Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-19 / 43. szám, szombat

1955. február 19. ül S20 André de Saint­pierre képviselő elégedett mosollyal < érkezett haza. — Susanne — szólt a feleségéhez — minden kívánságod teljesülni fog. Beérkeztem. Az elnök maga fogadott, a miniszteri tárca már a zsebemben van. Lesz dollár Susanne, lesz autó, lesz Nizza ... — André, te aláírod? — kérdi Su­sanne megdöbbenve. — Furcsa vagy, most kérdezed, hogy aláírom-e? Nem azt hallom már évek óta, hogy más mindenki elébem kerül, hogy az én tehetségemmel már régen karriert kellett volna csinálnom, hogy nem gondolok a családomra és így tovább? Hát most meglesz! Ne gon­dold, hogy könnyen kaptak meg. Te jól tudod, hogy mennyire szeretem Franciaországot és hogy gyűlölöm a bocheokat, de meggyőztek az ame­rikaiak, arról, hogy ők vigyázni fog­nak ránk, nem fenyeget semmi veszély és én végre ott állok majd azon a helyen, ahová sojia nem jutottam vol­na. — Ez háborút jelent André> — szólt Susanne reszketve. — Háború, háború, mit tehetek én arról? Megszavazom-e vagy sem, egé­szen mindegy, megszavazzák a töb­biek. Eh, ne idegesíts Susanne, Kérlek, hagyj magamra, nehéz napom volt, fáradt vagyok, háború, háború, ugyan mi közöm hozzá! Rágyújtott egy cigarettára és el­nyújtózkodott: — André de Saintpierre miniszter úr most aludni fog, holnap megsza­vazom, aztán jön a siker, a pénz, a nagy élet! De most kutyamód fáradt vagyok... Pedig André de Saintpierrenek azon az éjszakán még egy hosszú utat kel­lett bejárnia. Mintha Ott állt volna egy széles országút szélén, a szél süvített, a hold elbújt a felhők mö­gé, de André mégis oly tisztán látott a sötét éjszakában. Mi az? Mi mozog ott fehéren az országúton és jön egyre közelebb? Nem hallok lépése­ket, csak zörgést, mintha csontok zö­rögnének. Nem, nem igaz, hisz ezek katonák, ostoba voltam, hisz ezek francia trikolórokat lengetnek. A mi fiaink! De mért nem énekelnek, mért nem hallom a lépésüket? — Vive la Francé! — kiáltja An­dré, de nem felel Senki. Kísérteties csendben•jönnek közelebb, egyre kö­zelebb, ruhájuk rongyos, piszkos. Öh, szörnyűség, soknak a karja hiányzik, másoknak a lába. Most egy egész ez­red jön, szemük helyén fekete lyuk mered, de mennek, mennek katonásan előre. Az ott ki? Fél arca letépve, mintha rámnézne! Camille! Bátyám, testvérem! — felelj, te vagy? Igen megismertelek így is! Hozzárohanna, de mozdulni nem tud és Camille sem felel, csak mintha a táblát, amit erősen a kezében tart, emelné feljebb: „Liege" olvassa And­ré és Camille már messze jár. És jönnek sokan, ezren vagy tízezren, ez véres fejét ott viszi kezében, nyaka csonkán mered ki a katonagallérbói, tábláján ott áll: „Verdun". És jönnek asszonyok és jönnek gyerekek, szét­tépett testükről cafatokban lóg le a megperzselt hús.,.. Halad a menet! Újabb csoport ret­tenete! Felpuffadt testű katonák, zöl­desszürke arcuk felismerhetetlen, ru­hájukból csurog a víz, elmálló keze­ikben reszketnek a táblák: Csendes­óceán ... Földközi-tenger ... — Elég, elég, nem bírom tovább ! — hörgött André, de a szótlan menet halad az országúton, beláthatatlan, végnélküli sorokban. És jönnek és jönnek a csendes szép szál halottak, kis báránybőrkucsmá­juk alól hosszú csíkban folyik a vár mellükön tátongó seb: Voronezs... Baku ... Sztálingrád ... Leningrád ... Sose ér véget, jön a hangtalan légió! És jönnek aggok és fiatalok, a meg­1-ínzottak, megcsonkítottak serege, máglyán égetettek, börtönben halál­ratiportak, táblájukra rávilágít a hold­fény: „Békeharcosok!" És újra katonák és újra civilek: Athén ... Lidice ... Varsó ... Csepel.. Korea : :: — Nem akarom, nem akarom! — ordított André és zokogva zuhant le az országút porába, de a halottak vég­telen tömege jön, jön tovább rendü­letlenül! — André, mi van veled, rosszul ér­zed magad? — nyitott be Susanne férje szobájába. Alapjában véve kissé megsértődve engedelmeskedett André kívánságának, > mikor az arra kérte, hogy hagyja ma­A HALOTTAK ORSZÁGÚTJÁN írta: SIMKÓ MARGIT gára. Házasságuk harmonikus, jó há­zasság volt. Mikor André ügyvédi praxisát felcserélte politikai pályával és eltökélte, hogy munkáját és tu­dását kerülete és hazája szolgálatába állítja, Susanne még diáklány volt a Sorbonneon. Megesküdtek és házas­ságukból két fiúgyermek származott, két valódi párizsi csibész. Nem éltek nagy társadalmi életet, néha eljártak színházba, • nyáron André szabadsága alatt elutaztak a provencei Chateau de Rose-ba — ahogy tréfásan elne­vezték azt a kis házat, m ely e t André nagyapjától örökölt és kertje tele volt Provence legszebb rózsafajtáival — ahová oly szívesen mentek el és ahon­nan egy hónap múlva oly boldogan jöttek vissza a szürke párizsi bérház­ban levő kedves otthonukba. — Mi bajod, André? — kérdezte Susanne újra, és felkattantotta a vil­lanyt. — Istenem! — nyomott el egy sikolyt, mikor meglátta a gomolyaggá gyűrött párnán lehúnyt szemmel síró, izzadt, lázas embert, ki karjaival csap­kodva vívott harcot egy láthatatlan ellentéllel. — Csendesen kedvesem — a gyere­kek még felébrednek, — fogta meg Susanne férje karját és elsimítva a beteg csapzott haját homlokáról, gyen­géden megveregette az arcát. André durva mozdulattal lökte el kezét és hirtelen felült fektéből: — Nem engedem, nem akarom! — kiál­totta eszelősen és a lázas beteg ziháló gyorsaságával kaphodott levegő után. — Orvost — villant át Susanne agyán — felhívom a doktor bácsit. A „doktor bácsi" egy emelettel lej­jebb lakott, régi baráti viszonyban volt a Saintpierre családdal. Már nem praktizált, csak néha járt el régi pa­cienseihez, kik súlyosabb esetekben konzultációra hívták. A házvezetőnő nyitott ajtót. — A doktor úr még fenn van? — kérdezte Susanne. — Hogyne Madame, éjfélig is ol­vas. Idős embereknek nem esik jól az alvás. Azonnal jelentem. Viron doktor maga jött ki Susanne elé. — Bocsásson meg, doktor úr, hogy ilyen későn este... de André lázas, félrebeszél, nem tudom mi történ­hetett vele. Este még semmi baja nem volt, csak épp fáradtan jött haza és korán lefeküdt. Nagyon kérem, jöj­jön fel, magam nem bírok vele, nem ismer meg ... Az öreg doktor avval a nyugalom­mal bújt ki házikabátjából és vette fel zakóját, ami a hosszú praxisú orvosok tulajdonsága és megnyugtatóbban hat a környezetükre bármely idegcsilla­pítónál. Típusa volt az öreg házior­vosoknak: ő segítette Andrét a világra jönni és ő mentette meg egy végze­tesnek látszó torokgyíktól, ő igazította helyre a virgonc Camille bokáját, aki szenvedélyesen szeretett három lép­csőt is átugrálva lerohanni az eme­letről. De ellátogatott akkor is a családhoz — sőt, akkor a legszíve­sebben — ha mindannyian egészsé­gesek voltak. Ilyenkor André azőtá el­húnyt apjával, a gimnáziumi tanárral egy pohárka bor mellett heves irodal­mi párbajt vívott, melynek rendsze­rint az lett a vége, hogy az idősebb Saintpierre csipkelődve állapította meg, hogy a doktor pályát tévesztett, rossz orvos, de annál jobb pedagógus — Tegnap este mit evett André? — kérdezte, miközben kis táskájába rakta az injekciós tűt, vattát, étert. — Nem vacsorázott, nagyon fárad­tan jött haza. Volt az elnöknél és ké­szült a holnapi szavazásra, ideges volt. Engem kiküldött a szobából. Doktor Viron felnézett "a 'szemüvege mögül. — Összevesztek? — kérdezte mo­solyogva? — Nem, dehogy, igazán nem, sőt örömmel mesélte, hogy miniszter lesz hogy megígérték neki, ha megszavaz­za... — Mit szavaz meg? — kapta el a szót korát meghazudtoló hévvel a dok­tor. — A német újrafelfegyverzést — szólt Susanne halkan. — És André? — Meg fogja szavazni — hajtotta le fejét Susanne. Az öreg úr megmarkolta orvosi tás­káját: — Menjünk, Madame! Beléptek a szobába. A doktor elő­vette óráját és a megszokott mozdu­lattal rátette kezét. André pulzusára, meghallgatta szívét és elgondolkozva nézte pár pillanatig a beteg arcát, mintha most látná először. Aztán oda­nyújtotta az injekciós tűt Susannenak: — Főzze ki, kérem. Mire Susanne visszajött, már dezin­ficiálva volt a véna és az orvos be­szúrta az injekciót. — Idegösszeroppanás, mindjárt job­ban lesz — szólt inkább magához, mint Susannehoz. Susanne egy széket tolt az ágy mel­lé és a doktor leült. Mindketten a be­teget figyelték. Néhány perc telt így el hangtalan várakozásban, míg André lassan felnyitotta a szemét. — Mi fáj, fiam? — kérdezte az or­vos, miközben öreges kezébe fogta André erős kezét. — Semmi, doktor bácsi, már semmi, csak nagyon rossz álmom volt. Ott álltam egy nagy országút szélén ... és André lassan mesélni" kezdett. A doktor nem szakította félbe egyszer sem, hagyta, hogy mindent elmondjon. A sebnek fel kell fakadni egészen, mielőtt meggyógyul. Csak mikor An­dré elhallgatott és megkönnyebbülten lehunyta a szemét, szólalt meg az öreg ember, szemérmesen uralkodva elérzékenyülésén: — Andre fiam, nem láttad véletlenül az én kislányomat is abban a menet­ben? Hisz játszótársad volt, meg kel­lett ismerned? Vagy valami porfelhő nem keringett körülötted? Mert őt sok millió áldozattal együtt eléget­ték. — Bocsásson meg doktor bácsi, ké­rem, bocsásson meg ... én nem akar­tam, én elfelejtettem... — könyör­gött André kétségbeesve. — Nem tettél. te semmi rosszat, fiam. Ne gondold, hogy te juttattad eszembe az én egyetlen örömömet és legnagyobb fáj­dalmamat egyetlen, drága kislányomat, ő itt él velem, amig csak magam is meg nem halok. De te André — folytatta szelíd gúny­nyal — te úgylátszik, hamar felej­tesz! Elfelejtetted nagyapádat, aki 71­ben Párizs védelmében sebesült meg. az apádat, ki egész életében arra ta­nította a diákok ezreit, hogy ki Fran­ciaország legnagyobb ellensége. Elfe­lejtetted a bátyádat, kinek boldog, if­jú életét oltotta ki a német hadigépe­zet sok százezer becsületes franciával együtt. Nem, nem André, te nem ál­modtál, tebenned ott él mélyen az a tisztességes ember, akit ugyan pil­lanatnyilag el lehet tévelyíteni", pénzzel, magas pozíciókkal, ígérgetésekkel, de te nem álmodtál André. Neked a lel­kiismereted szólalt meg még idejé­ben, hogy megmenekülj egy meggon­dolatlan lépéstől, ami egész életeden végigkísérne. Mondom, idejében, mert ennek nem szabad megtörténnie! Azt akarod, hogy Franciaország drága földjét újra meggyalázza a háború tiprása? Te ott akarsz lenni az elsők között, akik a szörnyeteget újra fel­támasztják és újra hozzásegítik a tö­meggyilkossághoz? A háborút akarod, André ? — A békét akard fiam, az egész emberiség boldog, édes békéjét, ezt a meleg puha fészket, mert ha nem, akkor a saját gyermekeid gyilkosa vagy! Az öreg doktor elhallgatott, aztán csendesen visszarakta kis táskájába a műszereit és anélkül, hogy elbúcsú­zott volna, lassan becsukta maga mö­gött az ajtót. Másnap André de Saintpierre kép­viselő a francia parlamentben a pári­zsi egyezmény ellen adta le szavaza­tát. A Magyar Területi Színház vidéki előadásai februárban 19-én, szombaton ešte ig:30-kor Kassán (V'eritäs) A sevillai borbély. 20-án, vasárnap délután 14.30-kor Kassán (Veritás) A fösvény. 20-án, vasárnap este 19,30-kor Kas­sán (Veritas) A sevillai borbély. 21-én, hétfőn este 19.30 Kassán (Ve ritas) A sevillai borbély. 22-én, kedden délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 22-én, kedden este 19.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 23-án, szerdán d. u. 14.30-kor Mol­daván (Kultúrház) A sevillai borbély. 23-án, szerdán este 19.30-kor Mol­daván (Kultúrház) A sevillai borbély. 24-én, csütörtökön délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A fösvény. 24-én, csütörtökön este 19.30-kor Kassán (Veritas) Finom úriház. 25-én, pénteken délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A sevillai borbély. 25-én, pénteken este 19.30- kor Kas­sán (Veritas) A fösvény. 26-án, szombaton délután 14.30-kor Kassán (Veritas) A fösvény. 26-án, szombaton este 19.30-kor Kas­sán (Veritas) Finom úriház. 27-én, vasárnap délután 14.30-kor Moldaván (Kultúrház)-Finom úriház. 27-én, vasárnap este 19.30-kor Mol­daván (Kultúrház) Finom úriház. Egy öreg néger esete Az öreg néger Virginia állam leg­szegényebb részében egy elhanyagol kis farmot vásárolt. Három évig kora reggeltől késő estig verejtékes mun­kával dolgozott, míg a farm biztosítot­ta megélhetését. Egy vasárnap meglátogatta őt a pap­ja. Amikor megpillantotta a pompásan megművelt kertet, csodálkozva mondta az öreg négernek: —' Amint látom a jó isten kiváló se­gítőtársadnak bizonyult. — Majd végigjárták a földeket, amelyen az öreg Sam kiirtotta a fatörzseket és amelyet lelkismeretesen megművelt. A kenetteljes pap közben állandóan is­mételgette, milyen áldásos dolog, hogy a jó istenbén ilyen kiváló segítőtársra akadt. • Búcsúzáskor, amikor a pap a kocsi­jába ült, az öreg néger ezekkel a sza­vakkal fordult hozzá: — Tisztelendő atyám! Mindaz, amit rólam, a jó istenről és közös munkánk­ról említett, nagyon helyes. De szavam­ra mondom, nagy kár, hogy tisztelendő atyám nem látta ezt a földet, amikor még a jó isten egyedül gazdálkodott rajta... A Szpilki nyomán „Falusi regény" Martin Kukučín elbeszélései A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó kiadásában „Falusi regény" címmel megjelent négy elbeszélése a legmél­tóbb bizonyítéka annak, hogy a szlovák irodalom klasszikusai közül Martin Kukučín a realista széppróza egyik leg­nagyobb mestere. A XIX. század alkonyán nemzeti és szociális elnyomásban sínylődő szlovák falu életét tárja elénk ez a mű. Az író választékosan egyszerű, színes és fordulatos nyelvében, finom humo­rában és élethű jellemrajzaiban meg­elevenedik előttünk Árva megye déli részének népe. Az elbeszélések főhő­sei: Misó, Miklós, Vakond Ádám és Pu­chor Ondro. valósággal hozzánk nőnek, hogy együtt érezzünk velük, s lázadó méltatlankodás ébredjen bennünk mos­toha somsunk miatt. Jellemükben egy igyekvő, akarni tudó közösség sajátos értékeit dicsérik, az egészséges humor tükrében derűt keltő tévedéseik pedig még csak hitelesebbé teszik hús-vér valóságukat. Drozdík lelkész úr, Prieszada bíró és Machaj Janó az osztályelnyomókat testesítik meg, s magatartásukkal el­lenszenvet váltanak ki az olvasóból. A könyvkiadó maga is beismeri, hogy „régi adósságot törleszt", amikor Kukučint magyarul szólaltatja meg. Mi fűzzük még hozzá: ez a törlesztés méltó Kukučinhoz. Hubík István bra­vúros műfordításában sikeresen tolmá­csolja számunkra a kukučini ízt: ere­deti szépséget és színes, könnyed for­dulatosságot egyaránt. A „Falusi regény" érdekfeszítő, mű­élvezetet nyújtó olvasmány. Dolgozóink és tanulóifjúságunk részéről nagy ér­deklődésre tarthat számot. Kovács Gáspár (2ehel-e feledni? Tíz éve, hogy Oránienburgban élő csontvázként tántorogtatok s hóhéritok egykedvűen, úntan nyitották a halálos gázcsapot. Betegség és golyó is tizedelt, s egyre hulltatok át a nagy szitán az állatnak is undok eledelt mohón faltátok, mert: megmenti tán az életet e bűzös kotyvalék, hisz makacsul élt a zúgó agyban a remény, a végső, a maradék, hogy az élet húrja el nem pattan, hogy e sok szörnyűségnek vége lesz s ha félholtan is, de túl kell élni, hisz keletről az élet közeleg ... Nem feladni, remélni, remélni! Fel-felderengett az otthon fénye, felétek mosolygott egy gyermekarc, vadul kapaszkodtatok a létbe és napról napra megújult e harc... Tíz éve, hogy Oránienburgból csapatbaverve elindultatok. Puskatus, korbács mi tovább unszol s itt is, ott is ki-kidől egy halott. Halál-mars. Ez az utolsó menet, — de már szabadságszagot hord a szél . Csak bírni még!... Tán erőt keveset úgy is nyer az ember, ha nem beszél. Égő szemmel bukdácsol hát némán nem tudva hová, a sok áldozat... — Igen, könnyem hull, ne nézz így énrám, — visszajöttél, s tudod, hány ottmaradt. A szemed mélyén még hányszor látom hogy mint lidércnyomás meglátogat a rémes emlék, mit elűzni vágyom. Látlak, érintlek, hallom hangodat, de lehet-e feledni, lehet-e hogy testünkön, lelkűnkön áttiport a poklok kénköves tűz-szekere, lehet feledni a halálsikolyt? Tíz éve, hogy a legszebb hajnalon testet öltött a vágyott szó: Béke! Jövőnk kelyhében édes tartalom, gyermekünk szemének drága fénye. Bölcsőket ringató anyák kara, s minden igaz ember, — éljen bárhol — szívből feltörő egy-akarata békénket védő pallosként lángol, hisz fehér, sárga, barna emberek kiömlött vére egyformán piros, s hpgy nyugatról új vihar fenyeget száz nyelven bár, de egy szó zúg: tilos! Az élőket, kik élni akarnak, s a halottakat, kik harctereken, útfélen, tömegsírban alszanak nem áruljuk el gyáván, nemtelen. Még csak tiltó szavunk zúg nyugatra mint sodró áradat, mint fergeteg s ha választ rá gépfegyver ugatna, — hát visszafelelnek a fegyverek! ORDÔDY KATALIN / \ f J

Next

/
Thumbnails
Contents