Uj Szó, 1955. április (8. évfolyam, 78-102. szám)

1955-04-16 / 90. szám, szombat

1955. április 21. UI

S Zö 7 Hogyan ismerkedtem meg Leninnel... Irta: Vlagyimir Boncs-Brujevics, a történelemtudományok doktora Júoie&d

M lao Otízá gk ^DáL VÉRES SZONETTEI V. Boncs-Brujevics, e cikk írója, a Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik legrégibb tagja. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt tevékeny részt vett a forradalmi munkában. A forradalom után három éven át a Népbiztosok Tanácsának ügyvezetői tisztét töltötte be. Jelenleg irodalmi és tudományos munkásságot végez. Moszkvában 1894,.. Abban a szerencsében volt részem, hogy hosszú éveken át, ifjú koromtól kezdve Vlagyimir Iljics Lenin vezetése alatt dolgozhattam. Leninnel 1894 elején ismerkedtem meg Moszkvában. Megismerkedésem H következőképpen történt. V. I. Lenin nénje, Anna Uljanuva, férje nevén Jelizarovu, jó ismerősöm volt. 1894 januárjának első napjaiban Anna egyszer így szólt hozzám: — Nem akar részt venni azon az esten, amelyen V. V. (V. Voroncov a narodnyik-mozgalom teoretikusa) tartja a referátumot, az opponensek pedig a „mieink" lesznek? Nagyon szívesen beleegyeztem. Január 9-én felkerestem Annát, s megkaptam tőle a címet, ahol az összejövetelt akarták tartani. Este 7 óra tájban beléptem a Zaleszkaja-féle könyvesboltba, ahol mindenki ismert, és érdeklődni kezdtem az új könyvek felől. Rövid idő múlva odamentem az üzlet tulajdonosnőjéhez, és néhány mondatot váltottam « vele, majd megmondtam a jelszót. Az asszony elmosolyodott, és vidáman, elég hangosan mondta: — Hát ez nagyszerű! Nagyon érdekes! Menjünk a dolgozószobámba .. Előretessékelt, s én beléptem. A háziasszony becsukta az ajtót, s nem szólt egy szót sem, hanem ujjával a másik, belső ajtóra mutatott, odavezetett és nagy barna szemével témmosolygott: — Menjen be, már várják. Ez az én lakásom. Az ajtó zajtalanul nyílt. Egy félig sötét szobában találtam magúm. Hozzám lépett egy 16 év körüli leány, alighanem tanfolyamhallgató lehetett. — Jöjjön csak — mondta, majd kézenfogott és hozzátette: — Vigyázzon, itt sötét van! Végigmentünk a folyosón és bejutottunk egy tágas, petróleumlámpával megvilágított szobába, ahol már több felöltő lógott. A leány bevezetett egy terembe, amelynek közepén hatalmas ebédlőasztal állt, körülötte székek. A szobában már vagy 15-en lehettek, javarészt a szomszéd szobába — a vendégszobába — vezető széles tölgyfaajtónál csoportosultak. A vendégszobából csakhamar kijött Anna Uljanova. Amint meglátott, kedvesen elmosolyodott, és odajött hozzám. Szemével egy középtermetű, körTegnap este megint verseket ol- i vas tam. A költő, Percy Bysshe Shelley, akinek versére különösen felfi- | gyeltem, egy esztendővel a mi Petőfink születése előtt, 1822-ben Olaszországban, a speziai öbölben veszett a viharos tengerbe. „Dal Anglia férfiaihoz" a vers címe és úgy érzem, hogy a világirodalom e nagy forradalmi költőjének harcias hangja ma is időszerű. Nagy költő az igazságot mindig a legegyszerűbben, mindenki számára érthető nyelven, a poézisnek megragadó varázsával fejezik ki. így Shelley is: „Angol férfiak, mért arattok, ha mindig a porban maradtok? mért szősz szegény angol takács, ha a ruhád elhordja más? Van, munkás, házad és szerelmed, kenyeredért nem kell perelned? Akkor hát mi a díj, a bér a könnyedér, fájdalmadér? Te vetsz s vetésed más aratja: kincsed van, s másnál a lakatja; szősz, s jó ruhát csak "úrfi hord, van kardod, s elveszi a lord. Vess, s légy ura <áp aratásnak; gyűjtsél, s ne engedj senki másnak! Szőj, s jó ruhád oda ne add; kovácsolj kardot, s védd magad." szakállas férfi felé intett, s halkan mondta: — V. Voroncov. Ekkor láttam először a narodnyikoknak ezt a hírességét, akinek rendkívül unalmas könyvelt nagy türelemmel mégis csak sikerült végigolvasnom. Megkezdődött a referátum. Mennél többet beszélt a rozmárképű Voroncov, sürQ bajuszát mulatságosan pödörgetve, annál többet járkált fel, s alá a vendégszobában egy ismeretlen, fiatal férfi. Hol felugrott a helyéről, hol visszaült, hol összeráncolta szemöldökét, hol elmosolyodott. Voroncov végre befejezte mondanivalóját, és szinte beledőlt a párnás karosszékbe, amelyet a fiatal tanfolyamhallgató leány tolt oda neki, aki egyre csak őt nézte szerelmes szemével. Az ismeretlen férfi beszélni kezd Az elismert teoretikusnak számító előadóval senki sem szállt vitába. Ekkor azonban a vendégszobából felcsendült egy hang: — Szót kérek! — s láttam, hogy az emberek feje felett egy vékony kéz emelkedik a magasba. Mindenki az ajtó felé tekintett A háziasszony megfordult karosszékében, és feltette lornyettjét, amelynek vékony, csillogó aranylánca a keblére hullott... Az ajtóból félrehúzódtak az emberek, s megláttam azt a férfit, aki a referátum alatt járkált a vendégszobában. Odalépett a küszöbre és beszélni kezdett. Halvány arcán piros rózsák égtek. Tekintete átható volt. Mindenki elcsendesedett. — Bennünket itt kioktattak, hogy alaposan vegyük fontolóra Marx „idejétmúlt" elméletét — kezdte az ismeretlen fiatalember, megnyomva minden egyes szót. — Dicséretreméltó óhaj, azt mondhatom! De szeretném, ha tisztelt előadó megmondaná, milyen célból kell részletesen és alaposan megismerkednünk Marx „közgazdász" „idejétmúlt" tanaival? Egyébként ez érthető! Nekünk, az ifjú nemzedéknek, mindent pontosan ismernünk kell, közte — hogy is mondhatnám legudvariasabban? — a narodnyik-mozgalom valóban idejétmúlt, nagyon is gyengécske, vérszegény és gyakran teljesen ostoba, ósdi és szegényes elméletét általában, a narodnyik-mozgalom gazdnsági elméletét pedig különösen ... Ami Marxot illeti, azt tanácsolnám a tisztelt előadó úrnak, hallgatóinak és barátainak. hogy valóban elmélyülten foglalkozzanak a Tőke írója egész elméletének tanulmányozásával, hogy megrozzant elméleti felkészültségüket a manapság marxizmusnak nevezett tiszta tudomány ismereteivel és a marxizmus felülmúlhatatlan dialektikus módszerével gazdagítsák, amelyről, mint ahogy gondolom, a tisztelt előCsupán tizenhat sorra volt szüksége a költőnek, hogy konkrét bizonyságot tegyen forradalmiasságáról és harcot hirdessen a kizsákmányolók, a háborús gyilkosok ellen. Az osztályharcot vívó angol munkásság szívesen forgatta már a múltban is Shelley műveit és e vers szárnyaló sorai lelkesítették az angol proletárokat, hogy a költő is az ő szenvedéseikből és harcukból merített erőt. Nagyon szeretem olvasgatni a verseket; orosz, angol, vagy német kiaszszikus után jelenkori poétáink egyegy versét ízlelgetni, figyelni dallamára, mondanivalójának bensőséges hangjára. Így nyúltam Kónya Lajos kötete után. Honfoglalók című verséi kétszer is elolvasom. Nézem figyelem, mit vall a költő a törvényről, a paragrafusról, amelytől azelőtt anynyira féltek, szinte írtóztak a dolgozók. Nézem, figyelem, hogy mindössze három-négy sorra van szüksége Kónyának, hogy elmondja: a törvény, rendszerünknek ez a hatalmi eszköze me mindnyájunk egységes akaratának kifejezője: „Valóság hát, hivatalos! A komor, jogászos, papos paragrafusok életükben először tartanak velünk — ..." adónak halvány fogalma sincs. Eiiért hát igyekszünk, hogy legalább példákban egyet-mást megmagyarázzunk neki. Felzúdult a terem: „Hogy merészeli?" „Micsoda vakmerőség!" „Ez aztán szörnyű!" Az elnök, Voroncov egyik tisztelője, szeretett volna felállni, hogy közbeszóljon, mégsem szánta rá magát. Közben pedig az ismeretlen emlékezetből csaknem szôrôl-szóra idézte az előadót, számadatokat, százalékokat, tényeket sorolt fel, sőt keményen, élesen bírálni kezdte mindazt, amit az előadó mondott. Olyan rengeteget idézett, és annyi adatot sorolt fel, hogy V. Voroncov hirtelen jóindulatúlag elmosolyodott, kezével Integetett, mintegy tudomására hozva a jelenlevőknek, hogy ne zavarják őt a felszólaló hallgatásában, és mély, párnás karosszékében kiegyenesedve, hozzálátott, hogy egyet-mást papírra vessen. Az ismeretlen éltalános figyelem közepette oldalzsebéből elővett néhány kék iskolásfüzetet. Egész táblázatokat olvasott fel belőlük, de mindezt olyan frissen és közvetlenül, hogy e száraz adatokat hallgatni valósággal élvezet volt... Negyven percig beszélt az ismeretlen. Befejezésül ezt mondotta: — így tehát, uraim, tanulmányozzák elmélyülten a marxizmust, és akkor sok minden érthetőbb lesz számunkra, s nem fogunk hamis lépéseket tenni az elméletben és a gyakorlatban, mint ahogy ez mostanában gyakran megtörténik. Az elnök tett-vett, arra készült, hogy elltélőleg nyilatkozzék az opponensről, de ekkor V. Voroncov hirtelen félbeszakította őt és izgatottan mondta: — Fiatal opponensem, aki oly élesen nekirontott a mi félévszázados narodnyik-elméletünknek és elméletünk minden védelmezőjének, s egyedül Csernisevszkijt vette védelmébe, sokszor kíméletlenül és rendkívül élesen támadt ellenem is. De én nem veszem rossz néven tőle, uraim! Jólesett hallgatnom őt. Szenvedélye, meggyőződése, óriási tudása, s végül bámulatos, hallatlan emlékezőtehetsége és a szóbanforgó kérdés ismerete, általánosításai és következtetései — mindez annyira rendszeres, eleven, annyira erős és mély, hogy még engem, az öreget is magával ragad ... Üdvözlöm opponensemet, és mielőtt válaszolok neki, sokáig és sokat kell gondolkoznom, dolgoznom. Ezért hét fejezzük is be ezt az összejövetelünket, s ne feledjük, hogy a marxisták között egy hatalmas csillag van felkelőben ... Mindenki felállt, s az emberek sugdolózva, beszélgetve lassan szétszéledtek. így Ismerkedtem meg Leninnel... BEN vallja a költő. Shelley a köfevetlen cselekvésre szólít fel közel másfél évszázaddal ezelőtt. A ma költője a forradalmiságot a törvények lelkiismeretes betartásában látja. Helyesen érzi, hogy ez egyik legfontosabb előfeltétele a nép anyagi és kulturális színvonala állandó emelkedésének. Lehet, hogy ez az állításom sokak fülének még kissé idegenül cseng, mert mindennapi életükben még nem érzik át, hogy a népadta törvények természetszerűen az új élet alkotóinak és építőinek érdekeit fejezik ki. Ellensége a szocialista törvényességnek az, aki törvényeinket nem tartja tiszteletben, nem él azok szellemében, nem igazodik mindennapi munkájában azok szerint. • • » • Kónya a mához szól, de Shelley költészetének is megvan a mondanivalója, noha merőben más kor szülötte volt. Shelley ma mindenekelőtt azokhoz a dolgozókhoz szól, akik még • tőke igája alatt görnyednek. Verse olvasásakor azonban az volt az érzésem, hogy utolsó sora intő parancs minden békeharcosnak. Véssük jól emlékezetünkbe: „Kovácsolj kardot, s védd magad." Jó Sándor 1914 viharfelhős nyara még őszbe sem borult, a mesterségesen szított harcimámor ködében tovagördülő katonavonatok kerekeinek kattogása még el sem halt, mikor Hviezdoslav Országh Pál megkongatta messzevádló vészharangját, a Véres szonetteket. Távoli, kialakulóban lévő hadszínterek első füstölgő Üszkeí felett még kérkedve dadog az önhitt császári szólam: Mire a falevelek lehullnak ... mikor Hviezdoslav ajkán mar komoran tör fel a számonkérés keserű szava: Kit ér a vád egyszer majd mindezért? Honnan eredhet ez a rút gyalázat? Mi az, ml embert így porig alázhat, hofly vért iszik: testvér testébe tép? A fennhéjázó császári szólam mindent elsöprő, hősi győzelemről prófétál, a menetszázadokat harsogó rezesbandák búcsúztatják, a pályaudvarok virág-sűrűjében szuronyerdők villognak ... De Hviezdoslav szemét nem vakítja el a szuronyok csillogása, Hviezdoslav csak a szuronyok hegyére tűzött eszmét, a szuronyok pengéjére festett jelszót látja, és tudja, hogy ez az eszme rossz, ez a jelszó hamis. És tudja, hogy mire a falevelek lehullnak, nem dübörög fel a föld győztesen hazatérő, hős katonák talpa alatt, mert mire a falevelek lehullnak, és újra, meg újra lehullnak, nem lesz többé hős és győztes, csak vérző, megkínzott testek vonaglanak majd a gránátoktól feltépett föld tátongó sebeiben, ... s ahol nemrég még városok virultak, mint kert ölén bimbózó rózsafák, ott most a bánat árnyai bolyongnak, és viperák ütöttek mord tanyát... Az első világháború előtti társadalom a polgári jólét társadalma volt. Ferenc Jóska bécsi Burgja kacsalábon forgó mesevár volt. a polgár szemében, és Vilmos császárt félistenek legendás dicsfénye vette körül. Az elnyomottak, éhezők, munkanélküliek milliói természetesen kívül estek ennek a reprezentáns társadalomnak a keretein, s a városonkint kialakulóban lévő proletariátus, a rejtett nyomdákból előkerülő néhány munkásújság tiltakozása nem számíthatott visszhangra a messzi háború kalandos izgalmaitól — egyelőre — kéjesen borzongó polgárság köréből. Hviezdoslav 66 éves volt, mikor a háború kitört. Árvavölgyi magányába nem hatolt el a nemzetközi proletariátus erőfeszítéseinek a híre, nem meríthetett bátorságot az eszmélni kezdő milliók erejéből, — és mégis, a hazug lelkesedés, a görögtüzes harci mámor idején ő volt az egyetlen, aki verssoraival nem csak vádolni mert, hanem ítélt Is: Te tetted ezt, páncélos szörnyeteg, dölyfös hatalmi vágy, vasöklű rém, te ... ...Vérszomjas tigris — takarodj! Elég volt! Pusztulj, te korcs, kegyetlen fenevad, — vagy gyúljon lángra fölötted az égbolt, perzselje fel ocsmány barlangodat... A vox humana, az örök, haladó emberi hang szólal meg ezekben a sorokban, a tettrekész, harcos ember hangja, olyan emberé, aki ismeri a fejlődés és haladás törvényeit, és aki éppen ezért tudja, hogy a fennálló társadalmi rend műiden tényezője csődöt mondott. A megindított lavinát többé egyik sem állíthatja meg, a pusztuló kor kérdéseire egyik sem adhat feleletet: Nos, hol vagy most, jámbor nemes, lovag, tudós aggastyán, daliás királyfi, — ifjú hős, vagy ősz próféta: bárki, ki ránkdörögnél: — Allj meg! Nem szabad! Hviezdoslav nem Ismeri Marxot és Lenint, nem ismeri a történelmi materializmust. Hviezdoslav vallásos, mélyen istenhívő. Ennek ellenére, mikor kérdéseire már a vallásban sem talál feleletet, pillanatig sem habozik önmaga megalkotni a megoldást; szociálisai érző emberiessége csalhatatlanul mu1 tat rá az egyetlen kivezető útra: Jog és igazság: bűvös, büszke két Mól erősebb frigy, mint börtön és lakat, varázsszavára nyílik minden béklyó s a tövistépte sebre enyhet ad ... A nagy szlovák költő a magyar sza-< badságharc évében született, de a szabadságharc után következő kegyetlen nemzeti elnyomatás korszaka nem hozhatta meg népének a szabadságot. A költő azonban már kora ifjúságában felismeri, hogy a nemzeti hovátartozóság kötelez, és hogy a költő feladata: harc a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és fáradhatatlan harc a zsarnokság ellen. Ez az öntudatos költői célkitűzés talán egyik művében sem jut' olyan tökéletesen megszövegezett kifejezésre, mint a Véres szonettekben: ... mert iszonyú, hogy végzetünk legyen, hogy szláv fajunk pusztulva, haldokolva, testvérharcok tüzében egyre fogyva, trágya legyen idegen földeken. Elég legyen, Uram, az áldozatból! A holt ugar már túlsók vért ivott! Mentsd meg e népet hát a kárhozattól és űzz el végre minden zsarnokot! A monarchia nem ismerte el a szlovák népet államalkotó elemnek, a monarchia tehát nem lehetett a szlovák nép hazája. Ezért lett a haza fogalma Hviezdoslav költészetében olyan sóvárgó szerelemmel, annyi forró élniakarással kifejezett vágy. ... HitUnk a dac: a becstelen gazok, kik ősapáink zengő, drága nyelvét erdők mélyére űzték, megvetették, nem vetnek reánk több gyalázatot! Hitünk a hon: a haza, mely megáldja mindnyájunk puha, fehér kenyerét, s csak akkor büntet mostohára válva, ha megrabolják áldott tenyerét. A szonettekben feljajduló gyakori rezignáció ne riassza vissza az olvasót: az őszhajú költő élete alkonyán élte meg egy apokaliptikus világégés kezdetét, melynek messzi, messzi végét talán senki sem sejtette olyan idegtépő biztonsággal, mint ő. Nem róható fel tehát hibájául, hogy bizonytalan távlatokban látja a jövőt, hogy nem mindig érzi a vérben vajúdó szabadság közelségét, és hangja néhol tanácstalan fájdalomba csuklik. Költői álmainak, vágyainak megvalósulását csak részben élhette meg: megélte népe szabadságát, de nem élte meg a népek szabadságát, amelyért a világ költőinek első sorában küzdött. A Véres szonettek első, teljes kiadása csak 1945 után, a népi demokratikus, szabad Csehszlovákiában jelenhetett meg, s a közeljövőben jelenik meg a Véres szonettek első magyarnyelvű kiadása. A magyar olvasó kegyelettel és szeretettel veszi a kezébe a szonetteket. Kegyelettel, mert aki ezeket a verseket írta, az egyetemes szabadság harcosa volt, és szeretettel, mert, aki ezeket a verseket írta, legelsők között volt azok közül, akik baráti kezet nyújtottak a szomszédos népek, elsősorban a magyarság felé, mikor Igen, te heroldja című versének mottójául a mi Adynk sorait idézte: ,Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz végül egy erős akarat, hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad." Ady Igen, te heroldja a derűsebb időnek: vágyunkból váljék közös akarat, vágyunkból, mely az elárvultak vágyat hogy szíveink — bár egy keservet nyögnek ha Isten és a bátrak sorsa úgy kivánjfe holnap már együtt vigadozzanak. (Petneházy Ferenc fordítása.) RÄCZ OLIVJfcB OLVASÁS KÖZ