Uj Szó, 1952. július (5. évfolyam, 154-180.szám)

1952-07-10 / 162. szám, csütörtök

6 UJSZÖ 1952 juliu* 10 Uvpífcsv tálténete ÖRÖKSÉG Apám apjának a hegyoldalon két koszos birkája legelt. Egyet elvitt az liri hatalom, másikat dögvész ölte el. Az elhullt birka bőrből apámmik már csak egy rossz bekecs maradt. Használtam én is sok évig subának, míg végül elnyűtt, elszakadt. .Nekem így apáni semmit sem hagyott, csak nyűgét sok évi bajnak. Ténferegtem, lökdöstek itt-ott, úri törvények haraptak. Proletár sors volt. Vörös Hadsereg fordított nagyot kerekén. Sztálin katonát, hős Szovjetek harcoltak ki jogot, törvényt. — Birkából, bekecsből, ténfergésből, átokverte emlék maradt. Most miénk a föld, a gyár, s az ércből magunk öntjük » vasat. Munkánk gyümölcsét nem hamiskártyás herék, meg papok költik el. Emelt fővel kiáltok, a lármás vakoknak, szavam így l'elel: Tulajdonjogát egész hazámnak birom és velem milliók, kikre törvénye az Alkotmánynak úgy szól, hogy: Minden földi jót — ki hogy dolgozik — munkája után érdemel és a lebzselők részére már egy út marad csupán: követni e törvényt, erőt. E törvény él, alkot nemzedéket, új ifjúságnak új hazát, hatalmas erőt a közösségnek, hogy zengjék ťártunb himnuszát, kalapácsok csattogó ütemén, kaszáknak villogásain, ötéves tervek forgó kerekén, gyárszirénáknak sípjain ... ... S apám apjának dédunokája könnyű számítás — a fiam, sok-sok új, gyönyörű iskolába' új eszmét tanul boldogan. Gyúr cső István. ^Belgrádbaí

t f ölt ént A faluban futótűzként terjedt a hír, amit állítólag a városból hozott Borcsa néni, hogy hát „valami lesz a pénzzel". Sokan kinevették, mások gondolkodóba estek, voltak, akik közömbösen hallgatták Borcsa nénét. aki egészen belemelegedett a magyarázkodásba. — „Ügy bíz a. emberek, felére fogják beváltani. Akinek van pén>e, annak a fele odavész." Balog Laci, a gépállomás egyik legjobb traktorosa kíváncsian állt meg a Borcsa néne köré sereglett, embercsoportnál, s amikor meghallotta, hogy miről van szó. mosolyogva, de mégis indulatosan megszólalt: — ,,A szomszéd faluban is széthiresí^it valaki hasonló butaságogat. Oszt tugyák, mi lett a vége? Hát az, hogy a sok kulák, akiknek sok vöt a pénzük, összevásárolt a, városban tücsköt, bogarait. Még most is azon nevet az egész falu, hogy az egyik, a Vastag Mihály, rádióhangszóró berendezést vett, mint amilyen nekünk is van a községházán. Mondta is múltkor az egyik falubelije, hogy: nem ad neki jó két hetet, oszt a Vastag Mihálynak még a disznai is Amerika hangján fognak röfögni. Mer az bizony könnyen ínég a disznóólba is beszerelteti a hangszórót." Az összesereglett emberhad jót nevetett és oszlani kezdett. Ment mindenki a dolga után. Kovács Márton, a falu egyik „módosabb" gazdája, aki nagyon megsértődött, ha valaki kuláknak titulálta, bár 30 hektár földjo erre jogo6 oknál* bizonyult, elgondolkozva indult SEintén hazafelé. Lcvalami a dologban — morfondírozott magában, —• mert amit a Borcsa néne eddig mondott, az mindig igaa is volt. No, meg aztán, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Otthon a feleségével együtt kezdték törni a fejüket, mit is kezdjenek a még meglévő pénzzel, mit is lehetne még hamarjában összevásárolni. — Rádiónk az má van három, — szólalt meg az asszony, — de talán vehetnénk még egy porszívót, meg egy-két villanykályhát, hisz az mindig pénzt ér. Másnap a korareggeli autóbuszszal Kovács bement a városba. Ügy döntött, hogy azt veszi, amit kap, s amit jónak fog látni. Az ismerősük érdeklődésére, hogy minek megy a városba, röviden csak így válaszolt: — Orvoshoz megyek. Beteg vágjak. A tér kavargó forgatagában eszébe jutott a felesége tegnapi óhajtása, hogy egy porszívó, meg néhány villanykályha kellene még a „gyűjteménybe". Megindult tehát az üzlet irányába, ahol már a mult héten is vásárolt hasonló „hasznos" dolgokat. Elgondolkozva ment, s már csak akkor vette észre, hogy az üzlet zárva van, amikor közvetlenül a bejárat elé ért. A lehúzott vasredőnyre kis tábla volt kiakasztva: Leltározás miatt zárva! No, ezt jól kifogtam, — mérgaiődött magában a kulák s boszSZúsasn továbbment, hogy másutt próbáljon szerencsét. Elöntötte a méreg, mikor látta, hogy a pajkos szövegű kis táblát ott lengeti a szél valamennyi üzlet zárt ajtaján. Ezek is azért tartanak zárva, mert már nem kell nekik ez a pénz, már csak az új pénzért fognak árulni, — villant át agyán a gondolat. — Miért nem jöttem én még teg-• nap, melegében — sopánkodott magában. Mi is lesz most ezzel a sok pénzzel A gondolattól, hogy a különféle görbe utakon szerzett sok pénz odavész, egyszerre olyan melege lett, hogy elhatározta. betér valahová egy pohár sörre. Már éppen be akart lépni egy közeli vendéglő ajtaján, amikor arra lett figyelmes, hogy a szomszéd házból két feketeruhás ember egy díszes, ezüstös fakoporsót hoz ki, s felteszik az ott várakozó parasztszekérre. Hirtelen elhatározással ott termett a két feketeruhás mellett, akik nem kis csodálkozással fogadták a kulák különös kérdését: Irta: TÔ5H 13BOB. — Mondják csak, emberek, pénzért tték ezt a koporsót? — Hát oszt ni másé vehettük vóna? kérdezte vissza az egyik. — Érdekes, hm, igazán érdekes. — mormogta Kov cs Márton, majd pillanatnyi töprengés után befordult a koporsóraktár kapuján. Aiig tíz perc múlva már két jókei:',víi asztalosina.; vitte utána a szép, csillogó fakoporsót az autóbuszmegállóhoz. Kovács megkönynyebülten nézegette a koporsót, melyet az inasok a járda szélén hagytak. Nem kér emu, — gondolta magában, meg iát, ne aggy Isten, egyszer szükség is lehet rá, hisz már úgyis örökké betegeskednek az öregek, no meg aztán, ami a fő, az árával is kevesebb pénz marad a váltáshoz. Lassan gyülekezett az. utasnép az autóbuszmegállón s ki érdeklődve, ki részvéttel, vagy borzadva nézte a koporsót. Jó félórai várakozás után megérkezett az autóbusz. , Kovácc Márton, miután koporsóját felrakta az autóbusz tetejére, maga is csatlakozott az egymás hegyén-hátán tolakodó utasokhoz. Megelégedetten szemlélte a távolodó várost, amely lassan teljesen eltűnt. Odakinn megeredt az eső. Kövér cseppek csapdosták az autóbusz ablakait. — Ázik a koporsó, — tűnődött a kulák. — No, de csak nem lesz valami baj vele, — nyugtatta meg magát sietve. Az autóbusz közben befutott az első faluba, s zökkenve megállt a kocsma előtt. Egyetlen utas szállt ki csupán s négyen szerettek volna bejutni a túlzsúfolt autóbuszba, három asszony, meg egy kéményseprő. Izgatottan topogtak a szakadó esőben. A három asszonynak sikerült is "agynehezen beékelődni az autóbuszben szorongó emberek közé, a kéményseprő azonban már a legnagyobb igyekezettel sem fért be. Az autóbusz ajtaja becsapódott*,,, a kéményseprő tanácstalanul nézett körül, majd hü-telen elhatározással az éppen induló autóbusz, kis létrájába kapaszkodott, a csakhamar az autóbusz tetejére jutott. Leguggolt, összehúzta magát s megkapaszkodott a koporsóba, Kovács Márton „árúgyüjteményének" legújabb darabjába. Az eső még jobban megeredt, a kövér esőcseppek pergötüzként kopogtak az autóbusz tetején. A kéményseprő kényelmetlenül érezte magát. Az út lejtett és nagyon hepe-hupás volt. Az autóbusz jobbra-balra zökkent s a sok rázkódás közben, félremozdult és kissé le is csúszott a koporsó cifra fedele. A bőrig ázott kéményseprő agyán átvillant egy merész ötlet. Kinyitotta a korosót, gyorsan belefeküdt, azután magára húzta fedelét. Szokatlan volt a helyzet, de meg volt elégedve, hogy most már csak a koporsó tetejét veri az eső, ömaga védve van a vízözön elöl. A autóbusz közben újabb faluba ért, de itt sem szállt ki senki. A megállónál három cigányniuzsikus várakozott, hónuk alatt hegedűikkel, akik a szomszéd faluba szerettek volna eljutni lakodalomba. Amikor látták, hogy az autóbusz ajtaja ki sem nyílik, ök is a tetejére kapaszkodtak fel és letelepedtek a koporsó szomszédságában. Az eső még esett, de már szünöfélben volt. Röviddel ezután a láthatár peremén szakadozni kezdtek a felhők, előbukkant néhány eltévedt napsugár, elállt az eső. A koporsóban fekvő kéményseprő is észrevette, hogy az esőcseppek kopogása a koporsó fedelén gyengül, majd egészen megszűnik. Kíváncsi volt. elállt-e már teljesen az eső. ezért felemelte kissé a koporsófedelet és kidugta jobb karját. Arról sejtelme sem volt, hogy időközben az autóbusz tetejére újabb potyautasok érkeztek. Ami ezután következett, az néLáíi„. másodperc alatt játszódott le. A három potyautas, akik gyanútlanul gubbasztottak az ezüstösen csillogó esőáztatta koporsó mellett, először csak elképedve nézte, hogyan emelkedik fel a koporsó fedele, de amikor lassan, tétován egy koromfekete kar nyúlt V belőle s ez a kar hozzá is ért egyikük kezéhez, ezt már nem állták szótlanul. A borzalom értelmetlen hangokat csalt ajkukra, egy pillanatig dermedten nézték a titokzatos fekete kart, azután eszüket vesztve egymás után leugrálta' a robogó autóbuszról. Ketten sikeresen földet értek, de a harmadik jajveszékelve elnyúlt a. autóbusz kerekeinek közvetlen közelében. Ae autóbusz csikorogva fékezett, mindenki kíváncsian nézte, mi történt. A póruljárt potyautasok legbátrabbja izgatottan rémülettől, még mindig reszkető hangon mondta el kalandos utazásuk történetét a kalauzlánynak és a kíváncsiskodó utasoknak. Az emberek szerették volna a titokzatos koporsót látni. Kovács Márton kényelmetlenül feszengett, fúrta az oldalát a kíváncsiság, mi is lehet azzal az átkozott koporsóval. Mire kidugta a fejét az ablakon, az emberek már harsogó nevetéssel tárgyalták a három potyautas oktalan ijedelmét, mert bizony nem találtak a koporsóban senkit. Azt ugyanis senki sean vette észre, hogy amikor az autóbusz megállt, a kéményseprő is leugrott az autóbusz tetejéről és eltűnt az útszéli bokrok sűrűjében. A falujabelick közül néhányan csodálkozva néztek a kulákra, nem tudták, kinek viszi a koporsót, liiszan senki sem halt meg, de még csak nem is betegeskedik a családjában. — Szegény Kovács Vam, talán az rvos már olyan betegnek találta, hogy előre meg is vette a koporsót ? — Miféle orvos, hailioéUe öcsém? — s-ólalt meg Kovács fülig

1 vörösre vált képpel. — Hát reggel nem azt mondta kend, hogy beteg és az orvoshoz megy. Csakhát tudom én, hogy ez nem igaz. Ám egy nagy baja azért van kendnek. Nem tetszik magának ez a mi új világunk, ahol már nem vagyunk a magúik lábkapcái. Olyan szüksége van magának arra a koporsóra, mint a szomszéd feJu kulákjának a hangszóróra. Vagy talán • 7,

ť a kétmázsás disznaját akarja koporsóban eltemetni, amelyik két napja mult ki a világbúi, anélkül, hogy valaki is tudott volna róla? — Mit jár a szád, micsoda disznórúl beszélsz? — hebegett a kulák. — Micsoda disznórúl? Hát amelyiket két napja vágott feketén és amelyiket má rég be köllött vóna adni. Kovács Mártonnak egyszerre nagyon melege lett. nehéz izzadságcseppek hullottak a honüokáról és Csak akkor eszmélt fel, amikor az autóbusz már begördült a falujukba. Kedvetlenül cipelje eg^jnaga a koporsót. Már bánta, hogy bement a városba. De még rosszabb lett a kedve, amikor még a felesége is leszamarazta. A koporsó odakerült a lomtárba, a sok fölösleges lim-lom letzé. Ezzel azonban még nem ér véget ennek a sok viszontagságon keresztülment koporsónak a története. Másnap reggel mosolygósarcú, fiatal egyenruhás férfi látogatta meg Kovácsékat. A kulák leplezetlen gyűlölettel nézegette a nemzetbiztonsági szervek egyenruháját viselő fiatalembert, aki után később egy másik, polgári ruhás fiatalember is érkezett. Látogatásuk eredményeként i ürült a „raktár", elszállították a sok-sok felhalmozott árut, amit a kulák a pénzbeváltás miatti félelmében Összevásárolt. De a két nappal előbb leolt disznó is gazdát cserélt, hogy azoknak az asztalára kerüljön, akik szorgalmas munkájukkal el fogiák söpörni a Kovács Márton féle szabót álőka t és rémhírbaglyokat. Amikor a megrakott szekerek kigördültek a kulák udvaráról, az meglátta a kamra egyik sarkában az ezüstösen csillogó koporsót. Gyűlölet vett rajta erőt. vérben forgó szemekkel felkapott egy fejszét és az átkozott koporsót, minden bajnak okozóját dühös indulattal dara bokra zúzta. Ismertem egy belgrádi fémmunkást. Magas, csontos, izmos, munkától kérgeskezű ember volt. Sztevo nem volt bőbeszédű ember, de mohó kíváncsisággal'

s olthatatlan tudásszomjjal nézegetett mindent, akár egy távoli országot ábrázoló fényképet, akár Lenin valamelyik könyvét. , 1948 tavaszán az egyik belgrádi mozi kijáratánál találkoztam vele. Széles mosollyal üdvözölt és kezét nyújtotta: — Elvtárs! Micsoda filmet láttam! Rs milyen nagyszerű emberek élnek ott! Vájjon leszünk-e mi ilyenek valaha? Megnéztem a hirdetést: „Szibériai rapszódia." Sztevo karonfogott és elvitt sétálni a Kalimegdán parkjába A nap lemenőben volt a Duna és a Száva, a várost övező két folyó között. Csendes, tavaszi este volt. a legszebb időszak Belgrádban. Ilyenkor a városban még minden nedves, üde zöld, nincs por és fiilledtség, ami a nyári hónapok beköszöntésével jön meg. Leültünk Sztevoval egy padra, magasan a Száva fölé. A folyó sötéten suhanó habjain a hunyó nap utolsó lilavörös sugarai játszadoztak. A barátom beszélt, egyre beszélt: — Látja, ilyen ez az Andrej Balsov. Az ember azt hihetné, hogy boldogtalan. Pedig mégsem az. Nem lehet zongoraművész? Üsse a kő, nem lesz Ellenben zeneszerző lett belőle. Ha nem lett volna tehetsége, bizonyára nem lehetett volna zeneszerző. Vájjon ebben az esetben elkallódott volna? Semmiesetre sem, a szocializmusban nincs elveszett ember. Még láb és kéz nélkül is megtaláljuk helyünket az életben. Erről olvastam egy könyvet s hozzá milyen csodálatosat! Csodálatos és mégis valószerű! Ezután Sztevo egyik kérdést a másik után tette fel, s mindegyikre maga válaszolt s én odavoltam a csodálkozástól, hogy honnan ez a tömérdek mondanivaló ebben a hallgatag emberben. Elmondta, hogy olvasta Borisz Polevoj• ..Egy igaz ember" című regényét - s alig talált szavakai arra, hogy kifejezze, mennyire lenyűgözte Mereszjev. Amikor elmondtam neki, hogy ebből a regényből már film is készült, izgatottan felpattant: — Igazán? Bs mikor mutatják esi be nálunk? , Egy évvel később ismét összetalálkoztam Sztevoval valamelyik eldugott kis mozi előcsarnokában. Most azonban hallgatag volt, s az ajka olyan, mintha lepecsételték volna, de a sze* méből kiolvastam, hogy elégedetlen a helyzettel. Amikor megpillantott megörült, felém nyújtotta erős jobbját és így szólt: — Moziba szerettem volna menni, de csak szerettem volna. Megláttam ezeket a fényképeket. Nézze csak meg, micsoda otrombaságok S fejével a kifüggesztett, amerikai cowboy-filmet hirdető fényképek felé inteti. Az egyiken egy hatalmas férfi, amint éppen jókora ütéseket mér védtelen áldozatára, a másikon füstös kacsmajelenet, pisztolyaikkal hadonászó. részeg cowboyokkal, s közöttük egy szőke lány a rendező utasítására csaknem ártatlan, gyermeki szemmel tekint maga köré. Ügy éreztem, hogy ez a magas, szikár belgrádi fémmunkás még sokmindent szeretett volna nekem mondani, de beszéd helyett elővett a zöld Morava-dobozból egy cigarettát, gyorsan rágyújtott és már búcsúzott is. Azóta nem találkoztam Sztevo barátommal. De elfelejthetem-e azt az estét, amelyet a „Szibériai rapszódia" megtekintése után töltött velem? A szíve tele volt ujjongással, életbe vetett hitfel, s öntudatában kirajzolódott az új ember alakja. Benne élt az újember alakja, s nemcsak benne, hanem a jugoszláv dolgozók, parasztok, tanulók és munkások ezreinek lelkében is. U j életről, új emberről álmodoztak s ezt azokban a hű. realisztikus ábrázolásokban találták meg. amelyeket a szovjet film teremtett. Azóta ezt a filmet kitiltották Jugoszláviából. De él az emberek emlékezetében és élni fog továbbra is. (B Nonev, bolgár író ,Árulás" című könyvéből.)