Uj Szó, 1954. augusztus (7. évfolyam, 186-212.szám)

1954-08-26 / 207. szám, csütörtök

1954. augusztus 26. UISZ0 V í (Folytatás) — Látom, mindenáron azt akarja, hogy néhány golyót eresszünk magába. Pedig nem vagyunk fenevadak. Csak rendet akarunk. Ha mi nem intézzük el magukat ma, holnap maguk számolnak le velünk. C'est la guerre!|... Hol hagyta a feleségét? Márton eló'tt hirtelen elsötétült a világ. Péter elveszett, ő is menthetetlen, most Helén köré fonódik a hurok! Milyen kegyetlen alapossággal dolgoznak ezek a halálfejesek. Emberséget emleget ez a tiszt, mosolyogva tolja eléje az utolsó cigarettát. Nem dohányos, mégis a cigaretta után nyúl, hogy ezzel is időt nyerjen, s ahogy lehajol az udvariasan tüzet nyújtó kéz felé, kísértésbe jön, hogy a fogával a húsába harapjon s marcangoljaDe nem mozdul, megkapja a gondolat, talán egy szóval, egy hazugsággal megmentheti Helént. Int a tolmácsnak, hogy nincs szüksége rá és németül mondja: — A feleségem nem jött velem. Pozsonyban sem hagytam- Elvitték, deportálták. Zsidószármazású volt. Lehajtja fejét, de a szeme felfelé les, a tiszt arcán csüng és nézi minden rebbenését. A százados füttyent és halkan felel: — Végre az első igazi szó! A gyerek sajnos nem volt olyan okos, nem vallotta be rögtön az anyja dolgát... Tolmács, hívja Schulze őrmestert. Márton fellélekzik. Ma nincs több vallatás. Marad idő gondolatban felkészülni mindenre, ha vallatni kezdik a partizánokról, hol, merre és mennyien vannak, kik a vezetők, honnan kapnak élelmet és segélyt, milyen a fegyverzetük és mire készülnek? Ezer és ezer kérdés, akár egyre is halálosan nehéz a felelet. Az ajtón kopogtak. A tanítónő lépett be. \ — Főzhetek egy kis teát MihaliCt úrnak? — Maga minderi nyomorult partizánt etetne madam — tört ki ingerülten a százados, aztán békülékenyebben hozzátette: — No, nem vagyok emberevő! A fiúnak is adhat vacsorát: És kenje be valamivel a lábát. Holnap sétál egyet az apjával. Péter bicegve jött, meztelen talppal gázolta a havat, s mikor meglátta apját, sírva hullott a karjába. — Megengedem, hogy együtt legyenek, noha az előírás tiltja, — mondta a százados nagykegyesen. — De ne fecsegjenek sokat. Tolmács, ügyeljen rájuk!... Ete*heti őket, madam. Elbocsátó mozdulattal intett, s kiküldte őket a konyhába. Márton a gyerek lábát nézte. Már értette, miért nincs cipő rajta. Talpán és fagyott ujjain égési sebek voltak. Az asszony hozta a kenőcsöt. — ö tette, az emberséges száza, dos... a cigarettával — suttogta, mialatt a sebeket kente. Az őr mellére támasztott puskával a kályha melletti padkán ült. Vizenyős szeme bamba közönnyel tapadt rájuk. Péter halkan felsírt és fejét az apja mellére ejtette. Márton a haját simogatta: — Minden jól van, Péter... Min. den, édes fiam! Vigyázz, ne beszélj! — Az anya is? — Jól mondtad, fiam. A szobából kihallatszott egy Strauss.keringö foszlánya, utána a jellegzetes londoni kopogás. A fegyveres legény felélénkült, kíváncsian figyelt az ajtón át szűrődő hangokra. Márton az ölébe fogta Pétert és tovább simogatta. A gyerek teste tüzelt, a szeme valószínűtlen fánynyel égett, a homloka forró és verejtékes volt. Márton nem tudta, percek vagy órák teltek-e így. A konyha ajtaja újból megnyílt és két fiatal hadnagy lépett be. Kurtán köszöntötték az asszonyt és bemen, tek a szobába. A rádió elnémult, és bent beszélgetni kezdtek. Márton fáradt agya elkapott néhány szót. Hirtelen újra ! friss lett, tisztán megértette: egy kirándulást terveznek. A Hrasni. . dombra készülnek holnap. I — fi. kocsmárosnak tűrhető a szilvapálinkája, — mondta odabenn a százados. —.Aztán meglátogatjuk a tanítónőt. Édes kis porontya van. Elpanaszolta, hogy férjét valami thüringiai táborba cipelték. Addig könyörgött, míg megígértem neki, hogy utánanézek a dolognak és hazasegítem a férjét. Persze, egy kicsit hálásnak kell lennie. — Remek ember vagy, százados úr! — nevetett fel az egyik hadnagy. — Takaros nőszemély. Szívesen fabrikálnék neki egy kis germán babát. Nagyon sürü a vérem, rámférne egy jófajta érvágás. Nagyokat hahotáztak. — Mit jelentett ma London? — hallotta aztán Márton az egyik had. nagy hangját. — Pontosan azt, amit mi két évvel ezelőtt. Győzelmet, előrenyomulást. Berlin megint néhányezer tonnát kapott s így tovább!... Már unom hallgatni. Jobb volna abba. hagyni... Egy-két hónap még és vége. Vége, értitek! — Biztos ez, százados úr? — Tegap a parancsnokságon beszéltem az őrnaggyal. Már ő sem titkolja. Legfeljebb két hónapig húzhatjuk. — És addig? — Addig csináljuk tovább, mintha még valami csoda segíthetne rajtunk ... Elkéstünk a csodafegyverekkel, fiúk ... Már csak egy a fontos, hogy ép bőrrel hazakerüljünk. Nem akarok egy szibériai ólombányában megdögleni! — Rajtunk csak az segíthet, ha az angolok, vagy amerikaiak előbb érnek Berlinbe, mint a vörösök ... Márton ebben a percben elfelejtette kínjait. Tisztul a köd a hőhé. rok agyáról. Érzik már, hogy dögrováson vannak. Szibériai ólombánya, vagy angolszász megszállás? Hol vannak a csodafegyverek ? Nincs már több lelemény? Sovány vígasz itt a halál küszöbén, de mégis vígasz. A gyerek fölé hajol. — Alszol, Péter? — Nem alszom, édesapám. — Ne félj, Péter ... holnap kiszabadulunk. — Nem félek, édesapám ... Hol. nap vége lesz, meghalunk. Márton rémülten dobogó szívvel szorította magához Pétert. — Miért jöttél, apa? — Hogy veled legyek és meg. mentselek. — Nem menthetsz meg, édesapám ... De egyedül olyan nehéz volna. Márton lázas kábulatban úgy érezte, minden összefolyik előtte, az idő, a tér, a világ; az eszmélete ki. hagyott, zuhant a mélybe, örvények ragadták és sodorták. Ha most érné őket a halál, ebben a fáradt ájultságban talán már nem is fájna. Aztán egyszerre magához tért. A konyha ajtaját feltépték; fagyos hullám csapta arcon. Egy patrul emberei jöttek. Deresfejű, sovány férfit hurcoltak magukkal. Sápadt arcán durva öklök véres nyomát látta. Ahogy elhaladtak mellette, a fogoly ránézett, összeborzadt. Ez az ember nem lát. ta őt, nem látott semmit! V*gy ta. lán a halált látta? Túl volt a teliintete mindenen, gyötrelmen, életen és halálon. Kit cipelnek így, éjnek idején, miféle új áldozatot ? Kinek lehet na. gyobb kínja, mint neki? A fejét mereven hátrahajtotta, s figyelt. Odabenn vallatták az embert. — Mit akartok még tőlem, gyilkosok! — Hallgasson! Az iratai szerint orvos... Tagadja ? — kérdezte a vallató tiszt. — Igen, orvos vagyok... De nem igaz, csak voltam, amig engedtetek gyógyítani, ti gyilkosok! — Sebész? írta: EGRI VIKTOR — Én... én ezer embernek adtam vissza az egészségét. A halálból hoztam vissza őket... És ti... megkötöztétek a kezemet... csak azért, mert nem vagyok német! — Most szépen levesszük a bilin, •cseket. Elküldjük a Reiohba. Ott szükség lesz a tudására, folytathatja mesterségét. Megint orvos lesz! — Én?... Soha! Ha kést adtok a kezembe, ölni fogok! A mindenható isten parancsára ölni bennete. ket, csak ölni... gyógyszer helyett mérget adok. Hát nem értitek, ti gyilkosok! ... Délután a szemem előtt öltétek meg a feleségemet, a lányomat és most a Reichba akartok küldeni gyógyítani titeket? Soha! Soha!... Inkább öljetek meg mindjárt! öljetek meg engem is! A szó hörgésbe fult. Valaki tenyerével elnémította a foglyot. Aztán áthajtották a konyhán, eltán. torgott Márton mellet, a vér vékony sugárban dölt a szájából. Kint az udvaron gyors egymás, utánban három lövés dördült el, s egy test tompa zuhanása hallatszott. A lövések felriasztották Pétert, görcsösen az apjába kapaszkodott. — Nem történt semmi, fiam, aludj csak tovább! A százados kijött a konyhába. — Még itt vannak? ... Hé, Schulze, zárja ezt a két embert az istállóba. Nem kell megkötözni őket. Márton a karjaiba vette Pétert. Amikor kiléptek, eltakarta a fiú fe. jét, hogy a holdvilágban ne lássa a kivégzett orvos holttestét a kert sövénye mellett. Csend, egészen földöntúli nagy csend fogta be az udvart, az irtványt és az éj leplével betakart ha. vas tájat. A csendben a ház felől újból felcsengett a rádió hangja. Csodálatosan ünnepi és varázslatos dallam áradt szét az éjtszakában. Fent a magasban szikráztak a csillagok, elérhetetlenül titokzatos és magányos fenséggel. 3. Az asszony utánuk jött. Az istál. ló ajtajánál utolérte őket, s egy takarót dobott Márton vállára. Iz. gatottan suttogott valamit, de Márton nem értette. Az őrmester durván félrelökte és elkergette az asszonyt. Bent a párás istállóban a pisláko. ló viharlámpa fényében Márton egy üres zúgot talált- Hátát a falunak támasztotta és Péterrel az ölében leült. Jobbjával egy kis szénát kapart a testük alá és a takarót a fiúra borította. Péter reszketett, a fogai összekocogtak. — Fázol, fiam? — Már minden jő, édesapám, — mormolta a fiú és még jobban hozzábújt, összevert ujjai az apja nyakát tapogatták. Lassan álomba szédült. „Finom, müvészkeze van", emlékezett Márton a parancsnok gúnyos hangjára. Most Beethovent hallgatja, percekkel ezelőtt gyilkoltatott. Hát ember ez, van lelke? Egyszerre különös megkönnyebbülés váltotta fel félelmét. Itt van a gyermekével, Péter az ölében alszik, mint egy védett fészekben. Ez az utolsó éjtszakájuk. Most csak az vigasztalja, hogy Péter mellett van és ve. le maradhat. Az ajka valamit mormolt, összeharapott fogai mögül kitör a fohász: — Ó, ha én halhatnék meg helyette kétszer. Kétségbeesetten szorítja magához Pétert. A test forró, engedelmesen simul a mellére. Péter alszik, az egész világ álom. ban piheg, csak ő virraszt és minden perce mélyen ízleli a rajzó emlékeket ... Ügy érzi, minden időtlen és örök. Húsz év elröppent öröme egy érintésre feltámad. Húsz évnek minden fényessége visszasüt rá. Most tudja, az élete mint egy égnek szárnyaló ének, az örömnek kiapadhatatlan forrása volt és ezt asszonyának, HeIénnek köszönheti... most csak az fáj, hogy erről az örömről nem vallhat többé, nem köszönheti meg egy simogatással, minden szónál bensőségesebben. A teste valahol el. zuhan, meleg vérét felszívja a hó. Csontja elporlad, s Helén nem tud. ja meg többé, milyen földöntúlian nagy hálaérzés dobog még eleven szivében ... Szerelem, mondhatatlan szerelem, amely túléli a halált, a csontok,- porráomlását... Lassan rájukvirradt az új nap. Hajnal felé Péter felébredt lázálmából. — Hazamegyünk, apa? — Még nem, fiam ... előbb elvisznek a parancsnokságra. De ne félj, nem kínoznak többé. — Már nem félek, édesapám,— nevetett fel Péter halkan. — Be. csaptuk őket ugye? Anyával és a partizánokkal.., — Hogyan jutott eszedbe azt mondani, hogy anyádat deportálták? — Nem tudom, édesapám ... Amikor a cigarettát odanyomta a lábamhoz, egyszerre csak átfutott az agyamon, hogy ezt mondjam. Aki nincs itt, azután nem kutatnak. — Nem kérdezték, mi dolgod volt Buncsákkal és miért volt fegyver nála? — De kérdezték. Nem tudtam, hogy Buncsák partizán — mondtam. — Azt hittem nyulászni megy, azért van fegyver nála. Megkértem őt, hogy vigyen magával. Reggel sok nyulat láttam az iskola alatt a völgyben. Azért mentem vele ... S ő egy pisztolyt adott, hogy én is lőhessek nyulat. Amikor a patrul jött és futni kezdett, megijedtem, mert vadászni nem szabad. — A parancsnokságon is ezt mond. Nem tudsz semmiről, partizánt sohasem láttál. Te csak azt tudod, hogy idejöttünk Pozsonyból. A Kórház-utcában laktunk, a házat összebombázták. És a neved ... — Tudom, apa. Mihalik Péter, hogy összevágjon a tiéddel. Tegnap is így mondtam ... Buncsák meghalt? ^ — Meghalt, fiam. — Ha kínoznak, annál inkább hallgatok... És te rr.it mondasz majd a parancsnokságon? Márton átölelte a fiút. — Hallgatni fogok, mint te.. v Nekem százszor könnyebb lesz, csak arra gondolok, ha a fiam hallgatni tud, én se maradhatok szégyenben. Márton érezte, hogy a fiú összeborzong. — Mi van veled, fiam? — Megölnek mindenkit, akit elfognak ... Téged is megölnek, engem is. Péter az apja arcához szorította ajkát. Márton nedves lett a fiú könnyeitől. — Ne rémítsd magad ilyen gondolatokkal ... Messze még a reggel, aludj! Az ölébe fektette megint és azt kívánta, bár elbódítaná a láz a fiút és órákra vagy akárcsak percekre elfelejtse a valóságot. De Péter nem aludt el. — Fáj a lábad? — hajolt gyöngéden föléje. — Most alig fáj. — Talán szánon mehetünk és akkor nem kell cipőt húznod. De ez a remény semmivé foszlott. Katonák jöttek, megabrakolták és csutakolták a lovakat. Kisvártatva Schulze őrmester feje tűnt fel az ajtóban. — Auf, indulás! Kint két SS-katona várt rájuk. Márton az őrmesterhez lépett. — Sebes a gyerek lába, nem bírná az utat. A kocsmárostól kapnánk szánt. Van pénzem, megfizetem. Engedje meg, őrmester úr! — ElmerÁ az esze! Szalonkocsi nem kéne? .. t Fene a kényes köly* kébe! Márton elcsüggedt. Hogyan bir-i ja ki Péter ebben a hóban és fagy-> ban a hosszú gyalogú tat összeégetett sebes lábával? Ha kiérnek az országútra, talán több emberség lesz az őrökben, talán megengedik, hogy egy teherautót vagy trénkocsit meg-, állítsanak. Mostanában sűrűn jár-f nak erre. Éjtszaka is hallotta a gépek lomha zúgását és dohogását. A tanító felesége jött ki az udvarra. Kendővel letakart tálcán két' csésze forró tejet és kenyeret hozott. — Egy kis reggeli.. v odaadhatom nekik, őrmester úr? Schulze egykedvűen intett, hogy ehetnek. Az asszony bemeht az istállóba a takaróért és amikor kijött, megállt Márton mellett és szeme figyelmeztetően rávillant. Valamit mondani akart, de a hóban topogó Schulze és a két fegyveres őr előtt nem mert megszólalni. Márton agyán átsuhant', hogy tegnap valamit súgott neki az asszony, de nem értette. Vájjon mit jelez most a szemével és miért tolja előre sután és tétován a kezét, minti ha búcsúzásra nyújtaná. — Köszönöm a jóságát, ezerszer köszönöm, — rebegte és a tanítónő keze után nyúlt. Tenyerében egy kis összegyűrt papírost érzett. — Isten óvja magukat! — mondta az asszony és sietve elment. Márton meglepett pillantást vetett utána. Az izgalom hirtelen verejtékbe hozta. — Őrmester úr, csak egy pilla-i natra, — mondta és befutott az is-i tállóba. Benn egyszerre olyan gyön-, ge lett, hogy lerogyott a szénára. Reszkető ujjakkal bontogatta a papirost. Csak egy szó volt ráírva: Megmentünk! A szíve hatalmasat dobbant, majd kiszakadt a melléből. Minden idege, izma, mintha táncolt volna benne. Remény! Egy percbe telt, míg ezt a vad reszketést, a melléből feltörő sírását leküzdötte. Elindultak. Péterben minden lépésnél belehasított a fájdalom, de jajszó nélkül tűrte. — Megmentenek! — suttogta Márton és a fiúhoz hajolt. — Bírod, kisfiam? Hátranézett az őrökre, az egyik durván előrelökte. — Vinnélek az ölemben, — mondta, de Péter csak a karjába kapaszkodott, hogy el ne zuhanjon a jeges göröngyökön..; örökkévalóságnak rémlett, míg elhagyták az irtványt és egy kitaposott ösvényre ertek. A domb csú-i csán kitárult előttük a havas táj.; Szemközt, a reggeli ég kékjében va-i kítóan csillámlott a Jávorhegy cukorteteje. A dereka még köddel, felszálló felhőkkel takarózott. Nyugat felé, amerre az ösvény lejtett, távíróoszlopok húzódtak a hadiút mentén. A szélcsendes, fagyos időben teherkocsik lihegése hallatszott', hörögve nyögtek és felbőgtek, ahogy, a meredekre értek. Ritkás erdő terül el a domb és a kocsiút között. Ha átvágnak az erdőn^ talán felveszi őket egy kocsi, reménykedik Márton. — Az úton felszal Ihatunk egy kocsira, — biztatja Pétert, a fiú arca a fagyban is ég, a homloka verejtékes, Márton megtörli zsebkendőjével ... csend ... mennek a havon .., most elhal az út zaja, csak a hó ropog, kopár fák közt járnak, Négyen mennek. A két fogoly bukdácsolva elől, mögöttük biztos léptekkel a két SS-legény. Fegyverük figyelmeztetően meg-megkoppan az ágakon: nincs menekvés. Márton szíve nehéz lesz. „Megmentünk". Remélni, hinni! A jó asszony talán ima helyett, vigasztalásul csúsztatta tenyerébe a papirost ... Megmentünk ... De mikor?, Hogyan? Most mennek a havon, mennek a halál elé, a megsemmisülésbe. Éjtszaka már megbékélt mindennel, elbúcsúzott Heléntől, a gyerekeitől, az élettől, mindentől, s ez az egyetlen szó mégis mennyire felzaklatta. Micsoda féktelen vad erővel ragadja ki a megnyugvásból. Jó asszony, de kár volt ezt a megbékél tséget összetörni! Az ösvény fordul. Ember áll a hajlatában, alig húsz lépésnyire tő-, lük. Bekecses, tömzsi kopanicsár. füles sapkája mélyen az arcába húz(Folytatás a 8. oldalon.). /