Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-07 / 270. szám, vasárnap

1954. november 7

. ' gJJ KÉT VIZSGA l»|H|»t»|<l«HtH|.lk»8<-|u| |l<|l>|»|»|ll|«|»|ll|H|ll|ll|H«»l»|H|»l< Cmlékezés jSaiass'i }3ál ml r a Őszi harmat után Végre mikor osztán Fújdogál a híves szél Nem sok idő múlván Sárgul hulldogálván Lassan, lassan az levél Zöld erdő harmattyát Piros csizmám nyomát, Hóval fedi be az tél... Messze idegenbe, hányszor tűnt eszedbe jó Balassi Bálint hazád nyájas képe, hegy-völgyes vidéke; hányszor vártál jó hírt? Esengted epedve, balsors vagy szerencse hogyha haza szólít? Sok országot járva, nyugtot nem találva, kérdezett száz emlék. Bús fejed meghajtva, így temetted dalba nagy szíved keservét. S vertek hév nappalok, fájó gondolatok, sóhajterhes esték. Te, ki néped nyelvén ennyit esdekeltél zengetve a lantot, életed is adtad harcán a magyarnak: s ma is szóval tartod! Azt az igaz zászlót, sorsoddal csatázót! fennen lobogtatod! Négy évszázad multán, sok bajon okulván köszöntünk, idézünk! Verseiddel telve, s téged énekelve jobb napokra nézünk. S maradsz első költő, lelkünket betöltő, százados vezérünk ..

; Őszi harmat után, hegyek tarka ormán fújdogálhat híves szél. Évszakoknak múltán, mezőkre borulván szállhat, hullhat a levél. Szavaid harmatját, nagy életed nyomát nem havazza be a tél! DÉNES GYÖRGY V? orro szwoel Verset csak a szív teremthet — szikrázót és szépet. Költeménnyé csak a szívben olvadhat az élet. Szíveket csak szív hódíthat; Minden más csak eszköz. Szív, szíved kell, ha el akarsz jutni a szívekhez. Csenghet a rím tündérhangon: Nem költő az, ki ha dalol a ritmus szökellhet... zúzmarás a szája, Ez mind kevés, — hová szántad, és a versét jeges telek nem jut el a versed. . páncéljába zárja. A harchoz, mit jövőnkért vívsz nem elég a fegyver! — Ha költő vagy, rohanj elől lángoló szíveddel! ül He mindig Nagy Lajos ütötte, szidta feleségét minden este a sánta béres, ha hazajött keserű mérgét leverte rajta és az éhes porontyok meglapultak félve a kemence sötét szögletébe. Az asszony tűrte, elviselte, szomorú szemében nem égett a harag tüze, szelíd lelke megértette, miért, mi végett üti, sovány, mogorva párja? — kivel könnyen maga elbánna. Dehát szegényt őt is ütötték, csendőr, uraság, béresgazda, göröngyös föld, éhség, betegség... Gyermekkorában meg az apja tanította ostornyéllel, hogyan .bánnak majd a cseléddel. Most őszi este mult emlékét százszor és újra felidézi, tipegő, szótlan feleségét szép, kedves szavakkal becézi, mosoly ragyog szelíd szemébe, hajára hull a tűzhely fénye. Ozsvald Arpád A Szovjetunió békeharcának kiállítása Bratislavában Akinek ma kedve van, tanulhat, amennyit csak akar. Nem hogy akadályokat gördítenének elé, inkább segítik. Az állam tandíjnélküli iskolát, könyveket, sok esetben kosztot, ruhát, s még pénzt is ad. A tanítók pedig tudást és szeretetet. Hogy a múlt hibáiból üresen maradt hézagokat betömjem, én is beültem az iskolapadba. — tanülni. Régi vágyam volt, hogy leérettségizzem. Már gyermekkoromban sokat gondoltam erre. Számomra az érettségi mindent jelentett. Azt hittem: ez a tudás teteje. Biztattam is magam, hogy ezt a tetőt valamikor én is elérjem. De mikor már sor került volna rá, anyám panaszos kéréseimre, bánatosan mondta: X- Tudod, hogy apád katona. Honnan vegyek pénzt beiratkozásra, meg könyvekre. Gimnáziumba több kell, mint az elemibe ... Meg oda akármilyen ruhában nem lehet járni... Amit én keresek, élelemre is kevés. Megértettem anyámat. Többet nem is zaklattam. Bíztam, hogy majd csak hazajön apám, s előttem kinyílik a gimnázium kapuja. Apám hazajött, de akkor meg rnás akadály volt. Nem akadt munkája. így én az ötödik elemiből csak a hatodikba mehettem. Ekkor már végleg feladtam a reményt. Lemondtam még annak a gondolatáról is, hogy valamikor gimnazista leszek. Anyám még bíztatott: — Majd csak jobbra fordul helyzetünk. Csak nem lesz mindig munkanélküliség ... Majd jövőre beíratunk... A bíztatás már nem sokat liasznált. Inkább apámnak hittem, s ki nyíltan kimondta: — Elmész inasnak! Kitanulsz valamilyen mesterséget! Nem lettem én sem gimnazista, sem inas. Ez volt aztán az oka, hogy most, mikor ismét iskolába jártam, olyanba, ami után érettségizni mentünk, sokat még azok közül az alapismeretek közül sem tudtam, amit egy inasiskolát elvégzett lakatossegéd kitűnően tudott. Legnagyobb nehézségem a matematika körül volt. Ezzel a tantárggyal ijeszteni lehetett. Felelésnél jobban féltem tőle, mint a többi tantárgytól. Sehogy sem tudott koponyámba utat törni annak megértése, hogyan lehet ikszekkel, ipszilonokkal, meg másféle betűkkel számolni. Ennél a tantárgynál aztán többet izzadtam, mint valamikor a bányában. Tanárom észrevette kínlódásomat. Úgy segített, hogy a rendes órák után hol én mentem hozzá, hol ő jött hozzám.' így tanultam, így törtük az utat. nehéz koponyámba a matematikának! Mennyi szeretet, mennyi segiieniakarás volt ebben a tanárban! Az iskola több mint száz hallgatója közül nem én voltam az ' egyedüli, aki nehézségekkel küzdött. Voltak többín is. Egyeseknek, akárcsak nekem, a matematika, másoknak a fizika, kémia •vagy a többi tantárgyak voltak a gyengéi. Mi történt velük? Lekiabálták, megbuktatták őket? Nem! Előbb bíztató szóval, majd tettekkel segítettek oktatóink. Még a záróvizsgák után is, mikor az iskola befejeződött és az érettségiig két hónap tanulási szabadságot kaptunk, tanáraink • még akkor is körlevelekkel tartottak | kapcsolatot velünk. Ezeken keresztül segítettek és bíztattak a tanulásra. Most is látom Szabó igazgató szavait, ahogy az egy k körlevélben írja: — Félni nem kell, de tudni kell! És a záróvizsgákon? Ha a mérték komoly is volt és ha a vizsgáztató bizottság a tudást meg is követelte, talán a szülők sem közeledhettek nagyobb szeretettel gyermekük felé, mint mifelénk, münltás- é

s parasztgyerekek felé tanáraink. A záróvizsgák előtti izgalmas Irta: BALÁZS BÉLA napokon velünk tanultak, velünk izgultak. A vizsgákon velünk voltak szívvel, lélekkel. A vizsgák után pedig a mi örömünk az ő örömük is volt. így volt az érettséginél is. Nem azok a tanárok vizsgáztattak, akiknél a záróvizsgát tettük. Idegenek elé álltunk, de ők sem voltak idegenek. Segítőinknek, igazi nevelőknek bizonyultak ők is. Épp úgy, mint akik tanítottak és akik ide is eljöttek, s jóval a vizsgáztatás megkezdése előtt már ott álldogáltak és ott izgultak velünk az iskola folyosóján. Az érettséginél, amit én valamikor a tudás tetejének tartottam és amiről egyszer már azt hittem, hogy sosem fogom elérni, ennél a nagy dolognál sem volt köztünk és a tanárok között válaszfal. Ott ültünk a vizsgáztató bizottság előtt, szemben egymással, mint egy baráti kör, amelyben egyesek kérdésekre felelnek, s elmondják mindazt, amit tudnak. Szeretetben, irántunk tanúsított határtalan megértésben zajlott le az érettségi is és a munkás- és parasztgyerekek a tudás anyagtárából merítve, attól megerősödve érettségizett emberek lettek. Mikor a vizsgáztató bizottság elnökének gratuláló kézszorítását éreztem, visszagondoltam egy másik vizsgára, amely nem sokkal több mint 10 évvel ezelőtt volt. A hatodik elemit járva magánúton tanultam, hogy ha már gimnazista nem lehetek és inasnak sem megyek, legalább különbözeti vizsgát téve a hatodik elemiből a második polgáriba léphessek. Akkor másképp készültem a vizsgára. Külsőleg is, belsőleg is. Külsőleg kopott ruhám, belsőleg meg szorongó érzésem volt. Ez nem is a vizsgától való félelemből, hanem inkább kisebbségi érzésemből fakadt. Mert akárhogy is, dc mindenkitől megkérdezték, mi az apja. Akinek napszámos volt, arra másképpen néztek, mint például arra, aki tisztviselőt, vagy valamilyen felügyelőt mondott. Ňem szégyenlettem én, hogy milyen származású vagyok, de jobban szerettem volna, ha vizsgák előtt nem kérdeznek ilyet. Ám a választ meg kellett adni. Akár tetszett, akár nem. Megadtam én is és gubbasztva á padba húzódva, izgalomtól remegve vártam a vizsgák kezdetét. Elsőnek egy nagybajúszos, vöröshajú ember lépett be, az iskola igazgatója. Él-e még, nem-e, nem tudom. A hevét azonban leírom. Delmási Pal volt az a híres, vagy inkább hírhedt polgári iskolai igazgató, akit én később vöröshajú bajuszkirálynak neveztem el. Mikor a sáriiig kinyitott ajtó ismét bezárult és, mi a padokból felugorva, állva köszöntöttük a belépőt, ő minden további nélkül így szólt, nem a legkedvesebb hangon: — No, ti vaddisznók! Vegyétek csak elő a cselédkönyveteket! Hogy ez a kijelentés hogyan illett tanár szájába köszönés helyett és .honnan vette ezt a nem a legjobb hasonlatot, mikor még véletlenül sem hasonlítottunk a vaddisznókhoz, hiszen meg voltunk rémülve és inkább úgy festettünk, mint a kalitkába fogott pihegő madárkák — máig sem tudom. Ha a bemutatkozásból nem is értettünk sokat, arra nyomban rájöttünk, hogy ez nem vicc. A kijelentést, miután nem tudtuk, mitévők legyünk, újabb kijelentés követte: — Élénken, élénken vagy a falra mázollak! Láttam én is, a többiek is, hogy itt cselekedni kell. Méghozzá ügyesen és gyorsan. Előkapkodtuk, hamarjában inkább csak úgy ösztönösen az utolsó évi bizonyítványainkat. És valóban! Ez volt az, amit vizsgáztatónk nyelvén „cselédkönyvnek'J hívtak. Bizonyítványainkat reszkető kezünkkel átnyújtottuk. Ö dühödt arccal, mint aki yádiratot olyas, ellenőrizte. Utána szó nélkül a katedrára ment. Leült és írni kezdett. Mi lélegzetvisszafojtva vártunk. A légyzümmögést hallgató csendben nyolc gyermekszív vert sebesen, ugrálva. Néha úgy éreztük, szívünk elzárja a levegőt. Ebben a nyomasztó cseredben, mint villám csapott be az újabb hang: — Néma leventék! Mért vagytok úgy berezelve? Nem tudtok semmit, mi? No, meglátjuk rögtön! — közben felemelkedett a vörös, nagy lelógó bajuszt tartó fej és szúrós tekintet zuhogott be lénk. Mi merevek, fehérek voltunk, mint az útszéli kőoszlopok. A bajuszkirály fejével intett a mellettem ülőre. Mivel az nem tudta az intést mire vélni, és csak kérdően nézett, a bajuszos száj ismét, megnyílott: — Te, te, te hörcsögképű! A reszkető diák felállt és újabb intésre a katedrához ment. Mi a „vaddisznó" közös főnév mellett megkaptuk személyneveinket is. Engem hosszú, hátul alacsonyan nyírt hajamért művésznek keresztelt. Az utánunk ülők közül az egyik Tóni, a másik Samesz lett. Új nevünkön szólítva osztott sorba és adta ki a feladatot. — A művész Amerika felfedezéséről beszél... Tóni azt mondja el, ki volt Szent István. — Te meg — mutatott az előtte állóra — megmondod, melyik a mostani háború leghősibb hadserege? A hörcsögképűnek nevezett diák előbb hallgatott. Nem tudta; hogy ez is vizsgáztató tétel, de miután látta, hogy a kérdés komoly, hangjában érezhető büszkeséggel mondta: — A mostani háború leghősibb hadserege a magyar! — Barom vagy fiam, barom. A német a leghősibb hadsereg! Érted? A német, aki megveri a muszkákat és meghódítja Amerikát. Ha politikához még nem is értettünk, ezt már egyikünk sem hitte. A sztálingrádi csata után, mikor a németek Ukrajna földjéről is futottak, győzelemben hijini? ... gyerekeknek is nevetséges volt. A vöröshajú bajöszkirály azonban hitt és szava döntő volt. — A német hadsereg a leghősibb hadsereg! — Kész! Nincs tovább! A felelet el volt döntve. A favágó fia történelemből megkapta a négyest. A következő felelő én voltam. Elég folyékonyan beszéltem. Vizsgáztatóm csak akkor szólt, mikor elhallgattam. Akkor sem ahhoz, amiről beszéltem. — Amiért eddig ilyen nagy hajad volt — mondotta — ezentúl ebbe az iskolába csak kopaszon léphetsz be! A parancsra akaratlanul alig láthatóan meghúztam a vállam. Erre tanárom egészen rámhajolva ordította: — Előttem ne rángatóddz fiam, mert úgy a, nadrágodba rúgok, hogy felnyalod a Práter utcát! (A Práter utca nyílegyenes és egy kilométer hosszú.) Több tantárgyból kellett még felelni. A vizsgáztatás, helyesebben kínzás, több mint három órán át tartott. Utána, mint a kínzókamrát, úgy hagytuk el a tantermet. Mindnyájan fáradtan húzódtunk folyosón várakozó anyáink mellé. Én nem tudtam, örüljek-e, hogy megszabadultam a vizsgatói, vagy távozni készülő hajamat sirassam. Inkább örültem. Igaz, hangtalanul ... Sírni volt időm, mikor „művész" helyett „holdvilágfejű'' lettem. Egy évig jártam a vöröshajú bajuszkirály birodalmába. Akkor is többet az iskola mellé, mint bele. Háború volt, mi szegények voltur.k. Élni meg kellett... Iskola helyett az állomás köré jártam, fát, meg az elhullatott szenet -szedni. Az év végén búcsút mondtam a bajuszkirálynak is, meg az iskolának is. A harmadik polgáriba már nem Írattak be. Mód sem volt rá. meg kedvem sem volt. Ebben az iskolában megelégeltem a tanulást is, a vizsgát is. Akkor még nem gondoltam, hogy tíz év múlva megint vizsgázni fogok. Egy más világban, másféle vizsgán; (V. G.) Szombat délután nyitotta meg Bratislavában Samo Falťan elvtárs, a CsSzBSz szlovákiai központi bizottságának titkára a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 37. évfordulója alkalmából ,,A Szovjetunió a békéért folytatott küzdelem élharcosa" címen rendezett kiállítást Bratislavában. A CsSzBSz Szárazvám utcai klubjának emeleti helyiségeiben meggyőző bizonyítékokat sorakoztatott fel a rendezőség. E tények bizonyítják, hogy a Szovjetunió az, amely tettekkel v küzd a békéért. A kiállítás bemutatja egyúttal a nemzetközi békeharc hőseit is, meggyőzően beszél a béke erőinek nagyságáról. A látogató szemébe először az Izvesztyija 1917 október 27-í (november 8.) .számának fényképe tűnik a szovjet állam békeharcának első lépéséről szóló dokumentummal, a Békedekrétummal, amelyet két nappal a burzsoá hatalom letörése után adott ki a szovjet kormány. Egy nagy táblán vannak feltüntetve azok a tettek, egyezmények és határozatok, amelyekkel 1917-toV 1945-ig a^ szovjet kormány a békéért harcolt. A moszkvai Vörös tér kicsinyített művészi másolata a második világháború utáni béke első napját hozza a látogató szeme elé. Ezzel kezdődik a második világháború időszaka . békeharcának kiállítása. A képek és számok egyszerűek és sokatmondók. Egy japán kisgyerek sír a járda széléri, felette füstfelhő és két szám: Hirosima 121 ezer, Nagaszaki 86 ezer halott. E kép mellett a szovjet atomvillanyerőmű képe, dátum: 1954. június 22. Egy üvegfalon a nemzetközi békeharc harcosainak aláírásait olvashatjuk. Az aláírások körül a nemzetközi Sztálin-lsékedíjjal kitüntetett harcosok fényképei vannak. Hewlet Johnsson,, Anna Seghers, Jorge Amado, Ilja Eren-; burg és mások képei sorakoznak" fel, de mögöttük a békeszerető emberek millióit látjuk. A kiállítás egy része a Szovjet-; unió békés építésével, foglalkozik. Másutt a Német Demokratikus Köztársaság építő .munkáját szemléltető képek vannak szembehelyezve a Nyugat-Németország felfegyver-! zéséró'l s'Zóló dokumentumokkal; Amott annak bizonyítékát látjuk, hogy a Nagy 'Októberi Szocialista Forradalom volt a kizsákmányolt gyarmat.-! népek szabadságharcának ihletője. A kiállítás tényeket mutat e>é meggyőz. Ezzel harcol azért, hogy mindenkinek szívügye legyen a békéért folytatott harc, a Szovjetunióba vetett erős bizalom.