Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-27 / 23. szám, csütörtök

1955. január 27. UJSZ0 7 | MÍG ÉLEK LEGENDA A SZERELEMRŐL NÁZIM HIKMET DRÁMAI KÖLTEMÉNYÉNEK BEMUTATÓJA f Tudom gyötör, tudora hogy bánt, ^ ha néha szomorúnak látsz, ? szemed olykor könnyben úszik *s egy szép, biztató szóra vársz. ; Pedig hidd el kedvesem, j bánkódásra nincsen okod, | mert szerető hű szívem | halálomig érted uobog. ä

Hisz', Te oly egy vagy velem, mint tűz a piros lánggal, J zöldbeboruló rétek j illatozó vadvirággal. ; Én az vagyok, kl voltam, * forró szeretettel teli, i szemem benned a szépet míg élek mindig megleli. • j Tlj*k Elemér. j MUNKÁM t Mindjobban erősbödő lázas, i égető, kéjes, fura szomj, t szép reménység, jó nyugalom, f Reggel új célok, friss tervek | „előre" szóval tüzelnek i s piros lánggal a szívemben i én megyek, előre megyek! f Ha dicsérnek, mint a gyerek ! i örömtől nagyot szökkenek. I De ha megesik, hogy megállok, J vagy valamit nem jól teszek i s rám szól mesterem: f elcsüggedek s szomorú leszek ... I Ha olyankor egy pimasz könny | gyáván szökik be szemembe, f hirtelen messze nézek is fülembe két kis gyermekem | aranyos kacaja csendül, f végig simítja arcom, lelkem I s hűséges szemmel jön f felém újra kincsem: | erőm s büszkeségem! t Könnyem a gyáva, szégyenkezve | fordul vissza s a szerszámom f vasmarokkal markolom meg újra. * Bele nevetek szépült világunkba J s összeszorított szájjal fogadom: holnap, holnap már jobbat, szebbet, ezerszer jobbat termelek én!... • Mojzes Ilona j\ ázim Hikmetnek, a nagy török költőnek és békeharcosnak neve jócsengésű a világon mindenütt, ahol az ember a háborús őrület, az önkény, a maradiság ellen harcol és ah:>l már kiküzdötte emberi jogait, igazit. A szabadságnak és békének ezt a megejtő, forrószavú énekesét szerelik és becsülik a mi köztársaságunkban is, ahol sokat időzik gyógyfürdőinkben, hogy a börtönökben beteggé tett szívére orvoslást találjon. Hikmet azonban nemcsak poéta, hanem drámaíró is. Pontosabban mondva olyan drámai költemények szerzője, amelyekkel a mi színpadjaink is sikerrel kísérlik meg műsorukat gazdagabbá tenni. Két-három évvel ezelőtt E. F. Burián színháza sikeres kísérletként bemutatta „A török hazáról" című poétikus drámai vázlatát, tavaly a prágai Hadsereg Színház már átütő sikerrel mutatta be „Legenda a szerelemről" című drámai költeményét. A „Legenda a szerelemről" bemutatásra került e napokban a bratislavai Nemzeti Színházban is. Hikmet egy ismert (varázsos)' keléti mesét formál meleg poézissel drámai költeménnyé. Két.szerelmes szívnek, két fiatalnak, a festő Ferhádnak és Sirinnek, a szultán lányának találkozása és sorsának ecsetelése alkalmat ad a költőnek, hogy szava bűvölő erejével elénk varázsoljon egy időtlen, meseszerű és mégis valóságos világot, hogy vallhasson a szerelem hatalmáról, a művészet halhatatlan igazságairól és vallhasson arról, ami embernek, művésznek és alkotónak a legszentebb kötelesség: művészetet és munkát az ember, a nép szolgálatába állítani. Sirinnek, a szultán fiatalabb lánya életének lángja elalvóban van. Mehfnene Bánú, az idősebb lány, a birodalom úrnője, kincseket ígér annak, aki egyetlen húgát kiragadja a halál fojtó öleléséből. Egy ismeretlen öreg csodát tesz: megmenti Sirint cserébe Mehmene Bánú arca szépségéért. Hikmet a Ferhád és Sirin legendát a testvéri önfeláldozás, a szépség feláldozásának legendájával teszi teljesebbé. A felgyógyult Sirin palotája építésénél találkozik Ferháddal, a festővel. A szerelem mindkettőben tűzcsóvaként kap lángra, a nagy érzés eltörli kettőjük közt az osztálykülönbségeket, s Ferhád a palotából megszökteti a szultán lányát. De az előítéleteket nem lehet megtörni, megsemmisíteni: a szökevényeket el kell fogni, meg kell büntetni. Vájjon halál vár-e a vakmerőre, aki a szultán lányára merte emelni szemét? Nem, a nővéri szeretet nem akar a szerelmes Sirinnek ilyen fájdalmat okozni. Nem vár halál a vakmerőre, csak szörnyű megpróbáltatás. Ferhádé lehet a szultán lánya, ha megbirkózik a lehetetlennel, ha sziklákon, vashegyeken áttörve életadó vizet hoz a ragálytól megtizedelt lakójú Arzén városába. És Ferhád állja a próbát, vállalja a feladatot. Minden hajnalhasadás a sziklabarlangba űzi, hogy mázsás kalapácsával utat törjön az életadó víz felé és csak a napszállta hozza vissza pihenni, új erőt gyűjteni a másnapi munkához. Tíz éve vájja, töri, zúzza már Ferhád a sziklákat, és legenda száll, a szerelem legendája (száll): Ferhád a sziklából vizet fog fakasztani, hogy elnyerje Sirin kezét. Ekkor újabb próbatét vár a legenda hősére: az uralkodőnő nem kívánja a munka bevégzését, Ferhádnak nem kell további tíz esztendeig zúznia a vassziklákat, mehet a palotába, hogy boldoggá tegye szerelmesét. Sirint. Maga Sírin hozza meg a legenda hősének a boldogító hírt, ám Ferhád nem megy a palotába, vállalja a további munkát, de már nem Sirinért magáért, hanem egész népe javáért. A szerelmes szíveket megejtő varázsos keleti legenda így válik Hikmet megejtő költői szavával szinte hősi énekké, az ember jólétéért és boldogságáért küzdő művész hitvallásává. És így válik a tegnap bűvöletes meséje a ma énekévé, a mindent megváltó munka dallamává, a közösségért küzdó ember legendájává. Hikmet az eredetileg pesszimisztikusan kicsengő keleti mesét átformálta, megtöltötte az új ember optimizmusával. Hősének, Ferhádnak engedelmeskednek a természet erői, a fák, a sziklák és minden más holt anyag. Az utolsó képben Hikmet finom költői ösztönnel beéri a legenda optimista kicsengésével és nem túlozza el, nem költi át túlságosan maira az eredeti legendát, hogy hősét a nép ne csak csodálja, hanem segítségére is siessen. Végső kicsengésében így megőrzi a legenda keleti báját és varázsát. nagy mesék örökké élnek, halhatatlanok. Nem ismernek határokat, viszi, repíti őket a képzelet országról-országra. Sirin és Ferhád legendája évszázadokkal ezelőtt, a török hódoltság idején napkeletről eljutott hozzánk is és ma nem tudjuk, menynyi a valóság és mennyi a költészet a trencséni vár kútja megásása legendájának. Trencsénben Ahmed bég húsz esztendeig törte embereivel a sziklát, hogy vizet fakasszon a vár urának, Illésházy grófnak és kiválthassa rabul ejtett szerelmesét. Amikor a kemény sziklából végre víz fakadt, a török főúr ezzel búcsúzott a kőszívű várúrtól: — Vized már van, de szíved nincsen! Talán a trencséni kút mondájának emléke teszi, hogy oly közel érezzük a nagy török poéta szavait az életadó vízről, s a munkáról, amely a kősziklából vizet fakasztani képes. \ bratislavai Nemzeti Színház legjobb erőit küldte csatarendbe, hogy sikerre vigyék Názim Hikmet költői játékát. Elmondhatjuk,- hogy sikeresen megbirkóztak a nagyon igényes és nehéz feladattal. Eredményesnek mutatkozik munkájuk mindenütt, ahol Hikmet költői szava drámává sűrűsödik, ahol nem csupán hangulatot fest és szerelemről énekel, hanem az emberi sorsokat bogozza, konfliktusba keveri és eszmét hirdet. A hangulatos előjátékot követő első képben Jozef Budskýnak egyébként minden tekintetben kitűnő, kifogástalan rendezői munkája kissé félresiklik. Mehmene Bánúnak és az Ismeretlennek nagyjelenete rendkívül hatásos ugyan, de éppen ebben a legdöntőbb jelenetben élesebben kellett volna éreztetni a legenda eszmeiségét: az életadó víz szerepét, a nép senyvedését. Az Ismeretlennel jelképesen maga a nép hatol a palotába és maga a nép jelzi az uralkodónőnek, hogyan pusztul a kutak dögletes vize miatt. A képben nem a legendának ez a lényeges eszmei mondanivalója került előtérbe, hanem misztikus eleme, a csodatevés, Mehmene Bánú áldozata húgáért. A komor palota-képet követő kép az építőkkel és festőkkel egyik csúcsa a drámai költeménynek, játékos hangulatai és drámai elemei kitűnően váltakoznak és keverednek. A két következő kép, a folyosó jelenet és Sirin párbeszéde Ferháddal a háremben már jóval gyöngébb, színtelenebb, jórész-> ben a szerző hibájából, aki itt feleslegesen vontatottá teszi ezzel a két — dramaturgiailag vitatható — képpel legendáját. A próbatétel képét a rendezőnek megint sikerült színszerűvé és hatásossá tenni, noha itt a szöveg minden költőiessége mellett is ismét felidézi a vontatottság veszélyét. Ebben a képben talán csak az kifogásolható, hogy a maradiságot, a múlt világát megtestesítő Mehmene Bánú vergődése rokonszenvet ébreszt, pedig a költői szándék világos: a születő újnak győzelmét éreztetni az elhaló felett. A befejező két képből erősebb az utolsó, melyben a rendezésnek töretlenül sikerült megmutatnia a legenda eszmei vonalát. Ferhád találkozása édesapjával a leghatásosabb és legszebben megjátszott jelenetek közé sorolható, amit a színház az utolsó években produkált. A legenda főhősét, Ferhádot alakító Mikuláš Huba a Sirinnel való találkozás képében még színtelen. A szerzői előírás jt^nem engedi meg, hogy szemét a flipre emelje; elfogódottsága tart a'lkriin vázolt háremképben is, de az utolsóban játékának átéltsége, tiszta pátosza, szép beszéde magával ragad. Mária Kráľovičová Sirin szerepében ezúttal halványabb volt, mint más szerepeiben, ami annak is tulajdonítható, hogy Hikmet inkább Sirin líraiságát emeli ki. Az uralkodónőt játszó Eva Kristlnová eddigi művészpályája legkimagaslóbb alakítását nyújtja. Szerepe sokoldalú és nehéz; a gyöngédségnek, féltésnek, testvéri szeretetnek érzései mellett elérhetetlen magányt, dacos fenséget, elfojtott szerelmet, égő szenvedélyt és maradiságot is kell mutatnia. Kristinová győzte a nagy szerep nehézségeit és a rendezőt dicséret illeti, hogy nem riadt vissza egy fiatal tehetségre bízni a legenda legbonyolultabb és legnehezebb szerepét. Kristinová magával ragadó alakításának csak az a hibája, hogy rokonszenvesnek tűnik ott, ahol a nézőnek meg kellene gyűlölnie, el kellene ítélnie őt. Túlságosan előtérbe kerül a nagy áldozat, amit húgáért hoz és nem a közönye, a megvetése, amit a néppel szemben érez. Martin Gregor, akit hosszabb szünet után először látunk ismét nagy és hálás szerepben a Nemzeti Színház színpadán, a szív melegét vitte az apa költői színnel megírt nemes alakjába. Fiával, Ferháddal való utolsó találkozása megrendítő. Beszédtechnikája ugyanolyan müveit és hibátlan, mint a Nagyvezért játszó Viliam Záborskýé, a versmondásnak legnagyobb szlovák művészéé. Záborský bensőséges, mélyen átélt játékával is emeli szerepe drámaiságát. Gustáv Valach, aki az Ismeretlent játssza, megjelenésével, mozdulataival, hangjával, egész játékával mesterien érzékelteti a mesét, de ennél jóval többet kellett volna adnia. A szlovák 'színpadoknak ez a nagy jellemfestője ezúttal adósunk maradt a szerep eszmeiségével, a misztikum felé vitte az alakot és nem vált a költő szószólójává, Az Ismeretlen nemcsak mindenttudó csodatevő, hanem ítélethirdető is — az ő szava jelzi a legenda lényegét, az életadó víz szerepét. Valach színészi elgondolásában efVész a víz életadó motívuma és túlságosan előtérbe jut a szépség feláldozásának ténye. A dajkát alakító Oľga Adamčiková kifogástalan, ugyanígy Ľudovít Ozábal is kielégítő a dervis szerepében. Ondrej Jariabekre helytelen volt a versfaragó és verset recitáló Csillagász szerepét bízni. Jariabek kitűnő jellemszínész, de nem ideális versmondó, szövegmondásában elsikkadt a Hikmet-i szó igézetes szépsége. Ctibor Filčikben kevés volt a művész vívódása és szenvedélye; alakításában el-, halványodik a főúri műkedvelőnek lassú művésszé érése, óhaja, hogy magáévá tegye a színkeverés, a festészet titkait. Mentségére szolgáljon, hogy a szerző mostohán bánik Esref alakjával, varázsos költői palettájáról kevés szín esik rá. Tibor Andašovan színpadi muzsikája dallamosságával jól festi alá a legenda líráját. Az is erénye, hogy mértéktartó, hogy csak kísérője marad a szövegnek. A közjáték keleties dallamvonala is hangulatos. Pavel Gábor igényes és szép, festői díszleteket tervezett. A második és harmadik kép díszletei különösen jól emelik ki a legenda meseszerúségét. Helyenként azonban feleslegesen túlterheli a színpadot. Gábor személyében vitathatatlanul nagytehetségű, képzeletgazdag díszlettervezővel bővül a szlovák színpadok tervezőgárdája. A gazdag színpadképeket a gazdag öltözékek — Ľudmila Purkyňová munkája — még erőteljesebben kihangsúlyozzák. N ázim Hikmet legendáját Viera Mikulášová fordította le oroszból. A „Nevető gránit" funkciója az utolsó képben érthetetlen. Keleti legendák ugyanis gránátról, mosolygó gránátalmákról beszélnek, alkalmasint tehát fordítói félreértésről van szó, ami helyesbítésre szorul. Külön öröm Hikmet szárnyaló gondolatait és színpompás líráját Ján Smrek költői képekben gazdag, gondosan ötvözött, remekül csengő művészi megformálásában hallani. EGRI VIKTOJt írja: Kis Éva TÁNCOLJATOK VELÜNK... Örömmel jelentem az olvasóknak, hogy Prágában teljes gőzzel megindult a bálszezon. A társadalmi és kultúrközpontok összes helyiségeit már a farsang végéig lefoglalták a különböző intézmények, szervezetek, hivatalok, iskolák bálbizottságai. Ötletes plakátok csábítják a járókelőket a pedagógiai gimnázium, a prágai csokoládégyár, a ČKD, az újságírók, a Chemapol, a körzeti nemzeti bizottságok, a Dikobraz, az egészségügyi iskola, majd mindegyik középiskola — és még soká folytathatnám a felsorolást — báljaira. Nehéz ellenállni a vidám hangulatnak, különösen ha az ember ismerősei között valaki véletlenül valamelyik bálbizottságnak tagja. Ebben az esetben nincs mentség. Tudom magamról, hiszen én is tagja voltam az újságírók bálja rendezőbizottságának és bizony minden rábeszélőképességemet latba vetettem, hogy ismerőseimet mozgósítsam a bálunkon való megjelenésre. Még azzal is megvádoltam egyik szabadkozó barátomat, hogy nézetei maradiak és a munkáján is érezhető, hogy sohasem mozdul ki otthonából. Erre nem tudott mit válaszolni és beadta a derekát. Miután rendezőbizottságunk többi tagja hasonló elánnal agitált, s n?m feledkeztünk meg a hatásos és meggyőző reklámról sem, a bál sikere legmerészebb elképzeléseinket is túlszárnyalta. Szerintem azért sikerült olyan jól, mert a részvevők túlnyomó többsége nem az újságírók szemfüles tagjaiból került ki. Ha tehát most lefestem bálunkat, vegye úgy az olvasó, mintha nem is az újságíróbálról írnék, hanem Prága táncolni és szórakozni vágyó közönségéről. Voltak ott fiatalok, idősebbek, sőt még öregek is. A bál ugyan este nyolc órakor kezdődött, de a türelmetlenebbek, amennyiben nem vették meg előre belépőjegyeiket, mar hétkor vártak a pénztár előtt. A Reprezentációs Ház összes helyisége és az óriási Smetana-terem fényesen kivilágítva fogadta a beáramló közönséget. Negyed kilenckor fehér estélyiruhas fiatal lányok és szmokingos fiatalemberek, Frága egyik legjobb tánciskolájának növendékei szépen előadott szalon táncokkal nyitották meg az estélyt. Gyönyörú látvány volt a harminc egyformán hajló, keringő, forgó kedves lány, a kecses léptekkel mozgó fiatalember. A lányok fehér tüllruhája, csinos arca, formás alakja üdén hatott, jól esett a szemnek. A megnyitó párok elvonulása után a parkett perceken belül megtelt táncolókkal. Jazz és fúvószenekar szolgáltatta felváltva a zenét úgy, hogy aki akart, megállás nélkül táncolhatott akár reggelig. De hogy mégse legyen olyan egyhangú a bál és a táncolók is kifújhassák magukat, tíz órakor rövid divatbemutató tarkította az estet. A csinos manekinek, a báli hangulatba beleilleszkedve csupa estélyiruhát mutattak be. A nők nyomban megállapították, hogy a ruhák szépek, ízlésesek és — én is elfogadnék ilyet — felkiáltással azt hiszem gondolatban villámgyorsan költségvetést állítottak össze a soron következő toalettre vonatkozólag. Pedig őszintén megállapíthatom, hogy a nők többsége nyugodtan versenyre kelhetett volna bármelyik manekinnel, olyan csinos, remekül szabott ruhákban pompázott. Fekete bársony, szilvakék bársony, sárga taft, zöld brokát, halványlila tüll* bordó-kék színekben játszó taft, világoskék zsorzsett, fekete taft szoknya, fekete vagy színes felsőrésszel és a többi kitűnően megvarrott, tetszetős estélyi ruha a bálozó nők jó ízlését dicsérte. Sok ruha csak elől mélyebb kivágású, sok hátul is dekoltált volt, magasan csukódókat is lehetett látni. A ruhákon szép bizsutéria, vajty művirágdíszítés. A dús, bő szoknyák és a szűk, teljesen testhez simuló aljak egyaránt mutatósak voltak. A nagy számban megjelent „gyengébb nem" képviselői megjelenésükkel igazán megérdemelt sikert arattak. De nem akarok mostoha lenni a férfiakkal szemben sem. Világos ruhában, csőnadrágban, vagy feltűnő, ízléstelen nyakkendővel senki sem jelent meg. Sok szmoking, de még több sötét, jőszabású öltöny egészítette ki a látványos báliruhák színes képét. Azok sem unatkoztak, akik nem óhajtottak egész éjjel táncolni. A páholyokból nézték a bálozók tarka tömegét, vagy a Reprezentációs Ház kisebb termeinek asztalainál ülve borozgattak, mulattak társaságukkal. A külön termekben ismert művészek néhány valóban értékes műsorszámmal kedveskedtek a közönségnek. Operaáriákat, humoros karcolat, népdal, zongöra-hegedű-szaxofonszóló váltotta fel. Éjfél után a hangulat egyre emelkedettebbé vált. Még a páholyokban ülő kísérők sem ásítoztak, sőt egy-egy szép keringő fülbemászó dallamára ők is ott forogtak a fiatalok között. Reggel felé a magas hóval borított utcákon az egymásba karolt vidám csoportok a hideget figyelembe sem véve, türelmesen vártak a villamosra. Már ott az utcán megkezdődtek a megbeszélések, hogy a jólsikerült est után melyik bálon találkoznak újra, hogy ismét kedvükre kimulathassák magukat. Miután a rendezések száma igen nagy, a döntés meglehetősen nehéznek látszott. Abban azonban mindnyájan megegyeztek, hogy „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra" jól bevált bölcs közmondást ez egyszer a bálokra vonatkoztatjak és lehetőleg rövid időn belül újból találkoznak valamelyik fényes prágai táncteremben.