Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)
1955-01-27 / 23. szám, csütörtök
1955. január 27. UJSZ0 5 TÉZISEK AZ ELSŐ OROSZ FORRADALOM Az Üj Szó tegnapi számában közöltük a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága mellett működő Marx-Engels-Lenin-Sztálin Intézet által az első orosz forradalom évfordulójára kiadott tézisek első részét. Most a tézisek befejező részét közöljük. 12. a forradalom további fejlődése szükségessé tette, hogy az általános sztrájkról a forradalmi harc legmagasabb formájára, a fegyveres felkelésre térjenek át. Az OSzDMP III. kongresszusának határozatát végrehajtva a bolsevik szervezetek kitartóan készültek a fegyveres felkelésre. V. I. Lenin, a párt vezére, miután 1905 novemberében külfóTdröl visszatért Pétervárra, élére állt a párt tömegeket irányító és a fegyveres felkelés előkészítését célzó tevékenységének. Lenin leleplezte az ellenforradalom terveit, éberségre és az ellenség visszaverésére szólította fel a proletariátust. Az első orosz forradalom fejlődésének tetőpontja a decemberi fegyveres felkelés volt, amelyet a proletariátus tömeges megmozdulásai készítettek elő egész 1905 folyamán. A cárizmus elleni fegyveres felkelés zászlaját elsőnek a moszkvai munkások emelték fel. A munkásküldöttek moszkvai szovjetje a bolsevikok vezetésével december 7-én (20-án) általános politikai sztrájkot hirdetett azzal a céllal, hogy a sztrájkot fegyveres felkeléssé fejleszti. A munkások rendkívüli egyöntetűséggel léptek fel. Minden üzem állt. December 9-én (22-én) megkezdődött a moszkvai munkások barikádharca a cári kormány csapatai ellen. A felkelés fő fészke a Presznya kerület, a Zamoszkvorecsje kerület és a RogozsszkijSzimonovszkij kerület volt. A felfegyverzett munkások tíz napig hősiesen harcoltak a cári csapatok ellen. Az utcai barikádharcokban kb. 8.000 felfegyverzett harcos vett részt az egész munkásosztály támogatásával.. Különösen szívós és elkeseredett jellegű volt a Presznya kerületi felkelés. A cári kormány a felkelés elfojtására nagy haderőt vezényelt Moszkvába. A decemberi fegyveres felkelés során a munkások a hősiesség, a merészség, az önfeláldozás csodáit művelték, mindvégig megőrizték kitartásukat és harci szellemüket. „Elkezdtük. Befejezzük ... Vér, erőszak és halál jár majd nyomunkban. Ez azonban semmi. A jövő a munkásosztályé. Minden országban nemzedékről nemzedékre a Presznya tapasztalatai alapján tanulnak majd állhatatosságot" — hangzott a presznyai harci egységek vezérkarának utolsó parancsa. Az 1905 decemberi felkelés bebizonyította, hogy a forradalom 11 íónapja alatt óriási mértékben megnövekedett az orosz proletariátus politikai öntudata. Míg 1905 januárjában a munkások ezrei imádkozva és egyházi zászlók alatt, bizakodva vonultak a cári palota elé, hogy „egy szemernyi könyörületet" kérjenek a cártól, addig 1905 decemberében az orosz proletariátus fegyverrel a kézben hősiesen harcol a barikádokon a cárizmus megdöntéséért, a demokratikus köztársaság megteremtéséért. A decemberi fegyveres felkelést a cárizmus kegyetlenül elfojtotta. A felkelés vereségének fő okai abban rejlettek, hogy a felkelés vezetése elmaradt íz ösztönösen növekvő mozgalom mögött. A felkelést késve indították meg és elszalasztották a kedvező időpontot, amikor lázadások törtek ki a moszkvai helyőrség katonái között. Miután a cári kormány letartóztatta a bolsevikok moszkvai bizottságát, a fegyveres felkelés Moszkvában az egyes, egymástól elkülönült kerületek felkelésévé vált. A felkelés előkészítése idején nem alakítottak kiképzett, fegyveres osztagokat, a munkásoknak nem volt e:ég fegyverük. A moszkvai munkások fegyveres felkelése nem válj a proletariátus egyidejű, egységes, egész Oroszországra kiterjedő megmozdulásává. Ennek következtében a cári kormánynak nemcsak Moszkvában sikerült elfojtania a felkelést, hanem vérbe tudta fojtani a fegyveres felkeléseket a Donyecmedencében, Harkovban, Krasznojarszkban, Csitában, Novorosszijszkban, Permben, Szormovóban, Lettországban, Finnországban és másutt is. 50. ÉVFORDULÓJÁRA A fegyveres felkelés sikertelenségének egyik oka volt az is, hogy védekező taktikát folytattak, amely „a fegyveres felkelés halála" (Marx). A felkelés vereségéhez hozzájárult a mensevikek és az eszerek bomlasztó tevékenysége. A decemberi fegyveres felkelés tapasztalatait értékelve, V. I. Lenin később ezt írta: „A világtörténelemben a forradalmi harc első ízben érte el a fejlődésnek olyan magas fokát, és először bizonyult olyan erősnek, hogy a fegyveres felkelés a tömegsztrájkkal, ezzel a jellegzetes proletárfegyverrel együtt lépett fel. Világos, hogy ennek a tapasztalatnak nemzetközi jelentősége van minden proletárforradalom számára". 13. A decemberi felkelés veresége után a forradalom második szakaszába lépett, amelynek megkülönböztető jellemvonása a forradalmi hullám fokozatos hanyatlása és a reakció erősödése. Miután a cári kormány az amerikai imperialisták közbenjárásával szégyenletes békét kötött Japánnal, csapatainak zömét a forradalom elnyomására vetette be. A cárizmus büntető expediciókkal, a rendőrség által szervezett pogromlovagok feketeszázas bandáival, haditörvényszékekkel, tömeges kivégzésekkel, a munkás- és parasztszervezetek.ellen foganatosított rendőri intézkedésekkel igyekezett kiirtani a munkásosztály forradalmi élcsapatát, és megfélemlíteni az egész népet. A forradalmi harcosok ezrei estek áldozatul a cári hóhéroknak. A cári kormány egymás ellen uszította a népeket, zsidópogromokat, tatár-örmény mészárlást és hasonlókat szervezett. A cárizmus a forradalmi mozgalom szétforgácsolására és meggyengítésére, továbbá azért, hogy a parasztságot félrevezesse és elszakítsa a proletariátustól, összehívta az Állami Dumát Az orosz burzsoázia politikai pártjai — a kadetok és oktobristák — nyíltan összeszűrték a levet a cári monarchiával és a feudális földesurakkal, segítettek a cárizmusnak a forradalom elfojtásában. A forradalom azonban még ilyen súlyos körülmények között is folytatódott. A proletariátus, amely elsőnek indult harcba a cárizmus ellen, a harcokban utolsónak vonult vissza. A proletáriátus kitartó harcai, a huzamos politikai tömegsztrájkok viszatartották az ellenforradalom nyomását és bevonták a forradalmi mozgalomba e mozgalom legmélyebben fekvő tartalékait. 1906-ban nagy arányokat öltött a parasztmozgalom. Kiterjedt Oroszország kerületeinek mintegy felére. 1906 nyarán tengerészfelkelések lángoltak fel Svéaborgban és Kronstadtban. 14. a forradalom hanyatlásának körülményei között a bolsevikok megváltoztatták taktikájukat. A tömegeknek a cárizmus megostromlására való közvetlen előkészítéséről áttértek a szervezett visszavonulásra, a legális és illegális munka összekapcsolásának taktikájára. Lenin az első orosz forradalom éveiben kidolgozta a dumabeli forradalmi taktikát, amely gyökeresen különbözött a mensevikeknek és a II. Internacionálé opportunistáinak taktikájától, akik a parlamenti tevékenységet tartották a proletariátus harca legfőbb formájának. A bolsevikok dumabeli taktikája azt a célt szolgálta, hogy megnyerje a parasztságot, hogy létrehozza a dumában a munkásosztály és a parasztság képviselőinek forradalmi tömbjét és kiszabadítsa a parasztságot a liberális burzsoázia befolyása alól. A bolsevikok szónoki emelvénynek használtak fel a dumát forradalmi agitációjukra, az önkényuralom összes aljasságainak és az ellenforradalmi burzsoázia árulásának leleplezésére. A mensevikek viszont szövetkeztek az ellenforradalmi burzsoáziával (kadetokkal), segítettek neki azt az illúziót kelteni a tömegekben, hogy ki lehet vívni a szabadságot és a parasztok is földhöz juthatnak „békés" úton, a dumán keresztül. A bolsevikok dumabeli tevékenységének tapasztalatai nagyjelentöségűek voltak és ma is nagyjelentöségűek a nemzetközi forradalmi mozgalom szempontjából. Ezeket a tapasztalatokat alkotó szellemben használják fel a külföldi kommunista és munkáspártok parlamenti taktikájuk kidolgozásában. Az 1905—1907-es forradalom megmutatta, hogy a bolsevikok a legbonyolultabb körülmények között, az osztályerőviszonyok gyors váltakozásai közepette is helyesen tudják vezetni a munkásmozgalmat, irányítani a tömegek forradalmi fellendülését és bátran harcba vezetni őket, a kellő pillanatban ki tudják vonni a forradalmi erőket a csapás alól, hogy előkészítsék újabb harcokra. Ugyanakkor a mensevikek megmutatták, hogy gyáva reformisták, elszakadtak a forradalomtól, a liberális-monarchista burzsoáziával való egyezkedés és a cárizmussal való megbékülés útjára léptek. 15. A forradalmi nép ellenállásának ereje olyan nagy volt, hogy a carizmusnak csak a decemberi fegyveres felkelés veresége után másfél évvel sikerült elfojtani a forradalmat. A forradalom vereségének fő oka az volt, hogy nem sikerült egységes forradalmi áradatba egyesíteni a munkások, parasztok és katonák megmozdulásait. A munkások és parasztok szövetsége a forradalomban még nem volt szilárd, a parasztság rendkívül elszórtan, szervezetlenül, nem elég határozottan járt el: a parasztok jelentős tömegei az eszerek befolyása alatt álltak. A legnagyobb forradalmi megmozdulások a földesurak ellen akkor mentek végbe, amikor a cári kormánynak az ipari központokban már sikerült elnyomnia a forradalom fő fészkeit. A földesurak ellen fellépve a parasztok nagy része még nem szánta rá magát, hogy harcba induljon a cár ellen, azt hitte, hogy földet kaphat a cártól. Ez meghatározta a hadsereg magatartását, amely többségében segítette a cárnak a munkások és parasztok forradalmi megmozdulásainak elfojtásában. Nem jártak el elég egységesen a munkások sem, egyes osztagai késve kapcsolódtak be az általános harcba. A proletariátus pártjában a mensevikek áruló tevékenysége következtében hiányzott az egység, és ez megbontotta a munkásosztály sorait, gyengítette a munkásosztályt, mint a forradalom vezető erejét. A fentiek következtében a proletariátus akkor még nem tudta teljesen betölteni a forradalom igazi vezetőjének szerepét és nem tudta győzelemre vinni a forradalmat. A külföldi imperialisták segítséget nyújtották az önkényuralomnak a forradalom elfojtásához. Francia, angol, osztrák és belga bankárak nagy kölcsönt nyújtottak a cárizmusnak a forradalom elnyomására. Makszim Gorkijnak, a nagy proletárírónak találó kifejezése szerint ez „Judás-kölcsön" volt. A császári Németország arra készült, hogy ha az orosz forradalom sikert arat, katonai intervenciót indít ellene. Az 1905—1907-es forradalom veresége ellenére a forradalmat előidéző gazdasági és politikai alaptényezők továbbra is hatottak. Ez elkerülhetetlenné tette az újabb forradalmi kirobbanást. A mensevikek, a likvidátorok, s a munkásmozgalom egyéb árulóinak, renegátjainak hazug jóslatai ellenére, amelyek szerint lehetetlen egy újabb forradalom Oroszországban, a bolsevikok fáradhatatlanul hirdették, hogy elkerülhetetlen a demokratikus forradalom és a szocialista forradalom. V. I. Lenin rámutatott arra, hogy az orosz proletariátust nem ködös remény vezeti, hanem „a forradalom megismétlődésének tudományosan megalapozott bizonyossága." A reakció súlyos viszonyai között, a kegyetlen cári üldözés közepette a bolsevikok a munkásosztály köré tömörítették az ország demokratikus erőit, kovácsolták a munkásosztály és a parasztság harci szövetségét, erősítették Oroszország népeinek internacionális egységét, előkészítették a dolgozó tömegeket az önkényuralom elleni újabb döntő rohamra, a földesurak és a burzsoázia uralmának megdöntéséért vívandó harcra. III. 16. Az első orosz forradalom igen nagy eredményt jelentett Oroszország történetében és óriási hatást gyakorolt az ország további fejlődésére, mert mély nyomokat hagyott a nép tudatában. A forradalom öntudatos forradalmi tevékenységre lelkesítette és felbecsülhetetlen tapasztalatokkal gazdagította a legszélesebb néptömegeket. A cárizmus ellen 1905—1907-ben vívott elkeseredett harc során létrejött a szilárd alap az oroszországi elnyomott népek egységes, forradalmi arcvonalának megteremtéséhez. E népek élén a hős orosz proletariátus haladt. A forradalom egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy hatalmas mértékben megerősödött a proletariátusnak, mint a társadalom vezető erejének, a dolgozó tömegek vezéreként fellépő erőnek a szerepe. A proletariátus a demokratikus átalakulásért folytatott harcban kiragadta a néptömegek vezetését a liberális burzsoázia kezéből és ezzel bebizonyította, hogy az imperializmus korszakában a forradalom vezére csak a munkásosztály lehet. Az első orosz forradalom történelmi tapasztalatai megmutatták, hogy a proletariátus az egész demokratikus mozgalom vezetőjévé képes válni ott is, ahoi a kapitalizmus kellő fejlettségének hiányában számarányát tekintve az ország lakosságának kisebbségét alkotja. A forradalom szemléltetően igazolta, hogy a munkásosztály egysége nélkül nem lehet győzelmet aratni a kizsákmányolók fölött. A forradalom tapasztalatai megmutatták, hogy a munkásosztály és az összes dolgozók igazi vezetőjének és vezérének szerepét csak harcos forradalmi marxista párt, új típusú párt tudja betölteni, olyan párt, amely gyökeresen különbözik a II. Internacionálé pártjaitól. Az első orosz forradalom, jellegét tekintve burzsoá-demokratikus forradalom volt, de egyben proletár is volt, nemcsak azért, mert a proletariátus a forradalom vezéreként lépett fel, hanem azért is, mert proletár harci formák és módszerek szabták meg menetét és soha nem látott lendületét. A forradalom tapasztalata megmutatta a politikai tömegsztrájkoknak, mint a tömegek forradalmi mozgósítása eszközének nagy jelentőségét. Oroszország munkásosztálya további forradalmi harcában is a politikai sztrájkhoz, ehhez a kipróbált fegyverhez folyamodott. A fegyveres felkeléssel összekapcsolt politikai sztrájk, melyet a pétervári munkások és katonák 1917. februárjában alkalmaztak, lehetővé tette a nép számára, hegy néhány nap alatt elsöpörje a cárizmust. A forradalom gazdagította a munkásosztályt a fegyveres felkelés tapasztalataival, amelyeket a bolsevikok az 1917-es októberi fegyveres felkelés előkészítése és keresztülvitele során is felhasználtak. Az 1905—1907. évi forradalom első történelmi próbaköve volt a munkáspaiaszt szövetség lenini eszméje életerejének. A munkásosztály és a parasztság szövetsége, amely a cárizmus és a burzsoázia megdöntéséért vívott harc során a szocialista átalakulások folyamatában alakult ki és erősödött meg, — most szétrombolhatatlan alapja a szovjet rend szilárdságának és megingathatatlanságának, nagy erő a szocialista társadalom fejlesztéséért és szilárdításáért, a kommunizmus építéséért vívott harcban. A munkásosztály és a parasztság szövetséginek lenini eszméje ragyogó alátámasztást nyert a nagy kínai népnek, valamint az európai és ázsiai népi demokratikus országok dolgozóinak történelmi jelentőségű győzelmeiben. A munkásosztály és a parasztság szövetsége, amelyben a munkásosztályé a vezető szerep, alapjává lett a népi demokratikus országokban gyökeres szocialista átalakulásokat sikeresen véghezvívő népi demokratikus rendnek. 1905-ben az orosz munkások és parasztok a történelem során elsóizben vetették fel gyakorlatilag a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájának kérdését, az új népi hatalom kérdését. Az első orosz forradalom alatt megalakított munkásszovjetek Oroszország munkásosztályának óriási történelmi vívmányai voltak, a szovjet hatalomnak, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének eredményeként szilárdult meg hazánkban. Az első szovjetek tapasztalata kiinduló pontul szolgált Leninnek a szovjetekről, mint a proletariátus diktatúrájának államformájáról szóló tanítás további kidolgozásához. Az 1905—1907-es forradalom leleplezte a liberális burzsoázia ellenforradalmi természetét, gyengítette befolyását, arra vezetett, hogy ez a burzsoázia elvesztette politikai tartalékait, mindenekelőtt a parasztságot. Fontos eredménye volt az első orosz forradalomnak, hogy megingatta a hadsereget, a cárizmus egyik fő támaszát. Az első orosz forradalom évei a gyakorlatban tették próbára a két politikai vonalat — a bolsevikok forradalmi stratégiájának és taktikájának vonalát és a mensevikek ezzel szemben álló opportunista vonalát. A forradalom menete alátámasztotta a bolsevikok stratégiai tervének és taktikai irányvonalának helyességét. Ezt a tervet és irányvonalat V. I. Lenin, a kommunista párt alapítója és vezére dolgozta ki. 17. Az 1905—1907-es orosz forradalom megnyitotta az imperializmus korszaka forradalmi összecsapásainak időszakát. Az a csapás, amelyet Oroszország forradalmi munkásai és parasztjai mértek a cárizmusra, csapás volt egyben az egész imperialista rendszerre. , Az oroszországi forradalom kivívta a nyugat-európai proletariátus forró együttérzését Oroszország munkásainak és parasztjainak forradalmi harca iránt. Tiltakozó sztrájkok és tüntetések hulláma zúdult végig Európa valamennyi nagyobb országán. Bebel, Liebknecht, Luxemburg és a nemzetközi munkásmozgalom más kimagasló képviselői nagyra értékelték az oroszországi proletariátus harcát. Kari Liebknecht azt mondotta, hegy az oroszországi forradalmi események „fordulópontot jelentenek az európai népek történetében", és felhívta a német munkásokat, „álljanak az orosz forradalom zászlaja alá". Az oroszországi forradalom óriási hatással volt a nemzeti felszabadító mozgalom fejlődésére a gyarmati és félgyarmati országokban. „Az orosz forradalom — mutatott rá V. I. Lenin — egész Ázsiát megmozgatta. A törökországi, perzsiai és kínai forradalom azt bizonyítja, hogy az 1905-ös hatalmas felkelés mély nyomokat hagyott és hogy hatását, amely száz és százmilliók előrehaladó mozgalmában nyilvánul meg, nem lehet megsemmisíteni." Az 1905—1907. forradalom tehát arról tanúskodott, hogy a forradalmi világmozgalom központja áthelyeződött Oroszországba, a hős oroszországi proletariátus pedig az egész világ forradalmi proletariátusának élcsapata lett. Az első orosz forradalom eseményei megmutatták, hogy a nemzetközi reakció legfőbb támasza nyugaton a munkásmozgalom elfojtója és keleten a nemzeti felszabadító mozgalom elnyomója, akkor már nem a cárizmus volt, hanem Nyugat-Európa és az Egyesült Államok imperialista burzsoáziája, amely megmentette a cárizmust a forradalomtól. 18. Oroszország munkásosztályának forradalmi gyakorlata komoly csapást mért a II. Internacionálé opportunistáira azzal, hogy igazolta az alkotó marxizmus páratlan életerejét, a leninizmus elméletének és taktikájának óriási jelentőségét a proletariátus forradalmi harcában. A forradalom elsöpörte a II. lnternaconálé pártjai között uralkodó olyan nézeteket, amelyek szerint burzsoá forradalmakban elkerülhetetlen a burzsoázia hegemóniája és igazolta a proli tariátus hegemóniájáról szóló lenini tanítás igazságát. Az első orosz (Folytatás a 6 oldalon.)