Uj Szó, 1954. október (7. évfolyam, 239-264.szám)

1954-10-01 / 239. szám, péntek

1954'. október 5. UJSZO 3 Vagy három hónapja színét sem láttam Hocsiacsuangnak. Ebben a faluban dolgoztam egyidó'ben, sok jó ismerősre tettem szert, de mindeddig nem adódott alkalom, hogy meglátogassam őket. Most, hogy végre Hocsiacsuang közelében jártam, javában folyt az első nyári aratás. Rekkenő hőség. A déli órákban nehezemre esett már az úton kutyagolnom. Meg néhány barátomra is kíváncsi voltam, akik a földreform révén lettek a maguk emberei. El is határoztam, hogy megpihenek Hocsiacsuangban, aztán, napszállta táján, útrakerekedek megint. Ahogy közeledtem a faluhoz, Ho Lajsenggel akadtam össze. A faluba tartott ő is, nagy kéve búzát cipelt a hátán. Ujjongva köszöntött: — Honnan, hova, tisztelt Su? Mondtam, hogy a körzeti központból igyekszem a járásiba. Erre még jobban megörült. — Jó pár hónapja eltelt, hogy nem találkoztunk. Sokszor emlegettünk pedig. No gyere, kifújod magad nálunk, délután majd tovább indulhatsz. Ráhagytam' s együtt ballagtunk a faluba. Ahogy Laj-Sengékhez értünk, a házból éppen kilépett a felesége, negyven körüli aprólábú asszonyka. Megpillantott bennünket, hozott ki rögtön egy kis lócát, s merített a rizslevesből. — Azt hittük, már el is feledtél bennünket. Felénk se néztél hónapok óta, mióta elkerültél innen. Az öregem azt mondja: igen elfoglalt ember a tisztelt Su, nem szakíthat időt a mi kedvünkért; én meg azt mondom: talán nincs ideje, hogy külön jöjjön minket meglátogatni, de ha a íalu körül jártában-keltében se tér be hozzánk, csakugyan kimentünk az eszéből. Ezen persze mindnyájan mosolyogtunk. Beljebb kerültünk a szobába, s az egész család megelevenedett. Kérdem tőlük: hogyan fizet az idei termés. Laj-seng meg a néne egymás szájából vették kd. a szót: — Igen köszönjük Mao elnöknek ezt az égésé boldogságot. Kaptunk földet, hát magunkhoz tértünk — így az asszony. — Bor szaglik már az én kancsómban is. Egy csapásra az égben termettünk — mondta Laj-seng. — A földosztás óta nem adózunk többet az uraságnak. A nagyja baj nincs többé. Sokkal könnyebb minden, mióta mienk a föld. Azóta a kedvünk Is jobb, azóta tudjuk biztos lábon ríagunkat. Régente mindegy volt, sokat ara^unk-e vagy keveset: az úr így is, úgy is keveselte. Most arassunk egy szemet, magunknak aratjuk, takarítsunk be egy tounyit, magunknak takarítjuk. így van ez jól! Mao elnöké érte a hálánk. Laj-seng igazat beszél. Aratás táján mindig öröm töltötte a falut ezelőtt is, mindenki a jó termésben reménykedett. A falu gyerkőcei is tapsikoltak meg énekéltek: Mennyei császár, Küldjél egy jó esőt, Vágjuk csak le búzánkat, Kapol érte borsót. Hanem az aratás közeledtével a termésbe vetett remények napról napra csappantak, mikor a kaszálás napja is elérkezett, belekeseredték a szivek. Nőhetett a búza, ahogy kedve tartotta, nem aratták azt többé vidáman. Majd mikor, úgy ahogy, levágták, örömtelenül vitték a szérűbe. Mind tudta: az úr már régen szélesre tárta a zsák száját, úgy várja a dézsmát. Ha aztán maradt egy sengre, vagy egy fél fazékra való gabona, abból éltek, de csak szemelgetve, mint valami kincset. Míg föld volt, Laj-sengné egész napokat átpityergett. Lajseng apja is, pedig már halálán volt, egyre azon törte a fejét, hogy kaparíthatna meg néhány mu földet. Egyszer magához intette Laj-senget a kang mellé: — Laj-seng fiam, élhetetlen ember volt a te apád, még egy mu földet sem szerzett neked. Elpatkolok, de nem is tudom még, ki mezejében ásnak el. Majd ha lesz családod, azon iparkodj: kaparj össze egy kis földet. Anélkül nem megy semmi. Kitűnt, hogy Laj-seng se vitte sokkal többre mint az apja. Megélt jó negyven évet, de csak a mult éven tett szert földre, mikor osztották. Érthető hát, hogy azt sem tudta, hova legyen a boldogságtól, s dolgozott a földjén rogyásig. Ahogy a földre terelődött' a szó, megszólalt az asszony: — Mifelénk az járja, hogy három fontos dolog eshet az életben: a házasság, a gyerekek születése meg a családi osztozkodás. Most mégis azt tartom, a földön való Su Vej: osztozkodás a legfontosabb. Mikor ez az öreg feleségül vett, egy rongyos gyékény se jutott a kangra. Mikor szültem, egy kis rizsleves se került. Mikor az öcsénkkel osztoztunk, tizennégy tounyi adósságot mértünk szét, semmi mást. Komisz egy élet volt az, majd bele nem gebedtünk. Az én öregem soha nem munkálkodott ilyen iiparkodással, mint az idén. Ebédhez invitáltak. Enni , nem akartam, ittam volna csak inkább, de Laj-sengné nem hagyott békén: — Falj valamit velünk! Persze ilyen becses vendégnek bajos kedvére tenni. — Ha nincs ínyedre valami — tette hozzá Laj-seng — csinálhatunk ám mást is. Mit volt mit tennem, ennem kellett. Forró lepényt tálaltak, meg zöldbabos tökfőzeléket. Először kóstoltuk meg az új termés lisztjét. Jól megadták a módját az ebédnek, bizonyára rám való tekintettel. Nem is hagytam szó nélkül, hogy Lajseng öntudata csenevész még, ha engem vendégnek tekint. — Ó, még az este elterveltük, hogy lepényt eszünk — mondja Laj-sengné. — p.zekben a napokban alig láttunk a munkától. ötödik-hatodik hónap táján akkora a hőség, hogy se dolgoznunk nem akaródzik, se ennünk. Most még éppen ideért a búzavágás, hát gondoltuk, szitálunk egy kis fehérlisztet, jól tartom vele az öreget, hadd erősödjék, te meg szerencsére éppen jókor jöttél. Ahogy eddegéltünk, valami kisleányka szaladt a. szobába, két ágba fonva a haja — azonnal észrevett. Az én szemem is megakadt rajta. Lehetett úgy hét-nyolc éves. A kiskabátja fehér volt, a nadrágkája égszínkék. Szép nagy szemei voltak, s élénk piros pofikája. El sem gondoltam hirtelen, kié is lehet. _ Laj-senget kérdezgettem. Rázta a kacagás erre az öreget, orcáján szokatlan elégedettség tükröződött. Magához vonta a kicsit: — No, hadd találgassák, ki lánykája vagy! Laj-sengné is fulladozott a nevetéstől. Ekkor jutott eszembe, hogy ez bizony Laj-sengék kisleánya, senki más. — Esti Pici Pille a neve. Mit sem hasonlított arra a kislányra, akit ittjártamban megismertem, s arra gondoltam: hogy kivirul Esti Pici Pille is! Fogtam egy lepényt s feléje nyújtottam. Nagy, ragyogó okos szemét az apjára függesztette s nem akaródzott elvenni tőlem. Hm, alighanem ezért, mert az öreg nem engedi még felnőttekkel enni, meg bizonyára el is szokta náspángolni. — Nem való 'verni a gyereket — mondtam ekkor hangosan. Megint nyújtottam a lepényt a kislánynak. — Ne hagyd többé, hogy megverjenek. Esti Pici Pille csak a szemével válaszolt, de nem nyújtotta a kezét. Megorroltam kissé az öregre, meg is mondtam neki: — Hallod-e, öreg Laj-seng! Nem válik ám ez becsületedre. Erre ő is megszólalt: — Vedd el, te kis gézengúz, egyél. Talán nem ismered a tisztelt Sut? — Bizony isinerem! — kapott a szón a kicsi. — Járt ő hozzánk elégszer! Még a mult télen újévkor is velünk evett. Faggatni kezdtem az öreget, milyen gyakran veri a lányát, de nem felelt. — Nem engedem én verni soha — mondta az asszony. — Gyerekkel csínyján kelí bánni. Ha rosszul viselkedik is, elég arra már rászólni. Persze az öreg más. Rossz természete van, hiába. Bármi történjék is, üt. Pedig hogy is mérhetjük egy felnotthöz ezt a kislányt, hisz még a tej sem száradt fel a száján. Az öreg mélyen lesütötte a fejét és hallgatott. — Mindenki tudja, hogy a gyereket szeretni kell — mondta végre jókora szünet után. — Csakhát akkor.. . tisztelt Su . . . valóban nem volt illő cselekedet. .. Ekkor ötlött eszembe, hogy a mult télen a faluban való első jártamkor voltam már ennél a háznál. Úgy határoztunk akkor, hogy házrólházra járunk majd kosztolni szép sorjában, — legalább jobban megismerkedünk a helyzettel. Össze is melegdetünk így a falubeliekkel, s tisztán láttuk, milyen viszonyok között dolgozunk. Nekükn, a földreform végrehajtásában megbízott hivatalos sze•> - mélyeknek fontos volt, hogy eligazodjunk a helyi ügyekben. Egyszer, emlékszem, szakadt a hó, közeledett már újév. Huszonhárom nap már lejárt az év utolsó hónapjából,^ pár nap múlva indultunk volna vissza a járási központba, hogy az ünnepeket ott töltsük. Akkor nap jó későn is keltem fel, mert egész éjjel üléseztünk. Ahogy öltözködtem, belépett egy furcsa külsejű ember. Rajta olyan gönc, hogy előlre talán még elég lett volna, vagy a hátára, de az egész testre semmikép sem futotta. Nemcsak a hidegtől nem védte, de még a csupaszságát sem takarta. Arca valósággal fekete volt, egésž télen át aligha mosdott. Lábán is két különböző mamusz. Állt csak az ajtóban, majd megvette a hideg, úgy reszketett. Suttogva kérdezte: — Melyik úr, izé... jön hozzám enni? — Minket elvtársnak szólítanak, nem úrnak — mondtam, s leugrottam a kangról. Szőnyeggel kínáltam, de nem akarta elfogadni. Hosszú érvelés után terítette csak magára. Elindultunk, én mögötte s egy kis viskóhoz értünk. Addig egész úton csak azt ismételgette, milyen jó emberek vagyunk mi és szakadatlanul hálálkodott. Laj-senggel ez volt hát az első találkozásom. Az a faluban a szokás, hogy utolsó hónap huszonharmadikán mindenütt a kártya járja. Ilyenkor a módosabbak tisztára söprik a szoba földjét, gondosan bevásárolnak újévre, gabonát őrölnek, lepényt habarnak, lampionokat ragasztanak. Mindenfelé nagy a zsivaj meg az öröm, minden a közelgő, boldog újévet hirdeti. Hanem Laj-sengéknél olyan szomorúság gubbasztott, mint a befagyott folyón. Nem volt itt semmi sürgés-forgás, semmi jele nem látszott az ünnepi készülődésnek, annál ijesztőbb volt a csend, a há? is szinte kihaltnak tűnt. A kangon sem szőnyeg, sem takaró, csak két-három szurtos párna. Esti Pici Pille, a kis vadóc görcsösen az anyjára csimkaszkodott. ' Összes ruhája: egyetlen seszínű kartonszoknya. Hétéves volt ugyan, de nadrágot még mindig nem viselt. A viskóban viszonylag meleg volt, a kislány hát egész télen át ki sem mozdult innen. Laj-senget családi körülményeiről kezdtem kérdezgetni. Megtudtam, hogy zsellér, az apjáról maradt rá valami kis bérlet. Lekuporodtam a kang szélére. Az öreg Lajseng híg rízslevest rakott elém. Ezenkívül egyetlen darab lepényt még. Olyan szegények voltak, hogy sózott zöldség már nem került, de még csak só sem. — Kóstolja meg uram, ezt a kis lepénytMost frissiben melegítettük meg. Hidegen nem olyan jó — mondta Laj-seng, majd folytatta: — Hát bizony szegények vagyunk, még sóra sem telik. Tegnap egész nap vizet hordtam, ezzel kerestem egy kosár fehér retket, meg égy seng korpát, így hát újévre lesz mit ennünk, elegendő. Két kis lepényt is kaptam, mikor végeztem; meg se ettem, inkább hazahoztam. Egyiket a kislánynak adtam, a másik megmaradt. Ma reggel üzent a bíró, hogy-rajtam a sor az ebédeltetéssel, hát meghagytam az úrnak. Ej, ej, nehéz egy kicsit az élfet. — Az úrnak köllött volna hagynunk mind a kettőt — szólt le a kangról az asszony. — Úgy lett volna jól. De nem, te mindig kisütsz valamit. A kislány úgyis aludt, te meg fölverted, hogy beletömd az ételt. Nem győztek restelkedni, úgy vélték, hogy nem vendégeltek meg illően. Attól is féltek, jiogy megsértenek és én majd bajt hozok a nyakukra. így hát dermedt némaságban kuporogtak, s bámultak nagy aggodalmasan. Magyarázgattam, hogy nekünk egyre megy, jól tartanak-e bennünket vagy sem, nem az a dolgunk itt, hogy a hasunkat tömjük. Nem tudtam őket megbékíteni, s azzal mentegetőztek, hogy még sok ilyen ágrólszakadt van ám a faluban mint ők. Laj-seng eztán még inkább erőltette rám a lepényt. Elvettem, s nyomban odanyomtam a sárgultképű, vézna Esti Pici Pillének. Igen éhes lehetett szegényke, mert már bele is harapott, ahogy elkapta. Hanem az öreg kivette kezéből, képen törölte a kicsit, s elém tette a lepényt megint. Úgy hadonászott, hogy föltaszított előttem egy csésze forró levest, rá egyenest a kisláriy lábára. A kicsi jajgatott volna, de nem mert, csak tátogott, s az anyjához menekült. Az öreg zsörtölődött, mennyire nem ismeri sem az asszony, sem a lány az illem szabályait, s egyre kért, hogy ne rójam fel ezt nekik hibául. A néne is nyelvelt, hogy elég volt az ételt megvonni a kicsitől, nem kellett volna meg is verni még, sem a forró levest a lábára löttyinteni. Csillapítani próbáltam őket, s megvizsgáltam a gyerek lábát: bizony csúnyán felhólyagosodott. A viskó megtelt riadtsággal. Igen bántott a dolog, úgylátszotf, itt minden érv erőtlen és haszontalan. Most pedig Laj-seng földet kapott, s némi ingóságot is hozzá. Ráadásul új helyre költözött: az uraság ragyogóra pingált házába. A viselkedése is megváltozott s hogy most Esti Pici Pille elvette a lepényt, nem emelt rá kezet emiatt. Csalogattam a kicsit, telepedjen közénS a kangra állított asztalhoz. Az öreg nem szólt közbe, de szemmel láthatóan tetszett neki a dolog. A gyereknek igen ízlett a rakott bab. Apja kivett egy hüvelyt a maga csészéjéből, s megkínálta vele. Esti Pici Pille ahogy végzett az evéssel, felém nyújtotta a lábát s a sebhelyre mutatott. . — Látja tisztelt Su elvtárs, mikor leforrázott a leves, fájt ám nagyon, de most már nem, egy cseppet sem. — No, ha leforrázott is — szólt közbe az asszony — azt gondolod másnak is fáj az? Van a bácsinak más gondja is. Az öreg láthatóan restelkedett, de végül kitört belőle ami szorította: — Eh, én voltam az ostoba. Nem értettem én semmit akkor. Elvette az eszem az a nagy szegénység. Megmozdult a kezem, nem állíthattam meg. Kár is ezt szóvátenni! Másra tereltem a szót. Az öreg elmondta, mi történt közben a faluban; négy új öntözőkutat építettek, tíz muvál megnőtt az öntözött terület. A folyón gátat emeltek. Búzát jóval többet vetettek, mint eddig. A két Csang testvér kirabojt valami régi sírt, jól össze is marakodtak "rajta, a nemzetörségből többen kimentek a frontra. Jin Pa "önként bevonult katonának. Er-liu fia, Hsziao-mao, fonalat csent egy öregasszony- / tói. Elcsípték, papírcsákót nyomtak a fejébe, úgy vezették végig az utcán. Mire Laj-seng mindent előkotort az emlékezetéből, Esti Pici "Pille — mert figyelmesen végighallgatott minden szót — még hozzátette: , — Három lány is férhez ment, két legény pedig megnősült. Végigsétáltam,a falun Esti Pici Pillével. Szívesen fogadtak mindenütt, szavaink vidáman csapongtak. A keserű nyomor képe tovatűnt. A nap nyugat felé hanyatlott. Útra cihelődtem, de Laj-seng nem engedett. Mondtam, hogy a járási központban fontos ügyek várnak, mindenképpen oda !iell még ma érnem. Nem tartóztathatott hát. csak azt mondta: — Mihelyt teheted, benézz hozzánk megint. Most már lábra álltunk,' s -téged még nem vendégeltünk meg szívünk szerint. Meg aztán nem is tudtunk mindenről elbeszélgetni. Tudatta velem, hogy a faluban sokan megvették ám Mao-Ce tung arcképét, megkért hát, hogy szerezzek neki is egyet. Megígértem, hogy szerzek. Esti Pici Pille azonban csak nem vette lé" szemét a mellemen csüngő éremről, mely szintén az elnököt ábrázolta. Le iá-, akasztottam rögtön, s a kislány nyakára illesztettem. Azt kérdezte mindjárt: jól áll-e neki? — Óh! De még mennyire! — rikkantotta az öreg. — Most majd elküldünk téged tanulni — biztatta az anyja — legalább ha megnősz, értesz valamihez. — Hát ha még a hajam is levágatom? Az anyja elnevette magát: — Na, annál jobb! Nemzedékről nemzedékre mocsokban forgolódtunk, de megérjük, hogy a leányunkból lesz valaki. Mosoly ragyogott mindannyiunkon. Az első termés nyomán a zsellérviskóban is fészket vert az öröm. Az öreg kikísért a falu széléig, Esti Pici Pille pedig — hóna alatt a csomaggal — egész az ,útig velem tartott. Az útra érve megkérdeztem: — Ver-e _ még az apád? — Nem. Mióta nálunk ebécíeltél, soha többé nem nyúlt hozzám. Most már szeret engem nagyon. Azzal átadta a - csomagomat. — Ha megint erre járnál, tisztelt Su elvtárs, okvetlen el gyere hozzánk. Derejét főzünk, úgy várunk téged. Két kis hajfonata megcsillant, mint két kicsi kígyó, s Esti Pici Pille szökdécselve megindult hazafelé. \