Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-08 / 7. szám, szombat

1955. január 8. UJS20 7 A SZÖRNYSZÜLÖTT TANULSÁGOS TÖRTÉNET GYERMEKEK ÉS FELNŐTTEK SZÁMÁRA Irta: Simkó Margit Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szörnyszülött a nagy vadon kellős közepében. Ki ija-fija, senki sem tudta. Hiénák találták meg egy szép holdas éjszakán egy tölgyfa tövében. Tán izülöanyja dobta ld szégyenében. hogy ilyen szörnyet hozott a világra. Bizony nem hasonlított egyik állatra Mm. Vánnyadt testén hét fej éktelenkedett, halfarkát vaspikkelyek borították. Száz lába közül az első páron fekete, csizmaszerü bórképződmény ráncosodott, hátához nyálkás szárnyak tapadtak. Undorító volt. Az állatok körülszaglászták és nem tudták, mit kezdjenek vele. — Tépjük szét, szólt a sakál — mindenkinek jut belőle egy falat — És már indult is feléje. — Csak lassabban, tisztelt kollegám — intett a róka. — Az én véleményem az, hogy hagyjuk életben. Az én bárányhúshoz szokott gyomrom úgysem bírná el az ilyen ízetlen csontokat. de kíváncsi is vagyok rá, milyen lesz, ha felnő. Gyors futó vagy jó repülő válhat belőle. Bőre vastag, nem igen sebezhető. Ennek a fickónak még jó hasznát vehetjük. Valamit már úgyis tennünk kell. Hisz ti — fordult a vércsék felé — maholnap már egy galambhoz sem juttok, ti, farkas barátaim, elfogtatok-e az utóbbi időben egy finomhúsú őzikét? Magamról nem is szólva, akinek már rég fáj a fogam a kakashúsra. De nem jutunk majdnem semmihez. Mind odamenekül az ember barlangja köré, és nehéz odaférkőzni. Az ember meg ahelyett, hogy felfalná, még eteti is őket, és barlangokat épít nekik. Lassan úgy elszaporodnak, hogy több lesz a bárány, mint a farkas Én tehát azt javasolom, neveljük fel ezt a csodabogarat. Ha csalódnánk ügyességében, széttépni aztán is lesz időnk. — Ügy van — üvöltötték kórusban a farkasok. — Okos beszéd — mordultak fel a többiek. A róka diszkrét főhajtással honorálta az elismerést. Az egyik farkas hajlandó is volt mindjárt megszoptatni a talált gyermeket, és a szörnyszülött, mint a pióca, szopta magát tele mind a hét szájával. És csodák csodája, mire teleszívta magát, már kétszerakkorára nőtt. Másnap már két nőstény teje sem volt neki elég. Bőre kisimult, szárnyai megerősödtek. Negyedik nap már futkosott, hatalmas szájait állandóan kitátva követelte az ételt. A hetedik napon éles fogai nőttek és éhdühében beleharapott az éppen soron lévő farkas tőgyébe. A vérszagtól megrészegült, farkával csapkodva maga körül, fákat döntött ki. Majd felrepült a magasba, ott megragadott egy sasfiókát és kéjjel tépte szét. Sikongva élvezte a félelmet, amit az állatok között okozott és a levegőből lecsapva a vízbe, a halak ezreit marcangolta szét. Mér nem is harapott, hanem mind a hét torkából tüzes lángot lövelt, és felégetett mindent, ami csak az útjába került. A vér és tüz csak csiholta kedvét A vadon lakói fejvesztetten menekültek földalatti odúikba. A szörnyeteg csúf testét még hatalmasabbra puffasztotta az öntudat. Belereszketett az erdő, amikor bömbölve rohant keresztül-kasul a tisztásokon. A szörny születése előtt bizonyos rendszer uralkodott az erdőben. Minden állatnak megvolt a maga barlangja. ahová a többi nem igen merészkedett. Az erdő keleti lankáján élt az ember. Művelte földjét, ápolta gyümölcskertjét. Az özek, galambok, bárányok köréje telepedtek, és békés életüket csak ritkán zavarta meg a vadak támadó viselkedése. Ez a békés élet most egyszerre megszűnt. A szörny megtámadta az ember területét is. A virágzó fákat letiporta, az ártatlan állatok ezreit leölte. Vér-, égés-, halálszag terjengett szerteszét. Az ember kilépett barlangjából és szetnézett. A szörnyű pusztulás láttán egy pillanatra fájdalmasari lehajtotta fejét. A következő pillanatban izmai megdagadtak és mérhetetlen erő költözött testébe. Megragadta kalapácsát ... Ebben a pillanatban érkezett oda lihegve a róka és lesimítva megperzselt bundáját, így szólt az emberhez: — Tudom, hogy nem kedvelsz engem, én sem nagyon szívellek, de a szörnyeteg megtizedelte családomat és barátaim sorát is. Ha összeteszszük erőnket, könnyebbben elbánhatunk vele. * » • A szörnyeteg elnyúlva fekszik a szétdúlt avaron. Dögrováson van. Hét feje közül hat levágva ott hever körülötte. Szárnyai összetörve, lábai széttaposva, de még él. A farkasok, hiénák és patkányok ott lézengenek körülötte. Egyetlen megmaradt fejét lassan felemeli és körülnéz. Legyőzői láttán tehetetlen düh lobban fel szemében, de hangja alázatos, ahogy megszólal: — Miért büntettek engem, fiatalos meggondolatlan tetteimért? Bocsássátok meg hibáimat és én hálás leszek nektek, akik felneveltetek. Szánombánom gyermekes csínyjeimet. Segítsetek felépülni, és szavatok parancslesz számomra Vegyetek újra magatok közé, és én visszahódítom nektek az egész vadont, melyhez csakis nektek van jussotok. Szolgálataimért csak egyet kérek: adjátok vissza csizmáimat, melyek nélkül lépni sem tudok Hisz ezekre úgysincs szükségetek. Az állatok összenéztek. A róka. aki a leggyorsabban gondolkozott, így szólt: — Farkasok, hiénák és többi társaim! A szörnyeteg ránknézve immár nem veszélyes, de szolgálatait felhasználhatjuk. Azt javasolom, hogy adjuk vissza csak félpár csizmáját. így járása bizonytalan lesz Egyetlen megmaradt szájára tegyünk szájkosarat melyet csak akkor nyitunk fel, ha mi szükségesnek látjuk. Ezáltal megerősítjük sorainkat mindenkori ellenségünk megfékezésére. Az állatok között morgás támadt. Egy csoport a róka ellen foglalt állást: — Ki falta fel kölykeimet — üvöltött az egyik. — Ki égette fel odúmat — így a másik. — Ki irtotta ki családomat — bőgte harmadik. Ekkor a magasból egy galamb ereszkedett alá és így turbékolt: — Ne higgyetek neki. Az ember óva int benneteket, ne adjátok viszsza a szörnyetegnek búvös csizmáit, mert ebben rejlik minden ereje. Ha erdőnk békéjét meg akarjátok őrizni, ne húzzátok mégegyszer lábaira, mert fejei újra kinőnek és nem menekül tőle sem ellen, sem testvér ... Egy vércse riasztotta el a galambot és az erdő visszhangja ismételte: .. vér . .. vér. — Rágalom, merő rágalom — zokogott a szörny. — Ku»s — szólt rá a róka — majd újra felvéve diplomata modorét, nyájasan fordult az erdő vadjaihoz: — És most legyetek vendégeim! A terített zöld asztal mellett könnyebben jutunk eredményre a részletkérdésekben. Látva, hogy az öreg medve, akinek szava volt a vadonban, habeaik, gyengéden vállonveregetve előre tessékelte: — Frissen csurgatott mézet is készítettem bátyám tiszteletére. A szörnyeteg magáramaradt és kaján mosoly ült torz ábrázatára: — Ostobák! Csak egyik csizmám legyen a lábamon, a többi mér az én dolgom. Sarkadi Imre az új magyar próza legjelesebb képviselői közül való. Gyakran ír problémafelvető cikkeket, amelyek élénk irodalmi vitákat váltanak ki. Ezekből a kisebb-nagyobb cikkeiből is úgy ismerhetjük meg, mint harcos írót, aki nem hallgatja el véleményét, hanem nátran szembenéz mindennel, amit rossznak, helytelennek ítél. Ha harcosnak ismertük meg itt-ott olvasott írásaiból, akkor most írónak, javából való írónak ismerjük meg nemrégen megjelent kötetéből, a „Veréb-dülő"-ből. Ez a könyv Sarkadinak tizenöt elbeszélését tartalmazza. Kettő: „A szökevények" és a „Felkelők" a háború alatt szerzett emlékeiből meríti témáját. A többi a felszabadulás után játszódik le, a falvakon és tanyákon. írásainak tartalma: a paraszti, a szövetkezeti élet. Fő problémájuk: a régi és új harca, az új ember, a szerelem, a szövetkezeti gondok. Ami a témaválasztást illeti, Sarkadi napjaink legégetőbb problémái felé fordul. A falura megy és azt a harccal, ellentétekkel teli, zsibongó életet mutatja be, ami ott naponta folyik. Ami novelláiban új, az a sematizmustól mentes írásmód, amivel alakjait megjeleníti és beszélteti. Sarkadi emberei nem frázispuffogtató, hibanélkü„Veréb-dűlő" Sarkadi Imre könyve li hősök, hanem a nép valódi, ízes nyelvét beszélő emberek, akik sokszor a típus fogalmát testesítik meg. Sosem fogjuk elfelejteni „A Hortobágyon" című elbeszélés Bujdosó Andrását, aki minden rábeszélés ellenére ellenáll és ha életébe kerül is, nem hajlandó a ménest nyugatra hajtani. Mint típusra gondolunk a „Szövetkezetiek" Barla Mihály kanászára is, aki kommunista módra dolgozik. De megmarad emlékezetünkben még sok-sok Sarkadi-alak, akiket az írónak sikerült úgy megrajzolnia, hogy ezekre mindig úgy gondolunk, mint valódi, élő, hús-vér emberekre. Üj Sarkadi írásaiban az is, hogy bőven beszél az emberek lelki életéről. Alakjai nem az élet örömeiről lemondó aszkéták, hanem egészséges emberek, akik az élet tengernyi problémai mellett tudnak szeretni és szerelmesek lenni. Legtöbb elbeszélésében teret kap a szerelem, éspedig nem egyszer, mint központi probléma. Ezt bizonyítják „Szerelem" és „Szerelmesek" című elbeszélései. A szerelemről úgy ír, mint amilyen az a valóságban. Nem mesterkélt s nem álszemérmes, hanem reálisan látja a szerelmet. Üg\ ír róla, mint amilyen az egészséges szerelmi élet a valóságban. írásainak olvasása közben úgy érezzük: nemcsak elbeszéléseket, hanem eleven életet kapunk Külön dicséretet érdemelnek azok az elbeszélések, melyeket Sarkadi a kormányprogram után írt s amelyekben az önmagukkal tépelődő parasztokat rajzolja, akiket akkoriban egy gond emésztett: kilépni vagy bentmaradni a szövetkezetben. Erő, meggyőzés árad ezekből az útmutató írásokból. A „Veréb-dűlő" záró elbeszélésébe, a „Kútban" címűbe, amely hiteles elevenséggel egy falusi lakodalmat ábrázol, mellékepizódként egy kútbaesés történetét szőtte. Ezt a történetet egy kicsit valótlannak érezzük. Az elbeszélés hatásos lett volna akkor is, ha nincs benne Biró Máté nyolc-kilencérás kútban való tartózkodásának hosszú leírása. Mindenesetre így sem csökkent az elbeszélés hatása. Sarkadi írásai meggyőző erejükkel és zamatos stílusukkal sokszor elérik a legnagyobb parasztelbeszélők írásainak szintjét. A „Veréb-dülővel", melyet Szőnyi Gyula rajzai díszítenek is amelyet a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó jelentetett meg, olyan írások gazdagítják a7 új magyar prózát, amelyet a jövőben is nagy érdeklődéssel fognak olvasni. Balázs Béla Barátomnak, Botka Istvánnak, Lille-be Nekem program, állásfoglalás a békéért kiáltani versek ritmusában. És az esztétikát én ez egyszer elvetem! Félredobva, hangosan kiáltva, zörögve, dobogva, nemet jajdulok minden észtvesztőre! Älljt parancsolok, vagy szép szóval kérve, hogy akarjunk nemet! Akarjuk, mert a gyermekek, lám ök is akarják, Dalolják a békét, és nincs jogunk jövőjük szentségét porba rántani, vagy vérbe. ... Béke kell nekünk! Béke! — Nektek is Botkáék, Lille-ben, Franciában, a fekete bányák ölén, unokátok szemén, mosolyában, békét akartok látni, tudom! — Emlékszem, sírtatok a háború után, az öröm gyöngítette megmart szívetek. Emlékezzetek. Két éves volt akkor a fiam, a tiétek huszonegy talán, ő maga esküdött, maga, Fiam helyett meg én, hogy amíg élünk soha, soha nem alkuszunk; sem te, sem ő. Itt az idő, megtartani a szót! Velünk már milliók kiáltották el, hogy nem! Dobbanjon most az indulat Lille-ben is: Nem és nem! — Nem! — Fiam mellé azóta, mint gyönge rózsatő már nő a kislányom is, virágba nő, s a fázó madarat kéri a meleg szobába; becézni vágyik, bimbós anya-vágya. Fiam ismeritek! Fiam szemében tíz boldog tavasznak nyárba érő sugara ragyog, és lám, tőlük falnák el a jövendőt a háborúra éhes farkasok. — Kiáltsatok! Nemet lobbantson szívetekben az emlékezés és a való jelen. Nem! Akarjátok, hogy nem és nem! — Tőletek tanultam sok erőt gyűjteni, a nyíló értelem általatok lett gazdagon látó. Nagyot kiáltó szavam most én küldöm át a határokon. Nem rokon, vagy ismerős; kenyeres társaim voltatok, testvéreim, és a háború roncsain ti is ott álltatok velem, hogy felépítsünk egy boldog jövőt. Nekünk itt a Tátra alján, a Duna völgyén engedelmeskedett a történelem; ezt üzenem, és azt kiáltom, Botka István, hogy a Lille-i bányák aknasorán a te szavadtól harsogjanak a falak és a társaid szíve-vére, a kiáltásokban feszüljön erőre, s mint riadó harsogjon a szó: Béke! Gyúr c só István