Uj Szó, 1955. április (8. évfolyam, 78-102. szám)

1955-04-09 / 85. szám, szombat

6 UJSZ0 1955. április 9. tmtékew ieviidm mdáta Uényforrás volt, melyet azonban köd vett körül, ez elfojtotta fellobogását, sugárzását megtörte, nem engedte messzire világítani — ez Reviczky Gyula életének és költői pályafutásának rövid summája. A köd és a ködbefúlás okozója az a korszak, amelyben Reviczky mindössze 34 esztendőre terjedő életét töltötte. Születése históriai mélypontra, az 1849 utáni ellenforradalmi önkényuralmat még erejének teljességében látó 1855. évre esik s most, 1955. április 3-én a Reviczky-centenárium emlékeztet a költő ifjúságára és felserdülésére a nyers abszolutizmus lassú mérséklődésének idején, majd a szürke osztályuralmat kibontakoztató 1867 utáni kiegyezéses korban, amikor a feudális erők tovább éltek és velük összefogott a töke kíméletlen felemelkedettjeinek úrhatnámsága. Mi volt akkor egy költő, aki nem tudott megalkuvó lenni és akit Gyulai Pál elismerése nem fémjelzett? Reviczky, aki a múlt század 70-es éveiben Pesten a legsúlyosabb nélkülözések között élt s koldusként kopogtatott versekkel és kéziratokkal szerkesztőségek ajtaján, felteszi a kérdést: Megérjük-e a kort, mely a Csodák-csodáját műveli, Hogy költő kegyre nem szorul, Mert eltartják a művei? A magyar költő-típust — és ezzel kétségkivv.l hatott Ady Endrének „Kétféle velszi bárdok" című víziós erejű, nagyszerű költeményére — Arany Jánosnak 1882-ben bekövetkezett elhúnyta idején Így örökíti meg: Szegény magyar fakó poéta, Szerencséd, hogy meghalt Arany. A velszi bárd örökre hallgat, Jó, hogy lángajka zárva van. Te vén gyerek, te kegyleső, te Fakó költő, nem velszi bárd, Egy kézszorítás kell neked csak S kiáltod: Éljen Eduárd! A rany János utolsó éveiben egyedül érezte magát, mint a magyar költészet dicsőséges klasszikusa nem látott felsarjadni új nemzedéket. Fiatal erők sereglését hiába keressük körülötte, ő nem érezte azt az örömet, hogy költői munkájának méltó tovább folytatói legyenek. Valószínűleg összefüggött ez az ő sajátságos társadalmi helyzetével, Szalontáról elkerülve közvetlen kapcsolata a népi gyökerekkel megszűnt, a városi polgári talajból pedig nem szívott éltető nedvet. A városi értelmiségnek az a típusa, amelyet egy Vajda János, de különösen a ránehezedő nyomor miatt elégedetlen Reviczky képviselt, idegen volt tőle, nem volt kedvére való. Arany János az irodalom társadalmi felelősségét egy új és jobb világ előkészítésének értelmében pályájának végén már nem ismerte és nem hangoztatta úgy, mint akkor, amikor a 48-as események küszöbén Petőfivel megismerkedett. Foglalkoztatta az a gondolat, hogy esetleg ki kell ülnie az útszélre és a kalapjába hullajtott fillérekből fog megélni, de hogy mennyien és kiknek a bűnéből ülnek mint ilyen, adományra ráutaltak valóságosan az útszélen, arról nincs szó nála. Erről Reviczky tudott keserves élettapasztalatai alapján beszélni. Reviczky műve átvilágít azon a ködön, amely az ő történeti távolba került élete és a születésétől számított évszázad leteltének mostani időpontja közé telepedett. Az irodalomtörténetírásnak kell itt a reá váró radar-szolgálatot — a távolbalátást és a távolba láttatást — elvégeznie.- Próbálkozzunk meg vele egész röviden. Kötelesség ez és elégtételadás, legalább eszmei síkon jóvá kell tenni azt, amit vele szemben kortársai, írók és nem írók hibáztak. Lírikus volt, de a kor, melyben élt, nem akarta magát felrázatni Tirteuszok által. Reviczky pedig nem tudott a „másféle velszi bárdok" szerepére vállalkozni. Ady Endre mint fiatalember olvasta és jól ismerte Reviczkyt s a Hortobágy homokjának emlegetése & rajta tengő akácokkal és fűzfákkal Reviczky egyik versében, elmélyült jelképiséggel ismétlődik Adynál a csak giz-gazt termő „magyar ugar"-ban. J^eviczky Gyula 1865-ben tízéves korában Léváról, ahol rokonok gondozására volt bízva, Pozsonyba érkezett, itt a kis deákot apja és mostohaanyja várták. A szülök hónapos szobában húzták meg magukat s a fiút megérkezése után csak úgy tudták valami ennivalóval megkínálni, hogy a magával hozott fehérneműt egy hordárral zálogházba küldték és így szereztek pár garast. Az apa, Reviczky Kálmán, könnyelmű és vagyonát eltékozló földbirtokos volt, ekkor már teljesen elszegényedett s második házasságban élt. Első felesége, Zmeskál Judit akkor halt meg, amikor Reviczky Gyula három esztendős volt. Szeretettel viselte gondiát a kisfiúnak, pedig ez nem is az ő szülöttje volt, hanem egy egyszerű szlovák leányé, Bálek Veronikáé, aki Reviczky Kálmán házában szolgált s akire az úr szemet vetett. Az apa magáénak ismerte el a házasságon kívül született fiút, azonban nem adoptálta. A fiú 1874-ben a család hozzájárulásával felvette a Reviczky nevet, azonban a törvénytelen származással kapcsolatos előítélet ismételten megalázást es visszautasítást okozott neki. 19 éves koráig a Kárpátvidéken élt. Amikor hároméves volt, Árva megyébe, Alső-Kubínba adta az apja gondozásba, onnan Lévára került 1865-től 1873-ig gimnáziumi tanuló városunkban. Származásánál fogva bírta a szlovák nyelvet, de németül is tökéletesen tudott, még verselt is ezen a nyelven. A pozsonyi diákévek eleinte nagyon szűkösek, de utóbb apja valamiképpen, egy per megnyerése által, pénzhez jut, ekkor a Hosszú utcában valósággal fényűző lakást bérelt a fiúnak, s Bécsből, ahol legszívesebben tartózkodott, tartásdíjat küld neki. Azonban hamarosan elgazdálkodta a per útján szerzett tökét és amikor 1873-ban Bécsben meghalt, fia minden anyagi eszköz nélkül maradt. Beiratkozott a pozsonyi jogakadémiára, azonban hogy fenntartsa magát, Garamújfaluba, a Lipthay-családhoz nevelőnek ment el. 1871-ben mint 6. osztályos gimnazista egy költeményével első díjat nyert az önképzőkörben s ez a vers a Méh című diáklapban jelent meg. 1877-ig számos költeménye volt olvasható az akkori Pozsonyvidéki Lapokban. 1874-ben megpróbált Pesten mint író boldogulni, azonban nyomora arra kényszeríti, hogy három évre ismét elmenjen nevelőnek. Mikor !8/7-ben újra Pestre megy, Jókai lapjánál, a Honnál kap szerény alkalmazást s ekkor barátkozott meg mint írótársakkal Gáspár Imrével, aki Sládkovič Andrással állt kapcsolatban s Mickiewicz Krimi szonettjeit fordította magyarra, továbbá György Aladárral, egy haladó gondolkozású és széles látókörű íróval, aki Marxot a 70-es évek elején Londonban meglátogatta s az első Internacionálé törekvéseiről, a szocialista munkásmozgalmakról tájékoztatta a magyar olvasókat, amellett Gogol „Holt lelkek" című regényét fordítja. Egy további barát volt Szabó Endre, akkor az orosz irodalom legbuzgóbb fordítója és tolmácsolója magyar nyelven. Ilyen baráti körben nem lehet csodálni azután, hogy Reviczky Turgenyev porát áldja és szellemének hódol egy költeményben s a leningrádi Volkov-temetőröl írva nemcsak Lermontovot és Puskin sorsát, hanem Csernyisevszkijt is említi: Lermontov honjából kiűzve ég el: Puskin bosszút liheg piros sebével; S látom bús arcát Csernyisevszkinek, Kit cári zsarnok-önkény számkivet. D eviczky nehéz életkörülményei okozták, hogy a valóságtól emlékekhez menekült. Ez a menekülés is csupán önáltatás volt, mert az emlékek nem egyebek nála, mint vigasztalóan átszínezett élmények. Csak a távolból kellemesek, a megszépítő messzeségből tűnnek fel megnyugtatónak, a valóságban azonban ők sem születtek más körülményekből, mint amilyenek Reviczkynek mindig megpróbáltatásos közvetlenül átélt napjai voltak. Lilája őszintébb és nyíltabb, közvetlenebb és feltárulkozóbb, mint amilyet Arany és • Gyulai megengedhetőnek tartottak. Reviczky alaposan ismerte Heinet, fordított is tőle s Heine hatása nemcsak dalainak érzelmi vonalvezetésén és helyenként iróniába torkolásán érzik, hanem különösen halálos tüdőbajának utolsó stádiumában írott versei a heinei „matrác sírban" készült Lazarus-versek megrázó hangját ütik meg. Reviczkynek széles látókörű világirodalmi tájékozottsága és műveltsége volt, mégpedig nemcsak a múlt. klasszikusai felé irányuló, hanem az akkor forradalmiságot jelentő Ibsenig terjedő, akinek nagyhírű darabját, a Nórát ő fordította magyarra. 1878-tól 1882-ig dolgozott Reviczky a Honba és ekkor már költeményeivel és a hivatalos irodalom képviselői és elfogultságai ellen forduló cikkeivel nevet szerzett magának. A Hon 1882ben összeolvadt egy másik lappal és ekkor Reviczky kisebb kielégítést kap, elbocsátják, majd megpróbálkozik 1884-ben Kassán az ott megjelenő Pannónia nevű német lap szerkesztésével. 1885-ben visszatér Pestre, a Pesti Hírlap szerkesztőségében kap állást, ekkor azonban már áldatlan életkörülményei annyira megviselték, hogy tüdőbaja egyre súlyosbodott, déltiroli gyógyhelyen vett kúra sem segít rajta s 1889ben egy pesti klinikán végzi be életét. Reviczkýnek azonban nemcsak egyéni lírája van, hanem bátran visszhangozza a közösségi problémákat. Társadalmi lírája nemzeti szakaszán a forradalmi és haladó hagyományok meghamisítása ellen fordult, szociális vonalon pedig a pauperizmus szörnyűségein érzett megdöbbenését fejezi ki s az általa filišztereknek nevezett tétlen és dúskáló burzsoázia képviselőit bélyegzi meg. 1887-ben írja Március 15-én című költeményében koráról a következőket: Fásultan él a kor s eszméletlenül, Múlton mereng a költő és dalába Villám s haragvó méla bú vegyül. Megalkuvás iránya most a kornak; Ábrándnál egy kis állás többet ér, Egy zsíros koncért százan marakodnak, Hogy egynek jusson mentül több kenyér. A kapitalizmus koráról, amelyben a túlnyomó többségnek alig jut megélhetés, a következő jellemzést adja: Kenyérért van a bűn, gyalázat, A megalázás és nyomor. Van Reviczky líraiságában valami hirtelen iázadás és lázasság, amit mint művészi diszharmóniát vagy hiányosságot megbocsátottak volna neki, ha a kiegyezés utáni kényelemszeretet pangó vizein Reviczky ajkáról nem a viharmadár nyugtalanító szava hangzott volna társadalmi válságról hallani nem akaró fülekbe. A kozmopolitizmus vádját emelték ellene, pedig abban a követelésében, hogy a nagy költő a maga nemzeti nyelvének és kultúrájának keretén túl is hasson, egy olyan népközi kölcsönösség csírái lelhetők fel, amelyek nem idegenek a proletár internacionalizmustól. A kozmopolitizmust a birtokon belül lévők hangoztatták a társadalom mostohagyermeke ellen, ő szerette hazáját olyan módon, ahogy a maga adott helyzetében tehette, keserű és bátor kritikával, amellyel azonban együtt fejeződött ki egy nemes érzésű lélek egész odaadása. A nagy hagyományokhoz Reviczky szegénységében is hívebb volt, mint a nemzeti szólamokat hangoztató hivatalos tényezők. Nem tudott szemet húnyni a korviszonyok előtt, amelyekben annyi volt a felszínes csillogás mögött rejtőző igazságtalanság és hazugság. Volt benne merészség, odavág a filisztereknek, de semmi sincs benne abból a Hübele Balázs-típusból, amelynek imbolygó képviselőit nemcsak Arany László örökítette meg, hanem Reviczky valóságosan maga előtt láthatta. Akinek az élet javaiból oly kevés jutott, mint Reviczkynek, azt töprengései egykönnyen sodorhatták a téves szubjektivizmusnak ahhoz a formulájához, hogy az egyén érzelmi beállítottságától, kedélyállapotától függ a természet és a társadalom jelenségeihez való viszonya, ezeknek értékelése, tetsző vagy nem tetszó volta. A feudálkapitalizmus idején idézgették Reviczky egyik költeményéből mint szállóigét: A világ csak hangulat. Annyi kétségtelen, hogy minden nyomora és csalódása közepette, szellemi robotolásra kárhoztatott szegénységében mint művész hangulatok bőségének ura volt és könnyed, suhanó érzések kifejezésében mesteri közvetlenségig emelkedett. Egy régi pozsonyi májusra emlékeztetnek ezek a Reviczky-sorok: Emlékezem, zöld volt az erdő; Derült az ég köröskörül. A park rég látott annyi népet, Ott jártam én is egyedül. Öröm sugárzott minden arcon; Megújult vágy, ifjú remény; Csak én szerettem volna sírni Gyönyörű május elsején! Mint itt, számos költeményében finom melódia zengi át könnyedén verssé szövődő szavait, valami édes, csillapító zeneiség, ami megnyugtatóan hatott az osztálytársadalom által hányódásokra kárhoztatott költőre s kifejeződik benne a társadalmi és az egyéni lét harmonikus formáinak szeretete, az utánuk való kívánkozás. SAS ANDOR Hímes tojás írta: Mács József Karcsi az ünnep első napján a kemenceháton kuporgott. Játszótársai mind templomba mentek, énekelni, imádkozni. Őt is hívták, de nem mehetett. A szertartáshoz ruha kell, szépen vasalt ing, nadrág és fényesre tisztított cipő. Neki meg évek óta nincs ünneplője. Egy ruhában jár és he az is annyira összefenődik, hogy tovább viselni lehetetlen, az ágyon hempereg, míg az édesanyja kimossa a felöltőjét. Máskor sír, nyűgösködik, ha egész nap otthon kell maradnia. Most meglepően nyugodt, nem gyötri a mehetnékség betegsége. Nincs játék mellette, semmi sincs a keze ügyében, mégis merengni tud nagyra kitágult szemével. A tízhónapos Zsuzsi visítása nem zavarja, az sem érdekli, hogy Marika huga az udvaron szaladgál. Ul a kemenceháton és sápadt, sovány arcát az ablakon beszűrődő, napsugarakban fürösztgeti. Édesanyja az udvaron poszmötól. Vajon mivel? Disznó, baromfi, fejőstehén hiányzik az istállóból. És lám, csak úgy tesz, mintha mindene lenne. Sosem tud tétlenkedni, veszteg maradni. Hol az ólba nyit be, hol a fatartóba. Féltő, hogy a szomszédok azt hiszik, megzavarodott. ' A kisfiú féloldalára fordult és hagyja, hogy szíve a sok gyermekszívdobogásba beleharangozzon. Szívét, lelkét ejtette rabul a másnapi locsolás. Elfeledkezett mindenről, hogy kopott a ruhája, hogy cipőjén folt hátán folt ét hogy apja hősi halált halt a Donkanyarnál. Csak egyre gondol szemhéját lehúnyva, hogy locsolni megy és piros tojással kedveskedhet majd jő édesanyjának, húgának, először életében. Megédesül szájában a nyál és ragadósan nyúlik. Csupán akkor érzi keserűségét, ha az édesanyjától oly sokszor hallott gömöri locsolás jut eszébe. Mert akkor még ismeretlen volt az ő kis hegyi falujában a szagos víz. Legények, kisfiúk vízzel öntözködtek. A nagyok ilyenkor már öszszeverődtetk a kocsmában és elhatározták, hol alusznak. Legtöbbször istállóban húzódtak meg és mire a kakas másodszor kiáltott be hozzájuk, valamennyien talpon voltak. Nem néztek az égre, az időre, tőlük derülhetett-borulhatott a magasságos ég. A lányokat kútból meri vízzel öntözték, ezért süteményt, pálinkát kaptak. Akkor jő volt. Akkor nem kellett szagos víz. De most kell. Vajon az édesanyja vett-e ki néhány fillért a bögre alól és vásárolt-e szagos vizet? Karcsiban egymást űzték, kergették a gondolatok. Mi történik, ha az édesanyja megfeledkezett róla? Leugrott a kemencehátról ás kilesett az udvarra. A szíve úgy dobogott, mintha megriasztották volna. A nap már ráült a hegy gerincére, onnan hunyorgott emberre, baromra, mindenre. Vérvörös színben úszott a fiú szemében kitáruló, elnyújtózkodó nagyvilág. Az estében megnőtt a madarak hangja. De csak egy rövid ideig. Aztán minden elnémult. A fiú édesanyja zörgött még az udvaron. Hosszú, csontos alakja árnyékot vetett a földön. Mellette Marika ólálkodott. Szoknyáját szorongatta és miinduotalain bekényszerítette volna

( a mamát. Nagysokára engedett is a Marika unszolásának, de kifakadva, hogy „téged is csak azért adott nekem az Isten, hogy a szoknyám ráncigáld. Mintha nem lenne dolgom. He bent ülök, étlenfordultok." Elmondja Mihályné ezt napjában, mert a szegény asszony csak így tud társalogni a gyerekével. Aztán ahogy suhog befelé a szoknyája, az ajtóban észreveszi Karcsit és rámordul: — Hát te mit ásítasz itt? Nem tudsz a kemencén maradni? Felfázol, megbetegszel, aztán eláshatlak. No, nem hallod, lódulj fel a kemencére. A kisfiú engedelmeskedik és megint lekuporodik előbbi helyére. Megszokta már édesanyja szavajárását. Egy-egy éiesebb szó nem hasogat a lelkében. Megvárja, míg a mama lerakja a tűzhely nyílásához tett fadarabokat és kérő hangon szól: — Édesanyám! — Na? — Vett-e nekem szagos vizet? Az asszony térül-fordul a háziban és mérgesen pattog. — No nézd a nyavalyást. Szagos víz kéne neki. Pénzért árulják azt te, nem adják ingyen. Karcsit megüti a szó, olyannyira, hogy a lélegzete is elakad. Összeszorítja az ajkát, hogy a szeméből könynyebben gördülhessen ki két könnycsepp. Édesanyja lopva figyel a fiúra és magábaroskadtan ül a székre. Zsuzsikát emeli az ölébe, hozzá beszélget. — Ha pénzem lenne, vennék én nektek mindent. De tudjátok, hogy apátok meghalt. A segélyből nem jut szagos vízre. Nem jut abból semmire se Míg az asszony beszél, Karcsi délután szőtt álma foszladozni kezd. Kis szíve a holnapért dobog még egyre, de már önmagát vigasztalóan. És hogy nagy bánatában enyhítsen fájdalmán, engedi, könnyét a keze fejére csorogni. így könnyein keresztül néz az édesanyjára, aki elfordul tőle, kötényét emelve szemére. A gyerek lemászik a kemencehátról és a mama lábához kuporodik. Akkor látja meg, hogy nemcsak ó sajnálja a másnapi locsolást. A mama iránti forró szeretete, tisztelete indítja meg benne a vigasztalást. — Ne sírjon édesanyám. Maga úgy se öntözködne. Majd ha nagy leszek, keresek én pénzt. Sokat. Veszek szagos vizet is. Mihályné felzokog és remegő keze a kisfiú arcát simogatja. S ahogy Zsuzsika az ölében, Marika az oldalán, Karcsi meg a lábaniál, arra gondol, vétkezik-e Isten ellen e nagy ünnep első napján, ha megint panaszra nyílik a szája. Mert hát ő*úgy érzi, sose békül meg a világgal. Férjét elrabolta és öt a nagy nyomor tengerére sodorta. Legutolsó lett a faluban. A legszegényebb. De minek beszélne erről a gyerekeknek? Nem értenék meg. Csüggedten dugja állcsikba a legkisebbet és a pitvari létrát a padlás feljáróhoz támasztja. Felnyitja az ajtót és keres, kutat, míg csak egy kis úvegecske nem akad a kezébe. Azzal térül a konyhába. Nem szól Karcsihoz, hanem a kredencből szappant emel ki, és azt tiszta vízben fürösztgeti. A habos vízben megmerül a kis üveg. Megtörli, kifényesíti és a kisfiúnak adja. — No van már szagos vized, elmehetsz a lányokhoz vele. Karcsi mohón kap az üveg után és a ĺ édesanyja nyakába csimpaszkodik. Szeretgeti, csókolgatja, mert nagyon jó hozzá, szagos vizet is csinált neki. Boldogan repdes a ház földjéin, a nagyszerű ajándékot Marikának mutogatja, aki gyufásskatulyával játszik az asztalon. Ha van nagy örömteljes pillanata az életnek, akkor az most következett el, hogy édesanyja szagos vízzel jutalmazta meg. Annyira megzavarta a váratlan esemény, hogy a vacsora is csak immel-ámmal Ízlett. Egész este szótalan volt, bár képzeletben tízszer is bejárta a falut. Bekopogott a lányos házak ajtaján, illedelmesen köszönt, még az apjától tanulta kis versikét is elsza-