Uj Szó, 1954. szeptember (7. évfolyam, 213-238.szám)

1954-09-10 / 221. szám, péntek

1 1594. szeptember 10 (JJ SZ0 -Qm lék ] Gyermekkoromban hóna alatt hegedűvel faluzni járt. Az egész környék ismerte a kóborgó, sánta cigányt. Rongyos ruhában — szerényen élt, szalmán töltötte éjjelét. Ha zivatar dúlt, felforgatta apró viskója fedelét. Keletlen tésztát marhabéllel, zsíratlan burgonyát evett. Ha azt sem, vízben puhította a maradt száraz kenyeret. Míg napszámos volt, keveselte a kiszabott egypengős bért, a társai bár megegyeztek ö csak háborgott, kettőt kért. — Ebadta sánta, csúf cigánya ilyen piszok, olyan szemét kiáltott a paraszt ütésre emelte nagy zsíros kezét. Cigány se volt rest, könnyű szerrel megfordította a kapát. S a gádzsónak hátán húzta el nem éppen kedves nótáját. Azóta azun, bárkihez ment, munkát senkinél sem kapott Csak hegedűvel tartotta fenn a marhabeles étlapot. Rég elmúlt ez s úgy tűnik néki mint ami tálán sose volt. Ezt új házában beszélte, míg a rádióban zene szólt. Petrik József Aratási emlék Az íróasztalok mellől tizennyolcan két napra kévét hordani se reglettünk össze. Tarka táskák takarók, hirtelenjében készített fe lesleges elemózsia, tarlóraszánt cipők és egy csomó encse-bencse hirdette a városlakók aratásra készülődését. Kissé bizalmatlanul fogadtak a szövetkezet aratómunícásai; majd aztán a szokásos táborkeresés következett valamely árnyékos fa alatt. Az asszonyféle összedugja a fejét: — jaj, most hol is cseréljünk ruhát. És minden megy a maga rendjén, ahogy az már ilyenkor szokás. Alighogy egy sort összehordunk, már ott a reggeli. S hogy a bizalmatlanság irányunkba tartós ne legyen, a reggeli után nem nézzük a tarlót, nem emelgetjük kényeskedve a lábunkat, hanem mindenei úgy végzi a dolgát, hogy ne mondhassák: — rio ezek is csak kirándulni jöttek Ivánkára. A tőitött-paprikás ebéd után sem lankad a buzgalom. Tréfák, dalok, élcek röpködték egyiktől a másikig. Egyszóval mint aféle falusiak, akik városra kerültek, majd újra vissza, helytálltunk becsülettel. A vacsorához-készülődés közben kiforgattuk ruháinkból az árpa tokiászokat, megfröcsköltük egymást a kútnál és hogy a kellemes se maradjon el a hasznos mögött, előszedtük a városi módra a mindenhová cipelt mandolint és a csillagok milliárdjai alatt dallal fejeztük be a napot. Mindennapi brigádtörténet. Talán még annyit tehetnénk hozzá, hogy két-három dörmögés, az idősebbek aludni akartak s magam maradtam ébren az éjféli időn szentjánosbogarak és szúnyogok társaságában. A cséplőgépnél is csend volt. A tanyaudvaron csak egy láncrakötött farkaskutya, meg én hallgattuk a békák kuruttyolását. Nem változtak ezek az éjtszákák. Ilyen volt a nyár marokszedő gyermekkoromban, ilyen volt később, amikor már kaszára-éretten sorbaálltam a többi legénnyel és ilyen ma is. Nem változtak a nyári éjtszákák. Csendes, nyugalmas szépségükben ugyanazok, mint voltak húsz év előtt. Tartalmukban, életviszonyaikban mégis egészen mások. Itt Ivánkán is mások. Húsz hektáros zabtábla vár az aratók munkájára, karjuk erejére. Húsz év előtt, a félignyílt hajnalon beállhatod volna vagy tizenöt pár arató, hogy estig verítékével öntözze a kasza nyelét és mégse legyen vege egy nap alatt a munkának. Húsz hektár zab. Hasonlítgatom a tegnapot a mával és számolgatom az időt, hogy az éji sötétben hányszor fordul meg a kévekötöző a zabtábla körül. Minden fordulónál betáncol a tanyaudvarra a reflektorfény s minden fordulóval kevesebb a talponálló termés. Tehát mégsem olyanok az éjtszákák mint régen. A megváltozott életkörülmények máskép mutatják az emlékeket is, más szemmel nézzük őket, mert az emlékek úgy járnak vissza, hogy egyegy hasonló kép, jelenet, vagy szó megpendíti az emlékezések sokhúrú hangszerét és már ott is vagyunk a múltban. A régen megtörtént dolgok édesítik jelenünket, vagy éppen szomorítják. Mikor, mire emlékezünk. ... Húsz év előtt is nagy, meleg nyár volt. Tervezgető ifjúsá gom ereje az aratásba is elkísérte párját. Párt választottam én is, mint annyi sokan húszéves korukban. A levágott rendek végén, vagy kaszafenés közben tervezgettünk egy feketehajú lánnyal, hogy a részesedés után kévébe kötjük mi is sorsunkat, ketten vágunk neki a jövő útjának, mert talán így könnyebb lesz. Nagy meleg nyár volt. Nehezen multak a napok, gyöngült az erőnk a vörös hagymától, kenyértől. Az aratás vége felé egyre ritkábban felejtöztünk egymás szemébe, jókedvünk megkopott, fáradtak lettünk. Elfáradt emberek ritkán kívánkoztak egymás karjába. A három hétig tartó verejtékes munka után alig pár zsák kenyérgabona jutott nekünk részaratóknak. Mégis megvigasztalódtunk. A tervezgetések folytatódtak: a telet már ki lehet oírni, kenyér már lesz. A többi? majd az is kikerül. Csikorgott a szekér a hét zsák gabona alatt és a feketehajú lány apja boldogan lógatta le lábát a szekérről. Kevés volt az öröm, de öröm volt. Hogy mégsem lett úgy, ahogy elterveztük, annak már nagy sora van. A feketehajú lány apját másnap kocsin hozták haza. Szeme párjának egyik fele, amellyel tegnap még nevetett, nem volt. Orvos kellett, az orvosnak pénz. Pénz pedig nem volt sehol. A kőtörő üzem sem fizetett, mert csak másfél napos munkás volt a feketehajú lány apja. Nem volt pénz, de volt egy télire való kenyérgabonánk. Éppen arra volt elég, hogy kifizessék az orvost, a gyógyulást, az üvegszemet. A tervezgetések abbamaradtak. Hiába voltunk erősek, fiatalok, a szerelem nem volt elég, hogy követelő gyomrunkat is megtölthettük volna vele. A feketehajú lány megmaradt lánynak. Én is mentem egyedül, hogy valahogyan kikaparjam magamnak valahol az életet. Nem változtak az éjtszákák. Szépségükben, nyugalmukban ugyanazok. Mégis, mennyire másak. Itt Ivánkán és egyebütt ényszórós traktorok kerülgetik a zab-, búza-, árpatáblákat; a kévekötözők nyergében feketehajú lányok ülnek és olyan kévéket kötnek, amelyek nem szakadhatnak szét soha. Gyurcsó István A% irodalom magasrendű eszmeiségéért A Szovjet írók Szövetségének elnöksége bővített ülést tartott augusztus 11-én, hogy megtár gyalja a „Novij Mir^ folyóirat szerkesztőségében elkövetett hitoá kat. A. Szurkov titkári jelentésében vázolta az írószervezetek munkájának fontosságát és felelőssé gét, különösen most. a második országos írókongresszus küszöbén A kongreszusra készülve — mondotta Szurkov — számot kell vetni és értékelést ftell adni arról, hogy mit tett a szovjetirodalom az első kongresszus óta a nép ügyéért, az épülő kommunizmus ügyéért. — Az irodalomnak ebben a mai felelősségteljes szakaszában a ,Novij Mir'2 foüyóirat egyes cikkei — V. Pomerancev cikke „A

z őszinte ségről az irodalomban" (megje lent a mult esztendő végén), F, Abramov cikke „A kolhozfalu emberei a háború utáni évek prózairodalmában'*, M. Lifsic „Marietta Siagiinyan naplója", M. Scseglov bírálatai O. Csornij és L. Leonov könyvéről — olyan állásfoglalásról tanúskodnak, amely idealisztikus és nihilista irodalomszemléletből fakad, idealisztikusán és nihilista módon értelmezi az írói alkotómunka lényegét. E cikkek ben olyan nézetek, olyan hangulat nyilvánul meg, amely összeférhetetlen az írószövetség alapokmányába lefektetett tételekkel a szovjet irodalom szocialista-realis ta módszerét illetően. — A cikkek fő értelme — s ez leginkafob Pomerancevnél ütközött ki — az volt, hogy a mai körülmények között megkíséreljék feltámasztani az „intuitizmus'

5 nézeteit, s ezekkel a nézetekkel elbarikádozzák a művészetet és irodalmat a néptől. Ilyen nézeteket a húszas évek végén és a harmincas évek elején vallottak egyes Csoportosulások a szovjet irodalomban, olyan forrásokból merítve ihletüket, amelyek károsak voltaik a párt programmja és a szocializmus építése szempontjából. V. Pomerancevnek az a nézete, hogy minden irodalmi és művészeti alkotás megítélésénél az első és legfőbb kritérium az őszinteség, tehát a tárgyi közvetlenség kell hogy legyen — egyenesen feleleveníti a hajdani „Pereválií irodalmi csoport nézeteit, amely az elvontan értelmezett írói őszinteséget, a „közvetlen benyomásokat'! tette meg az írói alkotás legfontosabb értékmérőjévé. — Ha ilyen módon próbáljuk megközelíteni az irodalmi alkotások lényegét, útját álljuk annak, hogy megértsük és értékelni tudjuk a bennük rejlő legfőbb, legjellegzetesebb vonást: az író társadalom szemléletét, világnézetét, életfelfogását. Félretéve a művészi alkotás társadalom-történeti megítélését, V. Pomerancev kétségbevonja az írói hitvallás hirdetésének, vagyis az irodalom eszmei nevelő szerepének fontosságát, s ezzel az írói önvallomás szubjektív fogalmát helyezi szembe. Az ilyen „elméletek^ légkörében egyes írók feltűnően azt hangoztatják, hogy — íróinkat az teszi írókká, amiről irnak. Igaz ez? Vájjon Solohov csupán attól jó író, amiről írt? És. Gorkij, Majakovszkij, Alekszej Tolsztoj? — Bennürjket joggal bírálhatnak azért, mert néha roszul írunk, rosszul ismerjük az életet és ezért talán roszul is fejezzük ki ezt, de ha az írókat a Pomerancevíéie „erkölcsrendészet'-' elé állítanák és ott arról faggatnák őket: őszintén írtad-e amit írtál — megsértenénk vele íróinkat, irodalmunkat. — A mj fiatal irodalmunk, fiatal íróink joggal és őszintén lehetnek büszkék arra a nagy és nehezen kiharcolt boldogságra, a legemberibb boldogságra, hogy új korszakot nyitottak a világirodalom történetében. Sokat dolgoztak és hősiesen harcoltak a szocializmus építésének nagy ügyéért. 1941. őszén az írószövetség 2.500 tagja közül ezren jelentkeztek önként a hadseregbe, 204 írónk halt hősi halált a frontokon. Ezek a számok sorsunk közösségét jelzik a nép sorsával. — Pomerancevet, Abramovot Lifsicet, Scseglovot nem azért bíráljuk meg, mert ellene vannak az irodalmunkban fellelhető hibáknak. Az irodalom soha egyetlen népnél sem csupán olyan művekből tevődött össze, mint „A kapitány leánya^. az „Anyegin", a „Háború és béke". Nincsen ró zsa tövis nélkül! A hiányosságok bírálatának örve alatt azonban Pomerancevék az általunk megtett út 37. esztendejében olyan értékeket vonnak kétségbe, amelyek szentek nekünk, s a hazai és külföldi olvasónak. Ezért visszataszító az ő egészségtelen kispolgári nihilizmusuk. — Az első következtetést, amit le kell vonnunk a „Novij Mir-" hibájából — mondta Szurkov, — az az, hogy a legkisebb mértékben sem szabad tompítani a bírálatot, szigorúan fel keli lépni valamennyi hiányosságaink ellen; bátran és egyenesen kell beszélni az irodalmi művekről, anélkül, hogy az időszerűségnek, az eszmei jelentőségnek bármely engedményt tennénk. Meg kell bírálni mindenkit. a fiatal írót épp úgy, mint a nagyokat, és a legnagyobbakat — mindezt abból kiindulva, hogy harminchat esztendő alatt létrejött, kiterebélyesedett, megerősödöt egy új leghaladottabb, eszmeileg leggazdagabb irodalom, amely elsőnek beszél igazából az emberiségnek azokról, akik „semmik voltak", és az Októberi Forradalom eredményeként „minden lettek^, A szovjet írók büszkék erre az elsőszülöttségükre, s e büszkeség zászlaját lobogtatva kell megjelenniük második kongreszszusukon. Beszámolója végén Szurkov megállapította az írószövetség vezetőségének felelősségét is a „Novdj Mir'-'-ben elkövetett hibák miatt. Elsősorban azért, mert az elnökség és a titkárság tagjai késve ismerték fel a hibákat, másodsorban azért, mert amikor már felfedték és elítélték azokat, ak kor sem voltak képesek gyorsan és meggyőzően elvtársias felvilá gosítás segítségével meggyőzni az irodalmi köröket az elkövetett hibák rendkívül ártalmas voltáról Némely irodalmárunk nem lát világosan igen fontos eszmei alkotó kérdésekben. Szurkov G. M. Malenkovnak a XIX. pártkongresszuson elhang zott szavait idézte: „Az ideológiai munka a párt elsőrendű kötelessége s e munka le becsülése helyrehozhatatlan kárt okozott a párt és az állam érdekeinek. Soha sem szabad elfelej tenünk, hogy a szocialista ideoló gia befolyásának legkisebb gyengülése is a burzsoá ideológia be folyásának erősödését jelenti..-. Ott, ahol gyengül a figyelem az ideológiai kérdések iránt, kedvező talaj keletkezik a velünk szemben ellenséges nézetek és felfogások felelevenedésére. Az ideológiai munkának azokat a . területeit, amelyekre a pártszervezetek valamely oknál fogva nem fordítanak figyelmet, amelyeken gyengül a párt vezetése és a párt befolyása, ezeket a területeket idegen embereit. a párt által szétzúzott aptileninista csoportok maradványainak mindenféle elemei próbálják befolyásuk alá vonni és saját irányvonaluk becsempészésére felhasználni, hogy így különböző nem marxista „álláspontokat"-, „koncepciókat" támasszanak fel és terjesszenek.'^ A „Novij Mir" hibái arra Vallanak — mondotta Szurkov — hogy az írószövetségben még komoly hiányosságok vannak az eszmei nevelőmunka terén, még mindig kevés az elvtársias meggyőzés és felvilágosítás. A. Tvardovszkij elismerte felszólalásában, hogy mint a folyóirat főszerkesztője, elsősorban ő okolható a komoly politikai hibákért és a lap irodalmi kritikáiban talált helytelen irányvonalértAmikor a szerkesztőség egyes tagjai idejében kifogásolták a szóbanforgó cikkek állításait, ő, a főszerkesztő jogával élve meghagyta a cikkekben a hibás fogalmazásokat, megjelentette a cikkeket. Tvardovszkij ugyanakkor megjegyezte, hogy a cikkek megjelentetésében sem őt, sem munkatársait nem rosszindulatú szándékosság, nem az vezette, hogy ártsanak az irodalomnak, hanem a rövidlátás és a politikai éretlenség. — Sajnálom, hogy ilyen későn ismerem be hibámat, — mondotta — de most őszintén és igazán teszem. V. Jermilov hozzászólásában hangsúlyozta, hogy már maga a kérdés felvetése is alaptalan és hazug, mikor azt állítják, hogy az őszinteség lenne az irodalmi fejlődés mindent átfogó, legfőbb jel-, szava. — Ha az őszinteséget, mini szubjektiv jelenséget nézzük, úgy a valóság bármely eltorzítását őszintének fogadhatnánk el. Ha erre az útra lépnénk, elkerülhetetlenül szembehelyezkednénk a oártszerűség követelményeivel és azzal a feladatunkkal, hogy igazi teljességében ábrázoljuk a valóságot. Holott a művészre mindenkor kötelező őszinteség a művésziességnek olyan előfeltétele, amely nélkül semmiféle igazság, semmiféle pártosság nincs és nem lehetséges. A Szovjet írók Szövetségének vezetősége a „Novij Mir'

1 hibáinak vitája után hozott határozatában leszögezi, hogy mialatt V. Pomerancev arra a jogos elégedetlenségre épített, amelyet az olvasókból és írókból az irodalmi alkotások számos hiányossága váltott ki, alaptalanul és lelkiismeretlenül az ősízinteség hiányával vádolta a szovjet írókat. Az alkalmazkodás és a valóság elkendőzése ellen vívott harc örve alatt kétségessé tette a szovjet irodán lom széleskörű, időszerű társadalmi kérdésekkel foglalkozó témáit s egész problematikáját, s az élet negatív jelenségéinek egyoldalú, eltúlzott megrajzolására buzdított A minden valóban művészi alkotás szerzője számára természetes és kötelező őszinteséget Pomerancev cikkében, mint az irodalmi termék legfelső és legfontosabb értékmérőjét tüntette fel, s ezáltal a szovjet irodalomban elfogadott eszmei, társadalmi osztályszempontok szerinti értékelést az időtől és társadalomtól független erkölcsi kritériummal cserélte fel. Ebből a szocialista realizmussal ellenséges felfogásból kündulva, Pomerancev a szovjet írót az épülő kommunizmus magasrendű hirdetőjéből a harctól, a társadalmi alkotótevékenységtől elszakadott egyén önvallomásainak, „közvetlen benyomásainak!! fel sorolójává süllyesztette le. Amikor a ..Novij Mir" helyet adott Pomerancev cikkének, hogy vitassa a szocialista realizmus alapvető írói módszerét az irodalomban és irodalomszemléletben. maga is a már régen leleplezett idealista törekvések feltámasztásának az álláspontjára helyezkedett. Az elnökség ezért elítéli a „Novij Mir'-' helytelen irányvonalát az irodalom kérdéseiben; felmenti A. T. Tvardovszkijt a folyóirat főszerkesztői tisztsége alól, s a „Novij Mir'

s főszerkesztőjévé K. M. Szimonovot jelöli ki. (Lityeraturnaja Gazeta cikke nyomán).