Uj Szó, 1952. március (5. évfolyam, 52-77.szám)

1952-03-07 / 57. szám, péntek

1952 március 7 UJS

I0 Alekszejevova elmondta, hogy egyszer 1941 őszén, amikor munkából hazament, saját szemével lát ta, amint a németek a Keoskehegy erdejében nagy csoport lengyel hadifoglyot hajtottak. Azután ezen a helyen sortüzet hallott. Hasonlóképpen vallottak Alekszelevova és Konachovszká is. Alekszejevova, Michajlovova és Konachovszká összehasonlították megfigyeléseikét és arra a szilárd meggyőződésre jutottak, hogy 1941 augusztusában és szeptemberében a Kecskehegy nyaralóhelyén a németek tömegesen lődözték le a lengyel hadifoglyokat. Alekszejevova vallomását megerősítette apjának, Michajl Alekszejevnak vallomása, akinek 1941 őszén a nyaralóban végzett munkája idején Alekszejevova elmondotta megfigyeléseit arról, hogy a németek mit müveinek a nyaralóhelyen. — Sokáig nem mondott nekem semmit sem, — mondotta Michajl Alekszejev, — csak panaszkodott, amikor hazajött, hogy fél a nyaralóban dolgozni és nem tudja, hogyan kerülhetne el onnan. Amikor megkérdeztem, miért fél, azt mondotta, hogy az erdőből gyakran hallani lövöldözést. Egyszer, amikor hazajött, bizalmasan elmondotta nekem, hogy a kecskehegyi erdőben a németek lengyeleket lőnek le. Amikor meghallgattam lányomat, nagyon szigorúan figyelmeztettem őt, hogy erről többet senkinek ne beszéljen, mert ha megtudják a németek, ezért egész családunk bűnhődik. Más tanúk is, akiket a külön bizottság kihallgatott: P. G. Kiszelev, kecskehegyi paraszt, M. G. Krivozercev, a katini erdőben levő Krasznyj Bor állomás ácsa, S. V. Ivanov, a katini erdő körzetében levő Gnyezdovo éllcmás volt elöljárója, I. V. Szawatejev, ugyanezen állomás alkalmazottja, A. M. Alekszejev, a boroki faluban lévő kolhoz elnöke, A. P. Ogloblin, a kuprinszki templom papja, és mások vallomásaikban szintén elmondották, hogy a Kecskehegyre 5—7 német katona őrsége alatt lengyel hadifoglyokat kis, 20—30 főnyi csoportokban szállítottak. Ezek a tanúk a kecskehegyi erdőből lövöldözéseket is hallottak. Annak megvilágítására, hogy mi történt a kecskehegyi nyaralóban 1941 őszén, nagy jelentősége van. főleg B. V. Bazilevszki, a szmolenszkí csillagvizsgáló igazgatója vallomásának. Bazilevszkij tanárt a németek, Szmolenszk német megszállásának első napjaiban ellenkezése ellenére a város polgármesterhelyettesévé nevezték ki, és a város polgármesterévé B. G. Menysagin ügyvédet nevezték ki, aki azután velük együtt elment, mint áruló és aki a német parancsnokságnak és főleg von Schwetz szmolenszki parancsnoknak, különös bi zalmát élvezte. 1941 szeptemberének elején Bazilevszkij felkérte Menysagint, hogy von Schwetz parancsnoknál járjon közbe azért, hogy Zsiglinszkij pedagógust szabadonbocsássák a 126. hadifogolytáborból. Menysagin e kérelemnek eleget tett és von Schwetzhez fordult, s azután azt mondotta Bazilevszkijnek, hogy kérelmének nem lehet eleget tenni, meit von Schwetz szavai szerint „Berlinből utasításokat kaptak, hogy a hadifoglyokkal szemben a legkegyetlenebb rendszabályokat alkalmazzák és ebben a kérdésben semilyen könnyítést ne engedélyezzenek". — Akaratlanul azt az ellenvetést tettem, — mondotta Bazilevszkij tanú, — hogy nem lehet kegyetlenebb rendszer, mint ami a táborban uralkodik. Menysagin csodálkozva nézett rám, hozzámhajolt és csendesen azt mondotta: „Lehet: Az oroszok legalább maguktól fognak meghalni, míg a lengyel hadifoglyokat parancs szerint egyenesen ki kell irtani." — Hogyan ? Hogy értsem ezt ? — kiáltottam. — Szó szerint kell ezt érteni, ez a berlini utasítás — felelte Menysagin és mindjárt megkért „mindenre, ami szent", hegy erről senkinek egy szót se mondjak. — Mintegy 14 nappal a Menysaginnal folyt beszélgetés után ismét nála voltam és nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: Mit hallani a lengyelekről? Menysagin habozott, majd mégis csak válaszolt: — Nekik már végük van. Von Schwetz azt mondta nekem, hogy lelőtték őket valahol Szmolenszk mellett. — Amikor Menysagin látta, hogy ez mennyire meghökkentett, ismét figyelmeztetett, hogy ezt a dolgot szigorúan titokban kell tartanom és azután „magyarázni" kezdte a németek irányvonalát ebben a kérdésben. Azt mondotta, hogy a lengyelek lelövése a németek által folytatott lengyel el lenes politika egész láncolatának egyik láncszeme és hogy ez a politika különösen az orosz-lengyel szerződés megkötésével élesedett ki. Bazilevszkij a külön bizottságnak elmondotta Hirschfeld balti némettel, a német parancsnokság 7. osztályának Sonderftihrerjével folytatott beszélgetését, aki jól beszélt oroszul: — Hirschfeld cinikus nyíltsággal kijelentette nekem, hogy a lengyelek kártékonysága és alsóbbrendű sége történelmileg bebizonyított tény és ezért, ha Lengyelország lakosságának száma csökken, ezzel a talaj meg lesz trágyázva és ez lehetővé teszi a németek életterének kibővítését... .— Ezzel kapcsolatban Hirschfeld fennhéjázóan kijelentette, hogy Lengyelországban semilyen értelmiség sem maradt, mert az értelmiséget felakasztották, agyonlőtték és táborokba csukták. Bazilevszkij vallomását megerősítette I. J. Jeíimov fizikatanár, tanú, akit a külön bizottság kihallgatott és akinek Bazilevszkij mindjárt, még 1941 őszén, elmondotta Menysaginnál folytatott beszélgetését. Bazilevszkij és Jefimov vallomásait dekumentárisan megerősítik a Menysagin jegyzeteiben talált sajátkezű feljegyzések. Ezt a jegyzetfüzetet, amelynek 17 nem egészen teleírt oldala van, Szmolenszk város közigazgatásának hivatalos iratai között találták a városnak a Vörös Hadsereg által való fölszabadítása után. Azt a tényt, hogy ez az említett jegyzetfüzet Menysaginé volt és hogy az ö kézírásáról van sző megerősíti egyrészt Bazilevszkij vallomása, aki - jól ismerte Menysagin kézírását, valamint megerősíti a grafológiai szakvélemény is. A jegyzetfüzetben feltüntetett adatok szerint, a feljegyzések 1941 augusztus első napjaitól, ugyanezen év novemberéig terjedő időszakra vonatkoznak. Gazdasági kérdésekről szóló kü lönféle feljegyzések között (fáról villany energiáról, kereskedelemről, stb.). Menysaginnak. több feljegyzése van, amelyeket nyilvánvalóan azért tett, hogy mint a szmolenszki német parancsnokság parancsairól", meg ne feledkezzen róluk. Ezekből a jegyzetekből eléggé világosan látható azon kérdések köre, amelyekkel a város közigazgatása, mint a német parancsnokság összes parancsait teljesítő szerv, foglalkozott. A jegyzetfüzet első három oldalán részletesen le van Írva a zsidó „ghettó" szervezése és a megtorló intézkedések, amelyeket a zsidók ellen kell alkalmazni. A 10-ik oldalon, 1941 augusztus 15-i keltezéssel a következő feljegyzés található: „Minden elmenekült lengyel hadifoglyot elfogni és a parancsnokságra szállítani." A 15-ik oldalon, (dátum nélkül), a következő van be írva: „Vájjon a lakosság körében terjengenek-e hírek a lengyel hadifoglyoknak a Kecskehegyen történő kivégzéséről". (Umnovnak.) Az első feljegyzésből először is az következik, hogy 1941 augusztus 15-én a lengyel hadifoglyok még Szmolenszk körzetében voltak és másodszor az, hogy őket a német hivatalok tartóztatták le. A második feljegyzés arról tanúskodik, hogy a német parancsnokság, nyugtalanítva attól, hogy az általuk elkövetett gaztettekről hírek terjedhetnek el a polgári lakosság körében, külön utasításokat adott ki e lehetőségek ellenőrzésére. Umnov, akiről a feljegyzésekben említés történt, Szmolenszk orosz rendőrségének parancsnoka volt a város megszállásának első hónapjaiban. A német provokáció eredete 1942/43 telén az általános hadihelyzetben gyors változás állót be a németek hátrányára. A Szovjetunió hadiereje állandóan növekedett és a Szovjetunió egysége a Szövetségesekkel megerősödött. A németek elhatározták, hogy provokációhoz folyamodnak. E célra felhasználták azokat a gaztetteket, amelyeket saját maguk követtek el a katini erdőben és ezekkel megvádolták a Szovjet hatalom szerveit, arra számítva, hogy igy megbontják az oroszok és lengyelek barátságát és elkenik gaztettük nyomait. A kuprinoszmolenszki járás egyik falujának lelkésze A. P. Ogloblin a kihallgatás folyamán ezeket mondotta: „ ... a sztálingrádi események után, amikor a németek nem érezték magukat biztonságban, elhíresztelték ezt az eseményt. A lakosság között olyan hírek terjedtek amelyek szerint „a németek helyrehozzák jő hírüket." Amikor a németek megkezdték a katini provokációk előkészítését, mindenekelőtt „tanúk" keresésével foglalkoztak, akik a rábeszélés, megvesztegetés vagy pedig fenyegetések hatása alatt úgy vallanának, ahogy azt - a németek szeretnék. A németek figyelme Parfén Gavrilovies Kiszelev falusi polgárra irányult, aki 1870-ben született és a kecskehegyi nyaralóhoz közielellevő tányáján élt. Kiszelevet már 1942-végén a Gestapóra hivatták és fenyegetésekkel követelték tőle, hogy tegyen koholt vallomást olyan értelemben, hogy tudomása volt arról, hogy 1940 tavaszán a bolsevikok az NKVD vezetőségének nyaralóhelyén a Kecskehegyen agyonlőtték a lengyel hadifoglyokat. Kiszelev erről így vallott: „1942 őszén 2 rendőr jött hozzám, és felszólítottak, hogy jelenjek meg a Gestapo gnyeszdovói állomásán. Ugyanezen a napon elmentem a Gestapora, amely a vasúti állomás I melletti kétemeletes házban volt. A helyiségben, ahová beléptem, egy német tiszt és egy tolmács fogadott. A német tiszt a tcjmács segítségével kikérdezett engem, hogy régen élek-e ebben a kerületben, mivel foglalkozom és milyenek az anyagi körülményeim. Azt mondtam nekik, hogy a Kecskehegy környéki tanyában élek 1907 óta és saját gazdaságomban dolgozom. Anyagi helyzetiemről azt mondottam, hogy nehézségeim vannak, mivel öreg vagyok, a fiaim pedig a harctéren vannak. Rövid beszélgetés után a tiszt kijelentette, hogy azon jelentések alapján, amelyeknek birtokába jutott a Gestapo, az NKVD tagjai 1940-ben a katini erdőben a Keoskehegy táján lengyel tiszteket lőttek, agyon és megkérdezett engem, tudok-e ezt illetőleg vallomást tenni. Azt feleltem, hogy egyáltalában sohasem hallottam, hogy az NKVD a Kecskehegyen kivégzéseket hajtott volna végre és megmagyaráztam a tisznek, hogy ez aligha lehetséges, mert a Kecskehegy teljesen nyitott terület, ahol sok ember él ős ha lövöldözések történtek volna, a környékbeli falvak lakossága biztosan tudna róla. A tiszt erre azt felelte nekem, hogy mindezek ellenére, így kell vallanom, mivel ez megtörtént. Ezért a vallóméért nagy jutalmat ígértek nekem. Ojból csaik azt feleltem a tisztnek, hogy a kivégzésükről semmit sem tudok és hogy a háború előtt ez a mi kerületünkben meg nem történhetett. Ennek ellenére az altiwt állhatatosan kitartott amellett, hogy így, hamisan kell vallanom. Ez volt az első beszélgetésünk. Másodszor 1943 februárjában hívtak engem a Gestapora. Ekkor már tudtam arról, hogy a Gestapo a környékbeli falvak más lakóit is behívta és ezektől szintén olyan értelmű vallomást követelt, mint tőlem. A Gestapon ugyanaz a tiszt és tolmács, akiknél első ízben voltam újra azt követelték, hogy azt valljam, hogy a lengyel tisztek kivégzésének szemtanúja voltam, amit az NKVD 1940-ben hajtott végre, üjra kijelentettem a Gestapo tisztnek, hogy ez hazugság, mivel a háború előtt semmiféle lövöldözésekről nem hallottam és hogy nem fogok hamisan vallani. A tolmács nem hallga tott meg engem, az asztalból egy kézzel írott okiratot húzott elő és felolvasta. Az állott benne, hogy én Kiszelev, a Kecskehegy környéki tanya lakója, saját szememmel láttam, amint 1940-ben az NKVD tagjai agyonlöttékk a lengyel tiszteket. 4

z okirat felolvasása után a tolmács felszóllított, hogy írjam alá a jegyzökönyvet. Ezt megtagadtam, ekkor a tolmács szidással és fenyegetésekkel akart rábírni, hogy írjam alá. Végül kijelentette; vagy aláírom rögtön, vagy megölnek. Vá lasszak! Megijedtem a fenyegetésektől és aláírtam ezt az okiratot, azt hittem, ezzel az egész ügy befejeződött". Később, amikor a németek különféle küldöttségek látogatásait rendezték meg a katini tömegsírokhoz, arra kényszerítették Kiszelevet, hogy beszéljen az odaérkezett lengyel küldöttségek előtt. Kiszelev elfelejtette a Gestapon általa aláírt jegyzőkönyv tartalmát, megzavarodott és végül megtagad ta a választ. A Gestapo ekkor őt elfogta, másfél hónapig kegyetlenül verte és végül újra kényszerítette, hogy beleegyezzék nyilvános vallomástételbe. Kiszelev erről a következőket vallja: „A valóságban ez másképpen történt. 1943 tavaszán, a németek ki jelentették, hogy a katmi erdő kecskehegyi térségében lengyel tisztek sírjait fedezték fel, akiket állítólag az NKDV szervei lőtték agyon 1940-ben. Röviddel utána házamba jött a Gestapo tolmácsa és magával vitt a kecskehegyi erdőbe. Amikor kiléptünk a házból és négyszemközt maradtunk, a tolmács figyelmeztetett, hogy most mindent részletesen el kell mondanom az erdőben jelenlévő embereknek, amit az okiratba foglaltak, amit a Gestaponál aláírtam. Amikor az erdőbe értünk, megláttam a feltárt sírokat és egy ismeretlen embercsoportot. A tolmács azt mondotta, hogy ezek a „lengyel kiküldöttek, akik a sírok megtekintésére jöttek". Amikor a sírokhoz értünk, a kiküldöttek különféle kérdéseket intéztek hozzám orosz nyelven, a lengyelek agyonlövetésére vonatkozólag. Mivel azonban a Gestapora való behívásom óta több mint egy hónap telt el, s mindent elfelejtettem, ami az okiratban állt, beszédemben akadozni kezdtem és végül kijelentettem, hogy a lengyel tisztek agyonlövetéséről semmit sem tudok. A német tiszt feldühödött és a tolmács durván félretolt a „küldöttségtől" és elzavart. Másnap reggel autó érkezett házam elé, amelyben a Gestapo tisztje ült. Amikor a tiszt meglátott engem az udvaron, kijelentette, hogy letartóztatott autóba ültetett és elvitt a szmolenszki börtönbe. Letartóztatásom után többször vittek kihallgatásra, de inkább vertek, mint kihallgattak. Amikor először elővezettek, nagyon megvertek és lehordtak. Azt hangoztatták, hogy megcsaltam őket és azután visszavezettek a cellába. A további kihallgatások során azt mondták, hogy nyíltan ki kell jelentenem, hogy szemtanuja voltam annak, amint a bolsevikok lelőtték a lengyel tiszteket és hogy addig, amíg a Gestapo meg nem győződik arról, hogy ezt lelkiismeretesen teljesítem, nem helyeznek szabadlábra. Azt mondtam a tisztnek, hogy inkább a börtönben ülök, semhogy a népek szemébe hazudjak. Erre nagyon megvertek. Az ilyeqi kihallgatások, amelyek során engem megvertek, néhányszor megismétlődtek. Teljesen legyöngültem, rosszul kezdtem hallani és nem tudtam mozgatni a jobb

1 kezemet. Körülbelül egy hónappal letartóztatásom után a német tiszt maga elé hivatott és azt mondotta: látja Kiszelev, hová vezetett a maga makacssága. Elhatároztuk, hogy kivégezzük magát. Reggel elviszik a katini erdőbe és felakasztják. „Kértem a tisztet, hogy ezt ne tegyék és kezdtem öt meggyőzni, hogy nem felelek meg a „szemtanú" szerepére, mert nem tudok hazudni és ezért ismét valahogy belezavarodom. A tiszt azonban megmaradt kijelentése mellett. Néhány perc múlva a börtönömben lévő munkahelyre katonák jöttek és gumibottal ütlegelni kezdtek. Az ilyen kihallgatások, amelyek során engem megvertek, néhányszor megismétlődtek. Teljesen legyöngültem, rosszul kezdtem hallani és nem tudtam mozgatni a jobb kezemet. Körülbelül egy hónappal letartóztatásom után a német tiszt maga elé hivatott és azt mondotta: látja Kiszelev, hová vezetett a maga makacssága. Elhatároztuk, hogy kivégezzük magát. Reggel elviszik a katini erdőbe és felakasztják. „Kértem a tisztet, hogy ezt ne tegyék és "kezdtem őt meggyőzni, hogy nem felelek meg „a szemtanú" szerepére, mert nem tudok hazudni és ezért ismét valahogy belezavarodom. A tiszt azonban megmaradt kijelentése mellett. Néhány perc múlva a börtönömben lévő munkahelyre katonák jöttek és gumibottal ütlegelni kezdtek. Nem tudtam már elviselni az ütéseket és a kínzásokat, ezért beleegyeztem, hogy nyilvánosan fellépek, koholt mesével arról, hogyan lőtték agyon a bolsevikok a lengyeleket. Azután kiengedtek a börtönből azzal a feltétellel, hogy a németek első kérésére a „küldöttségeknek" beszélni fogok a katini erdőben ... Minden esetben, amikor az erdőbe vittek a feltárt sírokhoz, házamba jött a tolmács, kihívott engem, elvezetett, hogy senki ne hallja és félóráig kényszerített engem, hogy kívülről betanuljam azt, amit beszélnem kell majd a lengyel tiszteknek 1940-ben az NKVD által történt agyonlövetéséről. Emlékszem, hogy a tolmács körülbelül ezeket mondotta: „Kecskehegyi tanyámon élek, nem messze a* NKVD nyaralóhelyétől, 1940 tavaszán láttam, amint a lengyeleket az erdőbe szállították és éjjel ott kivégezték. „Ehhez szükséges volt szóról szóra kijelenteni, hogy ez „az NKVD müve volt." Amikor betanultam azt, amit a tolmács mondott, elvezetett az erdőbe a feltárt sírokhoz és kényszerített, hogy mindent elismételjek a „küldöttségek" jelenlétében. Előadásomat szigorúan ellenőrizte és irányította a Gestapo tolmácsa. Egyszer valamilyen „küldöttséggel" beszéltem, akik ezt a kérdést intézték hozzám: „Láttam-e személyesen ezeket a lengyeleket már előbb is, mint agyonlőtték volna őket a bolsevikok. Nem voltam ilyen kérdésre felkészülve és azt feleltem, ami a valóság is volt, hogy láttam lengyel hadifoglyokat a háború előtt az országúton dolgozni. Ekkor a tolmács durván félrerántott és hazazavart. Kérem, higgyenek nekem, hogy engem egész idő alatt bántott a lelkiismeret, mert tudtam, hogy a valóságban a lengyel tiszteket a németek lőtték agyon 1940-ben, de nem volt más kiútam, mert állandóan féltem a kínzásoktól és börtöntől." P. G. Kiszelev vallomásalt a Gestapora való beidéztetéséről, bebörtönöztetéséröl és megveretéséről megerősítette Akszinia Kiszelevová, a felesége, aki 1870-ben született és fia Vaszilij Kiszelev, született 1911ben és menye Mária Kiszelevová, született 1918-ban, akik vele egy háztartásban élnek, valamint Timofej Ivanovics Szergejev útmester is, született 1901-ben, aki Kiszelev házában szobát bérelt. Az orvosi vizsgálat megerősítette Kiszelev megnyomorítását, valamint hallóképességének jelentős csökkenését és vállsérülését, amit a Gestapo okozott neki. „A tanuk keresésében a németek a gnyeszdovoji vasúti állomás alkalmazottai iránt érdeklődtek, amely két és fél kilométerre van a Kecskehegytöl.