Uj Szó, 1952. július (5. évfolyam, 154-180.szám)

1952-07-20 / 171. szám, vasárnap

1952 július 20 UJSZ0 7 BÜSZKESÉGÜNK A NÉPHADSEREG Ötvennapos amerikai hóhéruralom Szincsonban IL ' j alak jelent "meg a történelem színipadán. Harrison főhadnagy. Meg kell jegyezni a nevét és nem szabad többé elfelejteni. Meg kell ismerni gyorsan és alaposan, tneg kell tudni róla mindent, amit csak lehet. Nem túlzás történelmi alaknak nevezni? Nem, semmiképpen sem. Harrison főhadnagy nem egyetlen személy, nem valami különös, egyedüli jelenség. Harrison főhadnagy típus, amelyet a történelem termelt ki, a rothadó, a végpusztulásba zuhanó imperializmus története. A neve lehet más is, Higgin vagy Callister, Smith vagy Henderson, jöhet Ne. vadából, South Carolinából, vagy Ohióból, mindegy. De el kellett jönnie, mint ahogy a bomló testben meg kell jelenniök a férgeknek. Az az ú£, amelyre országa társadalma rálépett, elkerülhetetlenül hozzá vezetett. Megjelent, a spanyolcsizmás inkvizítorok, a gázkamrás mengeledoktorak és a géppisztolyos alcaponék vonásait egyesítve és túltéve minden elődjén. 1950. október 17-én este egy dzsip és két teherautó állt meg Saincson főutcáján. A dzsipből egy főhadnagy szállt ki, a két teherautóból ötven amerikai katona ugrott a földre. Ez volt Harrison főhadnagy és gárdája, a 24-ik gyaloghadosztály második ezredéből. Ötven napon át, amíg ki nem verték őket onnan, ez az 51 ember volt élet és halál ura, isten és császár a városban és a járásban. Azok, akik találkoztak vele, így írják le Harrisont: nagyon magas, hat láb és egy inch, ami közel Jár a két méterhez, Szőke, szürkeszemü, az álla erős és előreugró. Amikor az utcára ment, kék napszemüveget vett fel. IVIég megérkezése estéjén „munkához látott". Volt a városban egy alak, ki a második világháború idején a japánoknál szolgált. Tudott angolul. Ezt kinevezte a rendőrség főnökévé. Megkezdte két szervezet felállítását. Az egyik kicsapott diákokból, 16—18- éves suhancokból állt, ezt elnevezte „a diákság fegyveres örségének". A másikba csavargókat, lecsúszott kereskedőket, hazaárulókat gyűjtött össze: ez volt a detektivtestület. Másnap hajnalra összecsődítettek félezer embert egy téren. Harrison beszédet tartott. Ezeket mondotta: „Ebben a városban én vagyok az Egyesült Nemzetek erőinek a képviselője. Mostantól kezdve az én szavam itt törvény. Parancsaimat meg fogják kapni. Ha valaki ellenszegül, azt lelövik. Maguk eddig a kommunisták szolgaságában éltek. Az Egyesült Nemzetek elhozták maguknak a szabadságot. A szabadság további fennmaradásához szükséges, hogy likvidáljuk a kommunistákat. Ez a szabad világ politikája." Nem sokkal a gyűlés után, délelőtt 11 órakor a rendőrség épületében szükkörü értekezletet tartott. Addig pribékjei 900 embert fogbak el, 900 hazafit. Az értekezletnek egyetlen tárgya volt, egyetlen kérdés, amelyet Harrison így fogalmazott meg: „Mi a legjobb elintézési módja ennek a 900 vörösnek?" A kérdés körül parázs vita alakult ki. Volt, aki azt mondta, hogy a hegyekbe kell vinni őket és ott géppuskával lelövöldözni. Mások a folyópartot ajánlották. De Harrison elutasította ezeket az elképzeléseket. Olyan megoldást keresett. — legalább is kezdetben — amely kevésbbé feltűnő és kevesebb nyomot hagy: kifejtette benzines elégetési módszerét. Az első 24 órában bebizonyosodott, hogy Harrison főhadnagy a tömeggyilkosság szakembere. Ami ezután következett, az különböző formákban mindig ugyanezt igazolta. A kisebb — a harmincas, ötvenes kivégzéseket általában a segédeivel végeztette. De „a nagy munkákat" sohasem bízta másra. Három nappal megérkezése után újabb 520 embert gyilkolt le. Itt megint új módszert Harrison főhadnagy alkalmazott: a dinamitos robbantást. A kivégzés előtt maga ment le arra az óvóhelyre, ahol a robbantást tervezte. Szinte mérnöki alapossággal vizsgálta meg a padlót, a falakat, pontos utasítást adott arra, hogy hol és mennyi dinamitot helyezzenek el és a beszögelt ajtó elé hány homokzsákot állítsanak. Mindezek ellenére Harrisont nem lehet egyszerűen hideg és számító gyilkosnak nevezni. Szenvedéllyel gyilkolt. Október végén elment egy Nambu nevű faluba és ellenőrzött egy liszinmanista rendőregységet. A liszinmanistáknál 500 fogoly volt. Harrison ötöt lehozatott és mindegyiket sajátkezűleg megölte. Mindegyiket másképp. Aztán odaszólt a liszinmianistáknak: „Ebből tanulhatnak". Azt mondják, hogy általában komoran járkált. Amikor talpnyalói viccet, vagy valami nevetségeset mondtak neki, sohasem mosolyodott el. Csak egy alkalommal lehetett jókedvűnek látni: a kivégzések után. Ilyenkor harsány nevetéssel beszélgetett a társaival, amerikai cigarettákat osztogatott, Lucky Strike-ot és Camelt ós beszédet mondott: „Igen, elégedett vagyok veletek, fiúk. Köszönöm nektek, fegyveres diákok, az Egyesült Nemzetek haderői nevében* • Szerette, ha ilyenkor énekeltek neki, Igen, az egyetlen alkalom, ami ebből a száraz, szikár alakból „humoros" hangokat tudott kicsalni — a tömeghalál volt. Már az előszele is felvidította. Amikor az első 900 embert elfogták és összezsúfolták a szincsoni párthelyiség II. emeletén, amikor hátul az udvaron már ásták a gödröket és hordták a benzines hordókat, Harrison bement a foglyok közé és röhögve gúnyolta őket. Szincson közelében, Oncsonban, egy gyógyforrás mellett volt egy üdülő. Harrison itt nyilvános házat rendezett be katonái számára. A nőket a foglyok közül válogatták ki. Egyízben, amikor ő maga meglátogatta Oncsont, kiválasztotta a legszebb lányt, egy Mun Jemen nevű tanítónőt. Eröszakot követett el rajta, aztán lelőtte. De nem egyszerűen, Először az egyik combját lőtte át, aztán a másikat, utána a melle közepébe eresztett egy golyót, és végül a homlokába lőtt. Vigyázott arra, hogy a sebek szimetrikusan helyezkedjenek el. Ez is a humorához tartozott. Volt még egy szenvedélye: a fényképezés. A fényképezőgép éjjel-nappal ott lógott a nyakában. Amikor október 18-nak estéjén 600 felnőtt és 300 gyermek égett lángokban, Harrison egész tekercsnyi felvételt készített. Másnap elment a kivégzés színhelyére, a betemetett gödrökhöz. Ahogy végigjárta az udvart, észrevette, hogy egy emberi láb kiállt a hevenyészett sírból. A lábánál fogva kihúzta a megszenesedett hullát. Lefényképezte. Addig csak az égő emberekről voltak felvételei. Most már szénné égett halottról is volt. Novemberben egy féltucat suhanccal teherautón az onosoni bordély felé utazott. Útközben találkoztak egy csoport paraszttal. A parasztok földjeikről igyekeztek hazafelé. Harrison elővette revolverét és lelőtt egy parasztot. A suhancok azonnal lövésre emelték puskájukat és követték a példát. Ezalatt Harrison fényképezett. Csak egyszer hiagyta abba. Az egyik suhanc rosszul célzott, nem talált. Harrison akkor újra előkapta a pisztolyát és megölte azt. akit a másik elhibázott. A gyilkolás szenvedélye erősebb volt nála a fényképezésnél is. Azt lehetne mondani: szadista, őrült, kéjgyilkos, romlottagyú. Milyen olcsó mentség is volna ez! Hiszen mindannak, amit csinált, a kivégzéseknek és a kínzásoknak, a benzinnek és a dinamitnak, a csecsemők földhözcsapkodásának és az aszszonyok meggyaláztatásának felülről hitelesített és jóváhagyott „ideológiai alapja" volt. Mindez „a kommunizmus elleni harc" nevében történt. A szadista egyszerűen valami beteges elferdülés alapján válogatja meg áldozatait, a kéjgyilkos valami őrület szerint. De Harrison „ideológiai" alapon gyilkolt, és ugyanaz volt az ideológiája, mint Harry Trumannak, az Egyesült Államok elnökének, Mac-Arthurnak és Ridgwaynek, az Egyesült Nemzetek hadseregfőparancsnokának. Harrison sohasem feledkezett meg arról, hogy ö „a szabad világ politikáját" képviseli, ö 35.000 holttest mellett állva, az Egye_ sült Nemzetek haderői nevében mondott köszönetet a hóhérlegényeknek. A kommunizmus elleni harc. Igen, erre épült fel a szincsoni hullahegy. Élve eltemetni a gyermekeket: ez a kommunizmus elleni harc. Drótot fűzni az öregek orrába, felgyújtani a lányok haját: ez a kommunizmus elleni harc. Harrison sohasem kutatta, hogy mi a kommunizmus. Az ö szemében minden kommunizmus volt, ami emberi és nem állati, mindenki kommunista volt, aki nem amerikai és nem kiszolgálója az amerikaiaknak. A „kommunizmus elleni harc" az egész koreai nép ellen indított írtóhadjárat fedőneve. Az első parancsa így azólt: „Ki kell irtani minden kommunistát feleségestől, gyerekestől". De ez csak a kezdet volt. Koreában a családi kapcsolatok igen messzire nyúlnak. A rokonságot egészen a nyolcadik elágazásig tartják. Ez volt az egyetlen koreai hagyomány, amelyet Harrison „tiszteletben tartott". Elrendelte, hogy a kommunisták teljes családját ki kell irtani, egészen a nyolcadik elágazásig. Ezütán következett, hogy a kommunisták barátait is ki kell irtani. Utána pedig, az, hogy meg kell ölni mindenkit, „aki gyanús és aki nem hűséges az Egyesült Nemzetek barátaihoz". Dehát ki gyanús? Mindenki, akit Harrison és bandája gyanúsnak tartott. Ki nem hűséges az Egyesült Nemzetek csapataihoz ? Az, akiről Harrisonnak és bandájának ez volt a véleménye. Aki ellenszegült annak, hogy feleségét, leányát meggyalázzák. Aki tiltakozni próbált, ha házát az amerikai vendégek kirabolták. Aki elrejtette vagyonkáját, jószágát Harrison söpredéke elől. Aki nem volt hajlandó tapsolni, ha hazafiakat hurcoltak el és kínoztak meg szemeláttára. Harrison minden alkalommal gondosan megvizsgálta a kivégzések előkészületeit és pontosan kidolgozta a módszereket. De soha, egyetlenegyszer sem vizsgálta meg egyetlen elfogott embernek az ügyét sem. Fogságba kerülni és meghalni, a Harrison által bevezetett rend értelmében egyet jelentett. Talán néhányszáz kommunista volt egész Szincsonban. De a kommunizmus elleni harc jegyében tízezreket öltek meg, egész családokat és egész falvakat pusztítottak ki a járásban. December 3-ám, néhány nappal azelőtt, hogy az amerikaiakat, mint veszett kutyákat, kiverték Szincsonból, Harrison értekezletet tartott kivégző osztagainak vezetőivel. Az értekezleten parancsot adott: „A lakosságnak velünk kell jönnie délre. Kommunisták • nem jöhetnek velünk. Azokat öljétek meg. Aki nem akar velünk jönni, az kommunista. Azokat is öljétek meg. öljétek meg mindenkit, aki tányérsapkát visel és akinek kopaszra van nyírva a feje", ötven rövid nap elég volt ahhoz, hogy Harrison főhadnagy eljusson a kommunisták kivégzésétől a lakosság teljes kiirtásáig. Szadista is, örült is, de „a kommunizmus elleni harc'' zászlóvivője is. Es éppen ez itt a döntő. Tizenöt évvel ezelőtt talán egy egyszerű gangszter lett volna Chicagóban. De ma az Egyesült Államok főhadnagya. Ki vállalkoznék ma már arra, hogy különválassza a gangsztert a trumani kereszteslovagtól ? Harrison őrülete és szadizmusa az Egyesült Államok hadierejének hivatalosan szentesített fegyvere. Az ő őrülete és szadizmusa kisúgárzott részecskéje annak a minden őrületnél őrültebb és gyilkosabb világuralmi tébolynak, amely ma elSzilárdan kapcsoljuk egybe a pártpolitikai munkát a harci feladatokkal A párt alakulat! szervezetei és a CsISz csoportok funkcionáriusainak jelentékeny részét fiatal lelkes emberek alkotják, akik azonban még teljes mértékben nem sajátították el a pártpolitikai munka minden formáját és módszerét. Gyakran lelkes igyekezettel ugyan, de a harci feladatoktól elszigetelten dolgoznak és nehéz munkájuk gyér eredményeket hoz. Ezért az alakulatok és a felsőbb egységek politikai munkásainak feladata segítséget nyújtani ezeknek a fiatal és lelkes embereknek, hogy a katonákat a népidemokratikus köztársaság iránti szellemben nevelhessék, hogy a katonákat engesz

.tell10tet

.len gyűlöletre neveljék ugyanakkor az amerikai—angol imperialistákkal szemben. Ez egyben megköveteli az,t is, hogy a politikai munkások mélyen behatoljanak a harci feladatok kér. déseibe, ismerjék a katonai művészet elveit, az előírásokat, a rendszabályzatokat, hogy ismerjék az egységek életét, de az összes párt és CsISz-funkcionárius hibáit és hiányait is. A politikai munka és a harci feladatok köztj szUárd kapcsolat meg. teremtésének egyik feltétele a terv. Helyesen járt el egy magasabb egység politikai osztályának vezetője, S. tiszt, aki parancsnokának kiképzési parancsa alapján kidolgozta a pártpolitikai intézkedések kcretter. vét, hogy így biztosítani tudja a harci felkészülés feladatait. Tervében számolt azzal, hogy segítséget kell nyújtania az egyes egységek politikai munkásainalt szaktudásuk fokozásánál is. A terv szerint szeminárium egy behívását tűzte ld, amelyeken a politikai munkásokat megismertetik a kiképzés egyes időszakaival és tartalmával. A politikai osztály vezetője figyelmet fordított az egységek paran.csnokr.ival való együttmmikálkodásra is és a tervbe besorolta azokat az intézkedéseket is, amelyek segítségével a paranes. nokokkal megismerteti a harci felkészülés poUtikai biztosításának formáit. Az így összeállított terv a politikai osztály vezetőjének széles távlatokat nyit a pártpolitikai munka irányításánál, amely egyben szorosan egybe lesz kapcsolva a harci felkészüléssel. S. liszt, egy magasabb egység politikai osztályának vezetője azonban tapasztalatból meggyőződött róla, hogy a teiy még nem biztosítja a politikai munka keresztülvitelét. Egy idő múlva ugyanis kitűnt, hogy a politikai osztály intézkedéseit az egyes alakulatokban nem hajtották végre a kellő mértékben. Ez azért történt, mivel ő maga nem követelte meg osztályának egyes tagjaitól elégségesen, hogy a tervbe vett intézkedések keresztülvitelénél az egyes alakulatokban segítséget nyújtsanak és egyben ellenőrizzék a terv teljesítését. A felsőbb egység politikai osztályának tagjai kevesebbett tartózkodtak az alakulatokban, mint ahogy azt a helyzet megkívánta és ezért nem tudták betölteni a tanácsadók szerepét és így nem tudták kellőképpen végezni munkájukat a politikai munkások és a pártszervezeti funkcionáriusok körében. Ok maguk sem ismerték mindig az egység kiképzési tervét és nem tudatosították, hogy hová keU összpontosítani a pártpolitikai munka súlyát. Ezért azután természetesen nem gondoskodhattak arról, hogy a politikai munkások az egyes egységeknél a pártpolitikai munkát a harci feladatok teljesítésére irányít, sák. Ennek következtében aa alakulat} pártszervezetek munkája elszigetelődött a harci feladatoktól. Erre egy példa Vaner tiszt, pártszervezeti oktató, politikai munkás működése. Pártszervezetében a lövészgyakorlat politikai biztosítását szervezte meg. A biztosítás azonban nem lehetett hathatós, nem nyújthatott a kommunistáknak segítséget az éles. lövészeti gyakorlat keresztülvitelénél, mivel az oktató Vaner tiszt egyáltalában nem mondta meg nekik, hogy a lövészgyakorlat során milyen feladat áll majd előttük. A kommunisták, aldk oktatóiktól még ezt som tudták meg, természetesen nem fejthették ki hathatós munkát a katonák között, nem nyújthattak konkrét segítséget nekik és nem küszöbölhették ki a felmerülő hiányokat. Egész másként sokkal hatéko. nyabban dolgozik Samek tiszt, politikai munkás, ö például a gyakorlat előtt vitát szervezett, A vita tárgya az a kérdés volt, hogyan dolgozzanak a lövészgyakorlatnál, hogyan biztosítsák a fegyelmet, hogyan készítsék elő az éjjeli lövészetet. Samek tiszt jól ismerte a lövészet feladatait, ismerte a gyakorlat elveit és előírásait és eoért a megszervezett vita konkrét volt és hozzájárult a gyakorlat sikeres véghezviteléhez. A katonák kicserélhették tapasztalataikat, hogy miként kell felerősíteni a lámpákat az éjjeli gyakorlat során, miként keU hathatósan harcolni a bizonytalanság c-llen az éjjeli éleslövészetnél. Alakulataink harci készségének állandó fokozása rendkívül fontos feladat. Ezért a politikai munkásoknak, a pártszervezetek és az ifjúsági csoportok funkcionáriusainak tökéletesen fel keU használniok a nyári kiképzési táborozást arra, hogy végérvényesen leszámoljanak a pártpolitikai munka elszigeteltségével a harci feladatoktól. A nyári kiképző táborokban alkalom nyílik olyan tapasztalatokat szerezni, ame. Iyck lehetővé teszik, hogy az év ffflyamán a pártpolitikái munkát szoros kapcsolatban tartsák a katonák napi feladataival, a harci felkészülés követelményeivel. A politikai munkásoknak ezt az időszakot arra keU felhasználniok, hogy teljes mértékben elsajátítsák a katonai tudományt, hogy megismerjék a kiképzés és a katonai ne. velés kérdéseit, hogy így hathatósan irányítani tudják a pártszervezetek és az ifjúsági csoportok munkájú D. R. lepi a washintoni Fehér Házat, a Pentagont és a szenátust. Ma Harrison főhadnagy az amerikai tiszt kitenyésztett mintaképe, akinek példájára formálják a többieket. Egyre többet és többet. A westpointi hadiakadémián és a nyugat németországi gyakorlótereken ezrével termelik a harrisonokat, akikből az antikommunizmus, a más népek iránti megvetés és az amerikai „felsőbbrendűség" jegyében kiirtanak minden szik. rát, ami az emberhez hasonlatos és felfokoznak minden ösztönt, ami vadállati. U j alak a történelem színpadán, egy pusztulásba rohanó társadalom drámájában az utolsó felvonás pusztulásra ítélt szereplője. De meg kell látnunk, hogy él, hogy létezik, hogy tenyésztik futószalagon gyártják, mint a napalmot és a baktériumbombát. Magával hordozza a saját halálos ítéletét, de mielőtt elpusztul, még írtózatot, szenvedést akar zúdítani az emberiségre. Ha egy pillanatra levesszük róla a szemünket, egy lépéssel közelebb jön hozzánk. Rá kell fordítani a reflektorokat keletről és nyugatról, északról és délről. A fénytől retteg, a fény pusztítja őt, mint ahogy a kelő nap legyőzi az éjtszakát. „Ügy kell csinálnunk a dolgokat, hogy az emberek ne lássák", ez volt az első tanácsa prib^eihez. Harrison főhadnagy, látunk! Megláttunk! Nem vesszük le rólad szemünket! Nem kerülheted el a sorsodat! Méray -ib<*. /