Uj Szó, 1954. április (7. évfolyam, 79-104.szám)

1954-04-27 / 101. szám, kedd

146 Ml SZ

O 1954. április 25. A Magyar Országos Béketan ács távirata a g-enfi értekezlethez A Magyar Országos Béketanács táviratot intézett a hétfőn kezdődött genfi értekezlet részvevőihez. A távirat így hangzik: ,.A békét akaró magyar nép nevében köszöntjük az öt nagyhatalom és más érdekelt államok most kezdődő tanácskozását. A magyar nép — a világ békeszerető nemzeteinek sorában — reménységgel és várakozással figyeli az önök munkáját. A berlini értekezlet megmutatta, hogy a tárgyalások útja olyan út, amelyen járva meg lehet oldani nemzetközi ellentéteket; egész szívünkből kívánjuk, hogy Genf újabb jelentős előrehaladás legyen ezen az útonBár európai nép vagyunk, nem közömbös számunkra, hogy a világ bármely pontján veszélyeztetett-e a béke. Ezért óhajtjuk, hegy megoldódjanak az általános távolkeleti koreai béke, a vietnami tűzszünet kérdései. A genfi értekezlettől népünk azt várja, hogy további eredményeket hozzon a békés együttműködésben, a vitás kérdések tárgyalások útján való megoldásában. Arra kérjük önöket: hatalmas felelősségük tu datában kövessenek el mindent a béke biztosítására, hogy népünk s a földkerekség minden népe bizalommal tekintsen a jövő felé. A Magyar Országos Béketanácshoz naponta számos távirat érkezik a magyar dolgozóktól, az ország minden részéből. A dolgozók távirataikban a konferencia iránti nagy érdeklődésükről beszélnek, melegen üdvözlik és egyetértenek a magyar kormánynak azzal a ha tározatával, hogy hajlandó részt venni az európai kollektív biztonbiztonság, az általános leszerelés, a ! s ágról szóló szerződésben. A svájci sajtó a genfi értekezletről Számos svájci lap a genfi értekezlettel kapcsolatos kommentárjaiban kiemeü annak a ténynek jelentőségét, hogy ezen a nagy nemzetközi értekezleten részt vesz a Kínai Népköztársaság. A lapok rámutatnak, hogy a Kinai Népköztársaság részvéteiének kétségtelenül nagy befolyása lesz az értekezlet lefolyására. „Már maga az a tény, hogy a Kínt: Népköztársaság külügyminisztere Mzös asztalhoz ül le a nagyhatalmak képviselőivel — írja a Basler Nachrichten című lap — ezt az értekezletet konkrét eredményeitől függetlenül történelmi eseménnyé teszi. A keletázsiai problémák megoldására Kína részvétele nélkül nem volna semilyen kilátás" — hangsúlyozza a lap. A francia minisztertanács rendkívüli ülése A Laniel-kormány rendkívüli minisztertanácsot tartott. A

z erről közzétett közlemény szűkszavúan csak a következő megállapításokra szorítkozik: Bidault külügyminiszter ismertette a genfi értekezlet előkészítő munkáját. A minisztertanács jóváhagyólag tudomásul vette a francia küldöttség által a genfi értekezleten elfoglalandó ál'áspontot, valamint a küldöttség vezetője részéről az indokínai béke helyreállítására követendő politikát, amely teljesen összhangban van Laniel miniszterelnöknek a nemzetgyűlés által is jóváhagyott nyilatkozatával. Francig politikai körökben rámutatnak arra, hogy a minisztertanács üléséről kiadott közleményben használt kifejezések bizonytalansága és ködössége arra enged következtetni, hogy a Bidault külügyminiszternek adott felhatalmazás egyet jelent az Indokínával kapcsolatos eddigi politika folytatásával. Emilé Hugues tájékoztatásügyi államtitkár elzárkózott attól, hogy az újságírók előtt akárcsak a legkisebb mértékben is pontosabban világítsa meg a hivatalos közlemény tartalmát. Hugues csak annyit fűzött a hivatalos közleményhez, hogy Bidault külügyminisztert elkíséri Maurice Schuman külügyi államtitkár, továbbá Marc Jacquet, a „társállamok" államtitkára és a francia külügyminisztérium több magasrangú tisztviselője. Az Izvesztyija az »Entente Cordiale < 50. évfordulójáról Az Izvesztyija cikket közöl „Megfigyelő" tollából az Entente Cordiale néven ismert háborús csoportosulás megalakításának 50. évfordulója alkalmából rendezett nyugati sajtókampányról, amelynek — mint a cikkíró megállapítja — az a célja, hogy Nyugat-Európa közvéleményének figyelmét eltereljék azokról a halasztást nem tűrő kérdésekről, amelyeknek gyors megoldása elősegítheti a nemzetközi feszültség enyhülését. „Ennek a kampánynak kezdeményezői — az Egyesült Államok uralkodó körei — mindenáron olyan lélektani helyzetet akarnak teremteni Nyugat-Európában, hogy Franciaországot könnyűszerrel rákényszerítsék ama szerződés ratifikálására, amely utat nyit Nyugat-Németországban az agresszív fegyveres erők legális feltámasztásához," — irja „Megfigyelő" az Izvesztyijában. Majd rámutat arra, hogy ez a törekvés magyarázza meg, miért nem merték az Entente Cordiale 50. évfordulójának megünneplésével kapcsolatban rendezett hűhó szervezői még az első világháború történetét sem tárgyilagosan megvilágítani s szándékosan hallgatnak arról, hogy Oroszország és az orosz csapatok milyen nagy mértékben járultak hozzá a német hordák szétzúzásához ebben a háborúban. A cikkíró ezzel kapcsolatban ismert történeti tényekre hivatkozik, amelyeknek alapján leszögezi, hogy az 1914— 1918. évi háborúban Németország katonai vereségét a háború egész menete készítette elő s a közös ellenség legyőzésében döntő jelentősége volt a nyugati és keleti arcvonal tevékeny kölcsönhatásának, többek között az orosz csapatok aktív tevékenységének a háború legválságosabb pillanataiban. Az első világháború története egyes lényeges tényeinek elhallgatása, így Oroszország szerepének lebecsülése, amely abban az időben társadalmi rendjében nem különbözött a nyugati hatalmaktól, csak azért szükséges, hogy ne említsék az alapvető célt, amiért az entente ot megalakították: az imperialista Németország elleni harcot. Ezzel is az a céljuk, hogy eltitkolják az európai közvélemény előtt azt a veszélyt, amelyet az „európai védelmi közösség" és a német militarizmus feltámasztására irányuló amerikai politika jelent az európai béke szempontjából. Ezzel szemben az európai kollektív biztonsági szerződésre tett szovjet javaslat, az egymással szembenálló államok háborús csoportosulásainak megteremtésére irányuló politika helyett az összes európai államok közötti hatékony együttműködés politikáját tűzi ki célul a béke fenntartása érdekében. Valamennyi nagy és kis európai állam ilyen együttműködése, függetlenül társadalmi rendszerüktől, lehetővé tenné olyan helyzet elkerülését, amelyben Európa időszakonként pusztító háborúba sodródnék, amiről a legutóbbi száz év tanúskodik, többek között az Entente Cordiale tapasztalata is. Szovjet jegyzék az ausztráliai kormány provokációinak ügyében A. A. Gromiko. a Szovjetunió külügyminiszterének első helyettese április 23-án fogadta B. K. Hrill urat, Ausztrália ideiglenes ügyvivőjét, és a szovjet kormány következő tartalmú jegyzékét nyújtotta át neki: „V. M. Petrov, a Szovjetunió ausztráliai nagykövetségének harmadtit'kára, aki a nagykövetségen konzuli és gazdasági feladatokat végzett, április 3-án szolgálati megbízással Canberlyből Sydney-be utazott. V. M. Petrov nem tért vissza a nagykövetség reÁprilis 7-én a nagykövetség felkérte Ausztrália külügyminisztériumát, tegyenek intézkedéseket Petrov felkutatására. Bár a nagykövetség többízben érdeklődött, a minisztérium majdnem egy hétig nem válaszolt a nagykövetség megkereséseire. A Petrov eltűnésével kapcsolatos gondos vizsgálat megállapította, hogy Petrov csalárd módon nagyösszegű állami pénzt tulajdonított el, tehát közönséges bűncselekményt követett el. Ausztrália kormánya mindez ideig nem teljesítette a nagykövetség szóban elhangzott, majd április 21-én jegyzékben megerősített követelését, hogy Petrovot mint közönséges bű nözőt tartóztassák le és adják át a nagykövetségnek. Az ausztráliai hatóságok egyidejű leg széleskörű rágalomhadjáratot indítottak az ausztráliai szovjet nagykövetség ellen, és politikai emigránsnak nyilvánították Petrovot.Ezzel kapcsolatban bizonyos' okmányokra hivatkoztak, amelyeket Petrov — mint mondották — átadott. Ezek csak hamisítványok lehettek, amelyeket a szovjet-ausztráliai kapcsolatok megrontásában érdekelt személyek megbízásából készítettek. Mi több. az ausztráliai hatóságok több lépést tettek, amelynek célja a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok további rontása és az, hogy a Szov> jetunió ausztráliai diplomáciai képviseletének normális működése lehetetlenné váljék. így az ausztráliai hatóságok lépéseket tettek, hogy megszervezzék Petrov feleségének elrablását. Petrov felesége haza akart utazni a Szovjetunióba. A dolog odáig fajult, hogy J. A. Petrova elutazása előtti napon az ausztráliai lapokban a többi között a „Sunday Telegraph"-ban olyan közlemény jelent meg, amelyből kitűnt hogy az ausztráliai hatóságok intézkedéseket tesznek, hogy erőszakkal Ausztráliában tartsák Petrovát. A továbbiakban a jegyzék tényeket sorol fel, amelyek bizonyítják, hogy az asztráliai kormány Pétrova április 19-i erőszakos elrablásának tervét előre kidolgozta. A jegyzék a továbbiakban megállapítja: A provokációs lárma, amit az ausztráliai kormány a közönséges bűnöző Petrov körül keltett, Petrovának, az ausztráliai szovjet nagykövetség munkatársának ausztráliai hatóságok által történt elrablása, a szovjet diplomaták és a szovjet diplomáciai futárok megtámadása, valamint az a tény, hogy az ausztráliai rendőrség megmotozta a diplomáciai futárokat — a motozást méghozzá a fizikai erőszak alkalmazásával hajtották végre — a nemzetközi jog általános elismert szabályainak legdurvább megsértése, amely megengedhetetlen az államok közti rendes diplomáciai viszonyban. A Szovjetunió kormánya ezzel kapcsolatban határozottan tiltakozik az említett jogsértések miatt, amelyekért teljes mértékben az ausztráliai kormányra hárul a felelősség. A szovjet kormány továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az ausztráliai hatóságok haladéktalanul adják át aszovjet kormánynak a közönséges bűnöző Petrovot, juttassák vissza Pet rovát, a nagykövetség elrabolt munkatársát és a fentemlített erőszakos cselekményekben bűnösöket szigorúan büntessék meg. /A szovjet kormány megállapítja, hogy az ausztráliai kormány ilyenfajta lépései összeegyeztethetetlenek a nemzetközi kapcsolatok elemi követelményeivel, olyan helyzetet teremtenek, amely nemcsak a szovjet nagykövetség normális diplomáciai működésének lehetőségét zárja ki, hanem a nagykövetség személyzetének személyes biztonságát is veszélyezteti. A szovjet kormány ilyen körülmények között elhatározta, hogy haladéktalanul visszahívja ausztráliai nagykövetét és a szovjet nagykövetség egész személyzetét. Kijelenti a szovjet' kormány azt is, hogy ilyen körülmények között lehetetlen az ausztráliai nagykövetség személyzetének további moszkvai tartózkodása." Ausztrália szovjetunióbeli ügyvivője kijelentette, hogy az említett jegyzéket haladéktalanul kormányához továbbítja. Átadták a Nemzetközi Sztálin-békedíjat Howard Fast amerikai írónak A newyorki MacAljin-szállóban átnyújtották „A népek közötti béke megszilárdításáért'' elnevezésű Nemzetközi Sztálin-békedíjat Howard Fastnak, a kiváló amerikai békeharcosnak és írónak. A szálló „kristály-termében" összegyűltek az amerikai haladó közélet képviselői — szakszervezeti funkcionáriusok, a newyorki békevédelmi szervezetek és bizottságok haladó társadalmi szervezetek és a sajtó képviselői. Lelkes tetszésnyilvánítás fogadta azoknak az üdvözlő táviratoknak felolvasását, amelyeket Szkobelcin akadémikus, a Nemzetközi Sztálin-békedíj Bizottság elnöke, a Szovjetunió Békebizottsáfa, a Szovjet Nők Antifasiszta Bizottsága és a Szovjet Ifjúság Antifasiszta Bizottsága, Tyichonov, Erenburg, Szurkov, Fagyejev, Tihonov, Leonov, Polevoj szovjet írók intéztek Howard Fasthoz. Skobelcin akadémikus távirata a többi között a következőket mondta: „Bizottságunk a világ különböző országainak képviselőiből áll, ezért a díj Önnek történt odaítélése kimagasló érdemeinek elismerését jelenti, nemcsak hazája népe előtt, hanem a világ más országainak népei előtt is. A díj odaítélésekor kifejezésre akartuk juttatni a nagy amerikai rfép iránt táplált baráti érzéseinket is. Népeink között nincsenek és nem is lehetnek semmiféle megoldhatatlan kérdések, békében és egyetértésben élhetünk." Dubois professzor részletesen méltatta Howard Fast békeharcos munkásságát, rámutatott meghurcolásának okaira. Dubois után Paul Robeson üdvözölte a megjelentek nevében a kitüntetett irót. Howard Fast záróbeszédében rámutatott arra, hogy a haladó gondolkozású amerikaiak kötelessége szét tenni a hazugságnak és a rágalomnak azt a szövevényét, amelyet a nemzetközi együttműködés ellenségei szőttek az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Tudatosan beszélek szövevényről, — mondotta Haward Fast — mert egyáltalán nem vasfüggöny, nem valami rettenetes kőfal és nem áthatolhatatlan sorompó választja el világunkat a szocializmus világától. Elmúlt az az idő, amikor ilyen elhatárolást lehetett tenni valahol a földön és ma még kevésbbé lehet elhatárolni egymástól a föld két nagy erejét. „Gyermekeink vannak és aggódunk gyermekeinkért, — folytatta Howard Fast — mivel az emberi élet ugyanannyira adósa a jövőnek, mint a múltnak. Mondhatjuk-e gyermekeinknek, hogy csak azért, mert a békéhez vezető út nehéz volt, beszüntettük a harcot a békéért és nekik örökül csak üszkös romokat hagytunk? Azt hiszem nem mondhatjuk! Harcolni fogunk a békéért és úgy vélem, megnverjük a béke csr'' iát, mert a béke kivívásával mindazt kivívjuk, amire valaha is +örekedett az emberiség. Ez nem egyszerű álom. Tudom, hogy itt, Amerikában, vannak rosszindulatú emberek, akik háborúról ábrándoznak és háborút készítenek elő. De ezek az emberek az emberiség életére és reményeire törnek. És nemcsak más országok népei, de az én országom népe is újból és újból kijelenti: „Nem akarunk háborút! Békében fogunk élni!" Az amerikai monopóliumok kaparintják meg az iráni olaj nagyobb részét Mint előző jelentések már közölték, a tőkésvilág legnagyobb olajmonopóliumainak képviselői között Londonban folyt hosszadalmas tárgyalások után megállapodás jött létre az iráni olajlelőhelyek kiaknázásával foglalkozó úgynevezett nemzetközi konzorcium létrehozásáról. A konzorcium nyolc olajtársaságból áll: öt amerikai, két angol és egy francia olajtársaságból. A sajtó értesülései szerint a konzorcium alaptőkéje 250 millió dollár. A most alakult konzorcium részvevői között megállapodás jött létre arra vonatkozóan is, hogy az iráni olajlelőhelyeket 1951-ig egyedül kiaknázó Angol-Iráni Olajtár* saságnak 400 millió dollár kárpótlást fizetnek ki a koncesszió elvesztéséért és az Angol-Iráni Olajtársaság vállalatainak államosításáért. A konzorcium létrehozása érdekében folyó mostani tárgyalások közvetlenül az iráni államcsíny után kezdődtek. Ez az államcsíny Moszadik kormányának megdöntésével járt. A szóbanforgó tárgyalások most befejezéshez közelednek. Április 11-én a konzorcium külön küldöttsége érkezett Teheránba Hardennek, a „Standard Oil Company of New Jersey" amerikai olajtársaság igazgatósági tagjának vezetésével. Iráni sajtójelentések szerint az új olajkonzorcium Teheránba érkezett küldöttsége lényegében azt javasolta, hogy az Angol-Iráni Olajtársaság koncessziójának államosítása előtt fennálló helyzetet állítsa vissza, csupán azzal a különbséggel, hogy az olajipari ügyeket az angolokkal együtt az amerikaiak intézik majd. Iránnak — a „Keihan" című teheráni lap szerint — húsz-harminc évre a konzorcium kezelésébe kell átadnia "az abadani olajfinomító müvet és a többi olajvállalatot. Iránnak olyan egyezményt ajánlanak, amely — mint nemrégiben a „The New-York Times" írja — „elismeri Iránt az olajforrások tulajdonosának, de az olaj kiaknázását és ennélfogva a nyereséget is az amerikai és angol tőkések és szakértők kezébe adja." A konzorcium által tett javaslatok — állapítja meg a „Moszavvar" című iráni lap — a legrosszabbak az iráni kormány elé terjesztett összes eddigi javaslatok közül. E javaslatok valóraváltása az államosítás megszüntetését és azt jelentené, hogy a külföldi tőkének lehetőséget nyújtanának arra, hogy beavatkozzék Irán belső ügyeibe éppúgy, mint ahogy félévszázadon i át az Angol-Iráni Olajtársaság tette. Az Egyesült Államok gazdasági nyomáshoz folyamodik annak érdekében, hogy azj iráni kormánynyal elfogadtassa' a konzorcium által kikötött összes feltételeket. A „Handemiha" című lap jelentése szerint Iránban olyan híreket terjesztenek, hogy Henderson amerikai nagykövet az iráni külügyminiszterrel történt legutóbbi találkozása során kijelentette, az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt további pénz-„segélyt" Iránnak, ha rendezik az olajkérdést Irán és a konzorcium között. Amíg az Angol-Iráni Olajtársasaság egyedül aknázta ki az iráni olajat, az angolok az Egyesült Államok előtt haladtak a közeikeleti olajkitermélésben, 1950-ben például az Iránban, Szaúdi-Arábiában, Irakban, Kuveitben és Katarban kitermelt 83.6 millió tonna olajból 46 millió tonna az angolokra és 36 millió tonna az amerikai társaságokra jutott. Az Angol-Iráni Olajtársaság iráni olajipari vállalatainak államosítása után az Egyesült Államok került az első helyre. A londoni „The Times" adatai szerint az olajkitermelésnek mintegy kétharmada jelenleg az amerikaiaké. „Az amerikaiak — írja a „Sunday Express" — az iráni olajhoz lopózkodnak. Megkezdődött a középkeleti angol befolyás és presztízs megsemmisítésének újabb szégyenletes szakasza."