Uj Szó, 1954. szeptember (7. évfolyam, 213-238.szám)

1954-09-09 / 220. szám, csütörtök

/ 1954. szeptember 9. UJSZO A „Csillag" augusztusi számában Palotai Erzsi szavalómüvésznő „Egy szavaló jegyzetei" címmel cikket írt, amelyben részletesen foglalkozik a komáromi Jókai-ünnepségen való szereplésével is. Cikkének ezt a részét az alábbiakban közöljük. Hogy mi mindent lehet tanulni a kritikából, arra hadd mondjak el egy példát. Egy történetet, amely nemrég esett meg velem. Kicsit messziről futok neki, de enélkül nem megy. Nemrég Csehszlovákiában voltam, Komáromban,, Jókai-ünnepségen. Magáról az ünnepségről nem be szélek most részletesen, hiszen Írtak róla mások, méltóbbak. Inkább csak azt szeretném elmondani, mit jelentett nekem, hogy ezen az ünnepségen ott lehettem. Nagyváradon születtem, apai részről igen nagyravágyó családból Édesapám ahelyett, hogy könyvelő, vasutas, vag^ kereskedő lett volna, mint a többi testvérei, minden eloz mény, példa vagy biztatás nélkül katonatisztnek ment. De már az ó édesapjában is ott rejtőzhetett a „felvágás" magva, mert különben miért nevezte volna édesapámat Armandnak? Egy ógyallai kispolgár fia: Armand! De az egész csa Iád inficiálva volt. A Pesten lakó vasutas öccs például minden hivatalos formaság mellőzésével, önkényesen felvette a bagotai előnevel és ipszilonosította a nevét, még a bátyjának írott levelek feladóján is. A Váradon élő nővér, akinek kávéüzlete volt a Sas-passzázsban, mikor egyetlen fia baleset folytán meghalt, országoshírű szobrászmü vésszel csináltatott neki síremléket, carrarai márványból. (A szooro' egyébként felállítása napján egy pusztító vihar ledöntötte, s dara bokra törte. Az egész kávéüzlet ráment, mert néném még egyszer megcsináltatta.) Édesapám a századosi rangig vitte, a hadapródiskolában volt oktató tiszt, a honŕvédeknél. De titokban biztosan huszárkapitánynak érezte magát, csak nála a sóvárgott huszártiszti virtusok családapai gesztusokká lágyultak. Egty- éjszaka például cigányokkal vonult végig a városon, aztán egy ablak alatt megállt a duhaj társaság: .éjjeli zenét adtak — Annuskának, fiatalabb nővéremnek hatodik születésnapjára. Hát persze, ha az ilyen uniformis-imádó,, cigányzenés, gavallértempójú embernek három gyereket ád a sors, s a há rom közül egyse fiú — mit tehet? Egyideig próbálja ugyan magával s másokkal elhitetni, hogy három fiú veszett el egy-egy lányában — e célból hároméves korunkban már lovagolnunk kell, ponni-lovon — dehát hiába, kárba vész minden igyekezet. Apám hát elhatározta, hogy ha fiúk már nem lehetünk, legalább zsenik legyünk. Még alig látszottam ki a földből, amikor az Érdekes Újságban nagy kép jelent meg rólunk, három testvérről „Csodagyermek-bokréta" címen. Három nagy masnis kislány mosolyog meglehetősen bárgyún az olvasóra, hogy íme, mi vagyunk azok a csodagyerekek, egyikünk énekel, másikunk verset ír, a harmadik meg a sport terén jeleskedik. De még mielőtt tökéletesen csodagye'rmekekké romlottunk volna, nagy változás történt életünkben. Édesapám hirtelen meghalt, s mi Kassára kerültünk édesanyám nővérehez. Az iskolaév vége felé járt már. Első nap. mikor beléptem a zsúfolt osztályba, az igazgató-tanító odaszólt a gyerekeknek: — Új gyerek jött, szorítsatok helyet neki! — A gyerekek nem nagyon igyekeztek, Palotai Erzsi: KOMÁROM

i LECKE csak másodszori felszólításra sikerült harmadiknak beülnöm egy kétszemélyes padba. Ügy ültem ott az év végéig, hogy féloldalam mindig kilógott a padból. Tintatartóm nem volt. a padba vájt lyukban középen ült a tintatartó, átkellett nyúlnom Havason, hogy elérjem, s ő akkor rögtön elkezdett hangosan suttogni, hogy, ne lökdöss, ne lökdöss! Kassán én mindig „bevándorolt" maradtam, akinek „helyet szorítottak" s akinek féloldala kilógott a őket az ajándékok, amelyeket majd tombolán megnyernek. Kassán mindent ingyen tanultam. A zongorát még Váradon el kellett adnunk;, hogy a költözködésre pénzünk legyen. De egy kedves kassai néném felfedezte, hogy tehetséges vagyok, s okvetlenül zenét kell tanulnom. Elvitt hát Schaller nénihez, aki igen komor arccal fogadott, kipróbálta hallásomat, aztán sóhajtva közölte, hogy elvállal, teljesen ingyen, de lesz-e hol gyakorolnom. Irma néném igen nagy biztonsággal ni, a zongora boldog tulajdonosa, még be is ült a gyakorlásokhoz, feszes derékkel ült a görbelábú, törékeny széken, s biztatott: — Ne mindig ezeket az unalmas Ujjgyakorlatokat, skálákat! Valami szép magyar dalt játssz Erzsike! Azt, hogy „Akácos út, ha rajtad végigmegyek én..." s már énekelt is, s nekem muszáj volt pötyögtetnem a kíséretet. yát végül is csináltam magamnak kartonpapírból egy klaviatúrát, azt rajzszöggel ráerősítettem az asztayHozdut a (öld... Mozdul a föld, kérkedve nő a fű, gügyögnek a sárga, apró libák; hangoskodnak és benépesítik anyám, őszhajú anyám udvarát. Az almafa alatt ülünk ketten — a régen széthullt kecskeól helyén — apró kisszéken: Ő nem pihenne, libáinak szúrós csalánt metél. Terveket szó, hogy kamra kellene: a télen már követ is hozatott. Kell a kamra mert utóbb szétesik a hordó, kád, amit csináltatott. — Mennyi buzgalom hatvan év után! Mennyi erő! — szinte szégyenkezem. Itt ülök és tétlenül hallgatok, csak két ragyogó szemét figyelem. — Mozdul a föld és a Garam partján összeáll újra a szétszórt élet." » Türelmetlen anyám udvarában, sárgahátú kislibák beszélnek. Gyurcsó István padból, ahol a benszülöttek elterpeszkedtek. Később felfedezték ugyan, hogy lendületesen tudok verset mondani, de azért, mikor valami jótékonysági bazárhoz a nőegylet asszonyai gyerekszavalót kértek, az igazgató mégsem engem ajánlott, hanem Markovicsot, akinek divatárú kereskedése volt a Deák Ferenc-utcán, s aki nem hozott bort és letakart kosarat az igazgatónak az iskolába, mint a többi gyerek, hanem a cselédlánnyal küldte a lakására a télikabátra való szövetet, amivel aztán tízpercben az egész iskolának elhencegett. Szép, és élénkeszű kislány volt, nyolcéves korában kész kis nő, de szavalni nem tudott. A nőegyleti hölgyek hümmögtek és azt mondták, ők majd élőképbe teszik, szavalathoz meg kipróbálnak másokat. A végén rám esett a választás. Az előadáson aztán a többi gyerekszereplő egyegy kis dobozka pralinét kapott. Nekem pénzt akartak adni. — Köszönöm, nem kérek — dadogtam — inkább a cukrot... — — Milyen nyalánk vagy — mondta a nőegyleti elnöknő, üvegkereskedő neje., megróvón — odahaza biztosan elkelne az a kis pénz! Nem gondolsz az özvegy édesanyádra? — Az arcát nem láttam, mert ahogy ott álltam alatta, s felnéztem rá, csak a mellét láttam, a hatalmas mellét, csipkeblúzban. A nyakáról hosszú aranyláncon lornyon függött. Igen, a csodagyermekség züllesztő sikerétől megmentett ugyan a családunkat ért tragédia, de túlságosan nagy volt a zuhanás váradi életünkből a kassaiba. Váradon világos, nagy lakásunk volt, óriási kertünk, tornázni tanultunk, vívni, zongoránk volt, időnként gyerekek jöttek hozzánk vendégségbe, s ilyenkor külön kis asztalon várták rávágta a hogyne, pedig dehogyis volt! A zongoraórák maguk is kínszenvedés voltak. Schaller néni a szűk Fazekas-utcában lakott, egy furcsa hallgatag, nappal is bezárt kapujú házban. Egy órakor kellett nála lennem, dehát egykor végződött az iskola is. A Kovács-utcába jártam az állami reálgimnáziumba. Ima alatt már szinte őjjöngt'em a türelmetlenségtől. És SKkor még párba kellett állni és úgy levonulni! A Fazekas-utca szerencsére igen közel volt. Lélekszakadva értem mindig oda, csorgott rólam a veríték. Schaller néni minden alkalommal megnézte a kis karóráját: — Megint elkésett. Mindig elkésik. Micsoda pontatlanság. — Mit felelhettem erre? Hiszen tudta ő is, hogy egyig iskolában vagyok. Átmentünk a paprikáskrumpliszagú ebédlőn. Ott ült Schaller bácsi, kezéretámasztott fejjel, mindkét szemére vak. Mindig egyformán ült ott, köszönésemre kétszer egymás után meghajtotta a fejét szótlanul. Elkezdődött a tanítás. Schaller néni kezében kis fekete vonalzó. — Gömbölyűén tartsa a kezét, az ujjait még gömbölyűbben! — szinte görcsbe merevedtek az ujjaim, de Schaller néni nem engedett a metódusából. Hát még a gyakorlások! Egy ismerősünk megengedte ugyan, hogy használatban nem lévő zongoráján gyakoroljak, dehát azt a gyakorlást! Egy száradt virágokkal, dísztárgyakkal, vázákkal, porcelánokkal agyonzsúfolt szalonban volt a zongora, rajta csipketerítő, fényképek halmaza, ezernyi csecse-becse. Ebben a szalonban talán sohasem nyitottak ablakot, temetőszag volt itt, nyirkos levegő. Sohasem tudta hová rakni a zongoráról leszedett holmit, mert csak egy picinyke, rokoko asztal volt a szobában, s az is telisteli mindenféle lim-lommal. Ezen felül pedig a nélunkra, azon gyakoroltam. Olyan rendkívüli hallásra tettem így szert, hogy t:éfa nélkül, msghallottam, ha mellSütót'em. Ilyen kínos-kevervesen ápoltam én zenei „tehetségemet". Csoda, hogy örökre meg nem gyűlöltem a muzsikát. D* ťrancíáui is tanultam és azt ií ingyen. És tornászni és táncolni is. Ingyen, mind. Állítólag mindehhez tehetségem volt. (És mindez olyan szomorú volt és oly lealázó. Hogy a „tehetségem" pártolásának ürügyén anynyian támogattak, annyian segítettek rajtam.) És mindez — hiába. Hiába álltam rr.eg ti helyem iskolaban és sportban, táncban és házimunkában, műkedvelő előadásokon és az életben — Kassán örökre bevándorolt maradtam. Mikor menyasszony lettem, egy közeli ismerősöm így gratulált, de mintha az egész város szócsöve lett volna: — Igazán örülök, hogy egy szegény íirvalány révbejut! Í

És most visszamegyek ide, ha nem épp Kassára, de majdnem. Visszamegyek, mint ismert és elismert előadóművész, s a hídon a küldöttség, fotoriporterek, filmesek, újságírók, ha ne/n is épp engem várnak, de engem ;s fogadnak, — hát nem, ilyesmire csak vágyik az ember, egész életében, de hogy ez meg is valósulhasson! Hát persze, ilyenformán az ünnepség gyönyörű fő motívumát bennem elnyomta az én személyes mellékmotívumom, — mert az ember sokszor érzi és nagyon erősen,, hogy „majd én megmutatom", de szinte soha nem érezheti azt, hogy „no most megmutattam!". Hát én most ezt éreztem, töredelmesen bevallom. No már most ilyen körülmények között szavalni! Szavalni, még hozzá nem valami tapsrobbantó verset, hanem Jókai Önéletrajzából egy részletet, egy csendes, okos, visszaemlékezést, mely egy prózai ars poeticával zárul. = Valami olyat, ami magyarul értőknek feltétlenül tetszik ugyan, de belőlük sem vált ki olyan hatást, mint egy dinamikus, felfelé ívelő vers. Itt pedig szerettem volna megmutatni, bebizonyítani, igazolni magam, ki vagyok, mi vagyok, szerettem volna egész fegyvertáramat felvonultatni, elkápráztatni a közönséget. Aztán meg itt vannak a szlovák és cseh írók, rádiósok, a távirati iroda emberei, a szlovákok még csak értenek magyarul, de S Prágából jött csehek! Nekik is valami hathatósabb, mutatósabb számot szerettem volna előadni, bevallom, vagy ha ezt nem lehet, legalább ezt, hatásosabban. Mi volt a máskor érzett, megszokott, ismert, mindennapi kín, a fellépések előtti, szinte baráti lámpaláz. A hiúságom, — amely máskor csendesen meglapul, hogy már-már hajlandó vagyok azt hinni, nincs is talán — most egyszerre felágaskodott, s nagy zűrzavart támasztott bennem. Bizony arra a megalkuvó elhatározásra bírt, hogy a szóhanforgó szöveget kicsit meghamisítva, szinte a jelenbe tegyem át, vagyis úgy mondjam, mintha az író nem évtizedek után emlékezne vissza a múltjára, hanem csak a közelmultat idézné, amikoris az emlékek frissesége több szenvedélyességet, lüktetőbb, izgatottabb előadásmódot engedélyez. Hiszen végre is nincs ott az évszám, honnan tudná a hallgató, hány éves korában írta Jókai visszaemlékezéseit! De mikor kiléptem a színpadra, mikor ott álltam a közönség előtt, nem tudtam megtenni mégsem. Nem tudtam csalni. Mégis csak úgy. mondtam, ahogy kellett, ahogy egyedül lehetséges volt, ahogy Jókai megírta. Fejem lehajtva vártam aztán a bukást, az udvarias, ritkaszemű tapsot. Milyen gőgös voltam, milyen arisztokratikus, milyen hitetlen! Azt hittem, én tudom csak egyedül, hogy csak így lehet és szabad ezt előadni. Siker volt.' Szép, nagy, igaz siker. Kihívás. Előadás után aztán kritikát kaptam cseh barátaimtól is. Már hajnal felé járt az idő — a remek püzeni sörök, de főkép az egész nap szesze mámorított, a cseh nyelvtudásom pedig csak józan állapotomban funkcionál hibátlanul, de azért pontosan emlékszem erre a szeretettől fűtött és mégis oly kellemesen tárgyilagos szakértelemmel adott bírálatra. Ján Drda azt mondta: — A legjobban az tetszett az előadásában, hogy nem törekedett olcsó hatásokra. Én nem értek magyarul, de lefordíttattam az előadott szöveget. Ezt csakis így lehetett és volt szabad elmondani. — Horák elvtárs, a kulturális ügyek miniszterhelyettese pedig azt mondta: — Ami legjobban megkapott, az a hangnak, kifejezésmódnak, előadásnak, mozdulatoknak megkomponált egyszerűsége, amelyet belső izzás hevít. — Megsemmisülten álltam. Mintha egyik arcomon megcsókoltak, a másikon megütöttek volna. Mert a dicséretek boldoggá tettek, de épp hozzáértésükkel meg is rémítettek. Mert hisz én csalni akartam! Azért, hogy több tapsot, nagyobb sikert csikarjak ki' — Ez reprezentálja a magyar szavalást? Ez az olcsó hatásokra vadászó, az írót lényegében meghamisító, s saját tapsát metronómmal mérő „művésznő"? — kérdezhették volna joggal a komáromiak, csehszlovák barátaink, s a magyarul értó közönség. A szívem is • elállt a gondolatra, mitől szabadított meg jó ösztönöm. Elmondtam Veres Péternek. Azt feleli erre: — Magának erre gondolnia sem szabad! Magának nem szabad a sikerre vadászni! Maga csak csinálja az irodalom dolgát! „Maga csak csinálja az irodalom dolgát!" — Azóta is döngeti a szívemet ez a kedves dörgedelem. Megfogadom. Csinálom.