Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-15 / 13. szám, szombat

1955. január 15. UISZO 1 Komáromi színházi levél A „Szevillai borbély" bemutatására készül a Magyar Területi Színház A komáromi Magyar Területi Színházban lázas munka folyik. Míg a múlt év végén a színház játéktervének teljesítése volt a munkaütem diktálója, most új bemutatók sikeres színrehozásán munkálkodik a színház lelkes gárdája. Amerre a színházban nézünk, mindenütt alkotó munkát látni. A szabómúhelyben Borsek Zsuzsa vezetésével készülnek az új darabok kosztümjei, az asztalosmühelyben készen áll „A szevillai borbély"-nak. és a következő újdonságnak. Zápolszka lengyel irónő szatirikus komédiájának díszlete. A festők már az utolsó ecsetvonásokat végzik a díszleteken és a színészek a színpadon már a díszletek között próbálják az egyes jeleneteket. Az irodai dolgozók is szorgoskodnak, hogy a plakátok, meghívók, műsorfüzet idejében elkészüljenek. Egyszóval mindenki azon buzgólkodik, hogy a színház bemutatója a kitűzött határidőre meglegyen. Ilyenkor senki sem nézi az időt, nem pihen, első a bemutató sikere, a színház érdeke. Az irodai altiszttől az igazgatóig mindenki egy cél érdekében dolgozik, a szombati bemutató sikeréért. » • « Szombaton, január 15-én, mutatja be a Magyar Területi Színház Beaumíirchais francia drámaíró remek vígjátékát, „A szevillai borbély"-t, Štefan Munknak, a bratislavai Nová Scéna tagjának vendégrendezésében. A gyönyörű díszletek Jozef Valentinnek, a Nová Scéna tervezőművészének munkája. „A szevillai borbély" Rossini halhatatlan zenéjével operáink egyik állandó műsordarabja és mint filmopera is meghódította a közönséget. Most a szlovákiai magyar dolgozók színpadon látják viszont majd Figarót, a szellemes, furfangos borbélyt, aki a szerelmesek mellé áll és győzelemre viszi ügyüket a kapzsiság ármánya ellen. A színház művészgárdája egyes szerepeket kettős szereposztásban tanult be, hogy meglegyen adva a fejlődés lehetősége. Štefan Munk nagy szeretettel igyekszik a vígjáték örökbecsű es/mei mondanivalóját minél jobban érvényre juttatni, hogy a közönséget a darab ne csak szórakoztassa, hanem nevelje is. Nagy kedvvel dolgoznak a színészek, látszik arcukon, hogy lelkesíti őket a szerep és a rendezői elképzelés. A főpróbák folynak és szombaton felmegy a függöny. A komáromi bemutató közönsége lesz majd hivatott eldönteni, hogy a színészek, a rendező és a művész-technikai személyzet munkája nem volt hiábavaló Bízunk a sikerben, mert a vígjátékot nagy szeretettel és gonddal tanultuk be és készítettük elő. A színház művészegyüttesének azok a tagjai, akik a január 15-i bemutatón nincsenek foglalkoztatva, Riszdorfer László rendező vezetésével szorgalmasan tanulják a színház következő újdonságát: Zápolszka „Dulszkyné erkölcse" című szatirikus komédiáját, melyet a színház „Finom úriház" címen mutat be, előreláthatólag február közepén. A darab díszletei mér készen vannak és amint „Szevillai borbély" bemutatója megvolt, délelőttönként ök mennek majd a színpadra próbálni. Pezseg az élet a próbateremben, minden színész a szerepével foglalkozik, szurkol az előadás sikeréért. A terem olyan, mint a megbolygatott méhkas, ahol látszólag nagy az összevisszaság, de mindenki tudja, mit kell tennie. A komáromi közönség nagy érdeklődéssel várja már a bemutatókat és reméli, hogy a színház ez évben többet fog játszani Komáromban, mint a múltban. Az utcán, az üzletekben, kávéházban, mindenhol „Szevillai borbélyáról hallunk. Ez jó jel. Ebből látjuk, hogy komáromban (de az ország magyarlakta területén is), szeretnek, számontartanak bennünket és várják fellépéseinket. A múlt év végén a színház tagjai fáradságot nem ismerő, lelkes odaadással dolgoztak, járták a falvakat, városokat, hogy a színház játéktervét teljesítsék. Ez sikerült is. A részünkre egy évre megszabott 200 előadást december 29-ére teljesítettük. Ebben ntgy része volt Egri Viktor „Pünkösdi királyság" című komédiájának, mellyel bejártuk a magyarlakta vidékeket, falvakat, és városokat, és mindenhol nagy sikereket arattunk. A darab a múlt esztendőben 44 előadást ért meg és továbbra is műsorunkon tartjuk. A „Pünkösdi királyság" rövidesen jubilál, 50-edszer kerül színre. A közönség megszerette ezt az egészen ismeretlen műfajt, a politikai szatírát, ezt érezzük a nézők viselkedéséből, nevetéséből és állásfoglalásából. Amikor kinevetik a póruljárt reakciósokat és megtapsolják a szövetkezeti gondolathoz hü Bernátné szavait. A „Pünkösdi királysággal" kapcsolatban egyéni élményeim is vannak. A szatírában Fűrész Bencét, a félkegyelmű süket harangozót játszom, aki a gyakorlatozó ifjakat angol?amerikai ejtőernyősöknek nézi és ezzel elindítja az egész bonyodalmas komédiát. Bevallom (és ez vonatkozik többi színésztársaimra is) eleinte idegenkedtünk ettől az új műfajtól: mai problémákat szatirikusán ábrázolni. Ahogy szaknyelven mondani szökés: „fáztunk" a szerepektől. De rendezőnk, Martin Gregor, bíztatott bennünket, hogy csak csináljuk őszintén, szeretettel, meglátjuk, fog az menni. És igaza lett! Ment, még hozzá nagyon is jól. Lassan mindnyájan megszerettük mind a figurákat, amelyeket alakítottunk, mind a darabot, melyet Igen szívesen játszottunk. A közönség nevetése, tapsa bebizonyította, hogy felesleges volt „fáznunk." Én Fürész Bence alakját nagyon megszerettem, minden előadáson igyekeztem jobbá, emberibbé, őszintébbé, és ha lehetett, még mulatságosabbá formálni. Ez sikerült és Fürész Bence mu egyik legkedvesebb szerepem, melyet egy kicsit magaménak érzek, hisz én is segítettem, mint színész az írónak és rendezőnek a figura megformálásában. A falvakon többen jöttek hozzám azzal, hogy a mi harangozór.k nem ilyen, hanem igen rendes ember. Ennek nagyon örülök, hogy a harangozok nem ejtőernyősöket lesnek a toronyból. Hisz azért játszom olyan szeretettel Fűrész Bencét, azzal a céllal, hogy egy faluban se legyenek -Körmösök, Fűrészek és Varjúk, hanem Bernáthnék, Csulka bácsik és Kosztka Istvánok, akik szeretik falujukat, szövetkezetüket és az életet. A színész legnagyobb öröme az, ha játéka új távlatokat nyit a néző előtt, és ha jó játéka nyomán felcsattan a legnagyobb köszönet, amit csak kaphat a színész: a közönség tapsa! Lassan két éve, hogy először gördült fel a függöny színházunkban. Akkor Urbán Ernő darabjával átestünk a „Tüzkeresztség"-en. Azóta két esztendő telt el és úgy érzem, hogy a nagy harcot az újért, a szebbért, a jobbért sikeresen vívjuk. Két év távlatából érezzük, hogy munkánk nem volt meddő. Megszerettek, megismertek bennünket és becsülnek. Ezért érdemes volt két éven át dolgozni és ezért fogunk dolgozni továbbra is, a következő években a közönségért, melyet mi is szeretünk. SIPOSS JENŐ, a Magyar Területi Színház tagja. Ôqjj liurata/nűk arcképbe. írta: DUBA GYULA Az alábbi történet meglehetősen hétköznapi és megszokott. Mondhatnám sematikus. Ugyanis, pénzt fogok kapni. Ez kezdetnek talán meglepő, de különben semmi rendkívüli nincs benne. Az érdekesség ott kezdődik, hogy mielőtt az illető anyagi javakat megkapnám, ki kell töltetnem egy ívet. Tehát bemegyek a Hivatalnokhoz. Ül az asztalnál, kezében toll és bámul ki az ablakon. Előtte egy aktaköteg. Különben idősebb, kopasz és nem valami rokonszenves. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden hivatalnok ilyen. Egyáltalában nem! Szóval hősöm — mint már említettem — merengve nézett ki az ablakon és gondolataiba mélyedve figyelte, hogyan esik az eső. Udvarias ember vagyok, és tisztelem az elmélkedő egyéniségeket, tehát szótlanul álltam asztala előtt. Nem zavartam. Negyedóra múlva szorongva állapítottam meg, hogy eddig még észre sem vett. Hogy tölti ki akkor az ívemet, ha észre sem vesz? — Öhö, öhö — kockáztattam meg szerény köhögésfélét. Na végre. A fejét lassan felém fordítja. Gyermekded szemei határtalan csodálattal pislognak rám. Nini — mondják ezek a szemek — ki ez a csodabogár? Hol jársz itt öcsém, ahol még a madár sem jár? Ám ezt csak a szemek mondják, a száj hallgat. Igen, ő nem szól semmit, még egy icipici kis szótagocskát sem pazarol rám, ellenben belemélyed az előtte levő iratokba. Nem mondom, kissé kínosan érint a dolog, de türelmem közismert, idegeim exportminöségűek, tehát várok. Közben az idő suhan, bár állítólag az idő pénz. Mégsem engedhetem, hogy az egész vagyonom elsuhanjon itt. — Elvtársam — mondom neki szívélyesen — elvtársam, nem tudná megcsinálni ezt az ízét, ezt a csekélységét ... Hirtelen felnéz. — Öh, hogyne, azonnal meglesz, de — mondja elbűvölő mosollyal — engedje meg kedves kartárs, hogy előbb ezt az ügyet elintézzem — mutat nz aktacsomóra — ugye megengedi? — néz rám határtalan bizalommal. Megengedtem. Erre kinéz az ablakon, majd a zuhogó eső látványától megittasulva hirtelen belemártja tollát a tintába. Néhány pillanatig még töpreng, aztán az aktára hajol, felírja a sarkára, hogy 12X5 és roppant gondosan, csekély öt perc alatt beszorozza. A megerőltető munka láthatólag kimeríti. Pihegve hátradől a székében és összezsugorodik mint egy töpörtyű. Kissé köszörülöm a torkomat, mire rám mered. Mintha most látna először. — Mit akar itt ez az alak? — szikráznak a szemei ingerülten, — kellemetlen fickó vagy, tudod-e — folytatják hangtalanul a becses látószervek — nagy kedvem lenne jól belédrúgni ós kivágni az ablakon, mint egy szivarvéget! Nyögve papírjaira hajol, tovább böngészi. Majd ceruzát vesz elö és rajzolni kezd egy itatósra. Ceruzája alól markáns férfiarc bontakozik ki hatalmas krumpliorral. Művészi gonddal megigazítja a szemöldökét, hetyke huszárbajuszt pingál neki és pipát a szájába. A pipából bodor füstfelhok szállnak. Messzire tartja magától, úgy gyönyörködik benne. — Kérem — kezdem el újra, de a szavamba vág. — Mondtam, hogy azonnal — horkan fel ingerülten. — Látja, hogy dolgozom. Különben én is csak ember vagyok, néha meg kell pihennem. Nem vagyok én barom! — No, no — akartam őt figyelmeztetni —, maga csak ne legyen ebben olyan biztos. De aztán mégis inkább hallgattam, mert ki tölti ki az ívemet, ha magamra haragítom. Rövid negyedórái rajzolgatás után hirtelen mozdulattal papírba csomagolt élelmet rántott elő a fiókból és megtízóraizott. Csámcsogva és fuldokolva a gyönyörűségtől gyömöszölte le a vajaskenyeret, a csapnál hatalmasat Ivott. Aztán megelégedett sóhajjal roskadt vissza asztalához és nagyot nyújtózkodott. Ropogtatta a csontjait. Váratlanul meglátott és arcát a leküzdhetetlen undor hulláma öntötte el. — No, adja ide — mondta kurtán, megvetően. Egy perc alatt kitöltötte, lepecsételte és visszaadta. — Most mit mondjak neki — gondoltam magamban. —. Mivel háláljam meg irántam tanúsított figyelmességét. — Köszönöm, kartársam — fordultam hozzá egy hirtelen Ötlettől elragadtatva —, nagyon köszönöm, ön nagyon derék, lelkiismeretes ember! Megragadtam a kezét és hálásan szorongattam. — Hallja — nézett rám gyanakodva — nem tréfál maga? — Én tréfálni — mondtam méltatlankodva, egy oktalanul megbántott ember hangján —, nem! Nem tréfálok. Maga a hivatalnokok gyöngye és én ónt szeretem! Erre elhitte. Büszkén mosolygott és megkínált cigarettával. Emlékezés Fraňo Kralra Sose láttam, sose beszéltem vele, mégsem álltam soha olyan közel emberhez, mint éppen hozzá. Halálhíre megdöbbentett és a szívembe vágott. Amikor szlovákul tanulgattam, sok regényt olvastam el eredetiben, hogy nyelvtudásomat tökéletesítsem. Kezembe került az „Eltorlaszolt út" is. Elolvastam és azóta elolvastam sokszor. Megfogott őszinteségével és keresetlenségével. Fraňo Kráľ még akkor nem volt nemzeti művész, szerényen meghúzódott írótársai között, jómagam mégis kiemeltem őt a többi közül és odahelyeztem, ahova később a hálás nemzet tette, a legelsők közé. Lehet, hogy megítélésemben befolyásolt az, hogy jómagam is tanító vagyok és a regény témakörét tökéletesen ismerem. Több mint három évtizede élek falun, ahova a muskátlis ablak, az árvalányhaj, a patriarchális nyugalom, a roráta, a disznótor és a sok más falusi gyönyör csalt, melyeket a múlt század álromantikus írói oly étvágygerjesztően tudtak tálalni. Megvallom őszintén, hogy ezeket a különlegességeket kerestem falun és nagy volt a csalódásom, amikor a rideg valóságot, az „Eltorlaszolt utal" kaptam helyettük. Akkor ébredtem a valóságra, amikor egy elsős kisdiákom tanítás közben összeesett az éhségtől, meg kitűnt, hogy egy másik télen azért nem jött iskolába, | mert a kilenctagú családnak csak egy pár csizmája volt. Ha egyik kiment, nyolcnak otthon kellett maradnia. Végre nyílt szemmel néztem a patriarchális nyugalmat helyettesítő fojtott osztályharcot és a meghunyászkodó gyűlöletet, mint Fraňo Kráľ, elborzadva láttam a mélységes nyomort, mint ő és ökölbe szorult a kezem, mint Kráľ Barica tanítójának, amikor a főjegyző úr barátságosan figyelmeztetett, hogy ne rontsam az üzletét és ne írjam meg a falusi nyomorultnak a kérvényt Ingyen, mert ő ezért a bőrét lenyúzhatja. Fraňo Kráľ nem volt valami Sajó-menti különlegesség, mert az első köztársaság alatt Szlovákia egyetlen óriási Radzimka volt. Kráľban nem azt csodáltam, hogy az „Eltorlaszolt utat" hogyan írta meg, hanem azt, hogy mindazt, amit megírt, meglátta. Kráľ meglátásában van az ignzi művészet. Szocialista realizmusát nem hagyta befolyásolni romantikus elemekkel A falusi jegyző, tanító, pap, földbirtokos, gazda, zsellér, mind olyanok voltak, amilyeneknek ő kendőzés nélkül mutatta. A regényt nem írhatta meg olyan ember, aki az eseményeket csak figyelte, azokat át kellett élnie. Ezért nincsen benne egyetlen hamis hang sem és ezért van olyan lenyűgöző hatása az olvasóra. Csodáltam Kráľ bátorságát is, hogy mindazt, amit látott,, meg is merte írni. Nem tért el az igazságtól hajszálnyira sem, pedig tudta, hogy könyvéért abban az időben nem elismerés, hanerri üldözés jár. Az „Eltorlaszolt út"-nak küldetése volt, van és lesz mindig. Annak idején rávilágított az álhumanizmusra, me pedig — és a jövőben is — a hiteles krónika szerepét tölti be. Több olvasókonferenciát szerveztem már a falunkban és látva azt, hogy fiatalságunk még hitetlenkedve hallgatja a régmúlt eseményeket és nem akarja elhinni, hogy volt idő, amikor. a gyermekek éheztek, munkabíró emberek családjukkal együtt szörnyű nyomorba kerültek és az elerötlenedett öregek koldúsbotot vettek a kezükbe, gondolkoztam, vajon melyik regénnyel lehetne kigyógyítani fiataljainkat beteges hitetlensc.gükből. Választásom Kráľ regényére esett. T< ttem ezt azért, mert Kráľ akkor írta ezt a regényt, amikor az események csakugyan lejátszódtak és felelnie kellett minden szaváért, mert okmányokkal tudta bizonyítani, hogy színtiszta igazságot írt, azért regényét az Igazság könyvének is nevezhetnénk, Fraňo Kráľt pedig a nagy krónikásnak. Olyan meggyőző hatása még olvasókonferenciának nem volt, mint éppen ennek. Az öregek hozzászólásaikban szívbemarkoló szavakkal ecsetelték örömtelen ifjúságukat, a fiatalok pedig megrendülve hallgatták őket, mint valami szörnyű élmény szenvedő hőseit. A regényt ma nem találod a községi könyvtárban, mert mind a hét példánya közkézen forog A halott Kráľ él, tanít, "v, figyelmeztet. Halhatatlan lett. Fraňo Kráľt akkor zártam a szívembe, mint eml- rt, amikor 50. születésnapja alkalmával tett nyilatkozatát olvastam. Megrendítően emberi volt, ahogy ecsetelte, mi tette íróvá. Amikor megtudta, hogy gyilkos kór emészti, nem roppant össze Erezte, hogy hord magában valamit amit nem szabad 8 sírba vinnie. Ember volt és mint ilyen harcolt az elmúlás gondolata ellen. Élni akart halála után is. Tudta, hogy az ember nem akkor hal meg, amikor utolsót dobban a szíve, hanem akkor, amikor már senki nem emlegeti. Lázasan dolgozni kezdett és a halál árnyékában Irta meg regényeit és verseit. Fraňo Kráľ lelki ereje éppen betegsége idején mutatkozott meg teljes nagyságában. Nem csüggedt el, nem esett lélektelen helálvárásbn, hanem a lélek fegyverével harcolt a testi erejét aláásó gyilkos kór ellen. Hitt magában, hitt a küldetésében. Ez a hite negyedszázad' n :

t erősítette Őt a halálos kôr ti! ni n treban és e hite nemzetének és ; emberiségnek örökértékü szellemi kincseket adott. Ha lehetséges lenne és megkérdeznénk az elvtársunkat, hogy miért élt. bizonyosan íg\ felelne — Nézd a kicsiny gyertyát. Nyugodt lelkiismerettel megy az elmúlásba, mert teljesítette hivatását. Ha t;:lán csak néhány percre is és valam' szegényes kunyhóbun de mégis világosságot terjesztett maga körül és elűzte a sötétséget. Én is világítottam és ezért érdemes volt élnem. Igen, Fraňo Kráľ nem hiába élt, mert soha ki nem alvó fáklyát gyújtott sziveinkben. Sokat szenvedett, teste elmúlhat, de szellemének fáklyája világítani fog mindig és az igazságot kereső embernek biztos útmutatója lesz. KÓNYA JÓZSEF