Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-01 / 1. szám, újév

1955. 0 JÉ V U J SZÖ 7 Tavasszal költöztünk el Kariéról, a szülőfalumból a harmadik megyében lévő Tornádra, ahol Lajos nagybátyám "lakott. Másf^lnapi járóíöMnyi utat kellett megtennünk kocsin. Anyám sírva pakolta kevéske holminkat, akkor kiváltképpen törölgette szemét, amikor a szomszédoktól bú~sú-ott.^ A bútorokkal megrakott szekéťen ültünk, apám tartotta a gyeplöszárat, anyám, amikor elapadt a könnye, rákezdte a pörölést: — A nagybeteg is egyik ágyból a másikba kívánkozik, mégis utoléri a nalál. Apám a lovakat biztatgatta, megrántotta vállát, ami annyit jelentett „Beszélj, beszélj; egyik fülemen be a másikon ki." Arra se felelt, amikor anyám másodszor felhánydálta, miért vette meg hitelben, váltóra a szecskavágót, almely vesztünket okozta Nézte a határt, amelyben szanaszétszórtan, picike' darabokbtn hevert egykori hat hold földünk. Legényke-kora óta szántotta, vetette azt a soványka földet, nehezebben vált meg tői*, mint anyám a szomszédasszonyoktól, de akkorában nem volt ára se búzának, se kukoricának; emiatt szaporodott a váltó kamata, óvatolásra is sor került, végül a takarék árverezéssel, fenyegetett. Az írás is kijött már és akkor anyám úgy jajgatott, mintha az én temetésemre kondulna a harang: — Jó istenem, egyatyám. miért adtad reánk ezt a csapást?! Inkább a kútba ugrom, mintsem ezt a nagy szégyent megérjem. — Vásárnak is 8 végét szokták megvárni — nyugtatta apám és hogy a veszett fejszének legalább a nyelét megmentse, szabad kézből eladta a hat holdat, a megmaradt pénzen a messzeszakadt bátyja falujában vett kicsinél is kisebb házat, három holdnyi szántóra is futotta, meg hatszáz négyszögöl rétre, amely megtermi a jószágnak való szénát. Mire gondolt apám, mire sem, nem tudhattam, mert csak a széles hátát láttam a kocsi hátuljából és búsongo szavát is úgy hozta felém a szél, mint ősszel a sárga falevelet: — Gyű, Gidra,... gyű. Sármány...! Anyám csak kántálta az előbbi éneket: — Tehenünk soha többé nem lesz, hízó, vagy öklömnyi rpalac se kerül az ólba, járhatok a henteshez félkilószám venni a zsírt. Apám most már mégis megreszkírozott annyit, hogy a Lajos bátyám igért választási malacot, a tehenet is elkezdte beszélni, de abbahagyta, inkább a lovakat szólítgatta nevükön. A nagy szekrényre kötött zsúpszalmán ültem és kenyérdarabokat dobáltam Vitéznek, fekete-fehér kutyánknak, amely lógó nyelvvel baktatott utánunk, olyan szomorúan, mintha mi volnánk a koporsó és ö egymagában a gyászmenet. Némelykor apám is hátrafordult, azt kérdezte: — A kutyát látod-e? — Én látom. Nyál csöppen a nyelvéről és nekibúsúltan lógatja fejét — Beszélj hozzá — bíztatott, mert igen nagyon kedvelte ő is Vitézt. Senki se csodálkozzon ezen, mert nem akármilyen kutya volt a miénk Mint mondani szokás: okosabb sok buta embernél. Elsőben is, idegen baromfit be nem engedett az udvarba, a sajátunkat elűzte a kertből, nehogy Kárt tegyen a veteményben. Tudott szalutálni, karikán keresztül ugrani. De ez még mind semmi: Apámmal együtt betanítottuk arra, hogy szájában kiskosárral elszaladjon a boltba. Cédulára írta apám: „Három pakli négyesdohányt, egy skatulya gyufát.' A reávaló pénzt a cédulába takarta és olyan emberfia nem született erre a világra, amelyik Vitéztől el tudta volna venni a kosarat. Amikor a boltból kiengedték, mint a nyúl, úgy futott a rövidfarkú, simaszörű kutya és se bottal", se szalonnadarabbal nem lelťetett reávenni, hogy pillantra megálljon. v^ Faluhosszat csodálta, dicsérte mindenki, éppen csak anyámnak nem tetszett Vitéz trafik járása. Azt mondta, azelőtt egy hétre elegendő volt két pakli dohány apám pipájába, most pedig harmadnaponkint futtatjuk a kutyái a kosárral, a vége úgyis az lesz hogy leüti az én derekamat mert a lustaságom vitt reá hogy -mindenféle bolondságot kitaláljak Nem feleltem, vonoaattam vállaSÁSDI SÁNDOR: ¥ 1,1 í I mat, amiből megint csak baj lett, mert anyám pörölése méginkább meghangosodott' — Te . . .• te. falurossza, már te is azt mondod, hogy: „Egyik fülemen be, másikon ki"? Meg se moccantam, összekuporodva ültem a szék szélén, de amikor elindult Radák Máté mészároshoz a vasárnapi húsért, füttyentettem Vitéznek, fülébe súgtam, hogy meg se nyikkanjon, akkor se, ha útközben macskát lát, mert úgy osonunk anyám utan, mint a lopakodó tolvaj. Akkor vett csak észre bennünket, amikor Radák úr a kosarába csúsztatta a zsíros szegyet. Tetszett a kutyámnak az ottani sokféle szag és az is az én malmomra hajtotta a vizet, hogy a mészáros egy darabka velőscsontot vetett neki. „Ne félj, máskor is részed lehet benne" — biztatgattam őt: hazafelé menet sokféleképpen oktattam, megmutattam neki a kertek alatt vivő rövidebb utat és még kétszer mentem vele pontosan ugyanarra. Harmadik szombaton, hiába nevezett bennünket anyám mindenfélének, csak jónak nem, cédulával küldtük a kutyát Radákhoz és apám írta reá. dülöngélő betűivel: „Fél kilót darálni, fél kiló leveshúst." Annyi idő se telt el, amíg anyám a metélt tésztát megvagdosta, már hozta Vitéz a kosarat, tette elébe és anyám úgy nézte apámat, utána engem, mintha haramiák közé keveredett volna: — Istentelenek, bolonddá teszitek ezt a szegény állatot, de vele együtt engem is ... így lármázott, de titokban megsimította a kutya fejét és nem is a levesnekvalóból vágott neki, hanem a színtiszta húsból. Máskor is megkapta a részét itthon, de kiváltképpen Radák Máté tömte kolbászvéggel, csonthulladékkal és nem csoda, ha vidámabban járt a mészárszékbe, mint dohányért, mert abból semmiféle hasznot nem látott. Az indulásunkat követő másodnap délutánján értünk Tormádra, nagybátyám ott állt a picike ház fűzfafonatos kapujában, nagynéném, mint pap a szentelt ostyát, úgy nyújtotta felénk a sóval meghintett kenyérdarabkákat, mert ezáltal a baj elkerül — a szerencse megtalál bennünket az új hajlékban. Anyám, amióta csak emlékezni tudok, mindig szidta az otthagyott kartai házat, -mert a szoba fala nedves, a padlás beázik, a kályha füstöl; ezenkívül sok baja akadt a szomszédokkal, némelykor haragot tartott velük egy elveszett tyúk miatt, vagy azért, mert a kölcsínt visszakérték. Most egyszerre úgy vágyódott oda vissza, mint elkárhozott lélek a mennyek fényességes országába. Emlegette a szép nagy szobát, a szellős padlást, Garami-ángyit a felső, Banó Treszkát, az alsó-szomszédasszonyt, mert azok ismerték minden búját-baját, itt pedig olyan értetlen, mintha idegen országba került volna. Apám némelykor vigasztalta, némelykor csak a vállát vonogatta, de a nap java részében művelte az ismeretlen három h-old földet. Én csakhamar új pajtásokkal melegedtem öszsze, legeslegjobban Csombor Misivel, aki mellettem ült az iskolában. Vitéz eleinte egy húron pendült anyámrhal, nem tetszett neki az új világ. Nem tudta, kit ugasson meg, ki elébe siessen farkcsóválva, csak akkor nem tétovázott, ha a kéményseprő, vágy kéregető nyitotta a kaput: semmiképpen se akarta őket be-/ engedni. Rajtuk kívül nem szívlelhette a postást, azt is tudom, hogy miért. Jobb lábára erősen sántított és éppen olyan nehezen' lépkedett, mint JK kartai mezőőr, aki őt többszörösen szőlőlopáson érte, alaposan elnáspángolta, majd, mint visszaeső bűnöst, a farán meg is serétezte. Levelet ritkán hozott a sánta postás, de rrfinden vasárnap délután a \Sza- bad Szót"-t, amelyre apám előfizetett. Azt mondja egyszer a postás: — A kerítés résén bedugom az új-, ságot, nehogy ez a rövidfarkú veszedelem elszaladjon a nadrágom egy darabjával. Etity fogva neveztem ki Vitézt segédpostásnak. Megtanítottam, hogy kétlábra állva hogyan húzza ki a fűzfagyepű fonadékából az újságot és szájában vigye • oda apámnak. Amig a sánta ember lépéseit hallotta, hiába beszéltem neki, de amikor már a tnásik utcában járt, rákiáltottam : — Újságot a gazdának' Óvatosan tartotta szájában, soha senki másnak nem adta, csak apámnak. Igen ám, de tudnivaló Vitézről, hogy a nagy melegben ellustul, a^ár a bivaly. Csak fekszik, fekszik és még arra is rest, hogy a reászállt legyet elhajtsa. Vasárnap délután ott ültünk a gangszélben Lajos bátyámmal, és amikor jött Gajdos, az új szomszéd is, apám abbahagyta a múltheti „Szabad Szó" böngészését, feltette a párkányzatra, a virágcserepek közé. Elkezdték tárgyalni az időjárást. Javában szidták a májusi kánikulát, a szárazságot, az üresen járó felhőket, amikor odaköszönt a sánta postás és a kerités résébe, a szokott helyre tette a friss újságot. Bátran kerülhetett volna heljebb is, mert akitől a nadrágja épségét féltette, úgy aludt, mintha apám helyett egész héten dolgozott volna. Nagybátyám és Gajdos szomszéd előtt büszkélkedni akartam a kutyám tudományával, valamincskét oldalba figyelmeztettem és rákiáltottam: — Ojságot a gazdának! Ásított, jobb lábával megvakarta a bal füle tövét, elintézte ' a legyeket, aztán csak bámult reám, olyan értetlenül, mintha azt se tudná, hogy lapelőfizetök vagyunk. Másodszor is rákiáltok, akkor feltápászkodik nagykeservesen, de aki azt gondolná, hogy elment a kapuig, hát nagyon csalatkozna. Körülnézett, felkapaszkodott a gang-párkányra, szájába vette a múlt heti újságot és úgy vitte apámhoz, mint aki meg merne Esküdni reá. fcogy egy hét óta semennyit se változott a <rilág folyása. Szégyenkeztem miatta, apámnak se tetszett a felsülésünk, mondott valamit arról, hogy máskor milyen serény a mi kutyánk, meg hogy milyen sokféle a tudománya, mire a szomsréd olyanképpen mosolygott, hogy „hiszi a piszi ..." Ezen a vasárnapon határoztam el, hogy megint kezelésbe veszem és munkára szoktatom Vitézt. Boltb3 járnia nem kellett, mert éppen velünk s/emben volt az üzlet és apám jöttfben-mentében vásárolta meg a néyyesdohányt. Némelykor egy pipára valót ott, helyszínen el is szívott, miközben meghallgatta Náci bácsi kesergését: Korányi háromszáz új forgalmi-adó ellenőrt nevezett ki, azon célból, hogy őt véglegesen tönkretpgyék, továbbá, hogy Bethlen miniszterelnök vadászaton mulatozik Frigyes főherceg sátorhelyi uradalmában és délben, este annyit esznek, amennyiből a hatgyerekes Csombor egy évig megélhetne. Apámat annyi ra felmérgesítette az urak dáridója, hogy még otthon is káromkodott, de anyám eszébe juttatta, ha e földi életben ritkán eszünk húst, annál zsírosabb pecsenye vár a mennyei birodalomban és könnyen lehet: oda fent a grófok és főhercegek fognak nagyünnepen is kukoricamálét fogyasztani. Jövőbeni kilátásaink csakugyan jók lehettek, mert hús már csak minden mfisodvasárnapon került az asztalunkra. de Vitézt mégis csak elcsaltam a mészárszékbe. A megvett lapockát kosárba tettem, a kosarat szájába adtam. Nemcsak a kutyám, de én is vártam, hogy a gyorsbeszédű, kövér mészáros legalább a tönkről lecsúszott csontból .ajándékoz számára egy darabot. Eszeágába se jutott, valamiféle kalapos nagyságánek hadarta: „Igenis, igenis a legszebb vesepecsenyét méltóztatik megkapni." Félútról mégis csak visszamentem Vitézzel, hogy a leckét jól megtanulja, közben biztatgattam, hogy otthon majd megkapja a lapockából nekijáró részt. Pünkösd előtti szombaton addig riy ôix üzgfit Év vége van, visszanézünk az elmaradt hónapokra. Visszacseng ránk munkánk zaja, s int örömök rózsacsokra. Hős névtelent' s neves hőst is, s mindenkit, ki küzdött itten egy hit fűtött: megnő hazánk! S összeforrtunk e nagy hitben. Csákányt, tollat, mérnök-körzőt vezetett egy kedves szándék: legyen hasznos a szabadság, e tízéves szép ajándék. Építünk és gyarapítunk, megvan hozzá erőnk, kedvünk. Oj munka hív? Csatakürt szól? Zászlónk alá már sereglünk. Mert az új év. amely most jön — s még vagy ezer új év üzen álmainknak valóságát kínálgatja bőkezűen. Irigylem a madarat, mert berepül sok tájat s látja hazám sok új ékét, mit szemem nem láthat. S de szeretnék mindent látni, mindent, ami épül s születik: utódoknak kincses öröktégül Irigylem a. napot'is, mert ha én majd nem élek, ő még mindig látni fogja, mint zúg itt az élet. Amikor a szemem elé örök éj von fátylat ő akkor is nézheti majd szépülő hazámat. • « • Felköszöntlek nép, derűs homlokú, Éljen a szabadság,.munka, szerelem! Poharam én nem az arany bortól, de a jövőnktől részegen emelem! Veres János. mánkodtam anyámnak, amíg beleegyezett, hogy cédulával, kosárral, zsebkendő sarkába kötött pénzzel egymaga menjen el a szaporabeszédű mészároshoz. Ment is az, olyan örömmel, olyan fürgén, mintha a lustaságot végképpen kiheverte vohia. Elmúlt tíz óra, elmúlt tizenegy, ds még dél is; anyám kifutott az utcára, én is ott posztoltam a kapu előtt, de Vitéznek se híre, se hamva. Este szomorúan mondta apám: — Akkor látod, amikor a hátad közepét. — Mire érti ? — Csak arra, hogy soha többé viszsza nem jön. i — Nem ám — toldja meg anyám — elvették tőle a pénzt, a kosarat, de még a szép, vadonatúj zsebkendőmet is, amelynek a négy szegletébe égszínkék búzavirágot hímeztem. — Csak a pénzt, meg a zsebkendő; sajnálja? — kérdem én szemrehányón; vesztemre kérdem, mert kitudódik, hogy én vagyok a kurtafarkú megölő gyilkosa; a kerítésig nem megyek el az újságért, a kutyát gyötröm vele, de mi ez ahhoz képest, hogy a mészároshoz is futtatom, nehogy magamnak kelljen eljárni oda, mint más ember gyerekének. Meg is vert érte a felettünk való isten, megmutatta a hatalmát, most aztán bottal üthetem a kedves Vitézem lábanyomát. így szidott. így gúnyolt anyám, de mi volt mindez az én igazi bánatomhoz képest! Éjszaka keveset aludtam, lestem, robog-e az udvaron keresztül a kutyám. Egyszer úgy hallottam, mintha az ajtót kaparászná, felugrottam az ágyból, de a küszöb előtt nem állt senki-semmi, szembenézett velem az ezüstfényü, holdas éjszaka, némán, mint a kísértet. Ojra lefeküdtem, elaludtam, úgy lehet, hogy sírtam álmomban, mert arra ébredtem, hogy anyám szólongat: — Fáj valamid? Mondd meg, h« • • • / Pünkösd délelőtt hiába kiáltott be értem Csombor Misi, nem mentem el vele békát fogni a gát-szélben, csak ültem „a félszer alatt, láttam, apám összesúgott anyámmal, aztán odajött hozzám: . — Gyere, megnézzük kikelt-» • kukorica a Matis-aljban. — Nem megyek — feleltem két szóval, olyan szomorúan, mint akinek a vetését elverte a jég. Délben, a jeles ünnep első napján, zsírban pirított hagymával leöntött krumplit ebédeltünk, mert a megmaradt három tyúk naponta tojott és anyám sajnálta bármelyiket is levágni. Apám azt mondta, Bethlen, meg Frigyes főherceg egész életében sohase egyen különbet, (Je azért kenyérdarabbal szép tiszt&ra kitörölte a tányérját, elkezdte mesélni, milyen haragoszöld a kukorica a Matis-aljban, kezével mutatta, mekkorára nőtt, anyám éppen istennek hálálkodna érte, amikor a nyitott ajtón berobog az én rövidfarkú kiskutyám, szájában a kosár, leteszi anyám lábához, a szoba földjére, fut az udvarra, halljuk, ahogy a baromfiak vályújából nagymóhón lafatolja a vizet. — Büdös húst hozott zsörtölődik anyám és csak az vigasztalja meg, hogy a kosár fenekén ott a vadonatúj zsebkendő, a szegletébe hímzett égszínkék búzavirágból egyetlenegy se hiányzik; közötte zörren a cédula: „Köszönöm, hogy ott, a messzi távolban is hü Kundschaftjaim maradtak. Szépen tisztelem az egész családot, Radák Máté, Karta, 126. házszám." — Hazafutott — suttogta 'furcsa hangon apám. — Haza — mondtam én és még azt is mondtam: — Radák úr mirtdig adott neki kolbászvéget, csontot, a hadaróbeszédű mészáros csak a kalapos nagyságának kedvét kereste ... Anyám a kutyát szólongatta, mintha sietve tudakolni akarná tőle, találkozott-e Garami-ángyival vagy Banó Treszkával. Vitéz az asztal alatt hevert, lihegett, szájaszélén nyál csurrant, olyan nagyon fáradt volt, hogy * pirított-1 hagymás zsírba mártott kenyeret s« fegadta el. / Apyám ecetes vízzel mosogatta a húst. már nem is érezte a szagát, mondogatta, hogy pünkösd másnapjára pörköltnek készíti, az is lehet hagy rostélyosnak mert hiába. '>|yan hátszint széles • világon sehcl de s"hol nem mérnek mint abban az elhagyott, régi faluban. j \ 1