Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-03 / 104. szám, szombat

162 UJSZG 1952 május 1 MÁJUSI ESO A LS OSZELITS Április végén Alsószeli községében két szövetkezeti tag nagy buzgalom­mal tolta a kátránnyal bevont bolha­fogókat a szövetkezet hatalmas cu^ korrépa tábláján. Ezen a napon az áprilisi napsugár a júliusi napsugár­ral vetekedett, forró, rekkenő hőség volt, a levegő poros és fojtó, a szö­vetkezeti tagokról, akik fogasoltak, hengereltek és vetették szorgalma­san a kukoricát, csurgott a verejték, csak a cukorrépa bolhák ugrándoz­tak vidám'an és rágták kitartóan a répa gyenge leveleit, amíg a bolha­fogókra, rá nem tapadtak. Sokhelyütt a fiatal, apró levelek már teljesen le voltak rágva és úgy meredtek mez­telen lemart száraikkal az ég felé, hogy a szövetkezeti tagoknak sírni lett volna kedvük. Alsószeli szövetkezeti tagjainak fájt a szíve a cukorrépáért és har­coltak elszántan a közös ellenség, az átkozottul szaporodó férgek ellen. Estefelé azonban a mély, világoskék eget egyszerre, minden átmenet nél­kül felhők lepték el, súlyos, nagy, sö­tét, méltóságteljes külsejű felhők vol­tak és úgy néztek le a szövetkezet kiszáradt földjére mint hivatalos ki­küldöttek, akik ellenőrzik a falu dol­gozóinak munkáját. A felhők vándo­roltak oda -vissza, keringtek a falu. felett, mintha az összes tavaszi mun­kálatokról pontos képet akarnának nyerni. Több idősebb asszony kiült a há­zak előtti padokra és kémlelték a fel­hők vándorlását. — Lesz-e eső ? .. . — Kérdezték egymástól csendesen, meghitten és nagyon alázatosan. Hangjuk remegett az aggodalomtól. Az aggodalom egyébként az egész falura ráfeküdt fenyegetően és nyo­masztóan. Senki sem mert egy han­gos szót kiejteni, senki sem mert káromkodni, mintha attól féltek vol­na, hogy hangjukkal elriasztják a felhőket. Csend volt a faluban, olyan csend, mint abban a házban, ahol szülni készül az asszony és mindenki izgalommal várja az újszülöttet. Min­denki megfeledkezett panaszáról, gondjáról, a falu dqlgo^ór ,összefor­rottan, egységes akarattal és vággyal várták ünnepi csendben az esőt. Osztányi bognár felesége is ott állt az udvaron a férje mellett, karját finom íveléssel a szeme fölé emelte, így leste az eget, majd hirtelen az árok vizére tekintett és gyorsan, örömteljes hangon közölte férjével, hogy esik. így .mondta röviden és ha­tározottan. „Esik." Hangjában volt valami sürgő®, mint aki táviratstí­lusban csak a legfontosabbat közli. - ő volt az első, aki észrevette, oly hajszálfínom ritka szálakban esett. A bognár-házaspár elmerülten, vissza­fojtott lélegzettel figyelte az udva­ruk szélén futó árok vizének gyenge fodródzását. Aztán még két asszony i s bement az udvarba és ugyanolyan áhítattal nézte ennek a piszkos, se­kélyvizű ároknak ezüstös fodródzá­sát. Az árok vize hirtelen megnőtt és fontos jelentőséget kapott e válságos órákban, amikor az egész falu izga­lommal leste az első májusi esőt. Bár még április volt, Alsószeli köz­sége már májusinak nevezte ezt a vajúdó esőt. A falu dolgozói ebben már közösen megegyeztek, hogy má­jusi eső, olyan drága és kincset érő. Egyesek az EFSz irodája felé vezető úton megálltak a kis hídon ég ők is nézték az árok gyengén fodródzó vi­zét, amely úgy csillogott, villogott az április levegőben, mint a tölgyfa .le­velei, ha gyenge tavaszi szél érinti őket. Az eső Alsószeli levegőjében lógott, Gyerekek hancúroztak a poros úton. Egyik apróság nagykomolyan felmu­tatott egy felhőre és azt mondta, hogy olyan mint egy szakállas bácsi. A többiek is csatlakoztak hozzája és szakértő szemmel figyeltek az alko­nyatban a foszladozó felhőt, amely­nek vége valóban egy ritkás hosszú ősz szakállra emlékeztetett. Izgalom­ban volt az egész falu, gyermek és felnőtt egyaránt. A szövetkezet irodája előtt gyüle­keztek a munkacsoport-vezetők. Ott volt Újvári István, Virág Gyula, Mo­tyovszky Mihály, Bedecs Zoltán, Bor­szuk András és végül megérke­zett Puskás János is, a szövetkezet elnöke, gyorskerekű biciklijén. Vala­mennyinek az arca barna és poros, tekintetük nyílt és derűs volt, amint kémlelték az eget. Olyan •'•emberek tudnak így a világba nézni, akik va­lóban a szocializmus útján halad­nak és vállalt kötelezettségüknek ele get tesznek. — Lesz-e eső? — kérdezte Virág Gyula, — fizetnék két deci bort, ha megeredne. — Én akár két litert is fizetnék, — jegyezte meg egy fuvarozó, aki most fordult be kocsijával a szövet­kezet udvarába. — Vigyázz, mert szavadon foglak. Nevettek, a felhők egyre tornyo­sodtak, egyre sötétebb lett, a levegő terhes volt az esőtől. Puskás, az el­nök szólalt meg most komolyan. — Elvtársak, ideje, hogy összeül­jünk. — A munkacsoportvezetők szó nélkül az irodába mentek és helyet foglaltak az asztaloknál. A minden­napi összejövetel volt ez, ahol ponto­san megbeszélték a másnapi tervet. Pontosan beosztották, hogy melyik csoport hol végzi a dolgát és melyek azok a munkák, amelyeknek elvég­zése nem tűr többé halasztást. Ezek a napi gyűlések, többnyire este hét­kor kezdődtek és 10-kor végződtek, ds volt úgy is, hogy elhúzódtak egyes esetekben 11-ig is. Ezen az estén az elnök bejelentette, hogy a kancákat nem lehet másnap befogni, valamennyit be kell vinni a szomszéd községbe mesterséges meg­termékenyítésére. Motyovszky a fejét vakarta ceruzájával. — Kevés lesz a fogat. — Ebben a pillanatban azon­ban belépett egy EFSz-tag asszony, esernyőjével a kezében. Az esernyő esőcseppektől csillogott. Valameny­nyien egyszerre fordultak feléje, mint napraforgók a nap felé. — Esik — sóhajtották egyszerre. Puskás és Bedecg fürge léptekkel kifutottak az udvarra és oly ragyogó arccal hoz­ták a hírt, hogy megeredt az eső, mintha egy nagy ütközet győzelmi hírét közölték volna. Most már min­denki meg akart győződni maga is az eső valódiságáról. Kimentek vala­mennyien és átszellemült, derűs arc­cal, megfiatalodva tértek vissza. — Az egész tervet meg kell vál­toztatni, — szólt Puskás, az elnök. — Elegendő fogat lesz\a kancák nélkül is. Nem kell sem hengerezni, sem kapacskázni. — Ohó... — mondta Újvári, — minden attól függ, milyen lesz az eső­Mindenre fel kell készülnünk. A csoportvezetők erre úgy döntöt­tek, hogy a tervet megcsinálják, mintha nem esne az eső, aztán haj­nalban majd döntenek a továbbiak­ról. A kancákat mindenkép elszállít­ják. Vidáman és megkönnyebbülten álltak fel és szedték össze jegyzetei­ket. Egy hét óta ez volt a legrövi­debb gyűlés. Mindössze egy órát tar­tott. Amint a kijárat felé tartottak, valaki számonkérte a két liter bort. Virág szabadkozott, hogy két decit mondott, már pedig- ennyit igazán nem érdemes hozatni öt felnőttnek. Mindannyian nevetve távoztak. Kint az udvaron, április havában, lágy zúgással esik a májusi eső. Kim­licski Lajos állatetető és gondozó aj­taja tárva-nyitva áll. Lajos énekel és tisztán csengő hangja olyan mint­ha a májusi eső kísérőzenéje lenne. Kimlicski konyhája ettől a daltól és hangtól mintha kitágulna, mintha megnagyobbodna. Mellette ül áhíta­tos csendben 78 esztendős ádesanyja kissé fáradtan, mert egész nap fürge mozdulataival állandóan ott motosz­kált a konyhában, tesz-vesz, mert nem tud egy pillanatra sem pihenni. Azt mondja, hogy ha hosszú évtize­deken át tudott napszámba járni és a kulákokat kiszolgálni, akkor most is dolgozni akar. Lajo3 fia és Etel a menye, elégedetten mosolyognak, ha hallják az anyjukat így beszélni Ez az elégedett mosoly mindannyi­szor kivirágzik az arcukon, vala­hányszor a szövetkezetről beszélnek. Ez a mosoly szívük mélyéből fakadt és egyetlen panasz sem árnyékolja be életüket. Becsületesen dolgoznak. A férfi szeretettel gondozza a rábízott 15 lovat, az asszony pedig körülte­kintő gonddal kezeli a kis szopós­malacokat és az anyasertéseket. A három gyerek, Judit, Margit és Józsi, aki iskolába jár ég kiváló tanuló, szorgalmasan tanul és ugyanolyan szorgalmasan énekel. Mindahávom gyereknek kiváló hangja és hallása van. Gyönyörű, tisztán csengő hang­jukat az apjuktól örökölték, a dalo­kat is tőle tanulják. Most, hogy apja énekel, a kis 13 esztendős Margit már előhúzza kis dalosfüzetét és jegyzi gyors gyerek­betűkkel a dalt. Némely sort az ap­jának újra ismételnie kell. Az egész család körühili most az apát, Margit jegyez, Judit és Józsi utána dúdol­ják a dallqpot. Öreganyjuk magába süppedve hallgat, csak szürke szemei csillognak, anyjuk boldog mosolya pedig ragyogással vonja be családja életét. Bátor, öntudatos haroos mo­soly ez, súlyos tapasztalatok érlelték erőssé. Etus — így hívják a falu­ban — nem ijed meg a saját árnyé­kától, a saját bőrén tanulta meg a kulákokat gyűlölni és a saját bőrén tanulta meg a szövetkezetet szeretni. Tisztaság és derű árad mosolyából, amint hallgatja férje és harcostársa dalát, énekét. A dal igy hangzik: Moszkvától nem messze van Prága vigyázz burzsuj, ha életed drága a mi zászlónk pirog _mint a vér és a szívünk mindent számon kér azért kellünk vörös katonáknak. Kimlicski Lajos, amint befejezi a dalt, feláll és kimegy az udvarra a májusi esőt lesni, Amint ott áll a lágy tavaszi esőben kicsi izmos alak­ja, szinte megnő. Amikor visszatér, mosolyogva mondja: — Esik. — Tű­nődve Ül vissza a helyére, gyermekét, Margitot, figyeli, aki a dal utolsó so­rát most jegyzi fel kis füzetébe. — Látod ez a legkedvesebb dalom — mondja Margitnak Minden sorá­ra és minden szavára örökre fogok emlékezni. Akár éjfélkor is felkelt­hetnek engem, akkor is emlékezni fogok rája. Nem lehet elfeledni. Szuronyos csendőrök vésték emléke­zetembe és egyetlen Május elsejét sem fogok megünnepelni, anélkül, hogy erre a dalra ne gondolnék. Az úgy volt, hogy a háború előtt ezt a dalt én tanítottam be az ifjúmunká­sokkal. Mivel másutt nem volt le­hetőség, hát kint egy gazda udva­rában, egy létra fokán ülve tanítot­tam be a többieket. Én énekeltem és a többiek utánam daloltak. Egy­szerre csak ahogy így elmerülten tanítottam, megjelent két szuronyos csendőr, megfogtak a galléromnál ég becipeltek a laktanyára. Ott ar­ra kényszerítettek, hogy újra éne­keljem el a dalt. És én énekeltem. Mindjárt a második sornál, amint énekeltem egy csattanós pofont kaptam, de olyan, csattanósat, hogy elöntött az orrom vére, de nem törődtem vele. Hagytam, hadd foly­jon a vérem, de énekeltem. Amikor pedig ahhoz a sorhoz értem, hogy ..Moszkvától r.«m messze van Prága.", két pofon csattant el az arcomon, de ezzel sem törődtem... Jól emlék­szem minden részletre, dühös, villo­gó arcukra, az egyik csendőrnek a kabátujja is véres lett, pucolta is ... és én énekeltem egyre harsá­nyabban, egyre ércesebben és úgy éreztem, hogy soha még az életem­ben ilyen szépen, ilyen meggyőzően nem énekeltem, mint akkor, amikor "azok a cudarok pofoztak... Lássá­tok ezért emlékszem erre a dalra ... ezért leszek én mindig hűséges Má­jus elsejéhez... — Bizony nyomorúságos egy élet volt az — mondja csöndesen a nagy­mama. — Apa — szól közbe hirtelen a legkisebbik, a nyolcéves Judit, aki mindig azt hangoztatja, hogy már a kilencedikben van — nekem is van egy kedvenc dalom. Hallgasd meg — é3 mindjárt rá is gyújt a dalra. Gúnyos, pajkos hangon énekli a csasztucskát. Megösmerni a kuláikot az ő nagy hasáról cselédriasztó hangjától, munka­undorától hej kulák, kulák, betyár kuláik én csak azt ajánlom, " fogjad meg az ekeszarvát s szánts, vesse a határon. Nem félünk mi senkitol mert ösz­szeszövetkeztünk és az EFSz-be mind egy szálig be is léptünk hogy vigan- dolgozzunk mi ottan, s tudjuk biztosan egyre jobb lesz a mi sorsunk és élhetünk boldogan. Etus arca, gyermeke dalától újra felderül. Pár perccel ezelőtt férje el­beszélésének a hatása alatt, arra a pünkösdre gondolt, amikor még Pa­tőcs Ételnek hívták és férjével meg a többi ifjúmunkással együtt szuro­nyos csendőrökkel birkózva lielyez­N. Belojannisz A aötög nép hősei Béres István, Rimaszombat. A Csemadok kultúrpolitikai iskolájának hallgatója. Sötét, zord éjtszakán zúg, sivít a szél, hallgasd csak, milyen borzalmakról beszel. Megölték a görög nép négy legjobbik fiát, a függetlenség és szabadság négy bátor harcosát, A gonosz gyilkosok reflektor fényében állnak, kezükben a fegyver s csak a paranosra várnak. Plasztirasz és társai az alja s talpnyalók a görög nemzet gyáva áruhji a dollár és Truman hű ^kiszolgálói. Népharággal hátán y jár a hír világot harcra szólítva fel mind a munkásságot, az egység s harag öntudatot ébreszt s arra bíztatja a küzdő görög népet, hogy ne tűrje tor " 'ib már a zsarnokságot, szakítsa széjjel a rábilincselt láncot, döntő harcba menjen munkáért, hazáért, világbékéért és világszabadságért. Parancs hangzik, fény villan a fegyverek csövén, s a négy hős helyett már csak a szél beszél. ték el koszorújukat a kosuti hősi halottak sírjára. A kis Judit hangja azonban elhessegette ezeket a sötét emlékeket és a jelenre gondolt, a jelenre és a jövőre, amelyeknek ösz­szes szálai a szövekezetbe futottak össze. Mindössze egy esztendeje, hogy mfndketen a szövetkezetben dogoz­nak és máris kilábaltak a nyomorból. A szövetkezet gondoskodott arról, hogy rendes lakásihoz jussanak; mert a szövetkezet megbecsüli a lelkiis­meretes tagjait és ök becsületes munkájuk jutalmából már be is ren­dezték a lakást, söt már rádiójuk is van. Évtizedek munkájával nem tu­dott annyit elérni, mint most egy esztendő alatt. És mindezt a szövet­kezetnek, a Párt irányításának kö­szönheti. Szivében hűséggel gondolt a Pártra, bár tagja még nem volt és szivében hűséggel gondolt a hol­napi napra elvégzendő munkájára. Boldog ernyedtségéből hirtelen ki­szakította magát, felállt, fogta a vil­lanylámpát és lassú léptekkel ment át az udvaron, mert ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megtekintse bi­rodalmát a malacozót, az anyaserté­seket és a kis fürge apróságokat, amelyek a szövetkezet, az eg'ész or­szág és családja jólétét szolgálják. Nem öltek-e tavaly közel két és fél­mázsás sertést 1... A lágy tavaszi esőcseppek arcára és nyakára hul­lottak. jóleső hűvösség járta át erős, csontos tagjait, arcát még maga­sabbra emelte, hadd mossa, áldja meg ez a májusi kincsetérö eső. Amikor a villanylámpa fényénél vé­gigkutatta birodalma ólait és min­dent rendben talált, megnézte ház­táji gazdálkodásának kincseit is, a csibéket és tyúkokat... két mala­cát, ezekből csak az egyik az övé, a másikat beszolgáltatásra neveli... jó ez így... Nyugodtan, magabiztosan tért vissza családja körébe. A holnap úgy lebegett előtte, mint egy győ­zelmi zászló. Tudta, az a felirat, amely a kosuti koszorút díszítette, arany betűkkel hogy: ,,A proletár áldozata vér, golyót kap, ha enni kér" már visszavonhatatlanul a múlté és arra jó, hogy még nagyobb teljesítményre, még becsületesebb munkára serkentse őket. És abban a pillanatban már tudta az is, hogy Május elseje tiszteletére a malaco­zót újra alaposan kitakarítja. Csen­desen lépett be a konyhába, nem akarta megzavarni az új dalt, me­lyet férje a kis Margitnak dalolva diktált. Többé mázsássúlyú jármot nem visel nyakunk csak előre, csak előre ez a jelszavunk. A dal zengő hangja egybeolvadt a tavaszi levegő friss illatával, és Etus amint tiszta vidám tekintetével átölelte kis családi fészkét, úgy érezte, hogy ez a májusi eső nem­csak a termést, a növények és fák leveleit mossa tisztára a portól és férgektől, hanem megtisztítja a dol­gozó emberek szívét és agyát is. Zengő dalt fakaszt az emberek szi­véből, zengő dalt, amely a Május elsejei ünmep felvonulóit egységbe forrasztja, hogy még eredményeseb­ben harcoljanak virágzó hazájukéri és a tartós béke megőrzéséért. Szabó Béla

Next

/
Thumbnails
Contents