Uj Szó, 1954. december (7. évfolyam, 291-316.szám)

1954-12-04 / 294. szám, szombat

8 ÜJSZ0 1954. december 4. 3elitt (J)eUtt, a bolgár NÉQT ÍÍÍSÍ/S/ ivója Halálának ötödik évfordulójára Jelin Pelin elbeszéléseinek és novelláinak művészi hatása és ereje abból áll, hogy élethűen, meggyőzően és színesen rajzol*, meg bennük minden tipikust a bolgár falu életéből a kapitalizmus gyors fejlődése idejében hazájában — a múlt század végén és a jelen század • elején. A bolgár irodalom klasszikusainak sorába állítja, mint a bolgár kritikai realizmus legkimagaslóbb képviselőjét. Jelin Pelin 1878-ban született Bajlojuban, egy szegény hegyi faluban, a mostani Jelin Pelin-i körzetben. Egy ideig tanító vol*, • de élete végéig együtt élt falujával. Majdnem egész munkásságát a bolgár falunak szentelte. Irodalmi hagyománya értékes része a bolgár irodalomnak. Pelin jelentősége nemcsak művészi erejében, hanem főleg és elsősorban a valóság élethű ábrázolásában rejlik. Elbeszélései és novellái hatalmas embergalériát mutatnak be, élő faluisi típusok sokaságát. A galéria agyrészét szegény földnélküli parasztod napszámosok, szántóvetők, a szegény falusi értelmiségiek, munkaszerető parasztasszonyok és leányok alkotják, másik részét kulákok, üzéreik, az államhatalom és az egyház képviselői. Amikor századunk elején a sajtóban rendszeresein megielent Jelin Pelin neve, a burzsoá irodalmi kritika mély hallgatással fogadta. A fiatal író azonban kritika .-támogatása nélkül is megragadta az olvasóik szívét. Csak amikor műveit már országszerte olvasták, ismerték el hivatalos irodalmi kritikusok kénytelen-kelletlen és igyekeztek az író igazi jelentőségét meghamisítva a szájúk íze szerint bemutatod. Megtették a bolgár falu idillikus, patriarchális éleiének „énekesévé'-, anekdotikus történeknek- mesemondójává, egyszerű humoristává, a „szűzies falusi termésizet'í illusztrátorává. Jelin Pelin irodalmi tevékenysége csak a népi hatalom idejében kapta rr\eg a megérdemelt megbecsülést és értékelést. 1948ban az egész bolgár kulturális közélet ünnepelte 70. születésnapját. Müveiben Jelin Pelin elítélte a burzsoá államokat és közigazgatásukat. Még 1902-ben, mint a „Selska rozgovorka" folyóirat szerkesztője és mint volt tanító a következőt írta: „A szegény parasztság majd átkovácsolja az ekéiket fegyverekké az elnyomók ellen.' Kritikai viszonyát az uralkodó társadalmi rendszerhez még számos elbeszélése bizonyítja, amelyek hősei az elnyomás, az igazságtalanság ellen lázadoznak. Elbeszéléseinek ereje nemcsak eszmei és tárgyi tartalmukban van, hanem a művek csodálatos mesteri formájában is. Mint a falu életének figyelmes szemlélője, Jelin Pelin megrázóan élethű képeket restett a bolgár falu rétegeződéséről a kapitalizmus fejlődése korszakában, például „Geraka"' című elbeszélésében. Hősei okosak, i'

ayesek, vállalkozók, tele vannak álmokkal, célkitűzésekkel, a szép élet beköszöntésébe vetett hitte? Jelin Pelin a legkedveltebb írója a gyermekeknek. Tizenöt kötetnyi verset, regényt, mesét írt az ifjúságnak. E7ekben a könyvekben visszatükröződik az író meleg "rp.i szeretete a kis olvasók iránt tehetsége, amellyel szívükhöz tud férni, képzeletük elé varázslatos '--épeket tár Ezek a művei életörömmel telí

+ettek, a természet gyönyörűségét festik és át vannak itatva a legmélyebb szeretettel a dolgozó ember iránt. Jelin Pelin határtalan szeretete a gyermekek iránt különösen megmutatkozott az ország fasisztáktól való felszabadulása után. Nekik szentelte ebben az időben a legtöbb elbeszélését. Jelin Pelin sohasem távolodott el a kritikai realizmustól, soha sem került a formalista írók hatása alá, akik annyi kárt okoztak a bolgár irodalomnak. Mindig a dolgozó nép' hűséges védelmezője maradt. Művei népének fájdalmait nélkülözéseit, törekvéseit mindenk számára érthető, egyszerű nyelven tolmácsolják. Megfigyelő tehetségével és a valóság ábrázolásának módszerével Jelin Pelin sok orosz klasszikusra, Turgenyevre, Osehovra, Gorkijra, Korolenkóra emlékeztet, akiknek művei nagy hatással voltak fejlődésére. „Gorkijt olvasva — írta Pelin — úgy éreztem, hogy egy nagy iskolán megyek át és hatalmas tudással gazdagodom. Gorki] megtanított olyan dolgokra, amelyeket egy írónak feltétlenül tudnia kell. Jelin Pelin a bolgár írók egyik legtehetségesebbje. A bolgák írók néhány nemzedéke tanult nála és tőle tanulnak most is a bolgár irodalom jövendő mesterai. Élete utolsó évedben Jelin Pelin csatlakozott a mai fiatal nemzedék tömör soraihoz, amelynek a sors azt a feladatot adta, hogy hallatlan lelkesedéssel építsék az új életet, az új társadalmat. A fiatalok lelkesedése szárnyakat adött neki. Nekik szentelte utolsó év^i egyik legjobb írását; a „Dojna néni verebei''-! A fiatalokban ráismer hőseinek gyermekeire és unokáira — a szabad ország fiaira, akik új életüket építik. Ivan Popov. A könyvek baráti a Nemrégen Pozsonypüspökin voltam egy könyvkiállítással egybekötött irodalmi vitaesten. Nem messze tőlem * két-három fiatal legény nézegette, lapozgatta csillogó szemekkel a szép kötésű könyveket. Valaki mély, vastag hangon odaszólt ekkor: — Ne azt vedd meg, te Karcsi, hanem ezt . . . Móriczot. Nagyon jók ezek az elbeszélések. — Drága nagyon, Imre bácsi — vetette közbe egy vékony hang. — Meg aztán két kötet... — Nem baj az, hallod, megéri! Mindig hasznát veszed. Kíváncsi voltam, vajon ki lehet az oktató hang tulajdonosa. Talán a tanító vagy a könyvtáros? Megfordultam. A fiatalok között egy középkorú, alacsony, szikár ember állt, bütykös ujjaival hol az egyik, hol a másik könyv felé bökött és lelkesen magyarázott. öltözete egyszerű volt, viseltes kalapja hetykén állt a fején. Apró, értei^Daloló földöyi E föld itt néma volt és borús — s zengett az urak hahotája — szlovák és magyar proletárnak nem volt országa, se hazája. A Csallóköz és dombos Gömör rögére hullt könny és verejték. Voltak, kik már a reményüket, mint a holttestet, elföldelték. De bíztunk mi e komisz ködben, hogy felhasad majd a nagy Hajnal s megállunk szabad, szép hazánkban mosolygó, rózsás, boldog arccal. Nekünk volt igazunk: ragyog már a szabadság, s az akác alól kinézek a nagy, víg mezőre; figyelj! a földünk halkan dalol! Egy boldog induló e reggel! Hullámzó búza, kövér csordák, barna ifjak és derűs vének; virul és kacag ez az ország! A párt vezet, s mi menetelünk, gátakat döntünk, zászlónk lobog. Hogy pöröly zuhog, tán azt hinnéd, pedig forró szívünk dobog. Veres János. mes szeme szeretettel simogatta a könyvek tarka fedelét. Közelebb mentem és megszólítottam: — Ugye. szépek és jók ezek a könyvek? — Hát jónak jók — felelte dörmögve, majd kutatva nézett szét . a könyvek között és megjegyezte: — De nem látom itt Az aranycsillag lovagját, pedig az aztán igen jó könyv. — Szeret olvasni? — faggattam tovább. — Szeretek. Régebben sokat betegeskedtem és volt időm olvasni. Mostanában kevesebbet olvasok, mert Bratisl?\\ ban dolgozom az építkezésnél. De azért néha arra is jut idő. Nézegettük a könyveket. Már egészen összebarátkoztunk. Megmutogatta, mit olvasott, mit szeretne még elolvasni. Sokat olvasott Móricztól, Mikszáthtól. Ismeri az újakat is, az Aratást már kétszer elolvasta. Néha felvett egy-egy könyvet, megtörölte a kabátja ujjával, megigazította a helyén és tovább magyarázott. Olyan büszkén, olyan lelkesen vezetett végig a termen, mintha legalább is ő lett volna a főkönyvtáros. Pedig csak egyszerű olvasók voltunk, ő is, én is. Öt perccel ezelőtt még nem ismertük egymást, de most örökre barátságot kötöttünk a könyvek révén. Hirtelen eszembe jutott, hogy még nem is tudom a nevét. Megkérdeztem. Nem azért, hogy legyen mit elfelejteni, hanem hogy példaképp állítsam azok elé, akik még nem szerették meg a könyvet és jobban szeretik a foszladozó zsíros kártya lapjait forgatni. Csornai Imrének hívják. Majd a családja felől érdeklődtem. Tudom, minden embernek ez a gyengéje. Büszkén, boldogan húzott elő egy fényképet. A fia,, az ifjabb Csornai mosolygott rám a képről, bányászegyenruhában. Iskolába jár. Talán mérnök lesz belőle. Az öreg Csornai ragyogó szemekkel, hosszan nézte a képet, majd csendesen megszólalt: — Okos gyerek. Többet tud, mint az apja. Nemsokára kezdődött a vitaest Kali;iciak „Restauráció" című könyvéről. Be kellett mennem a terembe. Kezet szorítottunk. Az ajtóból még láttam, hogy egy kis pirosarcú lányka sündörgött Csornai körül. A legkisebb Csornai. Hóna alatt erősen szorított egy új mesekönyvet. Ozsvald Árpád " — Milyen fütyülőről? — kérdezte Meskov. — No hát a fütyülőről — mondotta Hanzika türelmetlenül és aranysárga fürtös fejecskéjét hátraszegte. — A ,gőzgép fütyülőjéről. * — Bizonyára valami gyárról van szó — monta Szidorov sztarsina. Hans Richter feddő tekintettel fordult feléje: — De nem! Arról a gőzgépről van szó, amit születésnapomra kaptam. És a fütyülő nem szól. Teljesen elromlott a haszontalan. Meskov tenyerével megsimogatta borotvált arcát. — Ahá, így áll a dolog — mondotta bizonytalanul — és Molotov elvtársnak kell a fütyülőt megcsinálnia? Hans Richter úgy nézett rá a tisztre, ahogy azokra az emberekre nézünk, akik nehéz felfogásukkal bosszantanak minket és azt mondta: — Dehogy is, a fütyülőt Fritz Hesse csinálja meg. — Ki az a Fritz Hesse? — Fritz felettünk lakik a harmadik emeleten és a villanytelepen dolgozik. Mindent meg tud csinálni. Még villamosfőzőt és ha kell, zárat is. Még fütyülőt is a mozdonyon. — No, hisz akkor minden rendben van, — örvendezett Szidorov sztarsina. — Nincs rendben — mondta Hans. — És mi lesz, ha Fritz bevonul? Ki javítja meg majd a fütyülőmet, a futókerekemet és mindent? — És ki mondta neked azt, hogy Fritz bevonul? — Gerta, — válaszolta Hans Richter. — Gertának ezt tudnia kell, mert Fritz elveszi őt. Gerta a nővérem — mondta a kisfiú sietve, mert attól félt, hogy megint félreértik. — Hansi — mondta a főhadnagy különös halk hangon és belenézett egyenesen a fiúcska barna, őszinte nyílt szemébe. — Hansi, ezért jöttél ide? — Magától értetődik — mondta Hans Richter polgártárs. — És miért éppen ide? — kérdezte várakozóan hunyorítva Szidorov sztarsina. — Azért, mert Fritznek nem szabad bevonulnia. Nekem igazán szükségem van rá. A fütyülő, a futókerék miatt és egyáltalán ... — A villanygyárban nincs rá szükség? — kérdezte a sztarsina. — Lehet, hogy ott is ... Majd még megkérdezem. — Ez világos, — mondta Meskov, — ezt meg kell mondanunk Molotov elvtársnak. — De biztosan — kiáltott fel Hans Richter és hálásan tekintett Meskovra. — Bergholz néni is azt mondta. A néni savanyúcukrot és marcipánt árul ott nálunk mindjárt az utcasarok mögött. Azt mondotta, ha azt akarod, hogy Fritz ne vonuljon be és elvegye Gertát, siess ezt megmondani Molotov elvtársnak, ő majd elintézi. Ha nem lesz háború, senki sem fog bevonulni. Meskov főhadnagy felállt. — Molotov elvtársért megy? Ide hívja? — kérdezte Hans. Meskov hosszas tekintetet vetett a kisfiúra. — Várj meg itt, — mondta és kiment. Szidorov elégedetten pödörítette meg bajuszát, széles mosollyal nézte Richter polgártársat, magabiztos karmozdulattal, mintha azt akarta volna mondani: látod, fiacskám, minden megy, csak akarni kell. De csak azt suttogta: minden. Jó idő múlva visszatért Meskov főhadnagy • egy feketébe öltözött fiatalemberrel, aki nagy fehér borítékot tartott a kezében. Meskov szólalt meg elsőnek: — Röviden vázolom a tényállást. Richter polgártárs kérvényt nyújtott be ide, hogy ne legyen háború és hogy Fritz Hesse ne vonuljon be katonának. Kéri, hogy ezt tolmácsoljuk Molotov elvtársnak. A feketébe öltözött úr kezet nyújtott Hanzinak és valamit beírt könyvecskéjébe. Bizonyosan ezt írta oda: Hans 'Richter, aki nagyanyjánál lakik Hammerfeldstrasse 352. alatt, kéri Molotov elvtársat, hogy Friedrich Hesse elektrotechnikus ne vonuljon be. E célból el kell érni, hogy ne legyen háború. — A fütyülő miatt — jegyezte meg Szidorov sztarsina. — A fütyülő, a futókerék, a villanyfőző miatt — mondta Hans Richter, mintha több nyomós okot akart volna felhalmozni. A feketébe öltözött úr biztosan mindent feljegyzett. — Megmondja ezt Molotov elvtársnak? — kérdezte Hans Richter. — Ismeri őt? A feketeruhás úr bólintott. — És Molotov elvtárs biztosan, elintézi ezt? A felceteruhás úr elmosolyodott. Egy pillanatra csend lett. — Molotov elvtársat szívélyesen üdvözlöm — mondta Hans Richter tisztelettudóan. — És hogy köszönöm.. Fritz örülni fog. Kezet adott a feketeruhás úrnak, Meskov főhadnagynak és Szidorov sztarsinának. Szidorov a kisfiú kezét néhány pillanatra hatalmas, kemény markában tartotta és megsimogatta a gyerek haját. Hanzi kiment a folyosóra. A feketeruhás férfi utána ment. Habár más irányba tartott, mégis megállt, hogy megkérdezze. — És az a te Fritz barátod... Tulajdonképpen milyen ember? — Fritz nagyszerű ember. Mindent tud. Nyáron repülőgépet csinál majd nekem, három motorosat. — Tudod, — mondta a feketeruhás férfi — arra az esetre, ha Molotov elvtárs megkérdezné, vagy ha például szüksége volna a Fritz segítségére. — Elromlott talán valamije? — kérdezte a gyerek. — Nem. De ha Molotov elvtársnak szüksége volna Fritzre, Gertára, vagy Bergholz nénire ... hogy mindnyájan segítsenek, tudod? Hogy ne kelljen bevonulni. A fiúcska elgondolkodott. Majd röviden és határozottan legyintett kezével. — Majd én megmondom nekik, mit kell tenniök. Fritz pompás legény, Gerta is derék lány, Bergholz nénivel majd beszélek a dologról. És ha kell, majd fütyülök egyet... Mond csak meg bátran Molotov elvtársnak, én már tudom, mi a teendő. — És komoly ábrázattal hozzátette: Becsületszavamra. — Rendben van — szólt a feketeruhás férfi. — Kisérje ki Richter polgártársat — mondta Meskov főhadnagy. — Igenis — válaszolta Szidorov sztarsina. Amikor a főbejárathoz értek, Hanzi ránézett Vaszilenko szakaszvezetőre. Szoborként állt ó'rt Vaszilenko, meg sem moccanva és arca olyan komoly volt, mint azelőtt. De egy pillanatra Hanzi előtt úgy tünt, mintha a szerzsant arcán barátságos, megértő és melengetően gyengéd mosoly jelent volna meg. Fordította: Svaszta Lajos.„ŰJ SZÓ", kiadja Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Felelős Lőrincz Gyula főszerkesztő Szerkesztőség: Bratislava, Jesenskcho 8—10, telefon 347-16, 352-10 Kiadóhivatal: Bratislava, Gorkého 8, telefon 337-28. Előfizetési dij havonta Kis 6.60. Terjeszti a Posta Hírlap szolgálata. Megrendelhető minden postahivatalnál és kézbesítőnél Nyomás: Pravda, Szlovákia D-55331 Kommunista Pártja Központi Bizottságának kiadóvállalata, Bratislava.