Uj Szó, 1953. január (6. évfolyam, 1-28.szám)

1953-01-04 / 4. szám, vasárnap

v 1953 január UJSZO BÜSZKESÉGÜNK A NÉPHADSEREG Bátran elóre a terv teljesítéséért néphadseregünk szilárdan áll a vártán Karácsony napján, a béke ünnepén hazánk valamennyi dolgozója büszkén tekintett vissza az étidig végzett munkára, kiértékelte az eL múlt év eredményeit és hibáit, hogy új erővel kezdhesse meg a küszöbön álló utolsó gottwaldi tervévet. Ezen a napon katonáink, néphadseregünk tagjai is ünnepeltek, akik éberen őrködnek hazánk békéje felett, akik biztosítékai annak, hogy az ellenség tervei nem sikerülnek és hogy továbbra is szilárd akarattal fogjuk építeni a szocializmust hazánkban. A katonák ezen a napon sem feledkeztek meg arról, hogy milyen feladat vár rájuk, hogy mit vár tó'lük dolgozó népünk és ezt bizonyítják néphadseregünk tagjainak levelei, amelyeket a karácsonyi ünnep alkalmából irtak. A béke ünnepén is harcra készen Mi is megünnepeltük a karácsony estét.. Mindannyian felöltöttük a szép kimenő ruhánkat és arcunkon az öröm kifejezésével ünnepeltük a béke ünnepét. Az étteremben gyülekeztünk össze, amelyet előzőleg feldíszítettünk Egy hatalmas karácsonyfa jelezte az ünnepet. Körülötte plakátokat helyeztünk el ezekkel a feliratokkal: »Megvédjük a békét«, »Karácsony ünnepén is vigyázunk dolgozó népünkre®. Az ünnepélyt, az egyik hadnagý elvtársunk nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy karácsony estéjén még éberebben kell őrködni, mert az ellenség nem alszik és minden pUlanatot kihasznál arra, hogy megbontsa dolgozóink békés nyugalmát. Majd a beszéd után vacsora következett, amelyet- otthoniasan megterített asztalok mellett fogyasztottunk el. Mint egy nagy család ültük körül az asztalokat, cseh, szlovák és magyar katonák. Utána ajándékot kaptunk, cukrot, Ezen az ünnepen Mi, a néphadsereg katonái már nem a kizsákmányolókat védjük és szolgáljuk, hanem a munkásnép kiharcolt jogait. Az eskü szavai szerint még az életünket is készek vagyunk — szükség esetén — feláldozni a mi drága népi demokratikus hazánkért. Mi újonc katonák azon vagyunk hogy minél gyorsabban elsajátítsuk a katonai tudományt, hogy ezzel is megmutassuk az imperialista tábornak, hogy a népi demokratikus hadsereg tagjai mindenkor megállják a helyüket és megvédik a békét. Tudjuk, hogy a szorgalmas tanulással is a béke ügyét szolgáljuk. Örömmel ünnepeltük a karácsonyt is, hiszen tudjuk, hogy a kapitalista hadseregben nem fordult elő, hogy a katonáknak ilyen ünnepélyt rendeztek volna. Az ünnepély egy. szép megnyitó beszéddel kezdődött, melyet egyik hadnagy elvtársunk tartott. A bőséges vacsora közben kiosztották az ajándékokat, minden katona egy kis csomagot kapott. A vacsora után szép kultúrműsort hallgattunk, melyet a néphadsereg tagjai adtak elő. Majd filmet vetítettek számunkra. Az első, rövid film a szovjet mezőgazdaság fejlődéséről szólt. A filmen láthattuk a szovjet embert, hogy hogyan építi hazájában a kommunizmust. A második film az » Utolsó lövés * c. film volt. Ebben láttuk, hogyan zsákmányolták "ki a munkásságot a múltban a kaalmát ós finom fehérkalácsot. Ügy éreztük magunkat, mintha odahaza a legmeghittebb családi körben lennénk és az édesanyánk nyújtotta voln

a át az ajándékokat. Egyek vagyunk mindannyian, mert a nép fiai vagyunk, mert egy a célunk és egy az akaratunk, hQgy békében és boldogan éljük le életünket. Magyar és szlovák népizene tarkította az ünnepi estet. Énekkarunk szlovák és magyar népdalokat énekelt, és egyes bajtársaink szép szavalatokkal szórakoztattak bennünket. Mindannyian boldogok és megelégedettek voltunk. Ezt dolgozóinknak köszönhetjük, akik munkájukkal és az elért eredményekkel biztosították azt is, hogy ilyen szép, felejthetetlen karácsonyestét tölthettünk a laktanyában, A nyolcszázmilliós béketábor katonái vagyunk és a szovjet katonák példájára méltóak akarunk lenni erre. Brezina László közkatona. is újat tanultunk pitalista gyárosok és földbirtokosok. Láttuk a munkások szenvedését és szervezkedését, láttuk harcukat, amely arra irányult^ hogy megdöntse a kapitalisták hatalmát. Mind a két film nagyon tanulságos volt számunkra. Karácsony második napján pedig felkeresett bennünket a helyi gimnázium kultúrbrigádja, amely szintén szép, értékes műsorral szórakoztatott minket. Mindannyian megfogadtuk, hogy a legjobb tehetségünk szerint iparkodni fogunk, hogy a szovjet katonák példájára elsajátítsuk a katonai tudományt és a harcászati módszereket. De nem csak a katonai kiképzésben, hanem kulturális téren is meg van adva minden lehetőség, hogy fejlesszük tudásunkat. Kultúrotthonunkban hatalmas könyvtár áll rendelkezésünkre. Szovjet, szlovák és magyar íróktól tanulságos, szép könyveink vannak, amelyeket figyelmesen olvasunk és tanulmányozunk, Megalakítottuk a Fucsík-jelvény megszerzésére az olvasókört. A könyveken keresztül megismerjük a nagy Szovjetuniót s a Szovjet Hadsereg hősi tetteit, amelýekbôl mi is sokat meríthetünk. Megtanuljuk, hogyan kell ' szeretni fegyverünket, melyet a munkásnép adott a kezünkbe. Megbecsüljük fegyvereinket, melyekkel a munkásnép érdekeit védjük és szolgáljuk. Kovács Béla közkatona. Ä múltban megalázás — ma dicsőség megértetted! Az édesapám mesélte el, hogy | rongyaidat, milyen is volt a katonák bevonulása a kapitalista rendszer idejében. Az utcán nagy zajongással, énekléssel, a kezükben literes üveggel támolyogtak a fiatalok. Ám a nagy jókedvnek azonnal végeszakadt, amikor átlépték a laktanya kapuját. Körülöttük kikent-kifent tisztek szaladgáltak, az egyik jobban kiabált, mint a másik. Félelmükben azt se tudták, hogy hová nézzenek, mire figyeljenek, míg egyszer csak valamit a lábuk elé dobtak. — No szedd össze, te poros fülű, — ordította a szakaszvezető és alig győzték összeszedni az egymásra dobált holmikat, összepakolták egy nagy csomagba és máris egy terembe tuszkolták őket, ahol megmutattak egy szögletet és újra csak ordított a szakaszvezető. — No rakd oda a Amikor azt gondolták, hogy már minden holmijuk el van helyezve a polcon, leültek a katonaládákra. x Este felé egy kapitány rohant be a terembe, fürkészöen végig nézett rajtuk és az ágyakon, vizsla szemekkel kutatott a polcokon. Egyszer csak odarohant az egyik polchoz és elordította magát, — Kié ez a holmi? Mit gondolsz a cirkuszban vagy? — És összekeverte a nehezen összecsomagolt dolgokat. — Hajolj le és fogd meg a bokádat, orditotta ezután a katona felé. Az lehajolt és, a tiszt minden egyes ordító szava után jó nagyot ütött a hátára. így kezdődött apáink katonaélete valamikor. Apám elbeszélése után eszembe jutott a mi bevonulásunk. Énekszóval vonultunk a szépen feldíszített laktanya udvarra. A tiszt elvtársak és a közkatonák szívélyesen üdvözöltek bennünket. Megígérték, hogy mindenben segítségünkre lesznek a jövőben. Beosztottak bennünket, majd a szobánkba kísértek, ahol a legnagyobb tisztaság uralkodott. Szépen kifestett szoba, fehér vaságyakkal, tiszta fehérneművel. A szobaparancsnok elvtárs nyugodt hangon irányított bennünket, — Elvtársak, jöjjenek ide, nézzék meg ezt a szekrényt és rendesen rakják össze a holmijukat. — Egy darabig álltam és gondolkoztam, vájjon hogyan tudom ezt a sok holmit a szekrényben elhelyezni. Akárhogyan is igyekeztem, nem sikerült. A tizedes elvtárs észrevette bajlódásomat és ügyes kezekkel rakta rendbe az egyes darabokat. Mikor elkészült, újra kivette őket és kedvesen mondta: — No most próbálja, meg maga úgy, ahogyan tőlem látta. — Természetesen most már nekem is sikerült. A kedves és barátságos fogadtatás, a jő bánásmód azonnal eloszlatta minden félelmünket. Mindannyian megállapítottuk, hogy öröm ma katonának lenni és dicsőség a néphadseregben szolgálni. Kostyál Lajos, közkatona. Felejthetetlen volt Gyönyörű, felejthetetlen karácsonyi ünnepségben volt részünk. Karácsony első estélyén lementünk a nagy ebédlőbe, s mosolygó arccal ültünk a dúsan megterített, szépen feldíszített asztaloknál. Minden egyes katona egy kis csomagot kapott ajándékul. Vacsora előtt az egyik hadnagy bajtársunk köszöntötte a katonákat, s a vacsorán résztvett két élmunkás elvtársat abból az ütemből, amely a védnökségünk alá tartozik. Ezután műsoros estet rendeztünk, szép katonanótákat énekeltünk, és elhangzott egy-két szavalat is. Majd megtekintettünk egy érdekes filmet Lipták László, közkatona. Kultúrpolitikai előadások Egységünknél a harci kiképzéssel párhuzamosan a kultúrpolitikai tevékenység is nagy méreteket öltött, amelyet szolgálatba lépésünk első napjától kezdve, példaképünktől, a dicső Szovjet Hadseregtől szerzett tapasztalatok alkalmazásával egyre jobban fejlesztünk és erősítünk. Tudatában vagyunk annak, hogy csak úgy hasonlíthatunk példaképünkhöz, a győzelmes Szovjet Hadsereghez, ha mi is sokoldalúan képzett katonák leszünk. Mivel a kép. zettség tanulást követel, mi tanulunk is és ez a tanulás az elvtársi összetartással párosulva jó kommunista kollektívát nevel ki. E célunk elérése érdekében egy bizottságot választottunk, amely kidolgozott terv alapján biztosítja a kultúrpolitikai eladások megtartását és a hallgatóság részvételét. Az első kultúrpolitikai előadást, amely iparunk, a széntermelés harcosairól, a bányászokról, életükről s munkájukról szólt, nagy sikerrel tartottuk meg. Különösen azért volt nagyjelentőségű az előadás, mert néhány volt bányász bajtársunk tartotta. Ezek az elvtársak, akik most a néphadseregünk tagjai, beszámoltak airról, hogy milyen a bányászok élete, milyen hatalmas segítséget nyújtanak az élenjáró szovjet tapasztalatok, a szovjet technika alkalmazása a széntermelés emeléséért folytatott harcunkban. Nem feledkeztek meg a bányászifjúság kultúrpolitikai munkásságáról sem. 'Az előadást élénk vita követte s ezután megfogadtuk, hogy folytatni és népszerűsíteni fogjuk kultúrpolitikai munkánkat. A következő kultúrpolitikai előadásunk új típusú földműveseinkről, a szövetkezetek tagjainak munkásságáról fog szólni. Pakos Pál, közkatona Részlet I. Pagyerin: „A főirányban

4 című müvéből A fasiszták tombolása nem ismert határt. Üvöltő bombákat dobálnak, a zuhanórepülésnél bekapcsolják a szirénákat, „krúgató" aknákat zúdítanak ránk, éjjelente „kacagó" gránátokkal rémítgetnek. Mi azonban már nem vagyunk azok, akik a háború elején voltunk. Nem ijeszt meg az a fasiszta fecsegés sem, hogy Sztálingrádot bekerítették. Az utóbbi napokban a német repülőgépek fokozott buzgalommal szórják tele a várost röpcédulákkal. A röpcédulák tüzes gyűrűt ábrázolnak. Ebbe szorultak bele állítólag Sztálingrád védői is. A hitleristák arcátlnul a város feladását ajánlották. — Abból nem esztek! Még nem dőlt el, kit kerítenek be' — mondogatják a sztálingrádiak. A német parancsnokságnak aligha sikerül hátunkba kerülnie. A Sztálingrádot vfédelmező hadsereg szárnyai behajlottak. Rugalmas ív keletkezett, amelynek két vége a Volgára támaszkodik. A németek nem tudják bekeríteni Sztálingrádot. A hátország ugyanis igen szilárd: a Volga és a szovjet nép. CSak fel kell tartóztatni az ellenséget a város falainál. Ma, szeptember 13-án, megérkezett hadseregünk új parancsnoka, V. I. Csujkov altábornagy. Nyomban közölte Sztálin elvtárs parancsát: Sztálingrádot tartani kell! A hadseregparancsnok repülőgépen érkezett. Kis híja, hogy el nem pusztult a légiúton. Erről a következőket mesélte Dorosenko hadnagy: — „Repülj egyenesen a városba!" — parancsolta nekem a tábornok. Nem is bíbelődtem sokat a térképpel, meg aztán ti olyan kitűnő támpont vagytok. Szaratovtől is ide lehet repülni iránytű nélkül, a tüi nyomán. Csak azon járt az eszem: nehogy a szárnysík meggörbüljön. Ezen a gépen azonban, mint mondják, nem fog se tüz, se víz — repül, amerre kell. Csak gondolnia kell az embernek valamit — nyomban megérti. Ma még támadásba is lendült egy „messzer" ellen. Sajnos, nem értem rá, bezzeg különben ... — Dorosenko elnevette magát, és folytatta: — Azt mondják, ha egy „U-2" lelő egy Messerschmittet, akkor nem lesz tél, ezért hát nem bajlódtam vele. Éppen Ahtuba felett vezettem a gépet, negyven-ötven méter magasságban. „Feljebb" — jelzi a parajnesnok. Növelem a magásságot. A motor úgy dolgozik, mint az óra, felmászna akár az égbolt tetejére. Egyszer csak látom: a jobb szárnysíkok közt egy csomó nyomjelző -lövedék suhan el, előttem pedig három robbanás: ,,messzer"! Hirtelen balra döntöm a gépet. Süvítve húz el mellettem a „Me-109"-es, akár a nyílvessző. Törzsére kígyó van fest' ve. Jobb ha odébb kerülők innét! Le nem veszem szemem az ellenfélről, de minden moccanást érzek a hátsó fülkében, ahol a tábornok ül. Csak nehogy a magasban csapjon le rám a „messzer"! Hátrapillantok a tábornokra és kővé dermedek az ámulattól. Hiszen én azt hittem, mindjárt megfenyeget az öklével, amiért így elveszítettem a fejemet. De nem: nem is törődik vele, nyugodtan ül és figyeli a „messzer"-t, amely játszani akart velünk egy kicsit, mint macska az egérrel. A német gép a nap felől közeledik, már felkészült a támadásra. Mitévő legyek ? Biztos pusztulás, vagy sérülés. Hyen esetekben nincs más kiiít. Kezem önkéntelenül is eltolja a magassági kormány rúdját. A gép oldalára billen és lecsap, a föld felé. Megborzongok . . Most, mindjárt ránk tör — és vége. Még egy pillantást vetek a hátsó fülkére. „Hová mégy? Egyenest előre! Támadj! .. . Arcba!" — kiáltja a tábornok és a „messzer"-re mutat. „Parancs!" Kezem a megszokott .mozdulattal felemeli a gép orrát és egyenesen az ellenség felé kormányozza. A motor már az utolsókat köhögi. Még egy másodperc, egy pillanat — és... ekkor azonban a „messzer" hirtelent megbillen és elkanyarodik. Az ámulattól kikapcsoltam a gázt. Már csak a menekülő gép farkát láthattuk ... Lám, üyen ember a ti ú j gazdátok _ fejezte be Dorosenko. Vagy három nap múlva viszontláttam a parancsnokot fedezéke előtt. Ott állt a halom tetején és figyelmesen fürkészte az égő várost. Sem a lövegek egyre erősbödő robaja, sem a levegőt betöltő motorzúgás, sem pedig a feje fölött robbanó légvédelmi gránátok nem tudták elvonni figyelmét. OÍýan szilárdan állt ott, hogy önkéntelenül is az jutott eszembe: semilyen erő sem taszítja el erről a helyről! így is volt. Tegnap, a város északi szélén, a traktorgyári munkásosztagok heves összecsapás során egy lövészdandárral együtt több harokocsitámadást vertek vissza és megállásra kényszeritették a németeket. A déli külvárosban pedig a dicső Moszkvai Gárdahadosztály feltartóztatott három ellenséges hadosztályt, majd hatalmas ellenlökéssel elsöpörte a németeket a gabonaraktár környékéről. Ebben a moszkvai hadosztályban küzd Ruben Ibarruri főhadnagy, a hős Dolores Ibarruri fia. Sok szépet mesélnek róla. Igyekszem találkozni vele a közeljövőben. Hadd örüljenek a spanyol köztársaságiak Ruben dicső tetteinek. A város központja ellen a fasiszták még nem intéztek támadást. De az az érzésünk, hogy hamarosan ezen a szakaszon is próbára teszik erőinket. Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy megálljlik a sarat. A törzshöz tucatjával érkeznek a tömött csomagok. Rendszerint a legbátrabb, legkiválóbb katonák és gyári munkások hozzák őket. Mindegyik csomagol a Katonai Tanács tagjának, vagy a parancsnoknak nyújtják át személyesen, mint olyan tárgyat, ami legbecsesebb és legdrágább az egész város életében. Ezekben a csomagokban Sztálin elvtárshoz írt levelek vannak. Arra a parancsra: „Sztálingrádot tartani kell" — a város" védői egy emberként írták alá a nagy Sztálinnak küldött levelet. Biztosították vezérüket, a pártot és az egész szovjet népet, hogy Sztálin városa rendíthetetlen bástyaként fog állni a Volga partjá,n az ellenség útjában. „Nem jut át az ellenség, megállítjuk és szétzúzzul^!" Ezt a levelet, mint ünnepélyes esküt, felolvasták a futóárkokban, lövészárkokban, fedezékekben, az első vonalakban és a harcmezőn mindenütt. Aláírás alkalmával sokan mellékeltek néhány sor írást, vagy saját levelüket, amely azt a kérelmet tartalmazta, tekintsék őket kommunistáknak. Biztosították Sztálin elvtársat, hogy a harcban becsülettel rászolgálnak erre a dicső elnevezésre. Tobolsin szakaszvezető, a hadsereg törzsének kézbesítője, nem volt jelen a levél aláírásakor és nem győzött eleget sajnálkozni miatta. Szerencsére azonban az a tisztesség jutott osztályrészéül, hogy egy tiszti csoporttal együtt őrizhette a csomagszallítmányt, amikor továbbították a Volgán túlra. Sutytyomban ezt írta az egyik csomagra: „Drága Sztálin elvtárs! Én, Tobolsin szakaszvezető, harci feladaton voltam és ezért nem tudtam aláírni a levelet. Ezúton mellékelem aláírásomat a csomagon, mindazok helyett is, akik lemaradtak róla, és ígérem Önnek, hogy pusztítani fogom a fasisztákat, amíg csak kezem bírja. Szolgálatom olyan, hogy csak ritkán van alkalmam az első vonalba jutni, de azért időnkint kimegyek és karabélyommal már lepuffantottam két nácit. Megígérem, hogy ezt a számot tízre növelem és utána belépek a pártba. Tobolsin komszomolc, a törzs kézbesítője". És hány ilyen 'levél vain a csomagokban: sok ezer, tízezer...