Uj Szó, 1952. augusztus (5. évfolyam, 181-207.szám)

1952-08-17 / 195. szám, vasárnap

1952 augusztus 14. U J SZÖ 7 BÜSZKESÉGÜNK A NÉPH'ÄlíSKREG Teljesült a handlovai vájárok vágya Tavaly a nyitrai filmfesztiválon elsőnek mutatták be a „Csillagok fénylenek" című szovjet filmet. Nemec tisztelvtárs nagy lelkesedéssel mondta el, hogy a handlovai bányászok körében nézte végig ezt a filmet, amely művésziesen gyönyörű színes képekben mutatja be a kommunizmust építő szovjet embert. Mindenkinek és különösképpen a handlovai bányászoknak nagyon tetszett ez a film, mert elvezette őket a Donyec-medence bányáiba és igy láthatták, hogy milyen forradalmat jelent a bányászmunka gépesítése a Szovjetunióban, hogy milyen csodákat teremt a szovjet technika. — Bányászainknak akkor az volt a7. egyetlen vágyuk — mondja Nemec tiszt elvtárs, — hogy olyan szénkombájnnal dolgozhassanak, mint amilyent a mozivászonon láttak. És kívánságuk teljesült. A napokban a dolgozók filmfesztiválján örömmel jelentették be, hogy bányáinkban már szovjet szénkombájnnal termelik a szenet. Mi katonák hagyon örülünk annak. hogy bányászaink a béke fegyverével a szovjet kombájnnal nagyobb sikereket érnek el majd a szénkitermelési terv teljesítésénél. Boldogok vagyunk, hogy a szovjet gépek és a kommunizmust építő emberek gazdag tapasztalatainak felhasználásával dolgozóink gyors ütemben építhetik hazánkban a szocializmust. . Drábek Viktor tisztjelölt. Segítséget nyujtunk a tanulásban Hadseregünkben még vannak olyan bajtársak is, akik a kapitalista rendszer hibájából nem tudnak írni vagy olvasni. Vlachovszky tiszt alakulatánál ezzel a kérdéssel foglalkozott az alakulat politikai osztálya és a parancsnokok. A párt-, valamint a CsISz-tagok, elhatározták, hogy harcot Indítanak az írástudatlanság ellen. TervbevettUk ezeknek a bajtársaknak iskolázását. Tervszerint hetenkint háromszor vettek részt ilyen iskolázáson, azonkívül szabad idejükben gyakorolták az írást és olvasást. Ebben segítséget nyújtottak nekik különösen a tanító bajtársak. Az eredményért a CsISz alakulat! csoportjának elnöke volt a felelős. Ma már az elvtársak erős akarattal tanulnak. Munkájukat állandóan ellenőrizzük, s a parancsnokság alkalmat és időt adott nekik, hogy minél hamarább értékesíteni tudják a tanultakat. A legjobbakat könyvjutalomban részesitik. Verseny fejlődött ki az egyes bajtársak között a legjobb tanuló címért és a verseny eredményét feltüntetjük a faliújsá_gokon. Különösen néphadseregünk cigány nemzetiségű katonái érdemelnek dicséretet szorgalmukért. Azok, akik már megtanultak írni és olvasni, szorgalmasan képezik magukat, jegyzeteket csinálnak a, politikai oktatás tananyagáról stb. Lipták Sándor, közkatona. A nyári kiképző tábor életéről A mi kiképző táborunkban szép eredményeket érünk el. De olyan környezetben is élünk itt, hogy munkánkat örömmel teljesítjük. Igy például nemrégiben táborunkba a villanyt is bevezették. Erre főleg a legénység konyhájában és az étteremben volt szükség. Nagy jelentősége van anhak is, hogy most már hetente háromszor vagy többször is mozielőadáson vehetünk részt. Kultúrélettink is igen gazdag, úgyhogy ezt az életet nem is lehet összehasonlítani a mult kapitalista köztársaságban szolgáló katonák életével. Ezért is szolgálja néphadseregünk valamenynyi katonája hűen és odaadóan dolgozóink érdekeit. Balla József, példás szakaszvezető. Üdvözöljük a galántai járás dolgozó parasztságát A néphadsereg tagjai nevében üdvözlöm a galántai járás minden kisés középparasztját, szövetkezeti tagját, az állami birtokok dolgozóit abból az alkalomból, hogy augusztus 4-én 100.2 százalékra teljesítették gabonabeadási hazafias kötelességüket. Mi néphadseregünk katonái még több sikert várunk a galántai járás dolgozóitól. Ezek a sikerek ugyanis hozzájárulnak a mi munkánk megkönnyítéséhez is, ezek a sikerek minket is arra lelkesítenek, hogy, még jobb eredményeket mutassunk fel harci kiképzésünk során, hogy hadseregünk az építő munka biztos őrévé váljon. Buehlik József, Ŕôzkatona. Rén%lct Kovpak: „A brjansski erdőtől a Kárpátokig" c. müvéből Az út a bitkuvi és jablonövi nyersolajtelepekhez Manjavánál kezdődik Sokkal meredekebbnek és nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltuk, mert erdős lejtön, 45 fokos emelkedéssel vezet fölfelé. Több mint háromszáz megrakott szekér volt velünk és lovainkról csakhamar patakzott a veríték, szájuk tajtékot vert, úgyhogy a terhet magunknak kellett cipelnünk és magunk vontuk a szekereket, géppuskákat és ágyúkat. Valahányszor egyegy lovunk kidőlt, elcsúszott vagy leesett, az egész oszlopnak meg kellett állnia, mert a keskeny út, amelyet két oldalán meredek szakadék, erdő, kőhalmaz és kidöntött 'fák szegélyezték, tulajdonképpen — csupán ösvény volt. ügy mentünk rajta, mintha szakadékban, vagy árokban lettünk volna. Ezen az úton még a lovas-összekötők is csak nagynehezen tudtak keresztülvergődni az oszlop mellett. Csak a tizenötéves Ivan Ivanovics,— aki portyázó utunk alatt már talán tízszer cserélt lovat, hogy kis termetének megfelelőt találjon, s végül lelt is egy kutyanagyságú lovacskát, — vágtatott keresztül forgószélként az egymásra torlódó szekerek között. Az egész környéken nagy zűrzavart okoztunk: a németek azonban enneh ellenére, vagy helyesebben: éppen emiatt, nem vették észre, hogyan vonulunk el a hegyek felé, s már csak qkkor fedeztek fel bennünket a levegőből, amikor u Kárpátok lejtőin jártunk. Ez egyébként nem volt nehéz, hisz a hegyek közt lassabban haladtunk. rövid utat tehettünk csak meg éjszaka és így kénytelenek voltunk folytatni utunkat világos nappal is. /Vfosr aztán a felderítőgépek ott röpködtek az út felett s csakhamar megkezdődtek a harcirepülőgépek alacsony támadásai Időnként gépfegyvertűzze\ lelőttünk egy-egy gépet, amely valahol a hegyek között zuhant le, mire a többiek rövid időre elkotródtak a fejünk fölül, de csakhamar visszatértek. Alig vonszoltuk félre az elhullott lovakat és éppen csak megtisztítottuk az utat a pozdorjává lőtt szekerektől, — már újra ott zúgtak fejünk felett a repülőgépek és újra robbantak a bombák. Az emberek még csak megbújhattak a sűrű erdők évszázados fái alatt, de a hadtápot állandóan fenyegették a német repülők bombái és a harci gépek gépfegyvertüze. Hogy megmentsük a lovakat, kifogtuk, s a meredek lejtőkön magunkkal vonszol-tuk őket is az erdőbe, mihelyt megjelentek a repülőgépek. Igy haladtunk lépésről-lépésre a Kárpátok felé, amelynek csúcsai elfedték a látóhatárt. A megriadt rugkapálódzó lovakat szinte percenként kellett ki- és befognunk, fejszével és lapáttal kellett szabaddá tennünk a keskeny utat, amit elborítottak a szétrepeszteti fák, széthasított kövek és a bombatépte földomladék. Időnként egy-egy harcos bajtársunkat is a gránittömbök alá temettük, aki áldozatul esett a német banditák légitámadásainak ... Mindannyiszor megesküdtünk: bosszút állunk értük! zánokat a fúrótornyokhoz• és erőművekhez! Egyik ilyen barátunk megmutatta, hol húzódnak a Bitkuv-Jabtonov közötti nyersolajvezeték föld-alatti csövei, amelyekből több mint 50.000 tonna üzemanyagot engedtünk ki a rohanó, kis Bisztricába. Egy lengyel mérnök volt segítségünkre ebben a munkában. A nevét, mint oly sok más segítőnkét, sajnos nem sikerült megtudnom. Miután feladatát elvégezte, épp olyan titokzatosan tűni el, mint ahogy az erdőben megjelent köztünk. A bitkuvi és jabloňoví nyersolajtelepeken néhány éjjelen át szakadatlanul tombolt a tűz. Rombolócsoportjaink nappal az erdőben bújtak el, az éjtszaka beálltával aztán újabb tűzoszlopok lángoltak föl a hegyekben s az egész környék visszhangzott a nyersolaj égésének sistergő zajától. Mire fölkelt a nap, a hegyek lejtőit sűrű. És bosszút álltunk... Olyan bosz- | fekete füstfellegek borították. szút, hogy az ellenséget eszeveszett düh fogta el. A láthatáron most hirtelen fúrótornyok tűntek fel előttünk. A drahobicsi nyersolajtelep! A július huszadikára virradó éjtszakán minden zászlóaljunk robbantócsoportokat küldött ki a nyersolajtelep felrobbantására, géppisztolyosok fedezete alatt. , A Kárpátok lejtőit hatalmas tűz lángjai világítottak meg. A partizánok a sötétséget és csöndet szerették. Itt azonban most még éjnek idején is olyan világos volt. mint fényes nappal. Az égő kőolaj messze világított és köröskörül olyan ropogás hallatszott, úgy reszketett a levegő, hogy még a repülőgépek búgását sem lehetett hallani, — pedig azok még éjjel is szálldostak felettünk. Az ellenség hol az egyik, hol a másik helyre csapott le, de hiába. Nem tudott föltartóztatni bennünket. Minden szakaszon egyszerre támadtunk. Köszönet ismeretlen barátainknak és segítőinknek, a nyersolajtelep munkásainak és mérnökeinek, akik rejteti A csehszlovák határ közelében jártunk. Tűz és füstfelhők, robbanások zaja és tüzek ropogása közt, egy erdei tisztáson gyűlést tartottunk, amelynek napirendjén különös kérdés szerepelt. Majdnem egy évvel ezelőtt, még a brjanszki erdőben nyolc ruszin katonaszökevény jelentkezett nálunk a 47ik magyar gyalogezredből, akiket a! németek erőszakkal mozgósítottak Arra kértek bennünket, hogy vegyük fel őket osztagunkba és mi teljesítettük kérésüket. Az utat Sztaraja Gutától a Kárpátokig velünk együtt tették meg és jó bajtársaknak, bátor harcosoknak bizonyultak. Most. hogy a csehszlovák határhoz értünk, az a gondolatunk támadt, hogy hazaküldjük őket szülőföldjükre, hogy legyenek segítségére földijeiknek, iiatárontúli testvéreinknek és adják át nekik a partizánok harci tapasztalatait. Ez volt az a kérdés, amit most ezen a gyűlésen meg akartunk tárgyalni. A gyűlés tulajdonképpen nem is volt gyűlés, hanem harcos bajtársaink búcsúztatója. Mielőtt útnak indultak, jókívánságainkat fejeztük ki, tanácsokkal, fegyverekkel és élelemmel láttuk el őket és mégegyhegtji ösvényeken vezették el a partid-szer melegen kezst szorítottunk veüik. el szabadulás Irta: Sziidi György Ballagtam a kanyargós út szélén Gödöllőről Budapest télé, dörömbölő ágyúk ütemére lengette meg ruhámat a szél. Felvitt az út hóval fedett dombra, a magasból íjnélybe vezetett — ugrándozó cipőt«)pam halkan Visszamondta folyton léptemet. Lobogó voltam, százszínű zászló, éhség gyötört, kfnzott a hideg s magányos, mint a bombázott házról szétszóródott törött cserepek. Futni akartam, de megvakultam... árok ölelt, tüske szaggatott — göröngyöktől hóbnekákig bukva tűnek véltem minden kavicsot. Zuhantam, estem, gödrökben másztam, ütött a föld, áztatott a hó s úgy csapott reám a fáradság, mint elítéltre egykor a bakó. Fekve maradtam, ök felemeltek, kar jukba vittek a réten át, s mintha a fülembe súgták volna néha „Gólya viszi a fiát". Fáradtan, némán aléltan csüngtem s mint sebesen forgó hinta járt, mozgott, száguldott, iramlott körben az ágakra ülő láthatár. Lélckzctükre bakancsuk dobbant... Sapkájukon sarló-kalapács, úgy fénylett, mint tiszta terítéken a frissen sült ünnepi kalács. Kitartóan, percet nem pihenve dörömbölt a messzi ütközet s a gépmadarak tömör ezüstje fel-felcsillant határunk felett. — Botpbát vetünk, gránátot a múltra, — mondották a szovjet emberek s a Pilisnél Sztálin gyalogságát nyilas tank nem állíthatta meg. Gödöllőnél került már a zsákból leves-konzerv, gömbölyű cipó, Kerepesen jutott a kondérból asszonyunknak ebédre való. Az autóban gyúrták fagyó* lábam, cipőt adtak, ruhát, meleget, útitársam féllábon ugrálva szó nélkül a szélben vetkezett. Karja lendült, sörényét feldobta magasra a sebes mozdulat — tartalék ingét átadta nékem szaporán, egy pillanat alatt, aztán leült, fegyverét ölében átfogta, mint otthon gyermekét, ha munka után hordozta vállán vagy csókolta hunyorgó szemét. Nagyiccénél, amikor elváltunk, leültem az állomás előtt s valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés vett rajtam erőt: boldogság volt, öröm, vagy rajongás? nem tudom már mi is lehetett — csali azt tudom, fagyos arcom szélén éreztem a meleg könnyeket. Ki szólt hozzám, amikor bolyongtam munkátlanul hónapokon át s örültem, ha vehettem ebédre lószalámit öt vagy tiz dekát? Ha ujjamon zizzentek a selymek, nyelhettem a szövődé porát — hentesemnél vásároltam délre szalonnához olykor paprikát. Oly mindegy volt, hol tölti az ember céltalannak érzett életét — szalmazsákon vagy a gépteremben tömi babbal csordultig belét. Gyermek voltam — kallódtam az utcán, növekedtem — tőkés ráncigált, míg nem hívott egyszer ütközetbe anyámnál is jobb barát — a Part. Megtanultam a tőkés mocsárban osztályomban bízni szüntelen s osztályomnak szovjet katonái felemeltek engem s nemzetem. Nagyiccénél könnyes volt még arcom, Sashalomnál fent a dombtetőn menet közben összezártam öklöm s éreztem, hogy növekszik erőm. Dörömböltem, szóltak még az ágyúk, füstöt formált egy-egy lövedék Buda felett vUlanó bíborral kavargott a koromszínü ég. Körülöttem hason, háton fekve temetetlen náci katonák hirdették, hogy összetört örökre Hazánkban a fasiszta világ. ••w