Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-06 / 5. szám, csütörtök

F R A NO KRÁĽ 1903—1955 Az eltorlaszolt út • idegek pattanásig feszültek és íjizületek ropogtak, mialatt há'č teherautó gördült szorosan a falu'

1 . Az autókban hatvan egyenruhás alak imbolygott. Az elsőből megszólalt a parancsnok; — A törvény nevében — oszoljanak! Mindenki azonnal a házába! — A fenyegető állásba meredt tömeg a felhívást borotvaéles kérdéssel ütötte el. — És mit akarnak velünk csinálni? — Semmit — csupán a rendzavarókat állapítjuk meg, akik a törvényes árverés mai végrehajtását megakadályozták! — A szegénységet védtük mindnyájan! — freccsent ki ismét kórusban a feszült tömegből és a hullám meglendült. — Oszoljanak! — Mi itthon vagyunk! — És magukat nem hívtuk! — Menjenek oda, ahonnét jöttek! A paranesnok parancsot adott a csendőröknek, hogy az autókról szálljanak le és a felhalmozott torlaszt távolítsák el az útból. Erre kezdtek a barikádhoz özönleni szerszámokkal felszerelve az emberek. Hatvan puska szája emelkedett fel ellenük. Hatvan puska vette célba a Sajővölgy népének legbátrabbjait, színejavát. Az alakok megmerevedtek. Arcukat nalálos sápadtság öntötte el. Az idő egy fél másodpercre megfagyott. — Polgárok! Barátaim! Elvtársak! Kár minden cseppért a mi vérünkből! Vonuljunk vissza a túlerő elöl. Eljön még az idő!... A csendőrök központja megint a jegyzői hivatal volt. A csendőrparancsnok az asztal mögé ült a lámpához. A jegyző, Pólyán, a bíró és a pap vették körül. A parancsnok jelt adott a munka megkezdésére. A csendőrök a falu minden zugát megszállták. Megkezdődött az elővezetés. A jegyzői villa előtt készen állt a teherautó a bűnösök elszállítására. A félhomály sötét éjbe fordult,, a homály sűrűsödött, és elborította a kunyhókat, mintha el akarná őket rejteni a hívatlan vendégek szeme elől. A szél az égboltra felhőket hajtott, széttépte őjjet és betakarta velük a távoli csillagok kéklő fényeit. A kunyhók eltűntek a sötétségben, a haragban és a fegyvercsörgésben. Senki sem világított, senki sem foga'Qtt látogatást. Csak a jegyző villája. Júňyosan feszített kivilágított ablakaival a sötétség szakadéka és a falu kétségbeesése fölött. A kunyhók ajtaján lakatok függtek. És az autó azért mégis' csak megtelt belekényszeritett utasokkal. Az ablakok üvegén ujjak dotfoltak, a szobák sötétségébe parancsok zúgtak be. Világosan és energikusan. — Kinyitni! — Mit akarnak? — Jöjjenek velünk! «— Hiszen azt ígérték, hogy .. A teherautó megtelt. Reflektorok fénye villogott köröskörül. Tapogatták a térséget. De nem tudták kitapogatni azt a legényt, aki éppen ebben a pillanatban tépte ki magát az egyik kunyhó árnyékából az alvégen és a patak melletti bokrok közé kúszott. Átsiklott, mint a kígyó, árkokat ugU át, ágak között suhant át' és res , mint a vihar, majdnem léleg/etf ' nélkül a tekervényes ösvényen a ak mentén Rahov irányában. Nyolc kilométer, sötétség s veszeCRegényrés/leť) delem, de a legénynek elegendő volt egy rövid órácska és máris behúzódott a szérűk felöl a kis közön egy rahovi kunyhóba. — Bátyuskám, nálunk beütött a mennykő! — Hiszen készen voltunk, hogy segítsünk nektek, de a csendőrök, az úton szétkergettek bennünket és viszszakényszerítettek. Most őrjáratok cirkálnak az utcán. Te hogyan jöttél? Nem láttak téged? — Nem láttak. A kert alól húzódtam be a kis közön. — No iés milyen a helyzet ott nálatok? / — Bezárják az embereket. Fölrakják őket r Iteherautóra. Már voltak vagy tizenöten rajta, amikor elszaladtam. — Bestiák! — fröccsent az éles szidalom és aztán keserves csend pillanatai után, a férfi ködös szemében valami felvillant. Odalépett a fiókos ágyhoz, amelyen az asztali lámpa sugarai egy kis leány lenszínű hajfonatát világították meg és megrázta az alvót: — Hanka, kelj fel! — Eredj és mondd meg Mudronyéknak, hogy a Jano jöjjön egyenest a fűrészhez. De vigyázz, hogy a csendőrök meg ne lássanak. Mondd meg azt is, hogy ezt hagyják meg a többi embereknek is. Óvatosan lopódzanak ki a szérűk mögött. És hogy megyünk menteni a radzimkpiakat. Menj kicsikém és intézd el. Azután a férfi kézenfogta a legényt és kiment vele a pitvarba Ott a létráról két nehéz éles szekercét vettek le. Vállukra vetették és mint a tolvajok csendben, lábujjhegyen csúsztak át a közbe. A közből 2 szérűbe, a szérű mögül a kender között az ösvényen a fűrészraktárhoz. Megálltak a radzimkai út kanyaréban, amely itt deszka éa, gömbfarakások között vezetett. Ugyanazon a helyen, ahol tavasszal a húszéves ifjú Majba Péter vére kiömlött. Ugyanazon a helyen, amelyet a csendőrkordon, mint a legjobb pontot választotta ki a Radzimka felől vonuló tüntetők feltartóztatására. Egy pár pillanat múlva a farakások között csendes motoszkálás hallatszott. A férfi fojtottan elköhögte magát. — Itt vagytok? — súgta a sötétségbe. \ — Itt, gyertek! — És mi lesz? — Rárontunk a teherautón viszik csendőrökre, akik a radzimkaiakat. Ezen a tájon lassan kell menniök Oldalról fejszét vágunk a gumikba és kiszabadítjuk a mieinket. — Ez bizony jó és bátor gondolat, csakhogy sikerül-e megvalósítanunk? —

: Sikerül! A férfiak száma megszaporodott. Több mint húszan gyűltek össze. — Hogy áll a helyzet ott nálatok? — kérdezték az érkezők a radzimkai legényt. — Rosszúl. Elővezetik az embereket és letartóztatják. Azután az emberek csendesen tanácskoztak. — De nem fognak-e a csendőrök lőni? — Meg kell őket akadályozni benne. Váratlanul támadjuk meg őket. Mindannyian betérdelünk a farakások közti utacskába ... Az út mindkét oldalán . . . így', ni... A legény bátyuskája osztogatta a parancsokat. Felállította az embereket az út mindkét oldalán és megparancsolta nekik, hogy bújjanak el. 0 mga a deszkarakások közötti rés legszélére feküdt úgy, ahogyan azt vele szemben a másik oldalon Mudrony Ja- no csinálta. A távolban két tüzes szem villant fel. Tapogatták a szétásott utat. Közeledett a teherautó. — Ne mutatkozzatok! Egyszerre ugrunk ki, amikor pukkannak a gumik. Én és Jano vígan belevágunk. — A szájak megmerevedtek, a szívek sebesebben kalimpáltak a kalandos várakozásban. A teherautó közeledett. .Az első rakáshoz érkezett. A sofőr lassított. A kocsi lépésben haladt a deszkák között a keskeny úton. A kanyarba érkezett A reflektorok átgereblyézték a sötétséget, szórták a fényt, szórták szerte-széjjel, de nem tudták átvilágítani a deszka és gömbfarakásokat és leleplezni, mi rejlik mögöttük. Senki sem vette észre a közeledő kerekek ellen oldalról emelkedő, kiköszörült élű két szekercét. Az autóban senki sem sejtett semmit. — A kerekek odagurultak az elkészített csapdához. A két él erősen és kiszámitottan beléjük vágódott. A sűrített levegő két robbanása csattant. Az autó zökkent. A sofőr egyszerre megállította. — Defekt... — gondolták az öszszes utasok. A tehetetlenségi erő folytán dülöngéltek és a gumi pukkanásától siketítve nem hallották azt a rövid neszt, ami ebben a pillanatban a sötétségben az autó két oldalán felhangzott. A támadók a kerekekre ugrottak és a kocsi falán mint a nyíl, úgy csúsztak át. Villanylámpa villant és mielőtt még a csendőrök észrevették volna, hogy mi történik és puskájukat felemelhették volna, két pár férfikéz szorongatta öklüket. — Adjátok meg magatokat! — Jó estét, bajtársak! A támadók parancsnoka nem hiába volt szakaszvezető a katonaságnál... A csendőröket szíjakkal megkötözték. Négyen voltak. Elszedték a puskájukat és a tölténytárukat. Azután a rahoviak kibogozták a zsinegeket a radzimkaiak kezéről, a*kik kettesével egymásnak háttal voltak összekötözve. Férfiak és nők. Megszorították egymás kezét. Megveregették egymás vállát. A szabadítók és a megszabadultak az autótól kalandos hangulatban távoztak A csendőröket fekve hagyták a kocsikon. Csupán a puskákat és a tölténytáoakat vitték magukkal. A sofőr a zűrzavarban valahol elrejtőzött. — Hová megyünk? — hallatszott a kérdés, amikor az emberek kikeveredtek a deszka és gömbfarakásgk közül a nyílt útra. — Minekünk a szérűk mögött óvatosan kell haza mennünk', hogy észre ne vegyék, ki szabadított meg benneteket! — határozták el magukat a rahoviak — Mi meg vígan visszatérünk Radzimkára! — jelentette ki az összes radzimkaiak nevében a kockázatos tervet Krupár Miska. És a radzimkaiak beleegyeztek. — Gyerünk! Gyerünk haza! Megszorították egymás kezét. A radzimkaiak kiléptek a sötét éjszakába. Kiszabadított foglyok. „o gyazia fok baráfaiiľi

!" Fraňo Kráľ emlékére Nem! Nem! A fáklya el nem alhat, magasra, jövőnk felé emeljük lobogó lángját. Nemcsak helyetted, veled is köszöntjük a felvirradt nap piros lobogását. A nép a költőjét nem felejti el; — minden dalodban találkozik Veled. — S a találkozás erőt, vigasztalást adó, és hitet nyújt az emlékezet. A halál csak annyiban rossz, hogy vele szívünk meleg vére szűnik dobogni. Ám aki megtette dolgát, nyugodtan adja át fegyverét másnak hadakozni. — Vigyázunk! Őrködünk népünk igazán! Pihenj, ne aggód.i, soha nem alkuszunk. Neved hősök nevével emlegetjük és nem fáradunk el, nem fáradhatunk. Gyúr c só István /Q pászlor álmodozott A lejtőn, hol a nap millió nyila lobban, elkóválygott a nyáj a zord birodalomban. Százados tönkön ült s álmodozott a pásztor ... mögötte szil, topoly s a galagonya bokra, előtte lanka völgy, mélyen a tájba rogyva s mégis festőien ragyogva ki a tájból. A mélyben csillogott a harmat lágy ezüstje, mint fémek csöppjei, olvadva remeg ők. Illatos volt a csönd. Madárdal, rigó füttye szőtte csak át az éles és ámbrás levegőt. Álmodozott a pásztor. Elrévedt kék szeme a titkos mélyű tájba, sajgó lelkét a kín himbálta-dobta fájva, száz kín és gqnd, melyet megélt valaha, máskor, ha gondolkodni mert, bár szolgasorba tengett. — Bús emlékei közt a pásztor elmerengett. Miért nemzette őt életre szolga-apja? Miért, hogy anya-csók jó ízét sose kapta ? Miért nem született nagy urak házatáján? Miért, hogy éhezik, s koldustarisznya vállán? Miért nem járhatott tanulni iskolába? Miért volt sorsa szenny és bú már kiskorában? Miért verte ki őt ember-sorból az ember? Miért, hogy nyugovást csak itt, e mord hegyen lel? Álmodozott a pásztor a lankás völgy felett? Szívében nőttön nőtt a setét gyűlölet. \ Kardos László fordítása • • • kJ

1 eh eiesegemne k Láthattad ezerszer, jól tudod, édesem, mennyire hallgatag, szemérmes sokszor szám, ezért versbe szedem — így sikerül talán —, mit kimondani bátorságom most sincsen. A hála énekének kellene lennie, kis törlesztésnek a nagy-jiagy adósságból, es mégsem telik ki szerelmed adósától más, mint ismét kérés. Törlesztés semmi se. Nyújtsd ide kezedet, ujjunk egymáshoz érjen, hogy el ne csüggedjek a sok teher alatt. Simulj hozzám még jobban, érezzem válladat. így kísérj engem mindig a szorongás percében. Korunk, mint pelikán, kalitkába van zárva, cseppenkint véreznek el reményeink. Halotti torunkra virágot a fagy hint. Az élet felett kísért a halál sötét árnya. Óh, fogj még erősebben, jobban szorítsd karom míg rémségek zuhannak minden irányból ránk. Tövises utunkon mellettem jöjj tovább, Te légy erős támasz, gyengédség, oltalom! Fordította: Fiigedi Elek Ľ/lzeľiel Bár egész lényemmel szeretni kívánlak, nem tehetek mást, bezárom szívemet előtted, kinek motollaként jár szájad s bármennyit is adnak, az mindig kevés neked. Sokan vagytok, kiknek a béke olajága kardnak nem elég, s a ezerszám nem^jó fegyver. Önző igényekkel indultok a csatába s mindenre úgy néztek, hályog-borított szemmel. Rabság után keveslitek a szabadság idilljét, úgy találjátok, kevés munkátok bére, azt akarjátok, hogy csupa virág nyíljék ott, ahol nemrég még minden romban-vérben. Előtted, kinek motollaként jár szájad, s bármennyit is adnak, az mindig kevés neked, nem

r tehetek mást, bezárom szívemet, bár egész lényemmel szeretni kívánlak. Fordította: Fügedi Elek s. /