Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-26 / 207. szám, csütörtök

8 UJSZO 1954. augusztus 28. (Folytatás a 7. oádalról.) va. Ahogy ellépnek mellette, Mártonnak úgy rémlik, hogy ismeri a füles sapka alól kibukó vörhenyes hajat, a víztiszta ravaszkás szemeket, az egész arcot. Villámszerű felismerés ez, nem akar hinni a szemének! Az ember szájában cigaretta. — Kamerád, adj tüzet! — hallja a hangját. / Meglassítja lépteit és félfejjel visszafordul. A bekecses az őrök felé tárja tenyerét, cigarettát kínaiAz őrők megállnak, nyúlnak a cigaretta után ... Márton valami fehérséget lát mozdulni mögöttük, s — Jobban van, Mihalik szomszéd ' Márton száján szaggatottan tört ki a lehellet; heves szívdobogása enyhült. Megnyugtatta, hogy az öreg ismeri, jó helyen vannak. A szeme kutatón ismét az ágyra fordult, Péter feküdt rajta hosszan elnyúlva. Pirospettyes főkötős fiatalasszony hajolt aggódva föleje. — Hogy van a fiam? — Láza van, nagyon nyugtalan! — rázta az asszony gondterhesen a fejét. — Csupa seb és vér a lába ... Nagyon megkínozták szegényt. Márton hol az asszonyra, hol az öregre pillantott. Milyen kevés a szavuk. Nem kérdeznek, nem fagegyszerre mindent megért. Érti az üzenetet, a tegnapi suttogást: a bekecses kopanicsár Dubnicky őrmester. — Péter! — kiált fel és megragadja a fiát. Vonszolja, tépi magával a fák közé és egész testével védi, ha idejük volna utánuk lőni, ne érje golyó. És ne lássa, ne hallja, mi történik mögöttük. Anélkül, hogy visszanézne, az idegéi tanúi a drámának. Két hóköpönyeges rárohan hátulról az őrökre. Hosszú finn késekkel egy szempillantás alatt végeznek velük. Ordítás, hörgés szakít a csendbe. Szakadékba zuhannak, s lent Márton tébolyultan vonszolja, tépi magával Pétert tovább. De a fiú nem bírja, ájultan elbukik. Márton a karjába kapja, s körülnéz. Nem tudja, hol van, s nem tud eligazodni. Mindegy, csak házak, emberek közé érjen, mielőtt egy kóbor őrjárat rájuk bukkanhat. Felkúszik a vízmosásból, halálosan fáradt, Péter teste nehéz, most kétszeresen érzi súlyát, de le kell küzdenie gyengeségét, amely arra ösztökéli, hogy lategye terhét és elnyúljon a havon. — Pihenni, pihenni, elcsitítani vadul háborgó szívét. Fent megáll egy percre és ez elég, hogy az agyára hulló köd eltisztuljon és újra fellobbanjon életösztöne. Tántorgq léptekkel elindul. Jól sejti, hogy a szakadék szélét belepő bokrok mentén út vezet, s mikor rátalál, szinte felsír az örömtől. Irtvány közelében vannak! Csak egy, kis erőfeszítés még és biztonságban lesznek. Csakugyan, ahogy fordul az út, a domb védett ölében feltűnik az első ház. Rogyadozó léptekkel feléje tart és utolsó erejével belép az udvarba. A hó elfeketedik a szeme előtt, rémülten látja, hogy a ház fala meginog, a következő pillanatban rázuhan és betemeti. Hörgő segélykiáltás szakad ki torkából, elerőtlenedett karja elengedi Pétert, de egy utolsó ösztönszerű mozdulattal, amelyről már nem tud, védőén fölébe borul. 4. Erős, csípősízű pálinkát öntöttek ajkai közé: Ahogy magához tért és felnyitotta szemét, egyetlen tekintettel átfogta az egész konyhát, a fehérre meszelt öreg pufók tűzhelyet, az ágyat a szegletben, a körbenfutó polcot, a mázas csöbröket, a virágos csészéket, s a falakra aggatott, festett porcelántányérokat. Ráncosarcú vén kopanicsár állt előtte. Reszketős jobbjában pálinkás üveg. gatják. Megmenekülésük hire szétfút, s nem akad egy lélek, aki elárulná őket. Ha kell, az egész írtvány egy emberként összefog, hogy segítsen rajtuk. Nagy nyugalom szállta meg, s roppant fáradtságában úgy érezte ezt a nyugalmat, mint egy régen ízlelt boldogságot. Csend ülte meg a kis konyhát, csak Péter ziháló lélekzete hallatszott. — Alszol? — lépett az ágyhoz Márton. A fiú ráfordította lázban csillogó szemét. — Hol vagyunk, apa? — Jó emberek közt. Minden rendben van már, édes fiam. De Péter tüzelő szeme az ajtóra tapadt, s mintha üldözők lépteit hallaná, felemelkedni próbált és félelmében felsikoltott. — Jönnek!... Fussunk, apa! — Senki sem üldöz. Ne félj! Nyugodj meg, fiam! Péter hátrahanyatlott. Apja hang ja, kezének gyengéd símogatása kezdte /eloszlatni esztelen félelmét. Percek múlva csendesebben lélekzett. Elaludt. — Van szánom, — mondta erre az öreg kopanicsár, — Kubis szomszéd kölcsönadja a lovát. Elhozom az orvost. — Köszönöm, bátyúska, Nem tudom, hogyan hálálom meg jóságukat, — felelte Márton és fáradtan visszajjlt a lócára. A falon a feje közelében egy kis tükör lógott. Meglátta benne borostás sovány arcát. Csaknem sárga volt, mintha agyaggal kente volna be. A szeme beesett, vörösen ég, a pillái remegnek. Az ablak párkányáról egy fehérfoltos fekete macska ugrott hirtelen lába elé és aranylóan zöld szeme megvillant. Pillanatok múlva árnyék esett az ablak kartonfüggönyére. Márton szíve ijedten megrángott. Most ugyanaz a vad és esztelen félelem fogta el, mint percek előtt Pétert. A macska állatösztöne előbb érezte meg a közeledő idegent, a veszedelmet. Késő, már nem menekülhetnek: Az ajtóban megjelent a bekecses ember! — Dubnicky! — ugrott fel Márton és szinte sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Átölelte és kétfelől megcsókolta a csendőrőrmester •.. — Hogyan talált ránk? — Olyan rossz nyomozónak tart

c — adta vissza a kérdést Dubnicky ragyogó arccal. — Láttam, merre futnak, s bent a szakadékban ott voltak a friss lábnyomok. Elvezettek az útig. Ott aztán már igazán nem volt nehéz kitalálni, hogy erre tart és az első házba betért... Mi van a fiával? — Rosszul van ... Nagyon megkínozták és megfázott. — Gyereket kínozni... Gazemberek! — sziszegte Dubnicky összeharapott foggal és a kopanicsárhoz fordult. — Sztancsik bátyó, szánt kell keríteni hamar! — Megmondtam már én is, hogy elmegyek orvosért. — Jobb lesz bátyuska, ha a szánra rakjuk a fiút és leviszi a doktor úrhoz. Egy-két napig maradjon nála a gyerek. Adok egy levelet magával — mondta Dubnicky és az asztalhoz lépett, hogy megírja. — Tegye el jól és csak a doktor úrnak adja át. A szánt béleljék ki szénával és dunyhákkal. Nem kell megijedni, ha német patrul jön, mondja csak nyugodtan, hogy az unokáját viszi operálni. Egyszer már volt vele orvosnál, s akkor még nem kellett... Most sürgős, magas láza van. Ha így mondja, rögtön továbbengedik ... Van valakije, aki magával mehet és vigyáz az úton a gyerekre? — A fiam a városba ment, csak estére jön haza. De a menyem velem jöhet. — Jól van, Sztáncsik bátyó. Jobb is, ha asszony megy, Mihalik elvtárs nem tarthat magukkal. Nem szabad feltűnést kelteni a faluban .. Megálljon Sztancsik bátyó, egy csákányra és erős ásóra volna szükségem. Dubnicky intett Mártonnak, hogy kövesse az udvarra. — Megbízhatunk az öregben, de mindenről nem kell tudnia... Az úton eltüntettük a nyomokat. Most gyorsan elföldeljük a két SS-legényt. — Megyek én is segíteni — ajánlkozott Márton. — Ez már a mi dolgunk ... Kicsikartak valarni vallomást a fiúból? — Semmit sem árult el. — Derék gyerek, büszke lehet rá. És ne aggódjék miatta. Az orvos úgy ápolja majd, mint a saját fiát. Az öreg kopanicsár már hozta a csákányt és az ásót. — Köszönöm, bátyuska. Nemsokára visszahozom. És most siessenek a szánnal, — mondta Dubnicky és kifelé tartott. Márton követte és megragadta a kezét. Szerette volna mégegyszer átölelni, olyan erővel tört fel benne a hála. A szertlét elfátyolozta a könny, zavart volt a szíve is, nem talált szavakat, csak megmentőjük kezét szorongatta. — Ne köszöngessen. — dörmögte az őrmester, mintha megérezte volna Márton zavarát. Iratokat nyújtott át Mártonnak. — Ezek az okmányai. Az egyik őrnél találtam őket. Itt a jelentés is. Ha elolvasta, szakítsa ízekre. Most siessen a családjához. — Mi lesz, ha az őrök estig nem térnek vissza? — aggodalmaskodott Márton. — Az ne agassza, barátom, Azt hiszik majd, hogy a foglyokkal együtt átszöktek a partizánokhoz. Megtörtént ez már máskor is. Mártonnak eszébe jutott a tisztek esti beszélgetése. Üzenni kell a Jávorhegyre, hogy hat felé mind a három német tiszt a Hrasni-domb kocsmájában lesz. Onnan betérnek a tanítónőhöz. Apróra elmondott mindent Dubnickynak. — Egyedül jönnek, csapat nélkül. A kocsmában meglephetjük őket. — Ott túlsók volna a tanú. Majd a tanítónőnél. De neki nem szabad tudnia erről. Idegességével gyanút keltene ... — mondta Dubnicky és ílsietett. Pétert beemelték a szánba. Az éles hideg magához térítette. — Hazamegyünk, édesapám? Márton tekintete Péter vékony nyakára és süppedt mellére tévedt. Milyen kicsire és soványra fogyott alig egy nap alatt! A heves szeretet s a részvét puhán telepedett a lelkére. Ráhajolt a fiúra, s megcsókolta. — Orvoshoz visznek, fiam. Amint begyógyul a lábad, érted jövünk. A szán kisiklott az udvarról. Szürkületkor Tomis, a Hrasnidomb egyik kopanicsára végigjárta a házak és udvarok közt kanyargó utat és hazakergette a kint ténfergő gyerekeket. Egy intésre a felnőttek is eltűntek a házakban. Megszokták, hogy egy jelre némán engedelmeskedjenek. Amikor az irtvány déli végében Mártonnal találkozott, jobbja két újját sapkájához emelte. Amolyan katonás köszöntés volt ez; meglapultak a sötétben. — Kik vannak a kocsmában? — kérdezte Márton. — Csak néhány öreg sörözik ott. Kisvártatva az iskola felől egy közelgő szán csilingelése hangzott. Leshelyükről látták, hogy négyen ülnek benne. Márton észrevette, hogy Tomis nyugtalan. — Mi baja? — Kérjük meg a kapitányt, intézzék el a tiszteket valahol az erdőben. Ha itt történik, mi isszuk meg a levét. — Ostobaság, Tomis! Zárt helyen kell rájuk törni. Hirtelen és meglepetésszerűen, hogy ne nyúlhassanak fegyverhez és egyikük se menekülhessen. Kint az erdőben ez nem sikerülne. Bűn volna elszalasztani ezt a jó alkalmat! Félórát vártak és akkor újból felhangzott a csilingelés. A szán megállt az iskola és a kocsma között az úton egy kertesház előtt, amelynek az erdőre néző sarokszobájában a fiatal tanítónő lakott. A három tiszt kikászolódott a szánból. Élénk német beszédük felverte az irtvány csendjét. Alig tűntek el a házban, valamerről károgás hallatszott. Bokáig érő fehér hóköpönyegben szálas emberek tűntek fel a sötétben. Szinte kísérteties volt, ahogy nesztelen árnyakként hang és parancsszó nélkül előléptek a hóból és a sötétből. Tízen voltak. Hárman felmentek az útra a szánhoz, hárman beléptek a házba. Maga az orosz parancsnok ment elől. A többiek az udvarban maradtak. Bent a lakásban egy perc alatt játszódott le minden. A német tisztek a szesztől kiveresedett arccal ültek az asztal körül. kal megbokrositotta a lovakat. A szán kocsis nélkül veszetten siklott tovább. Amikor a német tiszteket kivezették a házból, Márton előlépett a sötétből. A halálfejes százados rémülten összerezzent. Felismerte. A menet bekanyarodott az erdőbe. Letértek a járt ösvényről és egy vízmosás szélén megálltak. A legfiatalabb német hadnagy engedelmet kért, hogy cigarettára gyújthasson. — Urak, mondanék egy- két okos szót. Torkig vagyok ezzel a háborúval. Régen tudom, hogy elvesztettük. Csak a parancsnoknak engedelmeskedtem, de már nem köt semmi... Tudják mit uraim, elmegyek magukkal. — Kár a beszédért, hadnagy úr! Korábban kellett volna megokosodnia! Még Ukrajnában, amikor elkezdték halomra gyilkolni az embereket, persze felsőbb parancsra, — felelte a partizántiszt. A hadnagy idegesen összegyúrta ujjai közt a félia elszívott cigarettát és eldobta. Arcára dacos, gőgös kifejezés ült és sötéten pillantott aparancsnokra. — Igaza van, én is megölném magukat. Most maguk a szerencsésebbek. Az ördögbe... Két lövés dördült el egyszerre. A hadnagy térdre bukott, kezével a mellét kaparta, s felnyögött. Vére sugárban ömlött a torkából. A harmadik golyót a fejébe kapta, ' s hangtalanul elnyúlt a havon. Utána végeztek a másik hadnaggyal és a legénnyel. A százados eddig még győzte önuralommal, de arca most rángatózni kezdett, őrjöngve f&lülvöltött, s belekapaszkodott az egyik partizánba: — Kamerád, ne lőjetek agyon! Két gyermekem van! Nem akarok meghalni!... Vigyetek magatokkal... Istenein, irgalmazzatok! A partizán eltaszította, a százados a hóra bukott és a másikhoz kúszott, átölelte térdét és az iszonyattól halálra váltan üvöltötte tovább: — Kegyelem... Én emberséges voltam mindig. Utáltam a vért! Mindenkit elküldtem a parancsnokságra ... az úristen látja a lelkemet, én egyetlen partizánt sero A váratlan látogatástól riadt szép szőke fiatalasszony pillantotta meg először a belépő orosz parancsnokot. Ajka elé kapta a kezét és felsikoltott. Ekkor már felhangzott a partizántiszt parancsa: — Kezeket fel! Ha valaki megmozdul, keresztül lövöm. Németül hangzott el a parancs, élesen csattant, mint az ostor. A másik két hókabátos pillanatok alatt összeszedte az ágyrahányt pisztolytáskákat. A németekben megdermedt a vér, olyan hirtelen lepték meg őket. — Szedjék a kabátjukat és gyerünk! — hangzott az újabb parancs. Ugyanekkor fenn az országúton lefogták a szán kocsisát. A sváb legény sírva bizonygatta, hogy rákényszerítették az SS egyenruhát. Könyörgött, fogadják be maguk közé partizánnak. Sohasem volt náci. — Únjuk ezt a nótát, már ezerszer hallottuk! —• kiáltott rá az egyik partizán, aztán felült a szánra, s elhajtott. Két kilométerre az iskolától leszállt és ostorcsapásokölettem meg ..: Kegyelem, emberek! Gyermekeim vannak, hagyjatok élni! A partizán kitépte magát öleléséből és ellökte. A parancsnok odajött. — Érted mit mond, Alekszej? ... Két gyermeke van és élni akar ... Neked három gyereked volt és feleséged. Alekszej szótlanul felemelte géppisztolyát és ránézett a szűkölő ha-' lálfejes tisztre: — Gyalázatosak, még meghalni sem tudtok! A százados a fejébe kapta a golyót. Elnyúlt a földön, eltorzult, csodálkozó arccal felnézett, aztán megvonaglott és hirtelen elnémult. Márton visszafordult. — A cigarettásnak vége...! — mormolta maga elé és mintha valami súlyos tehertől szabadult volna, újra elindult. Felette kivilágosodott az ég, a hold kibukkant a fellegek mögül s forró lázas arcára sűrű hűvös pelyhekben hullott a hó. ,,ŰJ SZÔ", kiadja a Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztőbizottság Felelős Lőrincz tiyuia főszerkesztő Szerkesztőség: Bratislava, Jesenského s—10, telefon 347-16, 352-10 Kiadóhivatal: Bratislava, Gorkého 8, telefon 337-28. Előfizetési d i J havonta Kčs S.60. Terjeszti a Posta Hiriap szolgálata Megr.'niielhető minden postahivatalnál és kézbesítőnél. Nyomás; Pravda, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának kiadóvállalata, Bratislava. ŕ E-53023