Uj Szó, 1954. április (7. évfolyam, 79-104.szám)

1954-04-11 / 88. szám, vasárnap

UJSZO 1954. április 11. 1 A én erőm a párlom ereje r Egy török közmondás a következő szavakkal jellemzi, mennyire rettegnek a nép vérén élősködő, a hatalmat bitorló piócák igazságtól: „Mondj igazat — s kilenc faluból is kikergetnek." Egy haladó török költő ehhez hozzáfűzte: „De van tizedik falu ia. ' Éljen a tizedik falu!" Názim Hikmet, a török nép nagy költője, a párt • egyszerű katonájaként kora ifjúságától kezdve harcolt elnyomott népéért, a török dolgozó ember igazságáért. És amikor a világ haladó erői rákénysze. ritették a népellenes török kormányt, lrogy a nagybeteg költőt szabadon bocsássa, orgyilkosokat béreltek fel, hogy elnémítsák a harcost, aki minden szavával a békéért, az igazságért küzd. De Názim Hikmet megtalálta a „tizedik falut"! Elmenekült az országból, amelyet az imperialisták zsoldjában álló bitorlók egyetlen nagy börtönné változtattak és a szabad világban küzd tovább verseivel a haladásért, a békéért, népe szabadságáért. A fordító számára mindig nagy élmény, ha találkozik a költővel, akinek verseit átülteti n,épe nyelvére. Hosszú hónapokon keresztül foglalkoztam Názim Hikmet verseivel és belőlük kikerekedett előttem az ember, a becsületes, népét szerető, harcos költő képe. Most itt ülünk egymás mellett és minden szava, mozdulata, szemének me. leg pillantása még jobban elmélyíti, elevenné teszi a bennem élő képet. Mindnyájan úgy érezzük, már évek óta ismerjük öt, nincs köztünk semmi feszélyezettség, csak őszinte, elvtársi barátság. Fiatal ember Názim Hikmet, hiába beszélnek arról az árulkodó életrajzi adatok, hogy már túllépte a hatodik évtized küszöbét. Nem törte meg a börtön, a betegség. Minden szava tántoríthatatlan, optimizmust sugároz és az élet szeretetét. Az irodalom küldetéséről beszél: — Mi írók és költők azért írunk, dolgozunk, hogy olvassák a könyveinket. Minden munkánk hiábavaló, ha nem olvassák a könyveinket, ha nem nevelhetjük a tömegeket. De csak akkor olvassák el verseinket, regényeinket, ha emberekről írunk, élő emberekről, igazán és emberi hangon. Véleményem szerint ez az Igazi pártosság. Tegyük emberivé irodalmunkat, olyanná, hogy a dolgozó ember magára Ismerjen benne, lássa, hogy müveinkkel érte harcolunk. I Felvetődik a kérdés, ml a véleménye a nálunk a

z utóbbi időkben annyira divatba jött pesszimista, bánatos versekről. Názim Hikmet mosolyogva mondja: — A költőnek joga van a pesszimizmusra, a szomorúságra. De mindenesetre nagy fényűzés, ha ezt a jogát gyakorlatilag is érvényesiti, abban a társadalomban, amelynek minden oka megvan az optimizmusra. Nem mondom, én is írtam verseket, amelyekben a szomorúság, a kétségbeesés szólalt meg. Költeményeimben mindig becsületes akartam maradni, őszintén akartam szólni érzelmeimről. 1933-ban halálra ítéltek. Másfél évig vártam a börtönben, hogy mikor hajtják végre az ítéletet. Néha nagyon, nagyon szomorú voltam. Vannak verseim, amelyekben megírtam ezt az érzést. Hisz hazámban oly sokan vannak, akiket elítéltek, akik reményüket vesztve várják a börtönben a halált. Ha erőt vesz rajtuk a kétségbeesés, tudják meg verseimből, hogy ez az érzés nem szégyen, úrrá lett előttük máson is, aki hozzájuk hasonlóan szerette az életét. Kalandregénybe is beillenék Názim Hikmet menekülésének története. Amikor 1950 július 17-én szabadon bocsátották a börtönből, két hónapig nyugodtan élt feleségével, akivel kiszabadulása után lépett házasságra. Ekkor azonban az elvtársak értesítették, hogy a kormány merényletet tervez ellene — amerikai módra, autókkal. Kezdetben nem akart hitelt adni ezeknek a híreknek. Egy este feleségével sétálni indult. A város utcái keskenyek, két jármű alig fér el bennük egymás mellett. Egyszerre csak az utca mindkét végén egy-egy autó bukkant fel, leoltott lámpákkal. Kitérni nem lehetett előttük. A költő életét csak feleségének lélekjelenléte mentette meg, aki hirtelen lerántotta őt a földre, az egyik ház tövébe. Néhány nap múlva egy volt fogolytársa kereste fel odahaza, felajánlotta neki, hogy átszökteti a határon. Názim Hikmet nem adott hitelt neki, igaza is volt, mert később kiderült, hogy a kormány provokációjáról volt szó. Erre a költöt behívták katonai szolgálatra, noha már elmúlt ötvenéves és súlyos szívbajban szenved. A párt ekkor utasította, hogy meg kell szöknie Törökországból. — A házat, amelyben laktam, — meséli Názim Hikmet, — hét rendőr őrizte. Valahányszor sétálni mentem, négyen követtek, három kopó ott maradt őrködni. Egy viharos estén sikerült mégis észrevétlenül kijutnom a házból. Elhatároztam, mindent megkockáztatok. Szökésem esetére gondoskodtunk egy kis motorcsónakról, amolyan kfs, partmenti sétahajókázásra alkalmas járműről. Negyvenkilométeres sebességgel haladhatott óránként. Benzinkészlet volt benne, fegyvert is vittem magammal. A dühöngő szélben eszeveszett kísérlet volt ezzel a „dióhéjjal tengerre szállni, de csendes időben biztosan észrevettek volna a part mentén cirkáló katonai naszádok, most pedig, ha valamelyik ki is merészkedett/ volna a vízrte, az embermagasságnyinál nagyobb hullámok eltakarták előle. Már beköszöntött az éjtszaka, amikor elindultam. Tíz óra hosszat kemény harcot vívtam a Fekete-tengerrel. Tudtam, el kell érrsm a baráti partokat. Térképem, iránytűm volt, de nem sok hasznát vettem a sötét éjtszakában, a viharos tengeren. Hajnaltájban leállt a motor. A hullámok hánytak.vetettek, míg végre megpillantottam egy hajót. Kendőt lengettem, a kapitány felém kormányozta a hajót, nyilván hajótöröttnek tartott. Kérdésére a nevemet mondtam meg neki, más nem jutott az eszembe. Egyszeriben lebocsátottak egy nagy mentőcsónakot. A motorost sorsára hagytuk, én a hajó fedélzetére mentem. A kapitány kajütjébe lépve megdöbbenten álltam meg: a helyiség falát az én arcképem díszítette. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt ez. Hisz hazámban ismertnevű költő voltam, falvakban, városokban egyaránt tudták, ki vagyok. De sohasem számítottam rá, hogy más népek fiai is Ismernek és szeretnek. — A másik megrázó élmény, — (folytatja a költő, — egy romániai faluban ért. Megérkezve az országba, meglátogattam egy szövetkezeti falut. A parasztok éljenzéesel fogadtak. Nem tudtam mire vélni a dolgot és megkérdeztem a kísérőmet, miért éljeneznek. „Hogyne éljeneznének," válaszolta. „hisz harcba szálltak érted a török kormánnyal, határozatot küldtek Ankarába, hogy bocsássanak szabadon. Harcoltak érted és most boldogak, hogy harcuk nem volt hiába." Azóta érzem, I milyen nagy felelősség nehezedik ; rám. Mindig pártom és népem egyí szerű katonája voltam. Nehéz és kemény feladatokat oldottam meg, illegális nyomdát rendeztem be és a könyörtelen terror ellenére harcra buzdítottam, lelkesítettem a népet. De most még ennél is sokkal nagyobb feladat, sokkal nehezebb fe. lelősség terhel. Az egész világ dolgozóinak képviselője lettem, az ö szószólójuk abban a harcban, amelyet a békéért, minden nép szabadságáért vívnak. Méltó képviselője ennek a világraszóló küzdelemnek Názim Hikmet. És az emberek is hivatott szó. szólójukat, barátjukat látják benne. — Tucatszámra kapom naponta a leveleket, — mondja, — és menynyi őszinte érzés, bizalom sugárzik belőlük! Kevéssel azután, hogy megérkeztem a Szovjetunióba, Kis borítékot kézbesített címemre a posta. A borítékban elsárgult fénykép volt, látszott, hogy valaki sokáig viselte a szíve fölött. A fénykép mellett néhány sor írás: „A fiam volt. Moszkva védelmében e3ett el, a város előtt, amelyről te írtad, hegy az élet városa. Ez az utolsó fényképe. Legyen a tied." Megrázó, rettenetes élmény volt számomra ez a levél. De — mint sokezer más — új erőt, új lelkesedést adott. Belőlük értettem meg: az én erőm a pártom ereje, annak a mindent átfogó szolidaritásnak az ereje, ámenét a / kommunisták kovácsoltak világszerte. •Igaz embert ismertünk meg Názim Hikmetben. Búcsúzáskor megöleltük, megcsókoltuk, egymást. — Boldog emberek vagytok, — mondta kezemet fogva. — mert szabad hazában éltek. Más népek is szeretik hazájukat, de országuk nem szabad. Erre gondoljatok, hogy tudjátok, milyen nehéz rabnak lenni. Elköszön. Egyenes, kemény tartással megy el. Akaratlanul is eszembe jut egyik legszebb verse, ,,A haladó ember": „Fejét felszegi, vörös nyakkendőjét a szél lengeti. Lépte lassú, nehéz, de meg nem torpan, — megy s előre néz ... Tóth Tibor Muszorgszkij„Borisz Godunov

6

6 című zenedráma j ának díszbemutatója a bratislavai Nemzeti Színházban A bratislavai Nemzeti Színház pénteken ünnepélyesen bemutatta M. P Muszorgszkij „Borisz Godunov" című nagy orosz nemzeti operáját, 3melyet Nyikolaj Szeverjanovics Dombrovszkij, a moszkvai Nagy Színház rendezője, a kiválj szovjet művész újonnan rendezett. A „Borisz Godunov" nagy sikerrel bemutatott előadása a szlovák művészek és a szovjet rendezés kiváló képviselője alkotó és kitartó együttműködésének eredménye. Dombrovszkij két évvel ezelőtt az „Anyegin" rendezésekor ugyanilyen művészi érzéssel mutatott irányt a szlovák operának a szocialista realizmus felé. A „Borisz Godunov" rendezésével a színművészet valamennyi ágában szüárdítja a szocialista rea lizmus talaját. Az ünnepi bemutatón jelen vol. tak Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának a KB április 8. és 9-i bratislavai ülésén részt vett tagjai Karol Bacilekkel, Szlovákia Kommunista Pártja KB első titkárával az élen, a Szlo. vák Nemzeti Tanács tagjai, František Kubainak, az SzNT elnökének és a Szlovák Nemzeti Arcvonal Köz. ponti Akcióbizottsága főtitkárának vezetésével, a Megbízottak Testületének tagjai, elnöküknek, Rudolf Strechajnak vezetésévei. A díszpáholyban helyet foglalt V. D. Karjakin.' a Szovjetunió bratislavai fő. konzula és a bratislavai diplomáciai testület képviselői. Muszorgszkij halhatatlan zene drámáját az előadás előtt Ivan Teren, a Nemzeti Színház igazga tója, ismertette, aki egyúttal kö szönetet mondott Dombrovszkij szovjet rendezőnek majdnem kéthónapos áldozatkész munkásságáért. 'A zenekart Tibor Freäo.a Nemzeti Színház operaegyüttesének vezetője vezényelte. A rendkívül hatásos, szemet gyönyörködtető díszleteket Ladislav Vychodil, államdíjas képzőművész tervezte. A rendezés azonos a „Borisz Godunov"nak, a moszkvai Nagy Színházban bemu tátott előadásával. Lényege abban van, hogy visszatér Muszorgszkij eredeti elgondolásához, hogy a zenedráma főszereplője a nép. A címszerepet Frantiáek Zvarík éne. kelte. A bemutató első szereposztásában Nina Hazuohová, Mária Kišoňová Hubová, dr. Janko Blaho, V. Nouzovský, dr. Gustáv Papp, D. Gabajová, Oľga Hanáková. Fr í Šubert énekelték a szerepeket A második kép utáni szünetben Rudolf Strechaj. a Megbízottak Testületének elnöke, fogadta Dombrovszkij rendezőt és köszönetét fejezte ki neki operamüveszetiink művészi tökéletesítéséDen elért gyö. nyörü sikereiért. QflAzim ^ikvnet owSei Néhány napja hazánkba érkezett Názim Hikmet, a békeharcos nagy török költő Neve egybeforrt az elnyomott népeknek a szabadságért, a társadalmi igazságért, az emberhez méltó életért folytatott harcával. Az egész világ haladó erői féltő szeretettel követték hősi küzdelmét, amelyet a török reakció által hosszú fogságra ítélt költő folytatott a börtönben rabtartói ellen. A török kormány a világ közvéleményének nyomására 1950, július 17-é

n szabadon bocsátottá a költőt Ňázim Hikmet azóta a Szovjetunióban él és verseivel tevékeny részt vesz a világ népeinek békeharcában. , Názim Hikmet szlovákiai látogatása alkalmával közöljük a költő néhány versének magyar fordítását. Názim Hikmet válogatott verseit a közeljövőben adja ki a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. TALÁN Talán egy reggelen mielőtt felvirrad a győzelem, a hídfő oszlopán szél himbálja testem, s hosszan elnyúló árnyékom a kövezetre vetem. Talán a győzelem életben talál: fehérszakállú öregember leszek már, * mikor e napot ünnepelem .., S ha megérem egészségben az utolsó csaták napjának alkonyát, ünnep estéjén egy szűk utcában, a város pereméin megállok, » hátam a falnak vetem s hegedülni fogok az öregeknek, kik megmaradtak velem. Köröttem kigyúlnak az éj merengő •«• virrasztó fényei, s dübörögnek az új dalokat zengő új emberek léptei 1930. • • "*] A VILÁG, BARÁTAIM, ELLENSÉGEIM, TE ÉS A FÖLD Boldog vagyok, hogy a világra jöttem. Szeretem földjét, fényét, harcát és kenyerét, Pontosan ismerem sugarát, tengelyét s keringése a nap körül sem titok előttem. A földet mégis mérhetetlen nagynak látom. Be akarom járni a világot, gyönyörködni üj halakban, gyümölcsökben, csillagokban! Európáról csak könyveket képeket ismerek s nem kaptam még levelet, , melyen Ázsiáról mesélnek furcsa kék bélyegek. A szomszéd szatócs Newyorkban mint én, éppoly ismeretlen. S mégis « Kínától Hispániáig, Afrikától Alaszkáig minden mérföldön, minden kilométeren mennyi barátom van s mennyi ellenségem! Barátaim, kikkel tán sose találkozom, dc szabadságomért, kenyeremért, vágyaimért meghalni készek. Ellenségeim, kik véremet szomjazzák s vérüket szomjazom. Erős vagyok, mert a földön nem vagyok magam. A világ s az ember nem titok Szivemnek, nem talán elpirmnek. Ebben a harcban erős szívvel, bátran léptem csatasorba. S nem elégszem meg véled és a földdel, mert kívül estek a harc vonalán. Bár a föld szép és meleg s te a legszebb vagj nekem. • • • A MI VÁGYUNK Ázsia szívéből jött vágtató paripa, nyurga fejét hosszan a hűs tengerbe nyújtja — ez a mi országunk. Teste véres, szája habos, sebes minden tagja, dús selyemszőnyegként díszlik a fű rajta — poklunk e föld és mennyországunk. Zárják be a mult kapuját, többé ki ne nyissák! Emberek az embert többé ne szolgálják — ez a kívánságunk. Élni! Szabadon, mint a réti virág, testvériesen, mint az erdei fák — ez a mi vágyunk! Dr B'askovics József nyersfordítása alapján török eredetiből fordította Tóth Tibor V