Uj Szó, 1954. február (7. évfolyam, 28-51.szám)

1954-02-28 / 51. szám, vasárnap

811 SZŐ M§4. februér 28cA (ó IW P éíl CL ö itíz aSPzô4t(^ô k tui/ô ľa Szőlőhegyek tövében, ott, ahol az Alföld határán a Bükk és a Mátra találkozik, fekszik Eger, a barokk városépítészet gyöngye. Miskolc felöl jövet gépkocsin érkezünk a városba. Lélekben bocsánatot kérünk Dobó Istvántól, a török háborúk legendás hősétől és az oldalán harcoló egri nőktől, hogy első látogatásunkkal nem a várromot, hanem az állami borpincéket tiszteljük meg. Azt mondják, az egri bikavérben Dobó István lelke tüzel, ismerjük hát meg előbb a hős lelkét, aztán pedig a történelmi jelentőségű helyeket, ahol fél évszázadra megakasztotta a törökök elönyomulását. Az öregek azt beszélik, hogy a legjobb bikavér az Egedtoegyen te. rem, amely a város közelében emelkedik. Azt is mesélik, hogy a vízözön végén ez a hegy éppen úgy kikandikált a végtelen víztükörből, mint az Ararát hegye. Egy remete lakott rajta, Egednek hívták és közmondásos magyar vendégszeretettel fogadta Noé apánkat, amikor bárkájával kikötött nála. Noé apóról különben is tudvalevő, hogy nem vetette meg a jó bort, mert amikor nemrég a tokaji hegyek tövében jártam, Tarcal mellett elvezettek az állami kutatóállomás szőlőibe a Kopasz-hegy lejtőjén és azt bizonygatták, hogy Noé ott is állomást tartott néhány napig és szőlövesszővel méregette a víz mélységét. Mindenütt, ahol a vessző megakadt, szőlőtőke hajtott "ki. De a pokolra való filloxera csúffá tette az öreg hajós igyekezetét, a halom megkopaszodott és ma már csak a tövén terem meg a híres tokaji aszú szőlője. Hasonló sors érte az Egedhegyét is. Mialatt a nagyszakállú remete Noé apánkal ürítgette a kancsót, az ördög ott settenkedett körülöttük és abban fondorkodott, hogyan emelhetné el a ne meg nedűt tartalmazó edényt. Ez ugyan nem sikerült neki, de később a hegy szerencsétlenségére a pogányok mártírsorsra juttatták Egedet, ami miatt az öregisten annyira megharagudott, hogy a mészkőből feltúrzott hegyet tűzhányóvá változtatta. A monda ennek tulajdonítja a bikavér színét és tüzét. A bor vörös, mint a mártírhalált halt remete vére és tüzes, mert a szőlőtőke gyökere a hegy tüzes gyomráig nyúlik. Később se volt könnyű a szőlőhegy sorsa. Minden növény közül a szőlőnek van a legtöbb ellensége: fagyok, jégverés, ártalmas férgek, no meg a kapa. Hozzáértő emberek szerint a legtöbb kárt a kapa okozza, ha nem úgy forgatják, ahogy kellene. A sok veszély közepette mit is tehettek a becsületes, gondos szőlősgazdák? Pátronust kerestek a szőlőiknek és hogy biztosak legyenek a dolgukban, mindjárt két szentet is találtak, Donátot meg Orbánt, állítólag azért, mert ez a kettő mérte a legolcsóbban az áldást. Donátnak még szobrot is emeltek, amint római légionárius egyenruhában ott térdel a hegy tövében és áldóan kiterjesztett két karral őrködik a szőlőskertek fölött. De aztán Donát is megjárta. Egyszer pásztás jégeső pusztította el a háta mögött fekvő szőlőket. A joggal felháborodott gazdák övet fontak a szobor derekára a tönkre vert tövekről metszett vesszőktől és a szentet úgy fordították, hogy az ő szöleiken is rajta tartsa a szemét. — Máskor aztán ügyelj a mi vagyonúnkra is! — dörmögték, kétfelé simították vastag hoilószárny-bajszukat és mint akik dolgukat jól végezték, elégedetten hazaballagtak. Később aztán egészen kitelt a két szent becsülete, amikor 1880ban a filloxéra letarolta a vidék szőlőskertjeit és bizony Eged hegyét se kerülte el. — Kár emlegetni azokat az éveket, — mondogatják az egri polgárok. — A kutya se nézett felénk akkoriban, mert bizony rossz bort mértek nálunk. Csak a vasutasok tartottak k-; mellettünk, mert azok rossz bort nem ismernek. Csak azt nem isszák meg, amiből nem tölt nekik az ember. ,,Ez a világ mi vóna, ha kis bor nem vóna!" •— olvassuk egy óriási méretű hordón az egri állami borpincében. A felirat fölött a fába faragva táncoló alakok, élükön Gárdonyi Géza hírhedt parasztfigurája, Göre Gábor bíró úr. László Mihály, a borpincészet vezetője részletesen elmondja a munka menetét. A bikavér barátai bizonyára érdeklődéssel olvassák majd, hogyan is készül a kedvenc italuk és remélem, hogy egyúttal sikerül új híveket is szereznem ennek a nemes nedűnek. A szőlőt a termelőszövetkezetek meg az egyénileg gazdálkodó parasztok szállítják ide, akik a Bükk és a Mátra legmelegebb lankáin, elsősorban a Sikhegyen és a Galagonyás- dülön termesztik. Három szőlőfajta kerül ide: nagyszem.fi burgundi, kadarka és médok. A termelők közvetlenül a kocsikról naponta háromszáz mázsa szőlőt dobálnak vasvillával a szállítószalagra, amely a szőlőt az emeletre továbbítja, ahol különleges gép fejti le a iszemeket a csutkáról. A zöld csutka fanyar íze ugyanis elrontaná a bort. A szőlőszemeket nem préselik ki, mint más borok esetében, hanem 8—10 napig erjesztik a levükben hatalmas betonkádakban, egy nyitott Pajtában, hogy szellőzzék. Igy kerül a borba a szőlő héjából, különösen a sötétvörös medok héjából a megfelelő szín és a csersav, a tannin. A szőlő levét aztán hordókba fejtik, az alját kipréselik. A boa-seprűből törkölypálinkát főznek. Félév leteltével aztán derítik a bort, kétszer átfejtik és ezzel már kész is. — Ez meg micsoda masina? — kérdem a vezetőt. Nyilván valami szivattyúgépröl van szó, amely a bor lefejtésére szolgál, de ilyen szerkezetűt még nem láttam. — Ez a harcsa, — mosoiyog a borpincészet vezetője. — A lakatosunk szerkesztette, hogy megkönnyítse a szőlőtermelők munkáját. Szép jutalmat is kapott érte. Mivel pedig a lakatosunknak tiszteletreméltó torzonborz bajsza van, a gépére is ráragadt a harcsa név. Nem is nevezik másképp, pedig most már sorra gyártják. Egész jó védjegy. A pince igen régi, éveinek számát senki sem tudná megmondani. Egykor talán török pasák látogatták. A pince legmélyén, ott ahol a falakat szálas sötét penész fedi, kóstolgatjuk a város büszkeségét, a híresneves vörösbort, amelyet a költök törökvérnek, a parasztok pedig bikavérnek hittak. — Miért is nevezték el bikavérnek? — kérdi ártatlan mosollyal fiatal kísérőnönk. — Talán azért, — jegyzem meg minden rossz szándék nélkül, — mert még a legaluszékonyafob ember, nek is fölpezsdül tőle a vére. — Hát kezdetben pezseg, annyi igaz, — neveti el magát a pincészet vezetője, — de az ötödik-hatodik pohár után már csak azt keresi, hová heveredhetne le. I Nem tudom, hallottáke már az orosz cár követének az esetét, akit Nagy Péter küldött H. Rákóczi Ferenchez, hogy megtárgyalja vele a kurucoknak nyújtandó segítség dolgát. A mieink addig töltötték belé a bikavért, hogy ezzel is gyarapítsák a nyújtandió segítség nagyságát, — mert akkoriban a kurucokat már mindenki faképné

1 hagyta az egyetlen orosz cár Kivételével, — hát mondom, addig töltögették belé az egri bikavért, amíg a szerencsétlen követ a várkapu előtt egyszer csak lehuppant a lováról és ott maradt fekve holtan. A sok jótól megütötte a guta. — Bennünket ugyan hiába ijesztget, László elvtárs! — kacagunk és a fény felé emeljük teH poharainkat, amelyben sötét rubinként csillog a stirü vörös bor. Az egriek szemében nem is számit jó embernek az, aki nem dicséri meg illően a borukat. — Valamikor régen nem így volt, — meséli a pincészet vezetője, — apáink csak szűken jutottak tejhez, a bornak pedig nem volt piaca, noha adtak volna egy liter bikavért egy liter tehéntejért. Igy aztán a gyerekek télen reggelire három ded cukrozott bikavért kaptak, hogy meg ne fagyjanak az iskolába menet. Mert bizony nagykabát se volt, nem telt rá, úgy dideregtek a csöpségek egy nyeszlett ujjasban, Ma, CTIBOR ŠTÍTNICKÝ % • ha bikavér folyna a város patakjában, annak is száz vevője kelne, mert az egész világ csak azt inná, no meg aztán nekünk, egrieknek is kell, hogy maradjon valami. Az öreg Kolacskovszky bácsi felér egy lexikonnal. Egyszerű szobájában nyitott ablaknál ül. Öreg, törődött testén csak könnyű kiskabát, kissé már nagyot hall, de azért nem fogyott ki jóízű humorából, anekdótázó kedvéből, szeme vidáman csillog az okuláré mögöt. Alighogy beszélni kezd, úgy érezzük, nem ebben a kis szobában ülünk, hanem az egri vár nagy fogadótermében, amelybe az imént lépett be Dobó István kapitány, II. Rákóczi Ferenc vagy valamelyik török basa, hogy fogadja a messzi földről érkezett küldötteket. Ez az öreg levéltáros, aki évszázados tiszafaként maradt itt a messzi múltból, hogy tanúskodjék és vádoljon, apró színes történeteivel közel hozza hallgatójához a középkor meg a későbbi századok életét. — Hogy is volt az a híres vitéz egri nőkkel, Kolacsovszky bácsi? — lapozunk bele ebbe az eleven történetkönyvbe. Az öreg mesélni kezd. Az úr 1452. esztendejében történt. Talafúz kassai várúr el akarta foglalni Egert, mert nem volt ínyére, hogy Rozgonyi Simon egri püspök a lengyelekkel paktál. Talafúznak nem volt elég katonája, hogy nyílt támadásra vetemedhessen, ezért cselt alkalmazott: húsvét napján, a legnagyobb vigalmak idején betört a városba. De a várörségnek még volt rá ideje, hogy orra előtt magasba rántsa a felvonőhidat. Talafúz négy. felöl felgyújtotta a várost, amelyet katonáinak szabad prédául adott. Ezen az éjtszakán történt, hogy a várörség egyik katonája éppen ott időzött a szeretőjénél, a kis-szobában. Hirtelen furcsa zsivajt halllott, kibontakozott kedvese öleléséből és a sarokba támasztott kardja után nyúlt. — Ne bomolj; a pajtásaid helytelenkednek ... — nyugtatta szerelmesét a leány, de az már kint járt az utcán, kezében villogott meztelen kardja. Mire a lány a nyomába ért, a legény már ott hevert a porban, véres fejjel, holtan. A leány nem sápítozott, abajgatott, amint azt akkoriban szokták, hanem kiragadta halott kedvese kezéből a kardot és rohant Talafúz csürhéje ellen. Több martalócot megsebesített, de végül lándzsa járta át testét és holtan zuhant szerelmesének kihűlő tetemére. — Száz évvel később, — folytatja a historizáláat a krónikás, — pontosan 1552 szeptemberében Ahmed török. nagyvezér és Ali budai pasa vezette csapatait az egri vár alá. Dobó István kapitány kétezer katonájával tízszeres túlerő ellenében védelmezte a várat. Harmincnyolc napig tartott az ostrom. A maroknyi védősereg visszaverte a gyülevész török had minden ostromát. Dobó a vár földalatti folyosóit felhasználva, a védelem zömét mindig odavezette, arra a bástyára, amelyet a legnagyobb dühvei támadott az ellenség. A várfolyesók falaiban még. ma is mély üregek láthatók. Itt ültek a katonák, a földre dobokiait tettek, rá száraz borsót szórtak és figyelték, mikor kezd remegni a borsó. De ami. kor aztán a borsó is kifogyott, vizes, tálakat használtak. Igy figyelték, neim ás.e a török aknát a várfalak alá. A dobokra szórt borsó meg a vi zes tájak sima tükre elárult mindéin csákánycsapást, akárcsak a mai szeiz mográfok. Ha azután látták, hogy a török rosszban töri a fejét, a védők maguk elleaaknát ástak kifelé és levegőbe vetették az ellenséget. Október 14.én a két török pasa általános rohamot fúvatott. A váir vé. döi rendíthetetlen sziklaiként álltak helyt a romolt között- Ebben a döntő pillanatban jelentek meg a fialakon, az omladozó bástyák fokán az egri asszonyok. Egyszerű mosónők, sütő asszonyok, vári cselédek kapták fel a férfiak kezéből kihullott kardotvagy forró vjpet, égő szurkot zúdítottak a sáncokra kapaszkodó ellenség, re. Köztük volt Kati néne, aki elesett a harcban és Margit asszony, aki fér. je mellett lelte halálát. Az egri Kossuth-téren szép szobor. Csoportozat áll, amelyet az egri vár hősi védelmének emlékére emeltek. A saobor alakjai között egy asszonyt ils látulnk, annak jeléül, hogy e történelmi diadalban a nőknek is részük volt. D

e a hősöknek még ennél is maradandóbb emléket állított Gárdonyi Géza ,,Egri csillagok" című regényében, amely a magyar nép legkedvesebb könyvei közé tartozik. Az író sírja a várhegyen van, ott ahol egykor a legádázabb küzdelem dúlt sírkövén ez áll: „Cteak a teste". Mert Gárdonyi lelke az egri hősök lelkével együtt tovább él a népben, amely építi és szépíti szabad hazáját és ezt a hazát éppen olyan vitéz, séggel védi meg majd, ha az ellenség kezet merne emelni' rá. Egertől nem messze fekszik Felnémet község. A falu határában őt jegenyefa áll, négyzet alakban, az ötödik a középen. A nép azt beszéli,, hogy ott temették el az orosz cárt és négy generálisát. 1849 nyarán ugyanis ezen a tájon táboroztak Miklós cár katonái. Egyikük iövon elvágtatott a közeli csárdába és bort kért. A csapliátrosmak arannyal fizetett. A parasztok agyonverték őt és holttestét elrejtették, hogy eltitkolják a gyilkosságot a cári katonák előtt, akik bizonyára felgyújtották volna a falut. A monda még ma is él a nép száján, de már nem suttogva, mint egykor. „Ma már nem kell félnünk, hogy az oroszok felgyújtják a községet, — mondogatják — éppen ellenkezőleg, még azért haragudnának, hogy nem vertük agyon koraibban a cárjukat". Ha már a régi históriáknál tartunk, ne feledkezzünk meg Eger újkori „hőséről", Pásztor Berci fiskális úrról, aki egész életében Dobó István hírnevével viaskodott. Korhely virtusával túl akart tenni az egri várvédőkön. Jó másfél mázsát nyomott és minden áldott nap hét liter bort csurgatott le a nyeldeklőjén. Koiacskov. szky bácsi úgy véli, hogy aránylag rövid életében több mint nyolcvanezer liter bort szűrt át a veséjén. Saját szőlője volt, Saját kúriája, ahol gyakran láltta vendégül a jóféle itókától sohasem irtózó művész népséget. Amikor 1907-ben Egerben leleplezték Dobó István szobrát, több mint ezerkétszáz daloskedvű bácskai látogatott el a városba. A szőlősgazdák elosztották a vendégeket egymásközt száliáisra. Pásztor Berci ötvenet vállalt belőlük. Az ismerkedést a borpih. cében kezdték és bizony még messze volt az éjfél, amikor a bácskai dalno. kök már négykézláb keresték az ágyukat. Reggel gúnyos mosollyal fogadta őket Pásztor, aki a verandán nagyokat pöfékelt hosszúszárú tajtékpipáíjából: — No csak, hát ilyenek vagytok ti, híres bácskai korhelyek? — kötekedett velük. A kárviajllott vendégek felhoztak mentségükre mindent, ami hirtelenében az eszükbe jutott, hogy errefelé más a levegő, az éghajlat, máis még <a föld ize is. A szőlőskertek talaja ugyanis vulkáni eredetű és a szakemberek azt állítják, hogy a föld tüze adja meg az erejét a bikavérnek. — Téged is elgyalázna a bor Berci, ha eljönnél hozzánk Bácsikába. Bercinek több se kellett. Nem olyan ember volt ő, aki magán hagyja szá radni az effajta kihivásit. Megígérte vendégeinek, hogy majd náluk, a déli rónákon méri össze velük erejét a borozó asztalnál. Micsoda idők voltak azok! Mälnt a futótűz száguidott végig az országon a hír, amikor egy szép napon Berci felkerekedett, hogy ellátogasson a Bácskába. Magával vitte a vitézi tor. na minden kellékét, a szép rózsaszínűre szítt tajtékpipákat, egy mosoly, gó sonkát, meg egy tarisznya tepertős pogácsát, borkorcsolyának. A baj nokí tornára a bácskaiak iis felkészül, tek. Bercivel szemben, a nagy tölgyfaasztal túlsó oldalán a hét leghíresebb bácskai korhely foglalt helyet, hátuk mögött kíváncsi nézősereg és ceruzájukat hegyező újságírók. A párviadal egy nap két éjjel tartott, a bajvívók egy percre sem kelhettek fel az asztaltól, nehogy csalafinta módon valahol odakint megszabaduljanak a gyomruk terhétől. Amikor hiarmad. nap reggel az utolsó bácskai is horkolva elnyúlt az asztal alatt, Berci kirúgta maga alól a- széket és nagy hangon szólította a kocsimálrost, aki már maga is alig állit a lábán: — Takarítsa el, öreg, az üres üvegeket meg a poharaikat. Nekem pedig hozzon friss bort, meg friss bácskaiakat! Nem csak Dolbó vívta, ki Eger városának dicsőségét, hanem Pásztor Berci iis. Olyan diadalmenetet, amilyennel' Pásztor Berci tért meg szülővárosába, ritkán lát a világ. Üdvözlésére a város határáig elébe ment az egész tisztikar, a dialárda, a rezesbanda, hogy méltón fogadják Eger nagy fiát. Kolaoskovszky bácsi akkoriban még kisdiák volt, de még mla is jól emlékszik erre a „dicső" napra. Az ünnepi szónok, a gimnázium egyik tanára üdvözlő beszédében az egekig magalszta'lia a diadalmas Pásztor .Bercit és azt mondta. — Fennen magasodsz fölöttünk, mint a diadalmi zászló árboca a krumplisföldek fölött • -. Amikor történetünk hőse 1912-ben végérvényesen búcsút vett az árnyékvilágból éis a hűvös pincéktől, sírjába egy gönici hordó bikavért meg egy finom pácolt, füstölt sonkát tettek, nehogy megszomjazzon, megéhezzen szegény a Tejúton végigmenet. Azt is beszélik, hogy a mennyország kapujában a vándort Szent Péter fogadta, aki ugyancsak nem veti meg a jó bort és maga vezette be őt az Ür színe elé, mondván; — Fogadd kegyelmedbe, atyám, ezt a derék korhelyt... Eger városa hosszú évszázadokon át nyögte a főpapok uralmát. Bizony nem ingyen kapta „a papok városa" nevet. A püspöki székben egymásután váltakoztak a szegény nép sorsát intéző nagyurak és még ma is emlegetik Esttei Hippoiit prímás nevét, aki — miután letették az esztergomi érsekségről — az egri püspökséget kapta adományba Ulászló királytól és a Várhegyen ocrtszágiszerte híres medvevadászatokat rendezett, amelyeken egy.két hajtó mindig életévei fizette meg a nagyurak mulatságát. Fönn állunk a ma már rombadölt hires vár ormán és elnézzük a hegy lábánál elterülő békés, dtolgos kisvárost. A tornyok erdejéből balkéz felől hegyes tűként magasodik ki a török milnaret, a megszállás egyetlen fenn. maradt emléke. Innen hirdette minden reggel, minden este a mflezzin Allah dicséretét, imára híva az igazhitűeket. A város új képéhez hozzátartozik a pedagógiai főiskola és a dohánygyár. Az előbbiben több mint hétszáz hallgató ismerkedik meg a neveléstudomány tételeivel, a főiiskolának ezenfelül ezernégyszáz távhallgatója is van: mind komoly munkával, lelkiismeretes tanulással készül, hogy szilárd kézzel irányítsa majd egykoron a felnövő új szocialista nemzedék nevelését. A dohánygyárban is öröm ma már a munka, az önműködő gépek sora (megkönnyíti a munkások életét ós hozzájárul a gyártmányok minőségének megjavításához. Az újarcú öreg váras képét népstadion, kórházak, központi kultúrház, óvodák és gyermekotthonok, korszerűen berendezett népboltok egészítik ki. A messzeségben a Mátria és a Bükk ormai kéklenek, idáig látszik a Gallyatető, ahol az ország legjobb sztahanovistái, újítói üdülnek. Mögöttünk a magas Tarkő őrködik a vidék fölött, csakúgy, mint egykor régen, amikor csúcsán a végvári vitézek nagy máglyákat gyújtva figyelmez, tették a környék lakosságát a vesaéiyre, az ellenség közeledtére. A tűzjel sötét éjtszakákon vártól-várig, hegyröl-hegyre, végigvitte aiz egész országon a vész hírét, éis nyomában harcra szólították a népet a mélyen zengő tárogatók ... A város minden ere ma békés mun. kávial lüktet, a szőlőskertekből -meslszse hangzik a vidám nótaszó. Sorsát nem szentek és nem világi meg egyházi nagyurak intézik, hanem maga a nép, a z emberi történelem minden szép. iségőnek és tartós értékének alkotója. Fordította: Tóth Tibor.