készített lépcsőknek tűnnek. A barlangkutatók régóta sejtették, hogy a szilicei fennsík oldala barlangot rejt magában. A hegy lábánál előtörő föld alatti patak erre engedett következtetni. A rozsnyói barlangkutatók merész csoportja a szilicei jégbarlang iránijából a föld alatt folyó feketepatak medrén keresztül hatolt be elsőnek a barlangba. Bátor vállalkozás volt. A barlang bejárata magasan el volt öntve vízzel, amelyet a fennsík oldaláról legurult kövek és az iszap duzzasztott fel. Az ősidők óta rejtett helyen fekvő bejárat miatt az ősemberek sem használhatták a barlangot menedékhelynek. Emberi kéz érintése nélkül maradt fenn egészen a legutóbbi időkig, amíg a kutatócsoport tagjai lámpáinak fényében a barlang elsőnek mutatta meg emberi szemnek csodás szépségű cseppkőalkotásait. A Gombaszeg felírású táblát viselő kis állomásról gondozott' út vezet az új kirándulóhelyhez. Az első irányjelző tábla 10 percnyi távolságra ígéri a tseppkőbarlangot. Jó húszperces gyaloglás után tűnik fel a második tábla, amely újabb tízpercet ígér. Inmn viszont már alig pár percnyi járás után elérünk a zöldre festett L-alakú csinos menedékházhoz. Lehet, hogy az első táblát maratoni futók számára készítették, akik rekordidő alatt futják le a kiadós távolságot, a másodikat talán azért helyezték közelebb, hogy a futásban kimelegedett kiránduló a rövidebb utat úgy is lassan teszi meg. A gyönyörű tájék, a susogó fenyőfák, a kristálytiszta csobogó patakok, az öreg diófákon csacsogó ezerhangú madársereg azonban feledteti a jelzőtábla okozta apró bosszúságot. Ezer közül, ha akad egy kiránduló, aki ilyen körülmények között az óráját nézegetné. A menedékháztól a barlang bejárata mintegy 100 méterre van. Délelőtt 11 órakor népes társaság indul el a fiatal vezető kíséretében a keskeny erdei úton, az összeboruló, nappal is félhomályt tartó lombkoronák alatt a barlang megtekintésére. Széles vasajtó zárja el a bejáratot. Amíg a vezető a zárral bajlódik, a korlát mögül lenézünk a néhány méter mélyen alattunk, a barlang természetes bejáratán előtörő patakra. A mostani bejárat ugyanis mesterséges, 30 méter mélyen emberikéz alkotta müfolyosó vezet a barlang belsejébe. Ez a rész nagyon hasonlatos a gömöri vasércbányák tárnafolyosóihoz. Beljebb kiszélesedik a folyosó és beletorkollik az első nagyobb csarnokba. Közvetlenül a bejárat mögött, a Herkules-teremben két földalatti lllllllt|[lllll!!ll!ll!ll!l!:l>il[!|!!|l]|!l|l I • IIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII llllll I•II»I1»II»II»II»II»I1111•!!• Il»ll• 11BIl^llBlIll!• 11BTI*11• 11«II«1I»II111• 11«ll»ll

BIIBIIIIIBIIBIIBIIBIIBII• U" 1 í» dralásko A búza leng, a kasza peng, az öreg János elmereng ... Szájában kiégett pipa szára s rágondol sok-sok régi nyárra. Erős legény volt. Cseléd. Csak úgy rengett kezében a kasza — különben nem kellett volna az úrnak — és vágta a rendet, a más birtokán rendet teremtett. Jó fajta volt. Csak ezen múlott, hogy idő előtt el nem hullott. Vetett, aratott töménytelen holdat s maga nem tudta, hogy mit eszik holnap. Ereje nagy volt, a kenyere kurta — verje meg az isten — hát a másét túrta hajnaltól éjjelig. Amíg aztán vén lett és kihajították. Ezt adta az élet. A búza leng, a kasza peng, az örea János elmereng . . . Eszébe jut hűséges párja, az Erzsi. Biz' az már nem látja, mi lett e földön, hogy fordult a kerék. De kár, hogy nem fordult valamivel elébb! Itt zúg a kombájn. Jani fia hajtja. Amott meg a traktor, unokája rajta úgy feszít, mintha csak négyes hintón ülne, odakiált neki: „Apó, mért nem ül le? Ott a bokor alján szalonna, meg jó bor..." Többi szíves szavát elkapja a motor. János csak integet: „Ne legyen' rám gondod, életemben soha sem voltam ily boldog." Mit tudják ezek azt, így-úgy a mindenit — morog zsörtölődve — hogy milyen jó nekik. És könnye titkon mosolyba vész. Hogy milyen boldog az unokája, azt iqazán csak ö tudja, látja, a volt vén cseléd, ki visszanéz. SIMKÓ MARGIT illlllllllllllllllll!lllllnl:ll>IIIIIMIl!llllllll!llill»UI:llllllllill::r:illlľl IUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIÍIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIKII.'I'IIMIIIIIIIIIIIIIIIÜJÜIIIIIIIIIIIIIIIIÜIIIIIIIIII .1 II lllll.'l I I. Ilii:.llllll patak vize egyesül. A már előbb említett Feketepatak és a Borzovaipatak, amely a hasonló nevű község határában lévő nyírsári víznyelőn keresztül folyik le. Ez a második patak csak időszaki, hóolvadáskor és esős időben szállítja a vizet. Már a barlang első terme, a Herkules-terem megragadja a látogatót. Közepén az olimpiai fáklyához hasonló, mintegy másfél méter magas cseppkőképződmény áll. Gyönyörű a Tündér-terem a tündértóval és ezt követően a Márvány-terem, amelyben nyolcméteres márványkút van. A baümng legszebb, legmegragadóbb része azonban a két cérnaterem, a Béke- és Bölcsesség-terem. Ezekben ritka fonál finomságú cseppkőképződmények találhatók, amelyek mintegy hatalmas függönynek gyönyörű rojtjai . függnek alá a mágusból. A leghoszszabb közülük 3 méter hosszú, átmérőjük nem egész fél centiméter. Ezekből a finom képződményekből egy milliméter hosszúságú átlag 15 év alatt nő meg. A Bölcsesség-teremben ezenkívül a gyönyörű színárnyalat is megragadja a nézőt. A terem közepe tiszta fehér mészkő, balra vörös színárnyalatú, jobbra pedig egészen fekete falat világít meg a lámpák fénye. Az egymás után következő termek és folyosók sok látnivalóval szolgálnak. Strecsnó várát utánozza az egyik cseppköálakzat, másutt szinte megszólalásig hasonló bagolyalak gubbaszt, oszloptetején nyitott könyv, női fej, fekvő ravatal, oldalain gyertyatartókkal, a katakombában a fejünk fölött lévő lapos szikla egész alacsonyra ereszkedik, a patak .sötétzöld színt vesz fel, majd tóvá szélesül. A kinti meleg után eleinte jólesik a barlang hűvössége. Később azonban sokan felhajtják gallérjukat. Jól tette az egyik öreg bácsi, aki úgy látszik, tapasztalt kiránduló lehet, hogy meleg kabátot hozott magával. Nekünk, akik csak nyáriasan voltunk öltözve, ugyancsak jól esett a barlang megtekintése után a nyári nap forró símogatása. A menedékház udvarán, a terített asztalok mellett még jóidéig elbeszélgettünk vezetőnkkel. Tőle tudtuk meg, hogy az új kirándulóhely iránt nagy az érdeklődés. Két hónap alatt több mint 12 ezer látogató tekintette meg. A nagy barlangrendszerből eddig mintegy 2 kilométer hosszú folyosót derítettek fel, ebből kb, 30b méter megtekinthető. A barlang egyik legszebb része lesz a Feketepatak folyosója, amelyben két kilométer hosszú földalatti csónakút lesz. A folyó alja faltól-falig vízzel telve, maga a folyosó helyenként 20 méter magas, a víz mélysége pedig 2—3 méter. Az egész barlang két folyosóra oszlik. A Borzovai-patak ismert folyosója 200 méter hosszú. A barlang, teljes feltárása után, minden bizonnyal a kirándulók tízezreit fogja vonzani. Gál László