Uj Szó, 1955. június (8. évfolyam, 131-156. szám)

1955-06-07 / 136. szám, kedd

KELETSZtBIRIAI TENGER äSN,, jl im CSEHSZlni.V"" -*<i-*-í [(Ciumí (i^ fikus 119^0 111954 TÖUÖKORSZACi SZAUO-AKAOIA' 1955. jtihrus 7. A fenti térkép a föld szárazföldjének jelentós részét, közel felét ábrázolja. Rajta van Európa és Ázsia, vagy ahogyan együttesen nevezik Eurázia, jóformán egészen. Ennek az óriási ikerföldrésznek legnagyobb részét a Szovjetunió egymaga foglalja el, s « térkép rajzolójának nagy gondot okozott, hogy az európai népi demokratikus államokat arányos méretben úgy tudja feltüntetni,, hogy azon belül ábrázolni lehessen iparuk növekedését is. A berajzolt gyári épületek körvonalai ugyanis azt akarják megmutatni, érzékeltetni, hogyan nőtt a béketábor országainak ipara a második világháborút megelőző utolsó békeév óta. Csak Kínánál szerepel összehasonlítási alapul az 1949. esztendő, vagyis a nemzeti felszabadító háború befejezésének éve. Amit a térkép mutat, azt pontosabban megadhatjuk számokkal is. Igy a Szovjetunió ipara 1940 óta körülbelül 5,3-szeresére, a népi Kínáé 1949 óta 4,2-szeresére, Lengyelországé 1937 őta négyszeresére, Csehszlovákiáé több ttlint kétszeresére, Magyarországé háromszorosára, Bulgáriáé 5,2-szeresére, Komániáé 2,7-s'zeresére, Albániáé 11,4Szeresére és Mongóliáé 1940 óta 3,7Szeresére növekedett. A számok, a térkép és a jelképek azonban együttvéve sem beszélnek mindenki számára érthető nyelven, miután nem mindenki tudja felbecsülni azt a különbséget, ami például Csehszlovákia iparának megkétszereződése és Albánia iparának megtizenfegyszereződése között van. Számos más statisztikát js felsorolhatnánk a íiéketábor országainak, elsősorban a Szovjetuniónak gazdasági fejlődéséről. De még a gazdasági dolgokban jártasak sem tudják mindig teljesen és helyesen felmérni, hogy mit jelent például évi százmillió tonna szénnek kibányászása, tízmilliárd kilowattóra elektromos áram előállítása, vagy egymillió tonna kőolaj termelése. Még a mezőgazdaságban dolgozónak is nehéz elképzelnie százharminc milliárd pud gabonát, amit a Szovjetunió évenként termel. Ezért megkíséreljük másképen érzékeltetni azt az óriási, egyedül a szocialista társadalmi rendben lehetséges gazdasági fejlődést, amin a szocialista és a szocializmust építő országok szemünk láttára keresztülmennek. Mindenki emlékszik rá, hogy Hitler „tudósai" csalhatatlan biztonsággal kiszámították a német gazdasági és hadigépezetnek feltétlen fölényét a Szovjetunió fölött. A vita náluk nem azon folyt, hogy gazdasági és katonai fölényükkel legyőzik-e a Szovjetuniót, hanem csak abban a tekintetben volt közöttük „nézeteltérés", vajon egy hónapig, vagy pedig — tekintettel az óriási távolságokra — esetleg három hónapig tart-e a hadjárat. „Minden eshetőséget előre számításba vettünk" — harsogta Hitler minden lehető és lehetetlen alkalommal, s 1941. év nyarán és őszén jó egynéhányszor személyesen bejelentette a világnak, hogy a Szovjetuniót véglegesen legyőzte. A moszkvai téli csata után ez a nagy biztonság és önbizalom ugyan kissé megcsappant, de már 1942 nyarán újra egy-két hét kérdésének tüntették fel a német fasiszták Sztálingrád, Moszkva és Leningrád elfoglalását és ezzel a Szovjetunió elleni háború befejezését Ebben az időben Hitler rendelkezésére állt egész Európa ipara és munkaereje, neki dolgoztak nemcsak a megszállt államok, hanem néhány semleges állam is, mint például Svájc és Svédország. Ezzel szemben a Szovjetunió gazdaságilag jelentős területei, így a szén- és acéltermelés tetemes részét nyújtó Donbasz a fasiszta megszállás igáját nyögte. Mégis már az 1942. év végére a veszélyeztetett területekről átköltöztetett és elsősorban a front szükségleteire átállított szovjet gazdaság a haditermelés minden ágában anyagi fölényt is tudott biztosítani csapatai számára, aminek világtörténelmi bizonyítéka a diadalmas sztálingrádi megsemmisítés csata. Ha tehát az utolsó békeév, vagyis az 1940-es esztendőhöz képest megcsökkent területtel és így megcsökkent gazdasági alappal rendelkező Szovjetunió 1942-ben egyedül felülmúlhatta a hitleri Németország és az őt kiszolgáló Európa egész gazdasági és katonai erejét, felmérhetjük, milyen óriási, legyőzhetetlen erővel rendelkezik a Szovjetunió, amikor ma ipara az 1940. évben rendelkezésre álló iparnak több mint háromszorosa. Vagy más szóval, a mai imperialista támadónak gazdaságilag több, mint háromszor olyan erős Szovjetunióval kell számolnia, mint amilyennel Hitlernek kellett megküzdenie 1941-ben. De még ez az összehasonlítás sem fejezi ki teljes mértékben a Szovjetunió vezette béketábor megnövekedett erejét. 1941-ben a Szovjetunió egyedül harcolt a német, olasz és a többi európai fasiszta hadsereg ellen. Sőt úgynevezett „szövetségesei" is egészen 1944 nyaráig inkább Hitlernek jelentettek segítséget, mint a Szovjetuniónak. A második front megnyitását évekig halogatták. Az úgynevezett légiháború pedig tönkretette ugyan a német, olasz, csehszlovák és magyar városokat, de egyáltalán nem akadályozta meg a hitleri hadigépezet gazdasági fejlődését. A német haditermelés ugyanis a nyilvánosságra hozott hivatalos adatok szerint 1944 őszén volt a legnagyobb. Mindez beszédes bizonyítéka annak, hogy a szövetségesek „segítségét" a Szovjetunió alig érezte. Ma ezzel szemben a Szovjetunió oldalán Európában közel százmillió lakossal rendelkező népi demokratikus államok állanak és építik Iparukat, egész gazdaságukat a szocialista társadalmi rend által lehetővé tett hatalmas iramban. A kapitalista Lengyelország például évtizedeken keresztül elsősorban bányamunkásokat szállított külföldre szén helyett. Aki megfordult a háború alatt a belga, a luxemburgi, saarvidéki vagy északfranciaországi szénbányákban, azt hihette, hogy valahol Czenstochova környékén jár, színtiszta lengyel területen, mert annyi volt ott a bevándorolt lengyel munkás. A felszabadulás óta a lengyel bányászok tízezrei tértek vissza hazájukba, és munkájuknak köszönhető, hogy Lengyelország Európában a széntermelés tekintetében a harmadik helyen áll, és energetikai alapja, egy főre számítva, a legnagyobb egész Európában. Vagy megemlíthetjük hazánkat, az iparilag fejlett Csehszlovákiát, amely már a kapitalista időkben is a föld tíz legjobban iparosított országai közé tartozott. De amíg a tőkés időkben Csehszlovákiának több mint száz esztendőre volt szüksége ennek az iparnak a kiépítéséhez, a népi demokratikus Csehszlovákia egyetlen ötéves terve alatt megkétszerezte ezt a világméretben is jelentős ipari kapacitást. Még nagyobb és szembetűnőbb a fejlődés az olyan volt félig ícudáíiis és félig kapitalista országokban, mint Magyarország, Románia és Bulgária, amelyek szintén alig néhány esztendő alatt elmaradt mezőgazdasági országokból fejlett iparral és mezőgazdasággal rendelkező, szocializmust építő államok lettek. Az egymillió lakosú Albánia a második világháború befejezése óta több mint tizenegyszeresére építette iparát. Természetesen ez nem jelent annyi új ipartelepet, mint például a csak kétszeresre fokozódott Csehszlovákiában, miután Albánia 1945-ben iparral alig rendelkezett. A varsói szerződést ugyancsak a Szovjetunió és hét európai népi demokratikus állam, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Albánia és e Nérrfet Demokratikus Köztársaság írták alá, de a népi Kína jelenlevő megfigyelője kijelentette, hogy országa annak tartalmával és szellemével teljesen egyetért és támogatja célkitűzéseit. A béketábor erejéhez tehát hozzá kell számítani a föld legnépesebb birodalmát, a hatszáz millió lakosú Kínát is. A földnek ez a legősibb kultúrával rendelkező, szorgalmas, fegyelmezett és szinte beláthatatlan mennyiségű feltárt és még feltáratlan természeti kinccsel rendelkező országa állandóan növekvő gazdasági, politikai és. katonai erejével világméretben jelentős támasza, oszlopa a béketábornak. Fokozza ezt az erőt a távolkeletá térségben a romokból csodálatos gyorsasággal felépülő Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, valamint a Kína déli határán egyre jobban erősödő Vietnami Derrvoíkratikus Köztársas&g. De még egy nagy politikai és gazdasági fontosságú különbség áll fenni a béketábor javára a múlttal szemben. A hetvenrnilliós, igen fejlett nehéziparral rendelkező német nép ma nem szolgálja egységesein a fasizmus parancsuralmát. A második világháború borzalmas tanulsága, a Szovjetunió okos és következetes német politikája, amely a fasiszta hadigépezet megsemmisítése óta mindent megtesz egy egységes, békeszerető, demokratikus Németország megteremtésére, azzal až eredménnyel jár, hogy a német népnek jelentős része, elsőábrban a Német Demokratikus Köztársaság közel húszmillió főnyi lakossága, már nem rántható bele imperialista kalandokba, még akkor sem, ha Hitler helyébe az ameHkai monopólkapitalisták léptek. A Szovjetunió külpolitikájának fő törekvése, — és ezt a varsói szerződés is teljes mértékiben támogatja, — hogy a német népet újra egy álamban egyesítsék, olyaii államban, amely nem fészke egy új háború kitörésének, — hanem ellenkezőleg, egyik pillére az európai békéi politikáinak. írhatnánk a világ béketáborának további hatalmas tartalékairól, amelyek a nemrég Bandungban megtartott konferencián nyilvánultak meg és beszéltek mindenki számára érthető nyelven. A gyarmati és félig gyarmati somban élő ázsiai és afrikai népek százmilliói nemzeti felszabadulásukért folyó küzdelmükben egészen biztosan nem erősítik az imperialisták háborús erejét. A fenti térkép tehát, — bár az Elba folyótól Kamcsatka végső csücskéig több miint tizenkétezer kilométeren keresztül felöleld a világ legnagyobb kontinensét, — nem mutatja meg és nem is mutathatja meg még körvonalakban sem a világ béketáborának egész erejét. Mégis ez az a sziklaszilárd, egytséges politikai, gazdasági és katonai alap, amelyen — hasonlóképpen, mint tíz esztendővel ezelőtt — megtörne, ha sor kerülne rá, a világ imperialista hatalmainak minderi háborús vállalkozása.