Uj Szó, 1953. március (6. évfolyam, 53-80.szám)

1953-03-01 / 53. szám, vasárnap

6 UJ SZ0 1953 március 5 — fazakaszvezető elvtárs, próbálja meg a felső lécet, nincs-e meglazul­va? — Azonnal! Csáp szakaszvezető odalépett a drótakadályhoz, megmarkolta a lé­cet s megrántotta: — Tart, őrmester elvtárs. — És félrelépett. Kazán őrmester lekapcsolta a ku­tya nyakszíját. — Előre Talpas, ugorj! Talpas nekiszaladt. Könnyedén, mintha csak játszadozna. Az első akadály fölött átúszott, mint az ár­nyék. A második fölött ugyanúgy. A palánk előtt megaprózta a futását és mint a lövedék, felpattant a pa­lánk élére. Áthúzta magát rajta és átbukfencezett a túlsó felére. — Remek! — dicsérte Kazán a ku­tyát. — Vissza, Talpas! De ahelyett, hogy Talpas fekete feje, kiöltött piros nyelvvel a palán­kon jelent volna meg, körülfutotta az akadályt, s nagyokat szaglász­va a füvet túrta. — Mi az, Talpas? Vissza! Hoz­zám! —• parancsolt rá élesen az őr­mester. Talpas, mintha megunta vol­na az engedetlenséget, elindult, de fele útról újra csak visszaszaladt a palánkhoz. Az őrmester dühöngött. Ilyen szé­gyen! Mióta a kutyával jár, ilyes­mit még nem tett vele. Pedig már sok szép időt átéltek jóbarátságban. Űjra ráparancsolt: — Talpas, hozzám! A kutya mintha nem is hallotta volna. Odaszaladt a palánkhoz, fel­ugrott rá, kifeszítette magát, be­leszagolt a levegőbe és visszacsú­szott ar földre. Lassan Csáp felé for­dult és hozzászaladt. — Talpas, vissza! — rohant utána Kazán őrmester. A kutya megállt Csáp előtt, rá­morgott, kivicsorította sárga, tüéles fogait és teljes erejével a hátára ve­tette magát. Lehetetlen volt elhajolni az ugrás elől. Csáp összehúzódott, mint a csi­ga és egyetlen védő mozdulatot sem tett. Tudta, hogy a legkisebb moz­dulat is veszélyt jelent. Szerencsére szájkosár volt a kútyán, de ki tud­ja? Ki ismeri az ilyen kutyát. Vala­mit gondol és... — Csáp úgy érez­te, mintha tüzes vasrúd lógott volna a hátán, érezte, hogy a szájkosár drótja a gerincén futkos. Talpas for­ró lihegése behatolt az inge mögé, — megrökönyödve várt. De ebben a pillanatban már mel­lettük állt Kazán. Biztos fogással megragadta a kutya nyakláncát és a földre rántotta. — Fuj, Talpas! Szégyeld magad! — szidta elkeseredetten. A kutya rántott magán egyet és újra cáak Csápra akarta magát vet­ni. Az őrmester végigvágott a há­tán. — Ez már sok, nem szégyen­led magadat? Ezt csinálja a Talpas? — Fuj, te ronda kutya! — szidta, mint a bokrot. A kutyá csak nehezen nyugodott meg. Torkában még morajlott a morgás, remegtek az izmai és a fo­gait mutogatta. De az őrmester szigorú hangja és keze rávezette arra, hogy cselekede­te helytelen volt. így ismerkedett meg Csáp sza­kaszvezető Talpas farkaskutyával. Híres kutya volt széles körzet­ben. Nagyszerű nyomkereső volt és kitűnő kiképzést kapott. — Udvariatlan kutya — mondta Csáp, mikor már Talpas a ketrecé­ven volt. — Veszélyes állat! — Nem ajánlom, hogy ezt előtte mondja! Ujr a magának szaladna és akkor már rosszabb volna — jegyez­te meg Kazán őrmester. — Nem kedvelem az ilyen kutyá­kat. — Talpas nyomkereső kutya. Maga az ugrás előtt megfogta a lécet. Megérezte a keze szagát és összeté­vesztette a feladatát. , Vagy talán nem is. Tulajdonképpen meg kellett volna dicsérnem. — Köszönöm szépen — sóhajtotta Csáp. — Nem kívánom még egyszer a hátamra. ' Talpas szintén nem vágyakozott Csáp barátsága után. De ha talál­koztak, nem morgott rá, nem kísér­te megvető pillantásokkal. És így éltek tovább. Ha nem is lettek jóbarátok, békében éltek egy­más mellett. Az őrség mélýen bent a hegyek között olyan életet élt, amilyet csak az ilyen kis társadalom élhet a ha­NEM MENNEK AT táron. Szorosan összekapcsolt életet, ahol az egyik a másikra szorul, ahol nincs irigység, ravaszság, ahol az egyik bajtárs sikerének örül a má­sik, ahol ismerik egymás gondolat­világát, kedvtelését, gondjait és re­ményeit. Nem mese ez. így él min­den határőr-állomás, távol a zajló világtól és mégis össze van kötve vele ezer fonállal. Ilyenek mind azok a zöldparolis fiúk, a kutyafejjel díszített zubbony­ban. Az erdőben, amely körülfogta az állomást, nem volt előttük titok. Az éjfél sötétségében, vagy a déli nap­sütésben egyaránt biztosan járták a mezsgyéket és teljesítették köteles­ségüket: a határörzést. Az ajtó fölé büszke jelszót festet­tek : No passaran — nem mennek át­• Olyan emberek jelszava volt ez, akik tudják, hogy mit beszélnek. Az a szó, hogy „nem mennek át" kö­telezettség volt számukra. És az őr­járat, amely szolgálatba ment, újra elolvasta, hogy erőt és elhatározást merítsen belőle. Néha Talpas is az őrjáratokkal tartott, különösen Kazán őrmester­rel. Szorosan a lába mellett loholt és sűrűn pislogott a bokrokra. Néha felnézett gazdájára, azután újra csak az utat szaglászta. — Ugy fest, mintha beszélgetne magával — mosolygott Csáp sza­kaszvezető. — Hát bizony beszélget. Gondolja, hogy nem? Mindent megmond, amit lát, sőt azt is, amit érez. Azt, hogy itt mókus szaladt át az udvaron, vagy hörcsög csúszott a lyukába. Azt, hogy messziről füstöt hoz a szél, hogy egy tegnapi őrjárat nyo­mát keresztezzük, amely délelőtt, vagy délután ment itt. És figyelmez­tet, hogy ne nyugtalankodjam, mert ezek csak közönséges dolgok, az úgy­nevezett mindennapi élet. Ugye, Tal­paskám ? A fekete farkaskutya és az őrmes­ter összenéztek, az ember elmosolyo­dott, a kutya kiöltötte és újra el­dugta a nyelvét. — Már velem is néha eltársalog — árulta el magát Csáp szakaszve­zető. — És arra az első találkozásra sokat gondol még? — Eh, dehogy. Azóta már jó is­i merősök lettünk. — Legalább lesz kire hagynom, ha szabadságra megyek. Akárkire nem bíznám ... Sokkal jobban sze­retem, mintsem hagynám elrontani. Mit mondasz, Talpas? A kutya az őrmester előtt ült, ki­nyújtózkodott, két mellső lábát fel­tette az őrmester mellére és halkan elvakkantotta magát. — Lássa, azt mondja, hogy igen. Jól áll nála a szénája, Csáp! És éppen akkor, amikor Kazán őr­mester szabadságon volt, történt az az eset, amely alátámasztotta az őrmester minden szavát, az utolsó betűig! V Fehér őrvezető és Bilek közkato­na éjtszakai őrjáratban két határ­zavarót tartóztattak fel. Az útszéli árokból bújtak elő, alakjuk beleol­vadt az éjszaka tintaszínébe. Kú­szó, lopakodó mozgással bukdácsol­tak előre a harmatos fűben. Ketten. Az út mentén haladtak, amely az egyetlen iránymutatójuk volt, de mégsem mertek rálépni. Féltek a lé­pések zajától a. kemény kövön. Fű­ben a lépésük elfojtódott, csak hal­kan suhogott. Fehér őrvezető és Bilek meglapul­tak a fák alatt. Azok ketten nem tudtak róluk. Azt hitték, hogy a csöndes tájon csak ök vannak, az erdő, a fü'és az éjtszaka. — Állj! Ki vagy? ' öt lépésre voltak az őrjárattól. Megrökönyödve megálltak és a kö­vetkező pillanatban nagy lendülettel beugrottak a bokrok közé. / Fehér és Bilek egyszerre lőttek. Az éjtszaka és az erdő elnyelte a lö­vések zaját. Fehér azonnal világító rakétát lőtt a magasba. A rakéta felröppent az égnek és széles sávon megvilágította a tájat. A fehér, va­kító fényben bokrokat, bokrokat és újra csak bokrokat lehetett látni. A szökevények sehol. Mintha a föld nyílt volna meg alattuk. Csak egy bokor mozgott, mintha a lanyha szél mozgatta volna. Bilek odaengedett egy sorozatot. Semmi! . Valahol előttük egy vörös rakéta röpült az égnek. Az éjtszaka mint­ha megéledt volna. A következő pil­lanatban köröskörül mindenhol em­berek voltak. Bajtársak. Átfésülik az erdőt éles szemekkel és segíte­nek. Pillanatokon belül a hátuk mögött autó állt meg sikongó fékezéssel. — Mi történt? — Két alak eltűnt a bokrokban. Bilek utánuk eresztett egy soroza­tot — jelentette Fehér. •— Csáp szakaszvezető, vezesse rá Talpast a nyomra. Fehér őrvezető megmutatta azt a helyet, ahol a két alak eltűnt. Csáp odafutott a kutyával. — Keresd, Talpas! Keresd! A kutya ránézett és csöndesen el­vonította magát. Csáp óvatosan a fűbe nyomta a kutya fejét. — Keresd, Talpaskám! Keresd! A kutya beleszagolt a fűbe, aztán mélyet szippantott a levegőből és hirtelen elörerugaszkodott. Csáp ke­zében megfeszült a szíj. — Menj, Talpas! Jól van! — re­megő kézzel megsimogatta a hátát. Kérte is, dicsérte is. A kutya olyan iramban kezdett futni, csoda, hogy nem szakította el a szíjat. A nyom vagy tíz métert a bokrok mellett, vezetett, aztán éles szögben két fe­nyő közé tért be. Talpas itt megállt és kérdően nézett Csápra. A sza­kaszvezetőnek úgy tetszett, mintha kételkedne. — Előre, Talpas! Ujra elindultak. Fenyők, bokrok, sziklák közt haladtak. A kutya az­tán már vissza sem nézett Csápra, teljesen el volt foglalva a hajszával. Futottak vagy ötszáz métert és a kutya elvesztette a nyomot. Ennek egy patak volt az oka. A köves me­derben erős árral rohant a víz. — Menyköbe! — Csáp nem tudta magába fojtani az átkozódást. Le­szaladtak a patak mentén vagy há­romszáz métert. Átmentek a másik partra és visszafordultak. Átkutat­ták mindkét oldalt... Semmi! A víz elvitte az emberi szagot, a nyom nem volt sehol. — Elindulok újra — határozta el magát Csáp és visszamentek a kiin­dulópontra. Az egész újra megismét­lődött. Talpas megfogta a nyomot, Míchail Bacojev —- a gránátvetés mestere A gyakorlótéren és az egyes te­repgyakorlatoknál is, a többi ka­tona közül kitűnik Mihail Bacojev szakaszvezető. Nagy termetű, vállas katona, mozdulatai gyorsak és biz­tosali. Minden kézmozdulata erőt és ügyességet árul el. Nem régiben Michail Bacojev a gránátvetésben az első helyet fog­lalta el. Hetvenként méterre dobta el a gránátot és ugyanakkor pontosan célbatalált. Az első gránátvetési gyakorlatot eszében tartotta. Balra állt tőle az altiszt, aki szigorúan figyelte a ka­tonák mozdulatait és tanította őket. A fiatal katona mozdulatai ügyetle­nek voltak és így a gránát bizony nem repült messzire. Bacojev sportolni kezdett. A pa­rancsnok tanácsa szerint különleges torna segítségéve! fejlesztette izmait. Két hónap múlva már 59 méterre dobta el a gránátot. Először helyből próbálta a gránát­vetést. Azután mozgásból', minden helyzetből. De ez sem volt elégséges. Különböző testgyakorlatokra volt szükség, hogy gránátjával az ellen­séget minden helyzetben pontosan el tudja találni. Az akadály-pályán Ba­cojev kitartóan sajátította el a gránátvetés minden csínját-bínját. Lövészárkokba harckocsikra, bun­kerekbe és más fedezékekbe dobálta gránátjait. Végül is tökéletesen elsa­játította a gránátvetést. Az alakulat parancsnoka mult év vége felé a gránátvetési versenyben elért győzelméért kitüntette. Elisme­rő oklevelet és egy órát kapott, amelynek fedőlapjára bevésték a ne­vét. Ugyanakkor másodosztályú sportoló lett belőle. Most pedig a „példásharckocsizó"-jelvénye mel­lett mellén ott díszeleg a sportmes­teri jelvény is. (Szovjet katonai sájtóból.) végigrohant rajta, odaért a patak­hoz és semmi tovább. Csáp szakaszvezető kétségbe volt esve, a parancsnok átkozódott. Tal­pas hol az egyikre, hol a másikra pislogott. Megpróbálták mégegyszer. Ugyanaz az eredmény. Egészen a patakig mentek le, amely szinte csú­folódva csobogott köves ágyában. Már hajnalodott, mikor az ország­úton mögöttük motor berregett fel. — Megjöttem a szabadságról! — futott hozzájuk Kazán őrmester. — Szerencse! — mondta a pa­rancsnok. — Ennek a Talpasnak ma nincs jó napja. Mindig csak a pata­kig vezet bennünket és a másik fe­lén már nem tudja megtalálni a nyomot. — Hm. A paták az nem rossz dolog — bólintott Kazán. Jelentést is hozok. A V-i állomás telefonon jelentette, hogy egy ügynököt fog­tak le. Az itteni lövöldözés után lán­cot állítottak fel és észrevettek egy alakot, aki a patakban felfelé gá­zolt. Meg akart szökni, de elfogták. Egyike azoknak, akiket itt keres­nek. , — Gazember! így már világos, hogy Talpas nem tudott nyomra jönni, ha a patakba ment. Szép da­rabot összefutkostunk. A parancsnok kérdően tékintett Kazánra. — Hány embert fogtak el? — A jelentés egyről beszél, pa­rancsnok elvtárs! , — És a mi őrjáratunk mennyit látott, Fehér? — Kettőt, parancsnok elvtárs! Biz­tosan kettőt. — Hát akkor hol a másik? — Vagy megszökött, vagy itt van va­lahol. — Talpas semmit sem talált, pa­rancsnok elvtárs! Kazán őrmester kivette a szíjat Csáp kezéből! — Adja ideľ Megpróbálom még­egyszer- — lehajolt a kutyához és megsimogatta. — Keresd, Talpas, keresd! — Nem lesz belőle semmi. Már háromszor vezettem végig — mor­gott Csáp szakaszvezető. Talpas újra rászaladt a nyomra, A két erős fenyőnél megállt és visz­szanézett a vezetőjére. Kazán őr­mester meglazította a szíjat. — Oda Talpas, a bokrokra! És a kutya villámgyorsan beugrott a bokrok közé, úgyhogy az első ágak egészen lehajoltak a teste alá. — Körülfogni a bokrot, lövésre készen! — parancsolta Kazán' őr­mester. Talpas újra nekirontott a bokor­nak. Dühösen, szinte vonítva mor­gott és a fogait vicsorította. Sze­mét elfutottam "rér. — Ne lőjjetek, íj átkozottak! — hallatszott a bokrokból egy dühödt hang. — Most az egyszer sikerült megfognotok. A fegyveremet eldob­tam! Kazán lekapcsolta a kutyát. Tal­pas egyetlen ugrással bevetette ma­gát a bokrok közé. Mikor a határörölt utána hatoltak a bokrokba, Talpas egy falfehér, a dühtől izzószemü férfi mellén tar­totta mindkét biellső talpát. Orr­cimpái remegtek, szája készen a ha­lálos harapásra. A férfi megsebesült. Bilek egy lövé­se a lábát érte. Bár a seb nem volt veszélyes, cipelni kellett. Kazán őrmester Talpassal és Csáp szakaszvezetövel bezárta a menetet. — Érdekes, — vélekedett Csáp — hogy magát Talpas odavezette a másikhoz is, míg engem folyton a patakhoz vitt az első után. — Magára is visszanézett annál a két fenyőnél? — kérdezte meg az őrmester. — Visszanézett, aztán ráment a régi nyomra. — A nyom ott kettévált. Talpas figyelmeztette, de maga nem értette meg. Mit gondol, kinek a hibája volt ez? Talpasé, vagy a magáé? Lehajolt a kutyához és megdicsér­te: — Jói van Talpaskám, jól van! — Hát így van ez öcskös, ahogy már mondtam. A kutyát meg kell érteni az utolsó szőrszáláig! Megálltak a kaszárnya előtt. A fal­ról rájuk nevetett: No passaran! — És nem mentek át, ugye Tal­pas!? _ mosolygott az őrmester. Talpas eldőlt az őrmester lába mellett és szétnyitotta a száját. Csáp szakaszvezetőnek úgy tet­szett, mintha ő is mosolygott volna. ifj. Vadovics József. CsISz-csojwrtunk munkájáról Néphadseregünk életében nagy sze­repe van az alakulati CsISz-csopor­toknak. A tanulásban és a kiképzés­ben az ember csak akkor érhet el eredményeket, ha a kollektívre tá­maszkodik, ha a bajtársak egymást segítik. A CsISz alakulati szerveze­te éppen erre fordítja a legnagyobb figyelmet. Ugyanakkor figyelmmel kísérik az egyes bajtársak kulturális és politikai fejlődését. Századunknál, ahol Froula elvtárs a politikai meg­bízott, az egyes politikailag fejlett elvtársaknak nagy figyelmet szente­lünk. Önképzőköröket szerveztünk, ahol részletesen magyaráztuk a politi­kai iskolázás anyagát. így a baj­társak már előre megismerkednek az anyaggal. Van Fucsík-olvasókörünk is, itt kö­zösen olvasunk és közösen tárgyaljuk meg az egyes kérdéseket. A CsISz évzáró gyűlésének tiszte­letére felajánlottuk, hogy a tagság 70 százaléka az év végéig meg­szerzi a Fucsík-jelvényt. Többen közülünk pedig elhatározták, hogy elnyerik a ,,példás katona" jelvé­nyét. Az évzáró gyűlést az agitátorok szorgos munkával készítik elő. Tel­jes mértékben kihasználják a faliúj­ságot és egyéni agitációt is folytat­nak, hogy így biztosítsák a gyűlés sikeres lefolyását. Az agitátorok eb­ben segítséget nyújtanak a parancs­nokoknak is a kiképzésnél, a fegye­lem szilárdításánál. Egyszóval agitá­toraink a szovjet példa szerint, elsa­játítva a szovjet agitátorok bőséges tapasztalatait, arra igyekeznek, hogy hadseregünk minél erősebbé vál­jon. Ennek a célnak elérése érdeké­ben azonban szükséges, hogy a párt és a CsISz alakulati szervei még jobban fokozzák politikai meggyőző munkájukat. Boldis Gyula, közkatona. Sikeresen lépett fel magyar kultúregyüttesiink Elhatároztuk, hogy egységünk ke­rétén belül, mint magyar nemzeti­ségű katonák kultúrműsorral lépünk fel. A kérdés megoldása eleinte ne­hézségekbe ütközött, de erős akarat­tal láttunk neki a munkának. Kultúr­körünket Dózsa-körnek neveztük el. Igyekezetünket siker koronázta, mivel első fellépésünk nagy tet­szést aratott a cseh és szlovák baj­társak körében, akik már a próbák folyamán nagy érdeklődést tanú­sítottak a műsor iránt. A siker elérésében segíségünkre volt politikai tisztünk is, aki hasznos ta­nácsokkai látott el és politikailag irányította munkánkat. Bízunk ben­ne, hogy további fellépéseink során is sikeresen fognak szerepelni és a hadsereg kultúrversenyében 1 is meg­álljuk helyünket. Nagy Sándor altisztjelölt. Kultúrköreink működéséről A mi egységünknél is alakultak esti kultúrkörök, ahol mindenki ked­ve szerint töltheti el az idejét. Na­gyon értékesek ezek az esték szá­munkra. Amióta a kultúrköröket megalakítottuk észrevehetően emel­kedik politikai tudásunk és kulturá­lis színvonalunk. Katonáink ma éber szemmel és ér­deklődéssel figyelik a nemzetközi eseményeket. Önképzőköreinkben élénk vitában vesznek részt, az előadások során bekapcsolódnak a kértlések fejtegetésébe. Ez előadásokon észlelhető, hogy alakulatunk tagjai megértik pártunk tanítását. A kultúrszínvonal emelése érde­kében énekkarunk haladószellemü énekeket és népdalokat tanult be, amelyekkel bajtársainkat szórakoz­tatják. A színjátszócsoport is szép sikereket ér el. A kultúrkörök veze­tői szoros kapcsolatot tartanak fenn a honvéd-zenekar együttesével, amely segíti őket az elméleti tudás terén és tanácsokkal szolgál szak­kérdésekben. Nagy József, törzsőrmester. t WtMW»W WWW WI Wt »» )t Mi mMt M 03 SZÖ. Szlovükla Kommunista Párti á­nak nanilaolo — Szerkesztőséé: Bratisla­va. Jesenského 3—10 Telefon- 347—16 és 352—10. Főszerkesztő r.őríncz Gvula. — Kiadóhivatal: Pravda lankiadőválla­lata. Jesenského 12 Telefon- üzemi elő­fizetés és IaoínisitAs 274—74. eevént elő­fizetés 262-77 Az U1 S'ZÖ megrendelhető a postát kézbesítőknél vasrv a onstahlva.­talokoi) Is Előfizetni dll « évre 120 Kis Feladó és Irányító nostahlvatal Bratfsla. va II. — Nyomta a Pravda n. v. nyomdá­ja. Bratislava.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents