Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-23 / 46. szám, szerda

\ 1955. február 23. •II520 A márciusi könyvhónap elé Lőrincz elvtárs elnöki beszámolójában igen mélyenszántó és gazdag ismerettel világította meg előttünk a szocialista tartatom és a nemzeti forma lényegét és ezzel módot adott nekünk arra, hogy tapasztalatait és útmutatásait kulturáis életünkben hasznosíthassuk. Azt hiszem, titkáraink, funkcionáriusaink és valamenynyi tevékeny kultúrtársunk a jövőben biztosabban, körültekintőbben és nagyobb eredménnyel végzik majd feladatukat, ha ezekre az útmutatásokra támaszkodnak. Mint író és alkotó a magam és társaim nevében a beszámolónak azokra a szavaira akarok kitérni és felelni, amelyek bennünket a ránk váró feladatok elvégzésére buzdítanak. Jól esett ezeket a szárnyaló szavakat haliam, amelyek kötelességünkre intenek: megfesteni szép hazánkat, a csallóközi és mátyusföldi hullámzó búzamezőket, a fenséges Tátrát, az ősi Prágát, megénekelni a munka hőseit és megfesteni mindazt, ami itt az új életet jelenti. Legyen szabad itt kijelentenem, hogy ez a felhívás készenlétben talál és örömmel vállaljuk azt a feladatot, hogy dalaink felvidítsák dolgozó népünket és minden alkotásunk harcra tüzelje minden fenyegető veszedelem ellen. Hazánk dolgos férfiainak és asszonyaink példájától lelkesítve, élen akarunk járni abban a munkában és harcban, amely a józan értelem és az igazság diadaláért, az életünket fenyegető vihar elhárításáért folyik. Az a feladatunk, hogy az előrehaladó élet legyőzhetetlen erejét hirdessük és házainkból messze, száműzzünk minden félelmet és kételyt, amely az aggódok szivét megejti. Az a feladatunk, hogy e legyőzhetetlen élet nevében a békés munka szépségeit meghirdessük, hogy a tőke urai csalásainak és kardcsörtetésének erélyes szóval szembeszegezzük igazunkat, az egymilliárdos béketábor igazságát. Március havában alkalmunk lesz találkozni. A tavaszelő a könyvek hónapjának díszes jelzőjét kapta; új rendünk egyik felbecsülhetetlen vívmánya az is, hogy az író ma nem alkot visszhang nélkül, hanem bőven nyílik alkalma arra, hogy olvasójával elbeszélgessen és így megtudhassa véleményét munkájáról és megismerhesse azt is, mit vár az olvasó az írótól és mit követel tőle joggal. Szeretném itt megkérni azokat a kultúrtársakat, akik előkészítik majd ezeket a találkozásokat, tiszteljék meg dolgozó népünket azzal, hogy méltó keretek közt történjen ez a találkozás, legyen meghitt és bensőséges. Nemcsak mi írók kívánjuk ezt, mert nekünk már a puszta találkozás ténye ünnepet jelent, de a becsületes munkája után megérdemelt pihenésre, felfrissülésre, szellemi gazdagodásra való dolgozó ember jogos követelése is ez: a kultúra ne szégyenkezzék ma pincékben, hanem csengjen győztesen a legdíszesebb termekben, ahol ilyen termek a dolgozók rendelkezésére állnak. Milyen felemelő és ürrnepi volt például Nagymegyeren az író és az olvasó találkozása a járási nemzeti bizottság szép tanácstermében, vagy aratás idején a bősi kultúrházban, ahol százával jött el a falu apraja-nagyja, hogy néhány megszívlelendő szót halljon a szovjet kultúráról és egy nagy szovjet regényről. És milyen lehangoló volt az író és az olvasó találkozása például Érsekújvárott, egyik lüktető ipari központunkban, ahol — hozzáteszem nem a Csemadok-funkcionáriusok hibájából — pincébe szorult a szó — a díszterem helyett — és dolgozó munkásságunk és ugyanígy értelmiségünk távollétével tüntetett. Hol történt a hiba? Ott, hogy statisztika lett a találkozásból és nem ünnep, amelyen lelkes és gazdagító vita felel napjaink sok-sok problémájára. Ma falvainkon százak és százak törnek merészen előre, úttörői a közös gazdálkodásnak és lelkes terjesztői a szocialista kultúrának. Adjon a márciusi könyvhónap / újabb lendületet kultúránk lelkes úttörőinek, buzdítsa őket is jobb munkára, ahogy bennünket is felelősségteljesebb munkára kötelez. Mert őszintén be kell vallanunk, sok szép fogadkozásunk ellenére bennünk írókban is sok a fogyatékosság, nem élünk elég lelkesen a lehetőségekkel, amelyeket rendünk szüntelenül biztosít nekünk. Feladataink szépek, nagyok és nemesek. Örömmel és büszkén vállaljuk okét. ígérjük, hogy nem leszünk kényelémszeretők, fokozottabb felelősségérzettel akarunk eleget tenni annak a küldetésnek, amire az elnöki beszámoló feiszólít és kötelez. A könyvhónapnak írói közösségünk számára azért is oly nagy a jelentősége, mert alkalmunk nyílik arra, hogy a bírálat szavait meghallgassuk. E jóakaratú és egyúttal szigorú bírálat nélkül nincs fejlődés. Egészen bizonyos, hogy vannak még bőven hibák, amelyek orvoslásra várnak és amelyeket ma könnyebben is orvosolhatunk, hiszen már többen vagyunk és a munkát megoszthatjuk. Szeretnénk a jövőben elkerülni azokat a hibákat, amelyek egyes írásművek megítélésében óhatatlanul előadódtak.- A jövőben már nem szolgálhat mentségünkre az, hogy rengeteg kézirattal halmoznak el; ez öröm te H jelenség, amely azt eredményezte, hogy szinte hónapról hónapra új nevek bukkantak fel lapunk hasábjain. A már ismertek és beérkezettek után egész sereg fiatal, ígéretes, erős tehetség kért szót és kapott teret kultúrrovatunk hasábjain. Idézhetem Babos' László, Duba Gyula. Fecsó Pál, Kónya József, Petrik József, Nagy Gyula, Szabómihály András, Simkó Margit nevét vagy L. Kiss Ibolyát, aki már korábban jónevű Írónő volt és mostanában újra bekapcsolódott irodalmi életünkbe. Ez a felsorolás korántsem teljes és csak azért idéztem ezeket a neveket, hogy rámutassak arra, a tehetség a mi rendünkben nem kallódh-it el. A múltban megtörténhetett, hogy Móricz Zsigmond a szíve szakadtáig volt kénytelen a kapitalista könyvkiadóknak dolgozni, hogy Gárdonyi Gézát holmi Göre Gáboríádákra kényszerítette a kiadói politika és nagy költőnket, József Attilát pedig egyenesen a halálba kergette — mindez lehetseges volt a kapitalista vilŕgban, de a mi világunk minden tehetséget felkarol, minden tehetségnek lehetőséget biztosít. Megtörténhet természetesen — és ez a mi hibánk —. hogy egy-egy új jelentkezőt rosszúl ítélünk meg, de ez nem lehet ártó, tudatos rosszakarat, hanem felületesség és talán tudatlanság is. De ilyen szélsőséges esetekben is van orvoslás, egy újabb jelentkezés kell, amely igazságot szolgáltat annak, aki valóban tehetséges. A Fáklya hasábjain mar megkíséreltem egyetmást elmondani fiatal költőinknek és induló prózairóinknak. Nem akarok idézetekkel ismétlésekbe bocsátkozni. Összegezve el kell mondanom, hogy nem állhatunk el a mondanivaló művészi megformálásának követelményétől, nem érhetjük be áitalános szólamok és jelszavak többé-kevésbé gyakorlatlan, esetlen rímbeszedésével. Nagy dolgokat szolgálunk: az országépités ügyét, a béke dolgát, a párt célkitűzéseit. Ezek a nagy feladatok köteleznek. Ha verset írsz, hatolj a lélekbe, tedd mondanivalóddal gazdagabbá az embert, emeld fel, érzéseit fokozd fel, segítsd meg abban, hogy gyöngeségeit és fájdalmát leküzdje, hogy régen kapott sebeit felejtse és kelts örömet benne, tedd derűsebbé mindennapját és mutasd meg a holnapját. Ha ezt tudod, akN kor a versedet nem költöd játékból, a novellát nem írod puszta időtöltésből, szórakozásból.^ Csak akkor írj, ha kényszerítő paranccsal érzed magadban, hogy mások számára láthatóvá kell tenned, amit a te szemed lát, mások számára érezhetővé kell tenned, amit a te szíved érez. Ekkor és csakis ekkor kerül az a szín és íz az írásodba, amely a versírót költővé, a próza mívelőjét íróvá teszi. A napokban egyik barátunk, aki sokszor jelentkezik és sok elutasításban van része, de akinek egy sikerült gömöri balladája rövidesen helyet kap lapunkban, azt írta levelében: „Elvből nem szívesen javítgatom ázt, amit egyszer már leírtam. Merťaz már nem versírás, hanem versfabrikálás!" Milyen végzetesen téved a mi gömöri barátunk, amikor azt hiszi, hogy a leírtat nem keli csiszolni. Vajon tudja-e hogy Lev Tolsztoj a „Feltámadás" című regényének egyik fejezetét kilencszer írta át, amíg jónak találta és kiadta a kezéből. Vajon ismeri-e a mi gömöri barátunk — de nemcsak róla van szó, hanem sokakról, ikiK ugyanugv nem tartják szükségesnek a javítgatás, a csiszolgatás, az elmélyedés fáradságos munkáját — vajon ismeri-e a már idézett Tolsztoj unokaöccsének, Solohov mellett a szovjet próza legnagyobb mesterének, Alekszej Tolsztojnak esetét, aki egy felolvasása alkalmával vörös ceruzával megjelölte azokat a részeket, ahol hallgatói köhögtek, egyet köhintettek, ahol tehát érezte, hogy a figyelem lankad. Mikor megkérdezték tőle, mit jelentenek a kéziraton a pipák, azt felelte, hogy tizennégyszer írta meg ezt a munkáját, de még átdolgozásra szorul, mert íme, nem kötötte le úgy a hallgatókat, ahogy akarta. Fejtegetéseimet azzal akarom befejezni, hogy mindenben kölcsönös és közös munkáról van szó.. Közös a munka, amikor olvasónk bennünket javító szándékkal elbírál és hibáinkra figyelmeztet és közös a munka, amikor mi fordulunk azok felé, akik szükségét érz.k annak, hogy lelkes hitükkel, a segítés vágyával eltelve a tollhoz nyúljanak. Csak csalogassa őket és valamenynyiünket a szabadság édes íze, csak ihlessen meg valamennyiünket a haza egyre fényesedő ege, földműveseink, vasöntőink, bányászaink szorgos keze, hogy a minden jóval megrakott piacok, a selymesedő rétek, az édesedő szőlő és a boldog gyermekmosolyok dalait énekelhessük és beszélhessünk ni'ndarról a szépről és jóról, ami létünknek értelmet ad. Szamed Vurgun, a nagy szovjet költő most decemberben a szovjet írók II. kongresszusán azzal fejezte be beszámolóját. űgy érzi, a szovjet költészet jelen állapota a repülni készülő, szárnyát bontogató sasra emlékeztet: fFlméri a távolságot, erőt gyűjt hozzá. Szilárd meggyőződése, hogy fel is röppen a magasba. Legyen szabad a harmadvirágzását élő, induló kis irodalmunkat ugyancsak madárral jellemeznem Ním szárnyát bontogató, merész tekintetű sassal, a madarak királyával, hanem apró, puhatoliú galambbal, amely csőrében egy kis zöld ággal a magasba száll Tel, hogy sok hasonló apró társával minoegyikünk legfőbb vágyát, a békét hirdesse. ,\"<-m akar többet mondani a mi induló irodalmunk, mint hogy a kultúra a 'elek fénye és ennek /a fénynek nem szabad kialudnia, hanem fennen lobognia kell. Egri Viktor. (Elhangzott a Csemadok V. országos közgyűlésén.) IVAN SKALA: / Üzenet francia barátomnak, aki még mindig tétovázik Kiáltoztak házad előtt, a lépcsőkön felrobogtak. Ajtód verik már a puskák. S te még mindig csak kérdezel' Szétzúzzák? Vagy szét nem zúzzák? Tetteikre emlékszel-e? Még látható tüzük hamva, ők hajtották gépfegyverrel fiaidat Vietnamba. S te még mindig csak kérdezel? Nyelve olyan, mint a tied. Másban van a nagy ellentét. Hajbókolni annak siet, kiről tudja jól: ellenség. S te még mindig csak kérdezel? Nem találkozhatsz senkivel, ki úgy élne, mint ők. Nézz szét! Tudod, bilincsük sebzi fel francia hazádnak kezét. S te még mindig csak kérdezel? Az ő vétkük: minden nyomor. A sok bajért ők tehetnek. Azért van sok korgó gyomor, mert ők esznek helyetted. S te még mindig csak kérdezel? Rád már mennyi csapást hoztak, országod részekre tépték s az ördöggel kacérkodnak, a tűzzel játszanak ismét. S te még mindig csak kérdezel? Sápadt arccal visszatérnek hallottaid Oradourból. Némán, vádolóan néznek. S te még mindig csak kérdezel? Válaszod még meg nem érett? Fordította: Fügedi Elek. iOa uasz üzen Ébred a föld, tavasz üzen, csörögnek vidám vadvizek, kacagva hull feléd a fény és megcsókolja a szíved. Csupa mosoly, csupa derű körötted újra a világ és rádköszön, mint kedves lányka, az első csokor hóvirág. Dénes György. Q. lék Rossz fazekat és csengőt rázva, didergő szájjal lelkesedve jártuk végig a sáros utcát Luca napján, s ha jött az este — szárnya nótt a babonának. I uca napi em* Lármás gyerekhad körüljárta és rázta, rázta a sok csengőt -.. Én sírós arccal álltam ottan, szomorúan, mint szürke felhők — lyukas cipőben, csengó nélkül. Szíjostorral az öreg pásztor nagyot suhintott egyszer-kétszer és elmondta a mondókáját: Kövér fű nőjön kint a réten, szaporodjon a rideg állat. Csak ócska fazék jutott nékem — néhol csillogott kék zománca .. Akkor szúrt szíven legelőször a szegénység örökös átka. Ozsvald Árpád. Qxidafi^t&i 1955-lmi A napokban az a kitüntetés ért, hogy részt vehettem a csehszlovák képzőművészek nyolcnapos budapesti kirándulásán. Ez a kirándulás a szocializmust építő országok közötti kultúrkapcsolatok erősítésére szolgált. A nemzetközi gyors éjfélkor futott be velünk a város szívében lévő Nyugati pályaudvarra. Budapest egy világváros ezernyi fényben ragyogó éjjeli képét mutatta. Némán, elbűvölve csodálkoztunk. A kollégák legtöbbje első ízben látta ezt a várost, mindnyájan kíváncsian lestünk ki az ablakon, keresve az 1915ben lejátszódott borzalmak nyomait, s a fasiszta hordáktól annyira tönkretett város romjait. Am rövidesen fellélegezve vettük tudomásul, hogy a magyar kultúra eme központja rendbe jött és talán szebb, mint valaha. A szocialista akarat és építőerő csodát tett: Budapest kultúrát sugároz és szívesen ad belőle mindenkinek, de elsősorban a testvérnépnek, — ezúttal nekünk is, a csehszlovák képzőművészek 43 tagú csoportjának. Minderről hamarosan meggyőződtünk, — élvezve a magyar vendégszeretetet, a világhírű magyar konyha remekeit, a közéleti tényezők igazi baráti fogadásának ezer megnyilvánulását. A rendelkezésre álló rövid idő alatt szövetségünk olyan tartalmas és átfogó programot dolgozott ki, amelynek fő célja az volt, hogy megismerjük a mai magyar kultúréletet, problémáink megvitatásával, valamint magyar kollégáink meglátogatásával tapasztalatainkat kicserélve tanuljunk, barátokat nyerjünk és így szorosabbá kovácsoljuk a béke frontját ezen a vonalon is. Elsősorban meg kell említenem a múzeumok gazdag anyagát, amelyet 1945-ben a német fasiszta hordák és barbár segítőik, a nyilasok nyugatra hurcoltak és csak különös véletlen folytán került vissza a magyar nemzet tulajdonába. 1950-ben a múzeumok legnagyobb részét megújítva újra megnyitották a nagyközönség számára. A Szépművészeti Múzeum gazdag külföldi és magyar gyűjteménye, klaszszikus és jelenkori képanyaga jelentette a legnagyobb vonziJerőt számunkra. Itt a legnagyobb titánok — Michelangelo, Rafael, Tizián, Leonardo da Vinci, Rembrand, Rubens és a többi nagy klasszikus alkotásai mellett a magyar klasszikusok remekeiben is gyönyörködhettünk. Megilletődve álltunk Munkácsy, Benczúr és más magyar klaszszikusok egy-egy már eddig is ismert nagy alkotása előtt. Közben sűrűn hallatszik kísérőnk lelkes magyarázó hangja. Fáradhatatlanul válaszol a sok kérdésre, amit mi, magyarul tudó kollégák tolmácsolunk. Sajnos, a szobrászati részt — átrendezés és általános restaurálás miatt — csak részben láthattuk. Annál nagyobb örömmel fogadtuk az igazgatóság engedélyét a grafikai kutatóosztály gazdag anyagának megtekintésére. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy grafikusaink alig tudtak megválni ettbl az osztálytól. Természetesen pihenőkről és szórakozásról is gondoskodtak. Alkalmunk volt megbizonyosodni a magyar opsraés balett-rendezés igen fejlett fokáról is. Érthető nagy érdeklődéssel vártuk az V. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megtekintését. Felsorakoztak itt előttünk műveikkel a holnapot építő magyar művészgárda legszélesebb rétegei, közöttük sok élenjáró Kossuth-díjas és kitüntetett művész. A szobrok között ott láthattuk az űj Népstadion számára készült három méter magas szoborcsoportot is. A grafikai részen széles skálában mutatták be tudásuk javát a magyar művészek, s így átfogó képet kaptunk a mai magyar művészek problémáiról, célkitűzéseiről, harcairól, amelyek nagyrészt hasonlók a mieinkhez. Magyarországi tartózkodásunk utolsó napján egy kisebb csoportunk felkereste Eszt#gomot, a letűnt magyar kleri- kalizmus híres bástyáját is, melynek egyházművészeti anyagában több Rafael-kép is található. Benyomásaimat összegezve azt mondhatom, hogy űj magyar népet ismertem meg, amely erélyesen és bizakodóan építi hazáját a szocializmus szellemében, célkitűzéseiben kitartóan küzd a béke frontján és szívesen nyújt segítséget és ad mindabból két kézzel, arhit a szocialista termelés minden vonalán, így elsősorban a kultúra terén elért. Megállapítható, hogy az a mindkét oldalú mohó érdeklődés, amely mindvégig tapasztalható volt, bizonyítja az ilyen szélesebb alapokon rendezeti, látogatások szükségességét a barati országokban ahol számtalan alkalom adódik egymás problémáit megvitatni, egymást közelebbről megismerni, s ezáltal a kultúra frontján is szorosabbá fűzni az együttműködést, amire a békemegvédéséért vívott közös harcunkban oly nagy szükség van. Kováts Pal k