Uj Szó, 1952. december (5. évfolyam, 287-311.szám)

1952-12-25 / 307. szám, csütörtök

4 III SZ® 1952 december 25 Az öreg, kopott falióra nehézkesen, csikorogva négyet ütött. Kis Pétéi nagyot sóhajtott és lemászott az ágyról. Megborzongott. A hideg belemart testébe, amely még magán őrizte az ágy melegét. Lassan, tapogatódzva a sötétben? megkereste az asztalon a gyufaskatulyát. Vacogó fogakkal gyertyát gyújtott. A vékony, kis karácsonyfagyertya fénye megvilágította a kis szobát. Felesége és két kisfia még mélyen aludtak. Kis Péter gyorsan felöltözött. Korgó gyomra figyelmeztette, hogy reggelizni kellene valamit, s máiéi is indult a konyha felé, hogy legalább kenyeret vágjon magának. Aztán eszébe jutott, hogy a kenyéren kívül semmi sincs a házban, s az kell az asszonynak, meg a gyerekeknek. Libabőrös kézzel, szinte önkéntelenül nyúlt a falon függő naptár után, amely jelezte, hogy december huszonnegyedike va,n, Ádám és Éva napja. —, Karácsony van, — suttogta. — Karácsony, de milyen karácsonyi Alvó kisfia felé fordult: — Hát a lovacskáből ' sem lesz semmi, Pistikém. Másnak a karácsonyfája alá kerül az. Keserűen felnevetett: — Karácsonyfa. Bár már csak az hiányzana. Hiszen fűteni sincs mivel. Csak legalább fa, vagy szén lenne. Semmi sem lesz. Sem karácsonyfa, sem tüzelő, sem ló. Eszébe jutott beszélgetése Pistikével, amikor a mult héten egy játékkereskedés előtt mentek el és Pisti meglátta a kirakatban a lovat: — Apukám, ugye, én jó kisfiú vagyok, nekem hoz a Jézuska ilyen lovacskát ? A lő szép játékszer volt: barna posztóból való, formás fejjel, karcsú lábakkal, rajta sárga nyereg. Festett barna deszkalapon állt négy aranyosan csillogó rézkeréken. Tizenöt korona volt az ára. Ez Kis Péternek egy vagyont jelentett. Elmosolyodott, amikor visszagondolt arra, hogy milyen nagy igyekezettel sietett meggyőzni Pistikét, hogy ott, a kirakat másik sarkában, sokkal szebb az a tarka, piros kerekeken guruló kis falovacska. Pistike először nem értett egyet vele, de később mégis belenyugodott, hogy a Jézuska neki ezt a szebb, kisebb lovacskát fogja elhozni. — Szebb ez. Pistikém, látod, ügye, hogy sokkal szebb ? Pistike nem valami meggyőző hangon, de mégis utána mondta, hogy szebb, mire Kis Péter megkönnyebbülten sóhajtott fel: — Szebbnek kell lennie, mert ez csak két korona ötven fillér, nem tizenöt, mint az a másik játékló. Mindez most megint eszébe jutott Kis Péternek, aki még . egy pillantást vetett alvó kisfiára, aztán csendben, hogy az alvókat fel ne ébressze, elindult kopott, rövid télikabátjában, fülére húzott sapkában szerencsét próbálni. Az udvarra lépve meglepetten nézett szét. Fehér hótakaró borított mindent, s még most is sűrűn, nagy pelyhekben hullott a hó. Kis Péter bukdácsolt a hóban, egy-egy vigyázatlan lépésnél megmegcsúszott, de megtartotta az egyensúlyát. A főtérre érve megállt a városháza kapujában, ahol már ácsorgott néhány ember. Itt, a város főterén volt a munkanélküliek gyülekezőhelye. Ki

s Péter másfél éve volt már munka nélkül, de csak néhány hónapja járt ide, a városháza elé, ahol a munkanélküliek tömege gyűlt össze minden reggel, hogy a városi elöljáróság utasításai és beosztása szerint egy-egy félnapot dolgozzanak valahol fillérekért. Kis Péter sokáig úgy vélte, hogy a városháza előtt reggelenként összesereglö emberek korán megtörtek az állásszerzésért folyó harcban és könnyen megalkudtak a sorssal. Ezért sokáig nem ment közéjük. Narp-nap után állást keresett, ám néhánvhónapi eredménytelen kísérletezés után kénytelen volt belátni, hogy minden igyekezete hiábavaló. Egy napon aztán egyik ismerőse keserű humorral a szemébe nevetett: — Hát mit képzel maga. ember? 1936-ban elvesztette az állását és harminchétben már újat szeretne? Tartsuk be a sorrendet: előbb én kapok állást, aki még harmincötben kerültem az utcára. e mm v mm (Emlékezés egy régi karácsonyra) Másnap reggel már Kis Péter is beállt a városháza előtt felsorakozott gondterhelté emberek szürke csoportjába. Nem igen mondhatta szerencsésnek magát. Hetenkint egyszer, legjobb esetben kétszer sikerült bejutnia azok közé, akiket, kiválasztottak munkára. Amikor a városi tisztviselő fgy rendőr kíséretében megjelent a városháza előtt, naponta megismétlődött a szokásos jelenet. Háromszáz éhes, megkínzott, elkeseredett ember tolakodott, kiabált, könyörgött vagy fenyegetett, míg húszat-harmincat kiválasztottak közülük, a többit pedig hazaküldték. Az utóbbi hetekben Kis Pétert a szerencse messzire elkerülte. — Mi lesz, ha ma sem mehetek dolgozni, — töprengett néha kétségbeeséssel, mereven bámult az oszladozó havas éjszakába. A Hegyalja felöl karácsonyfákkal megrakott parasztszekerek és szánok érkeztek a főtérre vidám csilingeléssel. A havazás elállt. Benépesedett a főtér is. A hóval vastagon belepett Stefánik-szobor körül vígan zajlott a karácsonyfavásár. Kis Péter elkeseredve nézte a jókedvű embereket, akik válogattak a kisebb-nagyobb, illatozó fenyőfák között. A közeli toronyóra lassan kongatta el a hatot. A munkanélküliek csapata találgatta a munkalehetőségeket. — Lehet, hogy hólapátolásra is kellenek majd emberek — szólalt meg az egyik. — Szívesebben mennék ki Siklósra a kőbányába, ott többet lehet keresni — mondta egy másik várakozó. — Akárhová, csak adnának egy pár garast. Kenyerünk sincs odahaza, — elegyedett íele a beszédbe egy harmadik hang. Kis Péter különös szorongást érzett. Arra a száraz fél kenyérre gondolt, amelyhez hajnalban nem mert hozzányúlni, hogy legalább a gyerekek és az asszony egyenek valamit. Észre sem vette, hogy a városi tisztviselő a rendőr kíséretében kijött a városháza elé. Csák a kiabálásra, tolakodásra figyelt fel, s amint látta, hogy mi ennek a lármának és tülekedésnek az oka, ö maga is elkeseredett igyekezettel fúrta előre magát. A tisztviselő kiabálva magyarázta, hogy csak hólapátolásra kell negyven ember. Talán még soha nem volt ilyen elkeseredett küzdelem a munkáért, mint most. Kis Péter maga sem tudta, hogyan sikerült a tisztviselő rokonszenvét elnyernie, s csak akkor eszmélt fel, amikor egy seprőt m

eg egy nagy, erős deszkából öszszetákolt hólapátot nyomtak a kezébe. A rendőr elvezette a negyven kiválasztott embert. Kis Péter boldogan lépegetett nehéz bakkancsaiban társaival a rendőr után, aki a vasútállomás felé indult el velük. Serényen dolgozott, bár tudta, hogy ezért az alig félnapi munkáért csak pár koronát kap. Csakhamar melege lett, már nem is érezte a csípős hideget. A la^át és a seprő, melyekkel felváltva dolgozott, valami különös bizakodó érzéssel töltötték el és már mosolyra húzódott a szája, amikor egyegy sietve iparkodó járókelő ment el mellette csomagokkal megrakva, karácsonyfát szorongatva a hóna alatt. Félegykor végeztek a hólapáto1 ássál. Äz emberek vállukra vették szerszámaikat és siettek a városházára, hogy a munkájukért járó pénzt felvegyék. Kis Péter, amint elsietett a játéküzlet előtt, megint látta a kis falovat a kirakatban, amelyre Pisti úgy vágyott. Ott állt a kis faló a kirakat sarkában, mintha csak arra várna, hogy megvásárolja a kisfiának. De Kis Péter nagyon jól tudta, hogy az a pár korona, amit kSp, még a legszükségesebb vásárolnivalókra sem lesz elég. Elkomorodó arccal nézte a játéküzletből kitóduló, csomagokkal, játékokkal megrakott jókedvű embereket. Egy jól öltözött férfi tarka hintalovat cipelt, de az utcasarkon egy ott ácsorgó suhancnak. adta át és fennhangon magyarázta, hogy hová vigye utána. Irta: SÁGI TIBOR. Kis Péter tehetetlennek, parányinak érezte magát, ahogy ezt látta és keserű lett a, szája íze, amikor gyerekeire és feleségére gondolt. Milyen jó, milyen nagyszerű lenne őket is megajándékozni, hogy ők is örüljenek. Csak hát Kis Péter tudta nagyon jól, hogy az öröm igazán ritka vendég az olyan házban, ahol a család feje már hosszú hónapok óta a munkanélküliek keserű sorsának részese. — Nem lehetnek nagy igényeink — morfondírozott magában. — Ajándékok nem lesznek, de legalább jóllakunk. Veszek valamit azon a pár koronán, amit kapok. Talán még tíz kiló fára is telik majd, ha ad a fűszeres. Elmosolyodott. Korholta magát nagy igénye; miatt: Tíz kiló fa, az sok. Öttel is beérjük, ha kevés a pénz. Ügy van, öt is elég lesz — nyugtatta meg magát és fájdalmas humorral gondolt vissza munkanélkülisége első hónapjaira, amikor még szégyelte világos nappal hazavinni a tíz kiló fát a fűszerestől, s csak sötétben lopakodott haza mindig a kis csomó fával. Lassan, lomha kavargással megint hullani kezdett a hó. Kis Péter meggyorsította lépteit, hogy utólérie társait, akiktől kissé elmaradt. Mire odaértek a városháza komor épülete elé, már olyanok voltak, mint valami megelevenedett hóemberek. A fagyos, nagy hópelyhek vastagon belepték kabát.jaikat, eltakarták kopott öltözetüket. A városházán aztán történt valami, amire senki sem számított. Rövid tanácskozás után Kis Péter és egyik társa elindultak a városi pénztár felé. Amint végigmentek a sötét folyosón, különösnek találták, hogy mindenütt oly nagy a csend. A hivatali szobák ajtói mögül most nem hallatszott az írógépek egyhangú kopogása. A folyosó végén volt a városi pénztár. Kis Péter és társa leverték a havat kabátjukról, gondosan megtörülték cipőiket, illemtudóan levették sapkájukat. Bátortalan kopogásukra egy hang sem felelt. A két embert idegesíteni kezdte ez a nagy csend. Hallgatóztak egy ideig, aztán Kis Péter még egyszer bekopogott, de most már erősebben. Bent most sem mozdult semmi, csak a hosszú sötét folyosó verte vissza a türelmetlen kopogás zaját. Ki

s Péter lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Most a társa* markolta meg a kilincset, lenyomta, rázta, rángatta, de az ajtó nem nyílt ki. Kis Péter agyán átvillant a szörnyű felismerés: ma már nem kapja mag a pénzét. A fejébe tódult a vér. Egyszeriben melege lett, bár 'az előbb még fázott. Szédülés fogta el. Behúnyta szemét. A feleségét és két kisfiát látta maga előtt. A tarka lő, a himtalovas úr, a havas utcák, a csomagokat cipelő emberek tarka összevisszasága felelevenedett előtte. Társával együtt mígindult a homályos folyosón vissza az udvarra a többi várakozó ember közé. A rendőr, aki reggel elvezette őket, most Kis Péterrel egyszerre érkezett a várakozó kis csoporthoz és közömbös, száraz, szánakozást és együttérzést nem ismerő hangon, hivatalos rövidséggel közölte velük, hogy az urak tizenkét órakor hazamentek, már senki sincs az épületben, s a munkáért járó pénzt csak az ünnepek után fogják kifizetni. Az emberek kövém eredve hallgatták, nem akarták elhinni, amit mondott. Egy őszülő, ötven év körüli férfi siránkozó hangon feljajdult: — Az nem lehet, kérem. Az nem lehet. Hat éhes gyerek vár rám otthon. A feleségem betegen fekszik. Egy fillér nincs a házban. Nem várhatunk ünnepek utánig! A rendőr széttárta két karját és a vállát vonogatta: — Én nem tehetek semmit. Az őszülő, idős férfi tátott szájjal nézett maga elé, távolba révedő szemmel. Arcán ideges rángások futottak át. Zokogva felkiáltott: — Hát mit csináljak? Éhen ve> szünk! Kis Péter utolsónak indult haza társai után. Az utcán aüg tudott tovább botorkálni, mert a sürü hófüggöny, a kavargó hópelyhek sűrű összevisszasága teljesen elvakította. Meg-megállt. visszafordult a városháza felé, mintha arra várna, hogy a rendőr utána kiált: — Hé, emberek, megálljanak, hé, vissza, tréfa volt az egész! Jöjjenek vissza a pénzükért! De a rendőr nem kiáltott utánuk és a városháza körvonalai is belevesztek a kavargó fehérségbe. Kis Péter fáradtan emelgette a lábát. A vakító fehérségtől, amely körülvette, meg az éhségtől, amely reggel óta gyötörte, megfájdult a feje. Amikor végre hazaért, a felesége azonnal látta, hogy nem hozott semmit. Hangtalanul nézte az urát, aki mogorván, szakadozva mondta: — Nincs pénz ... kenyér nem lesz ..., fa sem lesz ... A szobából most egy vékony gyerekhang kiáltotta panaszosan: — Apu, éhes vagyok! Kis Péter kinyitotta a szoba ajtaját. Két kisfia sápadtan feküdt az ágyban. Az anyjuk mindig az ágyban tartja őket, ha fűtetlen a lakás, ha nincs tüzelő. Laci újra sírásra görbülő szájjal követelődzött: Apu, enni kérek! Éhes vagyok! Ki

s Péter mogorván nézett szét maga körül, szótlanul, mire a gyerek megszeppent és elhallgatott. Pisti vigasztalni kezdte: — Lacika ne sírj! Hoz a Jézuska mindent, kenyérkét is, cukorkát is, huslkát is. Az asszony, aki nesztelenül surrant be a szobába, most sirvafakadt és kirohant. Az ura utána ment és rámordult: — Ne bőgj. azzal nem segítesz a bajon. Lopni nem mehetek. Csodákban se hiszek. Majd csak lesz valahogy. A szomszéd kölcsönöz egv kis fát, megfőzöd azt a három kiló krumplit, ami még va.n a kamrában. Majd., hozok pénzt ünnep után. Megvesszük a fát és visszaadjuk. — Talán pénzt is kérhetnénk kölcsön valakitől. — szipogott az asszony. Talán a Kerekes úr megint kisegítene. Kis Péter haragosan húzta össze a szemét, amikor volt munkaadója nevét hallotta: — Nincs szükségünk Kerekes úr könyöradományára. A múltkor is égy egész hétig fürészeltem és vágtam a fáját, aztán amikor betakarítottam az egész téli tüzelőjét, egyílieti munkámért húsz koronát dobott oda. Az ilyen ember nekem ne jótékonykodjék! Az asszony keserves zokogásbí kezdett. Unszolta az urát, hogy menjen el Kerekeshez, még mielőtt beesteledne, ho$*y a kölcsönkapott pénzen még vehessenek valamit: Kis Péter nem bírta hallgatni tovább a felesége zokogását. Felvette a kabátját és elsietett otthonról. A megbántott büszkeség és a megalázkodó nyomor viaskodtak benne. Minél közelebb ért Kerekes házához, annál inkább a büszkeség hatalmasodott el a nyomor okolta megalázkodáson. Kerekes háza alőtt megállt. — Mit mondjak — töprengett magában, — mondjam, hogy koldulni jöttem, vagy majd ledolgozom. Megalázkodjak előtte, mint másfél évvel ezelőtt, amikor könyörögtem, sírtam, s mégis kidobott az utcára. Rátette ujját a csengő gombjára. De nem csengetett be. Lassan elsétált a ház előtt. Bár kint még világos volt, Kerekeséknél már égtek a lámpák. A homályos ablakon át láthatta, hogy a szoba egyik sarkában hatalmas, díszes karácsonyfa áll, Látta, hogy az ablakon túl <jgy más világ van. olyan emberek világa, amelyhez neki semmi köze nincsen. Kis Péter most már tudta, hogy nem fog becsöngetni Kerekesékhez. Sietve megfordult. Már tudta, kihez fordul segítségért. A szomszédjához kopogott be, Csonka Sándorhoz, egy kisfizetésű, de jószívű vasutashoz, aki régi barátja és elvtársa volt: — Ne haragudj, hogy zavarlak, Csonka elvtárs. Megint a segítségedet kérem. Kis Péter elmondta, miként maradt fillér nélkül. Amikor Kerekesre terelődött a szó, nem tudta megállni, hogy ki ne öntse a haragját: — Az ilyen ingyenélök szeretnék még a lélekzetet is belénk fojtani. Övék a világ. Hirtelen elhallgatott, aztán halkan hozzátette: — De meddig? Meddig? — Már nem sokáig,,, fiam. Kis Péter csalt most vette észre, hogy Józsi bácsi jött be, Csonka Sándor édesapja. Ismerte régóta az öreget, szerette őt, mint saját édesapját. Tudta, hogy az öreg Csonka József derék katonája a munkásemberek harcának a kizsákmányolók ellen. Csonka József ezt tettekkel i

s bebizonyította tizenkilencben, amikor fegyverrel a kézben küzdött a Csonka Józsefek, Kis Péterek boldog jövőjéért. A Tiszánál meg is sebesült a románok elleni harcokban. Kis Péter most is, mint mindig tisztelettel és csodálattal nézte az őszhajú öregembert, aki fürgén bekapcsolódott a beszélgetésibe: — Én bizony amondó vagyok fiam, hogy már nem sokáig. Van valaki, ak; gondol ránk: a Pártra, terád fiam, meg mindannyiunkra, akik ma még kénytelenek vagyunk tűrni ezeknek a bitangoknak a gazemberségét. Józsi bácsi lassú mozdulattal, vigyázva, a kabátja belső zsebébe nyúlt é

s egy gondosan összehajtogatott újságot vett elő. Szétterítette az asztalon. Az újság címlapján egy fénykép alatt nagy betűkkel ez álft: „Az 58 esztendős Sztálint ünnepli a világ és a Szovjetunió népe.« — Rá gondoltam, fiam — mondta komolyan Józsi bácsi. • — Most töltötte be az 58-ik évét. De még fiatal, mert a szocializmus, amelyért küzdött, fiatalít. Fiatalos erővel és kedvvel vezeti a népet, ö mutatja számunkra is az utat. Az ö példája ad erőt nekünk a további küzdelemre, hogy nálunk is becsülete legyen a dolgozó embernek, hogy nálunk se legyen nyomorban élő ember, hogy mindenünk meglegyen nemcsak karácsonykor, de mindig. Mi Sztálinnal kiharcoljuk a boldog jövőt. Kis Péter tekintetét a képre szegezte, amelyről Sztálin fiatalos, mosolygós arca nézett vissza rá. Örült, hogy nem ment be Kerekeshez, hanem inkább idejött. Csonka Sándor időközben megrakott egy zsákot fával. Kis Péter a vállára vette és elbúcsúzott. A feleségének azt hazudta, hogy Kerekesék elutaztak, s így csak a szomszéd segítségére szorult. Kissé fanyar mosollyal tüzet rakott és egy nagy fazékban feltette főni a három kiló krumplit. Kis Péter a gyerekeket csitítgatta: — Sók legyetek ám, gyerekek! Mindjárt jó meleg lesz a konyhában, kijöttök és esztek finom krumplicskát, úgy bizony! A két kisgyereknek egyszerre csillogni kezdett a szeme és még arról is megfeledkeztek, hogy reggel óta a Jézuska gazdag ajándékairól álmodoztak. Mire besötétedett, megfőtt Kis Péterék karácsonyesti vacsorája. Kisné asztalt terített és osztott a párolgó főtt krumpliból. Kis -Péter elgondolkozva ült az asztalhoz. Nézte a gyorsan falatozó, kiéhezett gyerekeket, akik hangtalanul ettek, átadták magukat az evés élvezetének. Kint csend volt. A karácsonyeste csendje ült a havas világon. Aztán távolról, az utca felől énekfoszlányok törtek a Kis Péterék karácsonyi asztalálhoz. Egy öreg koldus járta, az utcákat, az énekelt. Reszkető hangját már tisztán hallotta kis Péter. — Ragyogj, ragyogj, betlehemi csillag. Kis Péter hallgatta az utcai énekes dalát. Eszébe jutott az öreg Csonka Józseffel folytatott beszélgetése. Elgondolkozva mondta maga elé: — Felragyog még egyszer majd a mi csillagunk is. Sóhajtott egy nagyot és kivett a tányérból egy párolgó, forró, főtt krumplit.