Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-20 / 175. szám, kedd

1954 július 20 mmm^mmmmmmmmimm—mm—mmmmmm—m Jdzaél qj^wmekk&vi kawtamk&z Kedves Imre! Szabadságom alatt újra és újra olvasgattam, tanulmányoztam pártunk X. kongresszusának iránymutató anyagát. Közben összeállítottam a magam akcióstervét a közeljövőre és kerestem, hol hibáztam a múltban. Akcióstervem teljesítése legnagyobbrészt rajtam múlik, akaratomon, pártom, hazám iránti odaadó szeretetemen és természetesen békevágyamon. Igyekezni fogok, hogy elvtársaim, munkatársaim együttműködésével megvalósíthassam a magam elé tűzött feladatokat és hozzájárulhassák ezzel is szebb jövőnk építéséhez. Még szebb jövőnk építéséből — azt hiszem — minden tisztességes dolgozó szívesen kiveszi a részét. E csodás, hatalmas feladat megoldásában azonban a legfontosabb és gyakorlatilag a legcélszerűbb a széleskörű együttműködés. Nem mondhatom, hogy az elvtársi együttműködésnek egy bizonyos fokafaz elmúlt években nem sajátítottuk volna el. Ám ez az együttműködés sokszor a szó legszorosabb értelmében valóban csak a funkcionáriusokra korlátozódott. A dolgozók széle s tömegeinek leghathatósabb együttműködési formáitól fosztottuk meg ezzel magunkat. Elszigetelődtünk — jóhiszemű kommunisták — az építeni akaró és eredményesen építő pártonkívüliektől. Egyoldalúságunk, bizalmatlanságunk következtében sok derék polgártársunk, volt barátunk kedvét szegtük. Ügy érzem, hogy Veled szemben határozottan hibáztam. Ezért írok most Neked, mert barátságunkat is mintha veszély fenyegetné, mintha az utolsó években ez is alapjában megrendült volna. Hibát követtem el, hogy idáig engedtem jutni a dolgokat, de most megpróbálom helyrehozni. Bízom benne, hogy megértesz és régi barátságunk nem szenved csorbát. Nem tartom szükségesnek, hogy hosszú barátságunk minden részletét felelevenítsem levelemben. Nemsokára négy évtizede lesz annak, hogy a losonci népiskola első osztályában megismerkedtünk és megbarátkoztunk. Tartott és virult ez a diákbarátság a közép-és főiskolai éveken át is és szívből ápoltuk — noha köztársaságunk más-más városába kerültünk — az első elhelyezkedés nehéz esztendeiben is. A második világháború mindkettőnkkel nagyon szigorúan bánt el és a fasizmus sötét éveiben jellemben megszilárdulva, a felszabadulás után mindketten — a magunk módjáh — új életet kezdtünk. Nekem akkor kezdődött tulajdonképpen új életem, életém igaz értelme, amikor Csehszlovákia Kommunista Pártja tagjaként kezdtem a magam szakaszán a népi demokráciát építeni és a szocializmus alapját — millió elvtársammal együtt — lerakni. Te náci hadifogságból visszatérve szerényen folytattad gyógyszerészi mesterségedet és amint a kapitalista köztársaságban sem álmodoztál vak szerencséről, gazdag házasságról, saját patikáról, csak — és ezt mindenki előtt szívesen igazolom — szorgalmas munkáról, a boldog felszabadulás után sem törtettél karriérhajhászásból, pénzsóvárgásból előre. Egész egyszerűen nem vágyakoztál az után, hogy vállalatvezető, hogy miegymás lehessél, hanem felvetted a patikusköpenyt, odaállt ál a pult mellé és szolgáltad a dolgozó népet legjobb tudásod szerint. Tartottuk ugyan, Te Szlovákiában, én Prágában élve inkább a régi, kúzös fiatalkori emlékek alapján a barátságot, de mivel Te — mondásod idézem — közönyös maradtál a politikával szemben és csak a munka érdekelt, én pedig e kettő egységének elvét vallottam, évek folyamán elhidegültünk, — és ha találkoztunk — ez is az én hibám — kitértem az elől, hogy politikai kérdésekre tereljem a szót. Régi barátságunk ellanyhulása akkor ütött először szíven, amikor pár héttel ezelőtt találkoztam egyik közös ismerősünkkel, akivel egy városban élsz és aki beszéd közben megemlítette, mennyire megváltoztál, a munka mellett a politika is érdekel, bekapcsolódtál a választási kampányba, nem vagy már közönyös a politika iránt. Jórészt az én személyes hibám is, hogy erre a törvényszerű felismerésre csak most jutottál. A felelősségnek ezt a részét vállalnom kell. Viszont büszke örömmel tölt el, hogy erre a felismerésre magad mégis eljutottál, látván nap mint nap pártunknak, a Nemzeti Arcvonal kormányának, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szilárd osztályszövetsége, szocialista hazaszeretete, proletárinternacionalizmusa bevált politikájának egyre nagyobb eredményeit. A népi demokrácia fölénye, a jó dolgozók megbecsülése hozott közel pártunk politikájához és az én hibám az, hogy minderről nem beszélgettem Veled minden kínálkozó alkalommái és politikai fejlődésedet nem segítettem elő, nem könnyítettem meg. Sokan követtük el ugyanezt a hibát becsületes pártonkívüli dolgozókkal, különösen értelmiségiekkel szemben. Kedves Imre barátom, ne marasztalj el túlságosan, sokat tanultam ebből és most tisztábban látom, mint eddig, milyen fontos szerep van a pártonkívüli dolgozók megnyerésében az úton-útfélén kínálkozó személyes agitációnak. • Persze, még nem vagy kommunista. De azzá lehetsz! Köszöntelek táborunkban, mert jól dolgozol, bölcsen élsz, mert — mint most már többektől hallottam — öntudatosan, jó gazdához méltóan cselekszel. És ez a legtöbb, amit a szocializmus építésének mai szakaszán tehetsz. Látod Magad is, hogy agitációs munkámban fogyatékosságok mutatkoznak. Azonkívül, hogy elnézésedet kérem, szolgáljon e levél intelmül arra is, hogy a felismert hibából nekem is, Neked is okulnunk kell. Figyelmeztessen most már mindkettőnket a személyes agitáció felmérhetetlen fontosságára. Figyelmeztessen arra, hogy az agitációs munka elhanyagolása gyakran alig helyrehozható károkat okozhat. Mindenki nem olyan, mint Te. Már pedig, ahol nem hangzik el idejében a mi tanításunk, — adott helyzetben a kongreszszusi határozatok széleskörű ismertetése és kinek-kinek munkahelyén váló haladéktalan alkalmazása, — ahol nem vagyunk eléggé éberek, oda könnyebben befurakodik az ellenség. Ezt akartam Neked szabadságomról megírni. Őszinte baráti üdvözlettel JÓ SÁNDOR UJSZ0 A kalcináltszóda Hetvenöt évvel ezelőtt, 1879 július 19-én született Móra Ferenc. Mindenkinek ád a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanitó vol-. tam: Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok s olyankor mindig áfcverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos. Fiatal újságíró voltam akkoriban s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rámfért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona). Mindig kegyeltje voltam a sorsnak s mint szelid és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól-hétig és ezért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát. Közismeretet fog tanítani — mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóismeret, községi anatómia, lég tünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és északamerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta. — Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem! — adja a használati utasítást az igazgató, különben érde mes öreg pedagógus es nekem mindmáig igaz jó barátom. — Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fői — mind azt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aíki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legfőbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell az inasak közé vágnom, akkor csönd lesz. Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett' az oroszlánok vermében, de az Valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mi kor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és minden bűzök között a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyészett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendőig kibírtam köztük. Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeret''-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk voli. Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda cimű olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképü inasra. — No, olvasd! A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsináltnak és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh. — Milyen inas vagy te fiam? — Szabóinas. Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási írta: Móra Ferenc szaktudománynak! Én tanultam az egyetemen természet-históriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt nem tud! Máskor az alkotmánytannal kezdtem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legel, ő magyar ember a király". Ahogy végére értünk, vállonfogok egy buflifejű kamaszt, mocskos fehér kötője, a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészáros-inas. — Miről olvastunk most, fiam? — A királrul. — Mit olvastunk róla? i — Nem tom. — Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a Jkirály? •- A királ? A királ, az királ. Az nem embör. — Nem? Hát ml a csuda? — A királ? A királ. az csak egy katona. Már most azt mondjam neki, hogy „szamár vagy fiam". De akkor én hazudok, azt pedig az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmán* tanról. Majd _ tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál. A pragmatika szankció-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekei-nie;< elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet_ nein fogdosott, az hallgatta is türelmesen. — No fiam, — simogatom ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a baját a gyulladásos szeméből, — hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor? Szelidképű, csendes jó gyerek volt,^ mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe: — A... a ... ticár&l. — Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica? — Vagy izé ..: a cicáról. — Mi a mesterséged? — emeltem föl az állát. — Pék vagyok. Hány órakor feküdtél le az éjszaka? — Háromkor. Mikor keltél fel? / — Félhétkor. — Mikor fekszel le ma? — Megint háromkor. — No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra és aludj egyet hét óráig. Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragmacicával egy tizenegyéves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik, és máig se teszek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyé j szakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, puf>gva, ordítva, jajgatva ''oívt az emberszelidítés. minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót. Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga. Az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs és az számonvegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért. Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostörfát, s tán liárom háza Is a Belvárosban, gyulladásosszemű kis inasok téglává vált álmaiból.Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is mindeh rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendjén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos és leszamaraz^ zen ai inasaimon keresztül. Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babáť és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdin és a barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-makogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem. , A váratlan fordulatot maga ä vizsgabiztos "provokálta ki, aki nagy embernek Szokása szerint elkapatta rrvgát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát Írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, dehát ahhoz a nagyhasú őmagasságának semmi köze. — Derék gyerek vagy, — veregettem meg a fiú ragadós képét.— Szamár vagy, — harsogott 3e ránk a tekintély a katedráról. — Miért írtad a májust kis m-mel? Még azt se tudod, hogy a szeméineveket nagybetűvel írják? Addig csak keresztben feküdi bennem az ördög, de most már talpraugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolť kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele! Kiintettem egy szemfüles borbélyinast. — Te tudod, mi az a kalcinált szóda? Ugye? — néztem rá erősen. A gyerek rámbámult, de* ahogy, a szemem sarkából odavágtam neki, bátran megfelelt. — Tudom, az az erős szóda. 1 — Úgy van — bólintottam rá. — Hát mit csinálnak abból az erős szódából? Magam is kíváncsi voltam, ml a fütyülő fülemülét J ehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki. — Spirituszt. — Bravó, — hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt. Erre aztán egészen vérszemet kaptam. — No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. 02... számmal írd a kettőt, te kófic. — No tovább, ahogy következik! — D.:. — A számot is mellé, ahogy ko-í vetkezik! — D3 ... E4 ... F5 .:': G6 ::: — Elég, mehetsz a helyedre, — vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében. A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról ée amenyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szemeláttára. — Tanár úr engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek.Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam. Szerényen meghajoltam és minden érdemet az inasakra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni. — Nem, nem kérem, — tiltakozott a vizsgabiztosom, — higyje el. a tálentom teszi az egészet. Igazán nem tehetek róla, Hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket és mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan • voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztették el bennem. Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra. k