Uj Szó, 1953. április (6. évfolyam, 81-105.szám)

1953-04-12 / 90 . szám, vasárnap

4 IIJSZC 1953 április 12 A. N. OSZTROVSZKIJ A nagy orosz drámaíró születésének 130, évfordulójára FERENCSIK JÁNOS VEZÉNYEL A magyar vendégkarmester nagysikerű hangversenye a Szlovák Filharmóniával. Ahogy a művész sebes léptekkel megjelenik a teremben és fellép a dobogóra, őszintébb, szívből jövöbb taps tör ki a szokottnál. A Kossuth-díjas Ferencsik János, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Szlovák Filharmónia vendégeként másodízben jár fővárosunkban, — sokan jó ismerősként üdvözlik tapsukkal. A művész pontos; pontosabb a közönségnél, amely még egyre szállingózik és helyét keresi a túlzsúfolt hangversenyteremben. Ferem esik nyúlánk alakjával, látszólag hanyag testtartással a zenekar felé fordulva vár, de érzed, hogy idegzete pattanásig feszül; csöndet parancsol a várakozása, áhítatos csöndet. Aztán egy erélyes karlendítésére megindul a muzsika varázslatos árama. Már az első akkordok után egész sziveddel és agyaddal érzed és tudod, hogy igazi nagy művész áll a dobogón, akinek szuggesztív akarata egy művészi célra összpontosul: a hallgatókat elárasztani, elbűvölni és megpihentetni mindazzal a varázslatossá! és széppel, amit a nagy zeneköltő müvébe öntött. Külön öröm nézni é's figyelni a művész kifejező mozdulatait, amelyek nyomán hol ujjongva ömlik, dübörögve szárnyal, hol lehelletfínomra halkul a muzsika. A vezénylés oly magasrendű technikájának, oly tudásnak és formáló készségnek vagy a tanúja, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy teljében megmutatkozzék a zene lényege, a zeneköltők érzelmi világának minden szépsége. Ebben a vezénylésben nyoma sincs valami külsőséges virtuóz fogásnak; mélyen átélt itt minden intő mozdulat és így érted aztán, hogy a Szlovák Filharmónia, ez a fiatal zenekar, valóban mintha egy varázspálca hatalmának megszállottja volna, önmagát felülmúlva oly biztosan és művészi átéléssel és bensőséggel játszik, hogy őszinte elragadtatást, s gyönyörűséget vált ki a hallgatókból. Ferencsik Vivaldi Concerto grossojával, a XVIII. századbeli olasz zeneköltészet remekével kezdt

e első hangversenyét. Ragyogó karmesteri értelmezésében ez a Molinari átdolgozásában vonósokra írott mű úgyszólván hívta a hallgatóságot, hogy önfeledten gyönyörködjék e nagyszerű muzsika elbűvölő hangjaiban, de ugyanekkor ismerje fel a mű formai tökéletességét é

s elragadó tartalmát. Könnyed és szárnyaló ez az olasz klasszikus zene, tele van táncos ritmussal, férfias erővel és Ferencsik tolmácsolásában választékos dallamrajza és finom lírája mélyen és bensőségesen megnyilatkozott. A klasszikus formai felépítésű Concerto grosso után egészen más dallamvilágba vezetett a hangverseny második száma, Kodály Zoltán „Felszállott a páva" című zenekarra írt népdalfeldolgozása Ferencsik pompás formai tagolással, a dallamölelkezések világos kidolgozásával és a hangszínek művészi árnyalásával nagyvonalúan feltárta a legnagyobb élő magyar zeneköltő itt nálunk először játszott szerzeményének gazdag eszmei mondanivalóját és dallambeli szépségeit. Kodály nemes lírával "telített, érzelemdús, népi dallamokra felépített müvét Ferencsik kitűnő formaérzékkel és szenvedélyes szeretettel tolmácsolta. Szuggesztív művészetének hatása a zenekar odaadó és lelkes játékában még erőteljesebben megmutatkozott, mint a lágyabb és könnyedébb Vivaldinál. Szünet után a vendégművész Beethoven VII. szimfóniája négy tételének lenyűgöző szépségeit keltette életre. Különös melegséggel emelkedett ki Beethoven e szimfóniájának minden idillikus hangulata, az élet derűjének és örömeinek szárnyaló dicsérete a mü első és harmadik részében. A zenekar pianói ugyanolyan tökéletesek voltak, mint a befejező tétel diadalmas akkordjai; az elbűvölt hallgatóknak itt óhatatlanul meg kellett érezniök Beethoven szenvedélyes hitét a humanitás győzelmében, a béke mindenhatóságában. Az idei zeneévad legnagyobb sikerű, felejthetetlen estje volt Ferencsik János vendégszereplése A Vigadó nagytermének hálás közönsége forró ünneplésben részesítette a legjobb magyar karmestert és tapsai köszöntötték a kitűnően játszó filharmonikusokat is, köztük az emlékezetes est szólistáit, Voj- tech Gabriel hangversenymestert és Viliam Korineket. E. V. Fjodor Ivanovics Saljapin „Az orosz irodalom a világ legfiatalabb irodalma" — írja Alexán der Brückner lengyel irodalomtörténész „Az orosz irodalom történe te" cimü munkája előszavában. „If júságát ellensúlyozza termékenysége és eredetisége, magas erkölcsi színvonala, humanizmusa és altruizmusa, az emberi lélek mélyreható elemzése, megfigyelőképessége, nyíltsága, igazságszeretete és demokratikus szelleme. Imponáló az a jelentőség, melyet kivívott magának gaját országában s amelyben meszsze felülmúlja a világ más irodalmait ... Az orosz irodalom szószék lett, melyből messze cseng a jóság, a szépség, a szabadság, a humani. tás megvédésének szava. A

z orosz irodalom a társadalom lelkiismere tének páratlan kifejezője lett..." A. N. Oszrovszkijról, akiiek szü letése 130. évfordulójáról ma emlé kezik meg a Szovjetunió és az egész világ haladó népe — elmondhatjuk, hogy valóban ő is az orosz irodalomnak az a nagy alakja, akinek müveiből messze cseng a jóság, a szépség, a szabadság, a humanitás megvédésének szava és akit az emberi lélek mélyreható ismerete, nyílt, ság, igazságszeretet és páratlan megfigyelőképesség jellemez. Osztrovszkij 1823 április 12-én született a régi Moszkva kereskedő negyedében. Apja törvényszéki tiszviselő volt, ö jogásznak indult, majd abbahagyta egyetemi tanulmányalt és néhány évi tisztviselősködé

s után 1851-ben teljesen az irodalmi munkásságnak szenteli életét. 1886 ban bekövetkezett haláláig újságíró, műfordító és színházvezető. Közel ötven darabot irt, amelyekben ez a ragyogó megfigyelőképességgel meg áldott nagy emberábrázoló a legreálisabb kópét adja a XIX. század orosz világának. Harmincötéves írói működés alkal mából I. A. Goncsarov, a muJt század egyik legnagyobb orosz regényének, az Oblomov-nak írója, így üd Vözölte a drámaírót: „Az irodalomnak ön egész könyv tárt kitevő remekműveket ajándéko zott, a színmüvészetben pedig saját egyéni világot teremtett. Ön egymagában fejezte be azt az épületet, amelynek alapköveit Fonvizin, Gríbojedov, Gogol rakta le. Mi, oroszok osak az ön alkotásai alapján állíthatjuk büszkén: „Van saját orosz, nemzeti színházunk." Ezt igazság szerint. Osztrovszkij színháznak kellene nevezni." Osztrovszkij Gogol tapasztalataival felvértezve szállt harcba a ne. mesi zsarnokság és a feltörekvő új burzsoázia, főképpen a kereskedői világ aljassága ellen, kíméletlen gúnnyal pellengérezte ki s leplezte le mohóságát, pénz utáni törtetését és durvaságát. A nagy és őszinte művész bátorságával ostorozta korának hazugságait, meglátva a kisemberek jogtalanságát és szenvedé sét, a hatalmon lévőknek zsarnoki önkényét. Az cxrosz haladó értelmiség már első müvét, a „Holló a hollónak" cimü komédiáját nagy lelkesedéssel fogadta. „Milyen pompás ez a Bol sov — mondotta főhőséről egy kor társa. — Ez a mi orosz Tartuffeünk. Semmiben sem marad mögötte öregebb testvéréinek, ami az erőt és igazságot illeti..." Ne csodáljuk, hogy a vígjáték előadását betiltot ták és kinyomtatását tévedésnek minősítették. A cenzúra azt sem engedte meg, hogy a továbbiakban a sajtó akár csak említést tegyen a darabról. Osztrovszkijt pedig különleges rendőri felügyelet alá helyez, ték, amely teljes öt évig tartott. De Osztrovszkijt igazán naggyá az tette, hogy nem érte be a szétzüllő társadalmi rend kritikájával, hanem optimista hangon és lángoló hittel az emberi igazság végleges győzelmét is hirdette. Felbecsülhetetlen úttörö és áldozatos munka volt ez azokban az években, amelyekben a cári kormány súlyos , rendszabályokkal válaszolt minden demokratikus mozgalomra. A mult század hatvanas éveiben Csernisevszkij és Dobrobjubov, a forradalmi eszmék legbátrabb szószólói, a körülöttük csoportosult demokratikus forradalmi réteggel sorra intézték a fegyveres felkelésre buzdító röpiratokat a parasztokhoz, a katonákhoz és az ifjúsághoz. Oroszországban hatalmas hullámokban terjedtek a parasztfelkelések és diákok tüntettek a sza badságjogok megadása mellett. Ezeket a forradalmi megmozdulásokat a cári önkény mind elfojtotta, minden haladó szellemű folyóiratot betiltott a cenzúra, Csernisevszkijt. pedig a Péter.Pál erődbe zárták, majd Szibériába száműzték. Osztrovszkijt a nagy kortársait ért üldöztetés nem félemlítette meg. Úgyszólván minden müve éles vádirat a cári despotizmus és az egész akkori rend mocsara ellen. Tisztán látta, hogy a nyomornak, az ember boldogtalanságának oka — a kizsák mányoló tőke. „Vihar" című drámájában Kuligin órásmesterrel elmond ja Osztrovszkij erről a rohadt, erkölcstelen világról fellebbezhetetlen ítéletként hangfzó véleményét: »Mert kegyetlenek az erkölcsök a mi városunkban, nagyon kegyetlenek, uram. Nem talál itt egyebet a nép közt, csak durvaságot és szegénységet. Sosem fogjuk áttörni ezt a kérget! Mert itt tisztességes munkával a betevő falatnál többel nem kereshet az ember. Akinek meg pénze van, az leigázza a szegényt, hogy az ő ingyen munkáján még inkább gazdagodjék. Tudja, mit mondott a maga nagybátyja a polgármesternek? — A parasztok panaszra mentek a polgármesterhez, hogy Szável Prokofjevics senkivel sem számol él rendesen. A polgármester elkezd a léikére beszélni: Ide figyelj Szável Prokofjevics

f számolj el a muzsikokkal tisztességesen! Folyton a nyakamra járnak panaszkodni/« Erre a nagybácsija megveregeti a polgármester vállát: »Érdemes is nagyságodnak ilyen semmiségekre vesztegetni a szót. Lássa, énnálam egy év alatt sok paraszt megfordul; mármost én egynekregynek csak egy-két kopejkával fizetek kevesebbet, de abból nekem ezreim Itsznek. Ez pedig nem bolondság.'« Hát így uram... És egymás közt hogy élnek! Tönkreteszik egymás üzletét nemcsak érdekből, hanem csupa irigységből is. Acsarkodik itt mindenki mindenkire. Részeges fiskálisokat bérelnek fél, uram, de olyanokat, hogy álig emberek már ... Ezt a kufár világot, ezt a hará csoló farkaserkölcsöt a kizsákmá. nyolók irgalmatlanságát ostorozta Osztrovszkij, de ugyanakkor játékaiban fellépnek „lángoló szívű em. berek" is, akiík szenvedélyesen beszélnek egy becsületesebb, igazságosabb életről. Ilyen lángoló szívű ember — az új élet formáinak keresője — a „Tehetségek és udvaron, cok" Meluzovja, aki az élet értelmét már az emberek javáért folytatott munkában látja. Ég ilyen az „Erdő" Sanyarov színésze, aki az álszent, képmutató Gurmizsszkája földbirtokosoiö vádlójává válik: »Komédiások? Nem, mi művészek vagyunk, nemes művészek, — mojidja a színész. — Komédiások ti vagytok! Mi akit szeretünk, azt szeretjük, akit nem szeretünk, azzal veszekszünk, vagy verekszünk, amikor segítünk, utolsó gárasunkkal segítünk. És önök? önök egész életükben a társadálom üdvéről értekeznek, az emberiséghez való szeretetükről fecsegnek és mit csinálnak? Kit táplálnak? Kit vigasztalnak? Sajátmagukat — sajátmagukat kényeztetik. Önöh a komédiások, bohócok, nem pedig mi. Ha nekem pénzem van, megvendégelem a saját számlámra két-három nyomorult kartársamat, mint például Araskát, de az én édes nagynénim sokállta, hogy engem két napig vendégül lásson. És Sanyarov a színész a farkaserkölcsü társaság jellemzésére Schiller »Haramiák« c. darabja hősének szavait idézi: . »Oh, emberek, emberek, ti krokodilus ivadékok! A ti könnyetek víz, a ti szívetek acél, a csókotok tőr!« Az oroszlánok és leopárdok táplálják gyermeküket, a vadmadár gondoskodik a fiókájáról, de ezek itt, ezek...« Osztrovszkij „Az igazság jó, de a szerencse még jobb" cimü játékában is van ilyen „lángoló szívű" ember. Platón a neve, aki szerint a legfontosabb az „igazság szerinti" élet és a tevékenység „mások javára." A nagy orosz realista ezekkel az alakjaival megmutatta az orosz ember lelki gazdagságát és küzdelmét a kizsákmányoló cári rend nyomasztó, sötét erői ellen. Gorkijnak és Csehovnak tanítójává válik ezekkel a pozitív hőseivel. Mély gyűlölete az ember elnyomásának minden formája ellen a legjobb nevelőnek bizonyult: jobbá, nemesebbé formálta az embert. A burzsoá magyar irodalomtörténet A. N. Osztrovszkijról, a mult század egyik legnemzetdbb orosz művészéről, a világirodalom egyik legnagyobb drámaírójáról csupán néhány sorban emlékezik meg. A felszabadulás előtt a hivatalos magyar kultúrpolitika úgyszólván letiltotta a színpadról azt az írót, aki ma nemcsak a Szovetunió legtöbbet játszott klasszikus szerzője, hanem akinek darabjai nélkül a népi demokráciák színházainak műsora el nem képzelhető. Osztrovszkij játékai kifejezik az orosz nép legszebb vágyát és akaratát, amellyel egy új társadalomért, egy szabad és boldog életért küzdött. Éles szatírájával és bátor kritikájával megsegítette az orosz népet forradalmi fejlődésében és ezért mi is hálával és szeretettel azok közt a nagyok közt ünnepeljük, akik a mi szabadságunk útját is egyengették. %UL Vife^or. A realista énekművészet és szerepalakítás kiemelkedő egyéniségére, Fjodor Ivanovics Saljapinra emlékezünk e napokban halála 15. évfordulója alkalmából. Neve szoros összeköttetésben áll az orosz nép és operaművészet történetével. Hála a gazdag lemezmennyiségnek Saljapin előadásának hatásos, dráimai ereje még azok előtt is ismert, akik nem látták e nagy művészt az operaszínpadon. Kevés az olyan énekes, aki oly szuggesztív erővel tudná előadni a híres „Ej uchnemet", vagy a „Dubinuiskát" és még számos gyönyörű oroisz népdalt, mint ahogy azt Saljapinnál észleljük. Lemezed hallgatásánál mélyen átérezzük az előadott dal vagy operaária, jelentőségét, tisztában vagyunk az előadott mű kifejező erejével és küldetésével. Ez elsősorban Saljapin mély ember, és életismeretének köszönhető. Gyermekkora óta a legszorosabb kapcsok fűzték e rendkívüli művészt az oroisz népdalhoz és az orosz muzsikálhoz egyáltalában. Saljapin felismeri az orosz népben rejlő rendkívüli erőt, melyet nem tudnak megtörni a cáiU rendőrök é

s katonák kancsukái. Tökéletesen ismén az orosz lelket és tökéletesen tolmácsolja annak minden árnyalatát. A néplélek ismeretének óriási hasznát veszi az operaszínpadon. ő az, aki figyelmezteti az orosz operaszínpadok rendezőit a kórus végtelenül fontos szerepére. „A kórus és a statisztagárda nem színes folt csupán, hanem fontos döntő szerepet játszik a drámai helyzetek alakulásában és képviselője a legszélesebb tömegeknek.'' A cári Oroszország híres hialadóa^eUeffiü ötösével, — mejjajgk tagjai Borodin, Rimszkij Korszakov, Balakire v, Muszorgszkij és Kjuj Cézár, — állandó összeköttetésben van és leglelkesebb propagátora lesz e kiváló művészek alkotásainak. Közismert, hogy Muszorgszkij remekművének a „Boris Godunovniak" Saljapin volt egyik legkiválóbb interpretátora. Maga írja emlékirataiban: „Annyira szerettem a Borisz Godunovot, hogy nem elégedtem meg a főszerep megtanulás, sával, hanem az egész partiturát magamévá tettem és ismertem." Meg kell még említenem a nagy énekes barátságát Maxim Gorkijjal, aki vel

e külföldi tartózkodása alatt is állandó levelezésben állt. Egyik levelében ezeket olvassuk: ,,Valuta, reklám, sok hűhó, ez a nyugati színház főgondja." Saljapin határozott és makacs ellensége volt Sztravinszkij Igor kozmopolita és élettagadó művészetének is. Az orosz operaszerepeken kívül felejthetetlen alakítást nyújtott Gounod „Fausť'-jában, mint Mefisztó. Már fiatal korában izgatta e szerep gazdagsága és első szereplése után Mefisztójáról így ír Kruglikov, az akkori Moszkva legszigorúbb kritikusa: „A tegnap esti Mefiisztó Saljapin alakításában annyira érdekes és Új, hogy nem hagyok ki egyetlen előadást sem, melyen e művész szerepelne." Felejthetetlen volt még Saljapin Ros3ini remek vígoperájában a „Sev^lai borbély"-ban, ahol a perfíd Don Bajsílio szerepét alakította. Saljapin művészete és személyisége ma is él és ragyog. Példakép marad mindig a realista alakításnak és szerepfelfogásnak, mely az életigenlő, egészséges művészet egyik legfontosabb tényezője. Boráros József Munka Érdemrenddel tüntették ki Szabó PáJ, Kossuth-díjas magyar írót 60. születésnapja alkalmából A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Szabó Pál Kossuth-díjas írónak 60. születése napja alkalmából írói érdemei elismeréséül a Munka Érdemrendet adományozta. Szabó Pál a Horthy-korszak idején elbeszéléseiben és regényeiben az elnyomott magyar szegényparasztság nagy nyomorát és kiszolgáltatottságát ábrázolta, ugyanakkor pedig elmarasztalta azt a társadalmi rendet, amely sötétségben és tudatlanságban tartotta a dolgozó népet. A felszabadulás után Szabó Pál az elsők között fogott tollat, akik a magyar falu átalakulásának nagy harcáról adtak számot és krónikásai lettek a parasztság felemelkedésének. Osztálya és népe győzelmébe vetett hittel sorra írja nálunk is jól ismert és sokat olvasott, az »Isten malmai®, és »Tavaszi szél« cím/í regényeit, melyekben az elsők közt szállt síkra a parasztság szép jövőjét megalapozó termelő szövetkezetek létrehozásáért és felVjir^gpzta-tásáéít. Legjpbbaa ismerjük és becsüljük »Lakodalom, keresztelő, bölcső« című müve nyomán készült, »Talpalatnyi föld* cimü filmjét, amely Góz Jóska és Juhos Marika életén keresztül feledhetetlen képekben hírt ad Horthy-Magyarország zselléreinek küzdelméről és dokumentuma egy örökre elsüllyedt világnak. Révai József elvtárs, a magyar írók kongresszusán így jellemezte a nagy magyar írót: »Szabó Pál — az útitársi állapot mezsgyéjén túllépve, — már megtanulta, vagy munka s vívódások közben eredményesen tanulja a szocialista realizmus alapvető elveit és azért tudja megtanulni, mert lélekben és világnézetben odaállt a mi igazságunk mellé.« A magyar parasztság harcos íróját, aki egész tehetségét a magyar nép felszabadulásáért vívott harcnak szentelte, 60. születése napja és kitüntetése alkalmából a csehszlovákiai dolgozó magyarság '4» köwifetí.