Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-17 / 147. szám, csütörtök

8 ÜL SZO 1954. június 17. Csehszlovákia Kommunista Pártja X. kongresszusa J. Drda elvtárs felszólalása A megfontolt és tettrekész figyelem, amelyet a párt kultúránk kérdéseire fordít és amely a X. kongresszuson is kifejezésre jutott Novotný elvtárs szűkszavú, de ugyanakkor a dolgok gyökerére tapintó megjegyzéseiben, egész írói közösségünket arra kötelezi, hogy rendszeresen és mélyrehatóan foglalkozzunk irodalmunk eszmei és művészi színvonala szüntelen emelésének kérdéseivel, mégpedig úgy, hogy új irodalmi alkotásainkat Csehszlovákia népe lelkesen és szeretettel várja és fogadja s hogy e művek teljes súlyukkal elősegítsék az új szocialista ember nevelését. Tudjuk, hogy az embert csak olyan műyészi alkotások nevelhetik, amelyek örömet okoznak neki, az élet merészen kimondott igazságának és ez igazság szenvedélyes hirdetésének erejével és szépségével megindítják az ember lelkét, lelkesítik az ember szívét. Ebben rejlik a szovjet irodalom mester? alkotásainak nagy hatása, mert ezek a művek az életben gyökereznek, szenvedélyes érzéssel fejezik ki az élet nagy igazságát és ezért ismét beletorkolnak az életbe a fellelkesített és boldogított sokmillió emberi szív és lélék útján. Nemzeti irodalmunk klasszikusait is ezért szeretjük, mert közvetlenek és igazak, nagy az erkölcsi erejük, képesek megindítani az ember szívét, képesek nemes érzéseket és vágyakat kelteni az ember lelkében. Két hónappal ezelőtt tartottuk meg a Csehszlovákiai írók Szövetségének országos konferenciáját. E konferencia a legkomolyabban megvizsgálta irodalmunk hibáit és fogyatékosságait, amelyekre a Központi Bizottság mutatott rá decemberi ülésén. A konferenciát harcos vita és az az őszinte törekvés jellemezte, hogy a gyökerére tapintsunk azoknak a hibáknak, amelyek gátolják irodalmunk fejlődését. A konferencia a művészet belső fejlődési törvényeiből kiindulva három alapvető követelményt támasztott irodalmi és művészeti alkotásainkkal szemben: harcos eszmeiséget a társadalom haladó erőinek szolgálatában, a művészi ábrázolás igazságát a valóság mélyreható megismerése alapján és emberiességet, vagyis azt, hogy a művész állásfoglalása azonos legyen a nép gondolkozásával, vágyaival és életérdekeivel. Alkotó törekvéseinkkel és az írók szervezetében végzett munkánkkal harcolunk majd tántoríthatatlanul e három követelmény egyre teljesebb, egyre tökéletesebb teljesítéséért irodalmunkban. E törekvésünk megfelel a cseh és a szlovák nemzeti irodalom legjobb hagyományainak, és magában foglalja ragyogó példaképünk, a szovjet irodalom legjellemzőbb vonásait. Törvényszerű jelenség, hogy az új szocialista művészet csak az ellenséges, a szocialista gondolkodástól idegen ideológiákkal és nézetekkel vívott harcban születik meg, gyarapodik és erősödik és hogy csak az éles elvi bírálat és önbírálat tüzében hozhatjuk helyre a hibákat és tévedéseket, amelyeket e harc hevében elkövetünk. Éppen az eszmei élet hiánya az írók szervezetében, az alkotásra ösztönző eszmei élesztő, nyílt eszmei harc hiánya, valamint irodalmi kritikánk elégtelensége okozta, hogy sokáig tétlenül tűrtük, sőt magunk is elkövettünk olyan hibákat, amilyenek életünknek és egyszerű hőseinek valótlan, felületes és sematikus ábrázolása, vagy a formának a tartalom rovására történő formalista ízű túlbecsülése. Konferenciánk az alkotóművészet és irodalomesztéták együttes munkájával elemezte ezeket a hibákat, hangsúlyozta, hogy az irodalom igazságának az élet ismeretére, az író állampolgári felelősségtudatára és a nép mindennapi küzdelmeiben való harcos részvételére kell támaszkodnia. Hangsúlyozta annak szüségességét, hogy harcoljunk a sematizmus, az élet gazdag sokrétűségének minden elleplezése és ellaposítása ellen. Rámutatott arra, hogy az író mesterségének problémái nem csupán az üresen kongó virtuozitás kérdései, hanem mélységesen és elválaszthatatlanul összefüggnek a művészi alkotás igazságával, eszmeiségével és népiségével. A konferencia élesen és kimondottan elítélt minden olyan irányzatot, amely lehetetlenné teszi vagy akadályozza a népi demokrácia talaján álló valamennyi író egységes harcos arcvonalának létrejöttét. Hangsúlyozta annak szükségét, hogy végét kell vetnünk a baloldali szektánsságnak, az elvnélküli liberalizmusnak, a személyes rágalmaknak és a klikkesdinek. A konferencia a problémák megoldásának helyes útjaként azt a követelményt támasztotta, hogy juttassuk érvényre az elvi kritikát és önbírálatot, indítsunk szabad vitát az alkotás problémáiról és teremtsük meg az elvtársi együttműködés, kölcsönös felelősség légkörét. Nem szándékom túlbecsülni ennek az írói értekezletnek a jelentőségét és nem tévesztem szem elől, hogy irodalmunk fejlődése nem szavakkal, hanem tettekkel mérendő, vagyis irodalmunk új alkotásaival. Mégsem félek kimondani, hogy a csehszlovákiai írók első országos értekezlete határkövet jelent irodalmunk fejlődésében. Csakúgy, mint az utóbbi idők minden jelentős irodalmi alkotása, ez a konferencia is hangsúlyozta azí az örvendetes tényt, hogy ma már a cseh és a szlovák irodalom főáramlata, amelyet számos tehetséges idősebb és fiatalabb alkotóművész képvisel, biztosan halad a szocialista realizmus alkotó módszere felé, küzd e módszer elsajátításáért, és alkotó érdeklődésének középpontjába nemzeti életünk valóban központi kérdéseit állítja. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az alapvető tény, egyre növekvő igyekezetünkkel együtt, törvényszerűen irodalmunk új, szocialista felvirágzásához vezet. A cseh és a szlovák irodalom műveinek száma évről évre nő, és 1953-ban 140 új cseh és 73 szlovák szépirodalmi, irodalomtudományi és drámai mű jelent meg. Az utóbbi években olyan művek születtek, amelyek kifejezően megtestesítik irodalmunk fejlődésének haladó vonalát és alkotóiknak azt a törekvését, hogy eszmeileg harcos, formájukban nemzeti művekkel igazan, művészien ábrázolják az életet. Ezek az alkotások szilárdan képviselik a nép állásfoglalását és azonosak a nép nézeteivel és vágyaival. A legörvendetesebb emelett az a tény, hogy két testvérnépünk, a cseh és a szlovák nép nemzeti kultúrája egyre közelebb kerül egymáshoz, alkotó módon kölcsönösen befolyásolja egymást, együttes igyekezettel, egyre határozottabban törekszik a csehszlovák nép erkölcsi és politikai egységének megteremtésére, az új csehszlovák hazafiság megerősítésére a nemzetek barátságának lenini-sztálini elvei, a sok nemzetiségű szovjet irodalom teremtő példája alapján. E téren segítséget nyujtunk a másnyelvű íróknak is és szövetségünkben helyet foglalnak, testvéri támogatást élveznek a lengyel, a magyar és az ukrán írók csoportjai is. Jelenkori művészeteink közül a csehszlovákiai irodalom válik a legnagyobb mértékben egyre ismertebbé nemzetközi viszonylatban is. Mélységes és valóban testvéri érdeklődést tanúsít irántunk a Szovjetunió, sőt százezres példányszámokban jelent meg jelenkori irodalmunk számos alkotása, mégpedig nemcsak orosz nyelven, hanem ukrán, grúz, örmény, lett, litván, tádzsik fordításban és más szovjet nemzetek nyelvén is. Könyveinket a népi Kínában és Mongoliában, sőt Japánban is kiadják. Tucatszámra jelennek meg a cseh írók művei Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában és a Német Demokratikus Köztársaságban. Színmüveinkkel, noha drámairodalmunkban csak első fecskéknek tekintjük őket, ma találkozhatunk a moszkvai, leningrádi, varsói és berlini színpadokon. Nagy nemzetközi jelentőségre tett szert Nezvalnak a Nemzetközi Békedíjjal kitüntetett műve, „A béke dala", amely ma már orosz, francia, angol, német és más fordításokban is olvasható. Tudom, hogy a kongresszus szónoki emelvénye nem a dicsekvés helye, de úgy vélem, igazságos, hogy tájékoztatásul megemlékezem ezekről a tényekről, különösen azért, mert sajtónk nyilván attól tartva, hogy ne gyarapítsa túlságosan egyes íróink dicsőítését (és ez alól a Literárni Noviny sem kivétel), nemzeti irodalmunk e sikereiről olyan bölcsen hallgat, mint a potyká a mély vízben. De nem is azért léptem a szónoki emelvényre, hogy babérkoszorút lobogtassak irodalmunk fölött. Elsősorban meg kell látnunk és jóvá kell tennünk hibáinkat, melyeknek száma bizony nem csekély. Novotný elvtárs beszámolójában lelkünkre kötötte, hogy harcoljunk a valóság mélyreható és igaz ábrázolásáért. Ez a harc szorosan összefügg azzal, hogy az írók mélyrehatóan, közvetlenül és rendszeresen megismerjék népünk életét. Nem valamiféle turista kirándulásokról van szó „az életbe", hanem eleven, harcos részvételről népünk életében, minden törekvésében és minden harcában. Az író, a kritikus vagy a közíró érezze magát aktív közéleti dolgozónak, aki szükségét érzi annak, hogy közvetlenül beavatkozzék az életbe, az élet elevenjébe és necsak cifrázza a már megfogalmazott politikai tételeket. Finom érzékkel fel kell ismernünk életünk sarjadó, új hajtásait, fel kell fognunk értelmüket, fel kell tárnunk ezeknek a pozitív és minőségileg új jelenségeknek a lényegét, bár „statisztikailag" még ritkán találhatók, harcolva érvényre kell juttatni őket a régi ellen — ebben áll az író merészségének lényege, amely szorosan összefügg az író mesterségével. Irodalmunk a szó legjobb értelmében politikus és pártos lesz, ha a párt benne nemcsak politikájának igazolását találja meg, hanem ezen felül kezdeményezéseket is és alapos, igaz értesüléseket nyer belőle új társadalmi valóságainkról. A szocialista realizmus, amelyet alkotó módon el akarunk sajátítani, egyben kifejezésre juttatja szocialista hitünket az emberben, az ember képességében, hogy új életet tud teremteni, megismervén az emberiség történelmi fejlődésének objektív törvényeit. Manapság az író szempontjából nem lehet rosszabb, mintha ott áll újjászülető, átalakuló életünk előtt, de nem érti meg, mi történik, rövidlátón vagy vakon mered a semmibe. Egyszer már végre le kell bontanunk a papírsáncokat, amelyek gyakran körülvesznek bennünket, meg kell szabadulni a kispolgári életrendtől, amely gyakran elhatalmasodik rajtunk és mélységes életismeretet, élettapasztalatot kell szereznünk nem valami kényelmes, de az egyetlen hatásos módon: tevékeny részvétellel a nép életében és harcaiban. Az idei választások előtt az Irószövétség több mint ezer irodalmi vitát rendezett a köztársaság minden részében. Voltak egyes elvtársak, akik kezdetben riadoztak, nem mertek fejest ugrani az élet sebes sodrású vizébe. Voltak bizonyára olyanok is köztük, akik tulajdonképpen először álltak munkás, vagy paraszthallgatóság előtt, hogy megvitassák velük életünk központi kérdéseit. De valamennyien örömmel eltelten tértek vissza, boldogak voltak, mert annyi eleven, ihlető, sőt lelkesítő ténnyel és emberrel találkoztak. Ez még csak a kezdete az írók állampolgári aktivitásának, amelyre vágyunk, de kezdetnek nem rossz. Egyik első jelensége annak, hogy helyesen értelmezzük a népiséget, amelyről több mint 100 évvel ezelőtt Dobroljubov így írt: nemcsak ismerjük, hanem .mélyrehatóan és erősen, személyesen át is érezzük, át is éljük ezt az életet, legyünk vérrokonai az embereknek, lássunk az ö szemükkel, gondolkozzunk az ö agyukkal, akarjunk az ö akaratukkal; benne kell élnünk testükben és lelkükben." Ha az író így azonosul a dolgozó nép gondolkozásával, érdekeivel és vágyaival, úgy valóban népi író lesz, a művész állásfoglalását és az ábrázolás értékelését áthatja a nép gondolkozása és érzése. Söpörjük ki nemcsak irodalmunkból, hanem egész kultúrális életünkből is a hamisan értelmezett „népiességet", amely hajbókolna a kispolgári ízlés csökevényei előtt, kikerülné mai életünk problémáit és témáit, azzal mentegetődzve, hogy túlságosan politikusak és hogy „a politika nem szórakoztatja az embereket" — és amely „népiesség" ennek fejében hamis, édeskés érzelgösséggel, sikamlós és ba-1 nális tréfákkal szolgálna a népnek, vagy a „szatira" örvén alantas és pimasz pletykáikat terjesztene. Ugyanez érvényes szatíránkra is. Több olyan szatíra kell, amely a nép nevében, havličeki éllel küzd minden ellen, ami ellenséges és elavult. De félre az olyan szatírával, amely egyáltalában nem érdemli meg a szatíra nevet és amely a dolgozó nép érdekeinek ellenére, sőt néha az osztályellenség szempontjából kispolgári módon csipkelődik, ingerli a becsületes dolgozókat, lebecs. mérli a pártot vagy népi demokratikus államrendünket, vagy amely ízetlen bohóckodássá fajul. Azaz igazi szatira, amelyetáthat népi humorunk és tréfáink szelleme. Havliček, Neruda, és Hašek szelleme, mindig csak a társadalmi igazság oldalán állt és állhat, annak az igazságnak az oldalán, amelynek hordozója a dolgozó nép volt és lesz. Meg vagyok győződve róla, hogy éppen íróink, akiknek soraiban nem kevés a kimondottan szatirikus tehetség, alkotómunkájukkal győzelemre viszik a haladó szatíra felvirágoztatásáért vivott harcot és kiirtják a gyomot, amely egyes esztrádákon és más helyütt elburjánzott. . Végezetül engedjenek meg, elvtársak még egy megjegyzést. Mi, írók büszkék vagyunk arra, hogy első és legfőbb olvasónk a munkásosztály és a dolgozó nép. Űj, tízezres és százezres példányszámú kiadványaink titka abban rejlik hogy manapság majdnem minden munkáslakásban megtaláljuk a könyvespolcot, vagy a könyvszekrényt, hogy a munkások a könyvet nemcsak olvassák, hanem rendszeresen gyűjtik és vásárolják is. Emlékszem, milyen boldog megrendüléssel vette tudomásul ezt a tényt Pablo Neruda, a nagy amerikai költő, amikor néhány évvel ezelőtt kíséretünkben meglátogatta Solidaritában a munkások lakását. Szépirodalmunk e tömeges elterjedése nagy lehetőségeket nyújt arra, hogy a jó regényt, verseskötetet, vagy drámát egyben a politikai tömegpropaganda hathatós eszközének is tekintsük, amelynek hatása éppen abban áll, hogy megindítja, lelkesíti az emberek lelkét és szívét, felgyújtja és megerősíti nemes érzéseit és vágyait. Elméletileg ez világos, hisz magunk előtt látjuk a szovjet irodalom ékesszóló és megragadó példáját. Bármennyire is szeretem nemzeti irodalmunkat, természetesen nem mérhetem ég nem is akarom a világ első irodaimáihoz, a szovjet irodalomhoz mérni. De nálunk is születik évente néhány mü, amely kiválóan teljesítheti a fentebb említett feladatot. Miért becsülik le egyes funkcionáriusaink az irodalom e szerepét? Azt mondják, nem becsülik le? Hát akkor miért nem olvasnak? Írói vitáink alkalmával gyakran előfordul, hogy számos munkás és egyszerű párttag szólal fel, akik igen alapos ismerettel és beavatottsággal beszélnek az irodalmi müvekről. De találkozunk ugyanakkor különféle funkcionáriusokkal is, akik megnyitják az ülést, hivatalosan üdvözlik a szerzőt, de még a nevét se tudják helyesen kimondani és könyvéről árva fogalmuk sincs. Egyes vezető funkcionáriusokkal folytatott beszélgetéseink során is megállapítottam, hogy csak elenyésző vagy semmiféle elképzelésük sincs irodalmunkról, új müveinkről. Megértem, az elvtársaknak sok a munkája és távolról sem akarok pártfunkcionáriu. sokból irodalmi szakértőket, esztétákat nevelni. De ha az irodalmat céltudatosan a tömegek nevelésére és átnevelésére akarjuk felhasználni, ha dolgozni akarunk a könyvvel, úgy munkánk eszközét megfelelően ismernünk is kell. Bocsássák meg nekem ezt a néhány őszinte szót. Mi írók minden erőnket megfeszítjük, hogy drága népünket, pártunkat egyre jobb müvekkel ajándékozzuk meg, hogy * tevékenyen hozzájáruljunk nemzeti felvirágzásunk gyönyörű távlatainak valóraváltásához, amelyekről e kongresszuson Nov/otný és Široký elvtársak beszéltek. Önök, pártfunkcionáriusok és pártmunkások, nyújtsanak nekünk segítő kezet abban, hogy minden jól megírt és kiadott könyv vagy színmű, amely mai életünkről, hőseinkről szól, tömegpropagandánk minél hathatósabb és minél jobban kihasznált eszközévé váljon a népünk boldogságáért vivott harcban.