Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-30 / 127. szám, péntek

2 ' U J SZO 1952 május 30 A NY AR forró leheletét csak néha, néha enyhíti a Duna felől fújó szél. Komáromban ilyenkor ég a talaj a talpak alatt, nem úgy, mint, mondjuk fent, a Vág mentén, ahol az erdők, a hegyek hűvöst árasztanak ... A nagy, szürkés folyam lassan hömpölyög dél felé. Hullámai aprók, barátságosak. Ott, a hídon túl, a homokos parton fürdőzők süttetik ma, gukat s itt, a kikötőben pedig csupa mozgás az élet. Az izmok feszülnek, le-föl járnak a daruk. Az égőn letüző nap már egész sötétre cserzette a munkások bőrét. Ha figyeled őket, úgy véled, nem ismernek fáradtságot. Karjukkal csak végig törlik verejtékes homlokukat és dolgoznak tovább. A darumesterekkel és a többiekkel együtt jól tudják, hogy miért cselekszenek így. Multévi teljesítményüknek már egy harmadával emelték munkájuk termelékenységét. Iparunk így gyorsabban kapja az anyagot, gyorsabban rakják át a vagonokból a hajókra az árut.., Miért? ... Többször megakad a tekintetük azokon a papir.apokon, amelyeket még a Német Demokratikus Köztársaság, vagy Lengyelország dolgozói ragasztottak fel a vagónok oldalaira. Hogy mit tartalmaz ez az írás? A következőket: ,,Komáromi munkások! Ha szeretitek hazátokat és a szocializmust, a vagónt gyorsan ürítsétek ki!" A komáromi kikötőmunkások ilyenkor meleg tekintetet vetnek egymásra, valami nagyon erősen megbizsergeti őket belülről, ami könnyen könnyeket szöktet az ember szemébe. Nem vagyunk egyedül, sokan, nagyon sokan vagyunk! — Na gyerünk fiúk? Hadd menjen a munka! — szólal meg az egyik tagbaszakadt férfi, kinek még az arca is szénporos, — gyerünk, mutassuk meg, hogyan építjük a szocializmust! S a vagón egy-kettőre kiürül. Majd a másikba kezdenek ... MEGSZÓLAL A SZIRÉNA s az eröstestü, napsütötte férfiak hazakészülődnek. Ki gyalog, kl kerékpáron indul útnak. Egyiküknek Jóked/ve kerekedik. Dalba kezd ... Telt hangja csak úgy zeng. Tengerészda't énekel, mely a békéről szól... Ezt a dalt egyszer Pozsonyban hallottam oroszul. Egy matrózruhás szökéshajú ukrán legény énekelte. Tavaly lehetett talán, amikor egy gőzhajóval felfelé mentek a Dunán... Messzire hangzott a dala és az egyik mosolygós társa harmonikával kísérte ... A duzzadó új é'et minden vágyát feszülni érezzük magunkban. Látjuk magunk előtt az épülő munkásországot, mely kitárja előttünk reménységeink ajtaját... Míg az ember várakozik valakire, a táj szemlélése közben a gondolatok százai rohanják meg ... Fe'sétálok a kikötő bejáratához, hogy el ne szalasszam még véletlenül sem az elvtársakat, akikkel beszélni akaróit . .. Egyikük már meg is előzött. Kerékpárjára támaszkodva várako zott reám a bejáratnál. Fazekas e'v társ volt. Kissé alacsony, ötven körüli férfi. Erős kezű, erős vállú ember. Az arca sötét, még kissé szénporos. Elmosolyodik, amikor, kezet,rázunk. — Siettem, csak úgy sebtiben mosakodtam, — mondja szinte bocsánatkérően, — Fehér elment Trencsikért, jönnek ők is hamarosan. Szétnézünk. Az iroda épülete előtt gyümölcsös kert pompázik. Az érett barackot egy asszony szedegeti lét ráról. Lent a kis fia, áki csak fürdőnadrágban van. gyűjtögeti össze a véletlenül lehulló zamatos gyümölcsöt. A nagyobbakba jnohón beleharap. Amikor meglát bennünket, kissé félénk mosolyra húzódik ajka s megindul felénk. Megkínál barack kai. — Látod, — mondja Fazekas — a dollárkirályok inkább azt akarnák hogy vérben fetrengenének gyerme keink. Nem, bizony nem engedjük ezt meg! — robban ki Fazekasból a szó. Ha nem ismerném, talán kissé csodá koztam volna gyors felhevülé sén. — Na. majd beszélünk erről. karolt belém Fazekas, — és megtu dod, hogy miért lettem egyszerre ilyen ... Gyere, a kantiirba megyünk, Csillagok gyúltak ki a Duna felett... megiszunk egy korsó sört... Te ls szomjas lehetsz ... — És Fehérék? — Jönnek majd utánunk, a bicikliről megtudják, hogy hol vagyunk. A KANTIN az utca túlsó oldalán van. Hivatalosan az üzemi konyha nevét viseli. Tele van most is kikötőmunkásokkal. Az izzadságos munka után bizony jólesik a hűsítő sör. Leülünk egy üres asztalhoz. Sört rendelünk. Rágyújtunk. Ceruzát, füzetet teszek ki az asztalra. Fazekas erre elmosolyodik. Hát kezdhetjük, — mondja ... NE GONDOLD, hogy így egyszeri ülésre el lehet mindent mondani. A dolgok nem jutnak az ember eszébe sorjába. A mult nagy tenger, minden felcsapódó hullámával alig ismerkedhetsz meg... Fazekas napsütötte arca komoly, kétoldalt a szénportól maszatos; nem tudta hidegvízzel lemosni. Olyan, mint az erős tűztől jól megpörkölt kenyér héja. Kezével forgatja az asztalon a söröspoharat. Ideges talán. A maga életéről még nem igen beszélhetett. Azon tépelődik, hogyan is kezdje el mondókáját. — Most épp ötvenéves vagyok, — mondja halkan, — Még gyermekfejjel meggyűlöltem a kapitalistákat. Láttam, hogy a Tanácsköztársaság idején milyen boldogok voltak a harcos lelkületű munkások. utána, amikor az ellenforradalmi puccs elnyomta a munkások tömegének megmozdulását, gyilkolták, akasztották, a börtönökbe vetették a gazemberek a munkásosztály legjobbjait. Akkor nem sírtak az amerikai urak, de most, amikor a milliós tömegeknek, a népnek ellenségei felett ítélkezünk, jajveszékelnek, mint a síró vénasszonyok és aljas terveket szőnek, hogyantudnák kezünkből kiragadni a hatalom fegyverét. De ezt leshetik! Minden támadást visszaverünk! Erősek vagyunk! Elhallgat. Ujjal megmozdulnak és ökölbe szorulnak. Mi acélozta meg Fazekast? Az élet! A KisAlföldön csak az ^uraságok bővelkedtek javakban, a földmunkás, a kubikus, a proli inaszakadtáig dolgozhatott és mégsem nyelhetett le egy jó falatot sem. De aztán megszületett a Párt, a dolgozók pártja. — Nálunk Siroky, Major, Steiner, Mező elvtársak vezették a munkásmozgalmat, — emlékezik vissza Fazekas. — Jól emlékszem Siroky elvtársra, aki már 1922-ben az ifjúmunkások oktatója volt. Sokat időzött Komáromban is. A Párt bizony akkor szegény volt... Huszonötben lehetett talán, akkor is járt nálunk Siroky elvtárs. Két napra beállt kikötőmunkásnak, szenet hányt ki a vagonból... Népgyűlésre nem kap tunk engedélyt. Amikor az emberek kijöttek a moziból, ott akartunk rögtönzött gyűlést tartani. Siroky elvtárs beszélt a Szovjetunióról, az imperialisták népellenes politikájá ról. A rendőrség elfogta, behurcolták az őrszobára. Megverték. Másnap reggel Steiner elvtárs közbenjárására szabadonengedték. De fel jelentést tettek ellene hatóság elleni erőszak miatt. Ez volt az úri politi ka ... szabadság papíron ... — Huszonötben a dohánygyáriak sztrájkoltak, összetűztünk a rendőrökkel. Többen börtönbe kerültünk. De a sztrájk nem bukott meg, győztünk. A Párt és Siroky elvtárs iránt a munkások tömegében egyre nőtt a bizalom. A szomszéd asztaloktól ide-ide pislognak az emberek, kikötőmunkások", akik ugyancsak szomjukat jöttek oltani. Nem azért tekintgetnek felénk, mintha rendkívüli dolgokról tanácskoznánk, ők is átélték ezeket az éveket. Hallották, hogy sztráj kokról, a Pártról, Sirokyról volt szó. Szótlanul figyeltek ránk. Közelebb húzták a széküket, hogy jobban hallhassák Fazekas szavait: — A falvakon földmunkás sztrájkokat szerveztünk, — folytatja Fa zekas elvtárs, — a szocdemek le akarták fújni. A fölaranyosi S

;ngerféle gazdaságban, Kurtakeszin. Baranyai nagybirtokos zsellérjei között, akiknek még kenyeret sem adott, sztrájkot készítettünk elő. peiröci bAlint Siroky elvtárs beszélt a földmunkásokhoz, ö irányította a sztrájkokat. — A földmunkások nagyon szerették Siroky elvtársat. Amilaor meglátták, körülfogták. — Gyere énhozzám! — kérlelték. — Énhozzám gyere! — hívogatták öt ebédre, szállásra. A Párt harcosát szerették benne. — S ha már a földmunkásoknál tartunk, folytassuk is velük tovább elbeszélésünket. Huszonnyolcban lehetett. Tél volt. Siroky elvtárssal együtt biciklivel indultunk el a hóban Hetény, Kurtakeszi, Marcellháza és Madar községekbe. Sejteket szerveztünk, pártszervezeteket alakítottunk, tanácsokat adtunk a falusi elvtársaknak. Munkánk felét végez ttik még csak el, és máris fáradtak voltunk. A havas út bizony hamar kifárasztja az embert. Éhesek is voltunk. Mondtam Siroky elvtársnak: „Siroky elvtárs, jó volna valamit ennünk ..." „Majd otthon, erre úgy sincsen pénzünk. Menjünk csak abba a házba, meglátogatjuk az elvtársat. Megbeszéljük vele a dolgokat. A mai napon még sok fontos ügyet kell elintéznünk ..." — Este már Komáromban voltunk. Siroky elvtárs közben megbetegedett. Két napig feküdt. De nem hagyott neki nyugtot a munka. Üjra elindultunk szervezésre biciklivel. Sorra jártuk a falvakat. Aranyost, Kiskeszit, Nagykeszit, Csilizradványt, Csilizpatakot. Az út már erŐ3en latyakos volt. Nem tudtunk tovább hajtani. Aranyosig a vállunkon vittük a biciklit. Ott rátértünk az országútra s úgy jöttünk vissza Komáromba. Eredményes útunk volt. Siroky elvtárs személye, mint a mágnes vonzotta az embereket a Pártba. — Huszonnyolcban nagy városi sztrájk volt. A szocdemek hiába provokáltak bennünket. A vízmüvek, a városi üzemek, a gázgyár dolgozói mégis kiharcolták a béremelést. Rövidesen utasítást kaptunk, hogy rögtönzött tüntetéseket szervezzünk, mert be akarják tiltani a munkások pártját. Siroky elvtárssal együtt megkezdtük a szervező munkát. Másnap Komáromba az ő vezetéséve] négy helyen tüntetést rendez tünk. A rendőrség letartóztatott bennünket. — Ugyanabban az évben általános építőmunkás sztrájkot szerveztünk, — Komáromban, Gyallán, Bátorkeszin és környékén. Siroky elvtárs volt ennek is a vezetője. Volt egy Gobár nevezetű építőmunkás titkár, akit Siroky elvtárs velem együtt küldött ki Gyallára. A cél: bérkövetelés volt. Az úton Gobár lefeküdt. Az igaz, szép, napos idő volt. Azt mondotta: „Én már fáradt vagyok, majd ha kipihentem magam, folytatom az utat, és csak azután fogok tárgyalni a sztrájkbizottsággá^." — Ilyen emberek is voltak közöttünk. Árulók. Ha akkor Siroky elvtárs nem lépett volna közbe, bizony elbukott volna a sztrájk. Kétezer emberről volt szó! A titkárt eltávolítottuk. A sztrájkot megnyertük. Siroky elvtárs nem ismert fáradtságot, szervezte a tüntetéseket. Hűen követte Pártunk irányvonalát. — A következő kis „esetet" — mondja Fazekas szerényen, — talán nem is kellene elmondanom. De mégis kikívánkozik belőlem. Siroky elvtárs nemcsak Komáromba járt, elment ő mindenüvé, ahová a Párt küldte, 1933-ban Újváron én is voltam vele. A templom előtt tartottunk rögtönzött gyűlést. Rajtunk ütött a csendőrség. Széjjelverte a gyűlést. Engem tartóztattak le Si roky elvtárs helyett. Amikor rájöttek erre a bárgyúk, hogy nem Siroky van a markukban, gyorsan ke resni kezdték őt. Siroky elvtárs közben már elutazott. — Bizony sokat küzdöttünk, sokat szenvedtünk abban az időben A munkásság jogaiért küzdöttünk s az aljas söpredék, a szuronyos bi tangókat küldte ellenünk. Ha néha el is lankadtunk a küzdelemben, éreztük, hogy nem szabad abbahagynunk a ha- :ot. Es dolgoztunk a Pártért! Ha Gottwald, Siroky, Major elvtársak nem buzdítottak vol-a, talán szét is vertek volna bennünket. De ők győzelemre vezettek! Ujabb és újabb emberek csatlakoztak hozzánk. A körülöttünk ülő emberek szótlanul hallgatnak és igenlően bólingatnak. Bizonygatják, hogy valóban így történt minden. — Egyszer én is fent voltam Pozsonyban, — folytatja Fazekas, — Vörös-nap volt. Akkor a Soltészutcában volt a titkárság. Nem is tudjátok elképzelni, milyen öröm volt akkor tüntetni. Tömegek vonultak ki. Munkások. Nők, férfiak, lányok, fiúk. Éltettük a Szovjetuniót. Szabadságot, munkát, kenyeret követeltünk. A rendőrség ránktört. S'áj j elverték a tüntető menetet. Szétoszoltunk és kisebb-nagyobb csoportokban demonstráltunk. Siroky elvtárs akkor újból bíróság elé került... Fazekas elvtárs egy pillanatra elhallgat. — Látom rajtad, — kezdi -újra a szót, — hogy még kíváncsi vagy. Szeretnél még valamit hallani... írd meg még ezt is. Bár szégyelem emiatt magam. Egyszer Trencsikéknél voltunk ebéden. Siroky elvtárs akkor jól rámpirított. — Arról beszéltünk ebédközben, hogy lesz majd, ha a proletariátus átveszi a hatalmat? — Siroky elvtárs intett bennünket, hogy tanuljunk, mert nagy szükség lesz ránk. Rég volt az. Az ember nem is emlékezhet pontosan a szavakra. Valahogy a következőkép mondhatta: „Természetes az, hogy nem a reakciót fogjuk beültetni az új társadalom vezetőhelyeire, hanem a harcos kommunistákat, akik szívósan küzdöttek a Pártért." „Én nem kívánkozom nagy pozícióra, — mondottam akkor Siroky elvtársnak, — majd ha miniszter leszel, engedd meg, hogy az ajtónyitogatód lehessek ..." — Siroky elvtárs e szavakra elmosolyodott. „Hogy képzelsz ilyet, — mondotta, — tereád nem arra van szükség, hogy ajtónyitogató legyél, hanem arra, hogy a szocializmust építsed!" — S azóta is, ahányszor csak közöttünk volt, állandóan figyelmeztetett bennünket, hogy soha ne feledkezzünk meg a tanulásról... — Na, de már itt vannak Fehérék. .. HATALMAS, TAGBASZAKADT férfi közeledett felénk. Mögötte meg eléggé magas, nyalánk alakú férfi lépdegélt. Egyikük, az első, Fehér Kálmáii, a másik meg Trencsik János völt. Biciklivel jöttek. — Alig találtam rá, — bökött Trencsik felé Fehér Kálmán, — most is lakásügyekkel volt elfoglalva. — Bizony, sok a dolgunk, — tol dotta meg Fehér szavait Trencsik elvtárs. Leülnek ők is az asztalhoz. A te rem közben egészen benépesedett. Már adják a vacsorát. Az elvtársakra nézek. Fehér Kál. mán széles mellkasú, nagytenyerü férfi. Keveset szeret beszélni. D

e ha mond valamit, azzal sokat mond. Arckifejezése szilárd. Olyan, mintha köböl volna kivésve. Meggondolt férfiú. Nem nyugtalan természetű. De ha a Pártról, az osztályharcról van szó, úgy törnek ki belőle a szavak, mint a láva a vul kánból, tűzőn, perzselően és buzdítón. S ilyenkor nem jut más az eszünkbe, mint az, bár mindenki ilyen harcosa lenn

e Pártunknak! Trencsik János elvtár

s csendes szavú férfi. — Azelőtt én is kikötőmunkás voltam, — kezdi Trenosik elvtárs, _ csaknem minden vasárnapot falun töltöttünk. Szervezkedtünk. Pá'tünkért harcoltunk. Akkor el voltunk nyomva. Szlovákiát gyarmatként ke zelték. Pártunknak akkor nem voltak autói. Ügy mentünk ki vidékre ahogy tudtunk, gvalog. biciklivel, vonattal. a saiát költségünkön. É

s ö'iil tíink. ha mehettünk hogy buzdíthattuk a népet Tudtuk hogy a mi oldalunkon van az igazság. Tüntetni mentünk, gumibotokkal vertek bennünket... A fasiszták fenyegették határainkat. Mit tegyünk most? A népgyűlések erős fegyverek voltak kezünkben. Siroky elvtársék oktattak ki erre bennünket. így bizonyult be a nagy tömegek előtt, hogy őket csak a Kommunista Párt vezeti helyes úton. „Védjük-e ezt a köztársaságot, mely annyi nyűgöt rakott reánk?"— ez a kérdés vetődött fel gyakran a népgyűléseken, és Siroky elvtárs erre azt felelte: „Hogyha 'megvédjük a köztársaságot, eltűnnek a gumibotok. Mi nem a gyárosoknak, a báróknak akarjuk megvédeni, hanem a nép számára, a fasizmus ellen." — Az egység-front rendezte abban az időben a május elsejei felvonulást, folytatja Trencsik elvtárs. — Nagy tömeg vonult ki akkor. Még olyan polgárok is voltak a tömegben, akik azelőtt csak az ablakok mögül lesték a felvonulást. A kommunista szónokok a szabadságról, a köztársaság megvédéséről beszéltek. A magam fülével hallottam a polgári réteg egyes tagjaitál, hogy „már rég hallottam ilyen becsületes embert szónokolni." Harmincnyolcban, közvetlenül a mozgósítás előtt, a városi képviselőtestület ülésén tiltakozást olvastunk fel, melyben felhívtuk a városi tanácsot, hogy tiltakozzunk közösen a fasizmus ellen. A Kommunista Párt tagjai a köztársaság megvédésére felajánlották fegyveres szolgálatukat. A rendőrkapitány gúnyosan megjegyezte, hogy erire nincs szükségük. Meg akartuk védeni a köztársaságot. A munkásság ebben szebb jövőjét látta. A reakció kijátszott bennünket. Mozgósítottak, de puskalövés nélkül beengedték a fasisztákat... - Horthy pribékjei engem is letartóztattak. Hat hónapot töltöttem a nagykanizsai internáló táborban. Aztán hazaengedtek, de állandó őrizet alatt voltam. Nem sokáig örülhettem a „szabadságnak", mert újból bilincset raktak rám. Nyolc hónapot Kistarcsán ültem. Hazajöttem. Titokban röplapokat terjesztettem. Üjból el. ítéltek két hónapra... FEHÉR KÁLMÁN állát az öklére támasztva hallgatta figyelmesen Trencsíket. A csapos újból sört hozott. Kálmán egy hajtásra kiitta... Az idő bizony már jól előre haladott. Kint a nap vakitó fénye megtompult. Apró fellegecskék úszkáltak az égen.., De elhallgattunk, elvtársak, — mondottam és Fehérre néztem. Erre Fehér Kálmán kezdett beszélni. Az apám zsellér volt. Már nyolcéves koromban napszámosnak kellett szegődnöm. A vasútnál takarítottam. Huszonháromtól' harmincnyolcig a pozsonyi kikötőben dolgoztam. Agyonhajszolt, elnyomott emberek voltunk, de kitartottunk. A nemzetközi proletariátus vörös zászlajára esküdtünk. Szívből voltunk kommunisták! — Amikor Pozsonyban tiltakozó gyűlést tartottunk az abesszin háború miatt, az olasz fasiszták ellen, Siroky elvtárs összefogásra hívott fel bennünket. Aztán jöttek a kopók. Összeverekedtünk velük. A proli akkor ne

m félt, elkaptuk a bajonétokat, a puskákat, az apjuk mindenit! — Nem hagytuk magunkat... — Mi a bőrre nem nézünk, csak a vérre, mert mindenki vére piros. De a háborús uszítókat nem tűrjük. A nyugatiak hiába fenyegetnek bennünket atommal, azzal nem ijesztgethetnek, mert az atom nálunk van, a dolgozok millióinak kezemunkájában rejlik. A béke őrei le fogják győzni a háborús gyújtogatókat. Az elvtársak jól ismerik az életet. Nem feledkeznek meg a bátor fran-> cia kikötőmunkásokról sem, akik szintén a békét követelik és undorral fordulnak a gyarmati népek elleni harcolóknak fegyvert szállító tőkehajszolók ellen és megtagadják a fegyverrakományok kirakását. — Mi már átéltük azokat a nehéz harcokat, — veszi át a szót Fazekas István, — amelyekben a francia és olasz munkások most véreznek. Velük vagyunk és mellettük állanak a világ összes haladó dolgozói. Az új, szabad élet fénye már erősen terjed... — A mi jelszavunk most: dolgozni és dolgozni! — sújtott le újból az (Folytatás a 3. oldalon)