Uj Szó, 1952. február (5. évfolyam, 27-51.szám)

1952-02-19 / 42. szám, kedd

1952 február 15 —_ y j S|® URBAN ERNÖ: c/L& ehléziia d iiztt a i i. A hozzáértő vénasszonyok hiedelme és tanúsága szerint a hazajáró lelkek kedvelt tartózkodási helya és felvonulási terepe leginkább a padlás, meg a kémény huzatos kürtője. Itt szoktak közlekedni, láncaikat csörgetve járni-kelni, amikor is a hiszékeny fehérnépek szívdobogva ülnek fel az ágyban és nagyot fohászkodnak,, mondván: — minden jó lélek dicséri az urat. Egyszóval A padlás, meg a kürtő valósággal legális tartózkodási hely, ha a padláson egerésző máqskát, vagy a kéménybe szorult forgószelet hazajáró léleknek vesszük, de ki hallott már olyat, hogy uram bocsá! templomban vertek volna tanyát a kisértetek ? Pedig Lödön, az lődi templom tornyában ez történt: Eleinte csak a pincézök hüledeztek, ha éjnek évadján a torony alatt vitt el az útjuk. Ám, nyílván azt gondolták, hogy mindennek a bor az oka. A bortól vélnek hallani olyan hangokat, hogy még a kutyájuk hátán is borzolódni kezd belé a szíjr. Egy mukkot sem gzóltak tehát s a dolog is bizonyára annyiban maradt volna, ha egy zivataros éjszakán nem viszi el a kötelesség a torony alatt a bábaasszonyt. De elvitte, még hozzá olyan házba, n hol legalább négy vénasszony forralta a születendő csemetének a vizet s másnap reggel Löd község nőnemű lakossága arról kezdett súgni-búgni, hogy a templom tornyában gonosz lelkek ütöttek tanyát. Ugy ám, gonosz lelkek és még hozzá milyenen! Hol vastag, recsegő, hol vékony fisztulázó hangon fújják istentelen danáikat, hol pedig egymás torkának esnek és hörögve hadakoznak a szentelt falak gyalázatára. A hír persze a plébános úr fülébe i

s eljutott. Hogyne jutott volna, mikor harmadnapra egész asszonydeputáció töltötte be swpánkodásávai a plébános úr fülét és a plébániahivatalt. Hogy igy a kísértetek, úgy a kisértetek, Tegyen valamit, drága jó plébános urunk, a hívek megnyugtatása érdekében. A plébános úr, névszerint Csap Gedeon, bólogatott, mosolygott, majd fölényes kézlegyintéssel így ütötte el a dolgot; ^ — Ugyan kedves híveim. Még hogy kisértetek?! S éppen a toronyban! Ha rossz a lelkiismeretük, magukban keressék a hibát, ne holmi kísértetekben. Annyit azonban mindenesetre megígért, hogy a lelkek nyugalma érdekében vált majd egy két szót az égiekkel. Á

m alig távozott a deputáció- Csap Gedeon egyszeriben odalett. Hol a fejebúbját, hol a hónapiját vakarta. Föl-alá futkosott s közben fujt, prüszkölt, mint valami meghajszolt, sarokbaszorított kandúr. Végül is kidugta fejét az udvarra szolgáló ablakon és nagyot kiáltott: — Lőrinc! Lőrinc;, A kiáltásra lompos, csapottvállú, vénember ballagott föl a pincéből a előre-hátra imbolyogva megállni próbált a lábán: „Tessen parancsolni!" Mi az ? Megint leszopta magát ? — ripakodott rá a plébános úr. — A gőz, a bor gőze, nagyságos uram — hunyoťgatta keresztbeálló disznószemeit a Lőrinc névre hallgató harangozó, — Ha a bort fejti, ivás nélkül is betörülközik a magamfajta gyöngegyomrú szegényember. — Eh! —vágta el bosszúsan a bizalmaskodás útját Csap Gedeon. — Zárja be a pincét, aludja ki magát, vén lator. Estére vizitációt tartok. Érti? Vizitációt; II. Aki még nem tudná, hát tudja meg, hogy a vizitáció az egyházi latin nyelvben annyit tesz, mint látogatás, hivatalos szemle. A vén Lőrinc papi szolgálatban álló férfi volt, igy hát nem ütközött meg a furcsa parancson. (E7+ legfeljebb Csap Gedeon fölöttese! ťhették volna, ha megtudják, hogy voltaképpen mit is ért a lödi plébános vizitáció alatt?) Hogy mit értett? Az is kiderült, de csak úgy éjféltájban, amikor a község már nyugovóra tért. Csendes, sok csillagos éjszaka volt. A kutyák csak tessék — lássék ugattak s még a két loppal járó alakot oe igen méltatták figyelemre, akik a domb tetején ágaskodó templomtorony felé igyekeztek. Pedig a két alak nyilván rosszban sántikált, mert hol az egyik, hol a másikuk ugrott a legkisebb neszre is a házak árnyékába. A meggyújtatlan istállólámpáról meg n

e is beszéljünk, melyet a kisebbik alak a. kezében lógicsált. A torony tövébe érkezve kulcs csikordult, zár csattant s a következő pillanatban mintha a föld nyelte volna el a sötétben bujkálót. — No, hálistennek! — hallatszott a toronyszoba feketeségében. Gyufa sercent, fény villant s az istállólámpa a magasba szállt, egyenest Csap Gedeon orra elé. Mert a két loppal járó alak nem volt más, mint a plébános és disznószemü harangozója. A harangozó nyögött, szuszogott s három gyufát is a körmére égetett, míg az istállólámpa kanóca lángot fogott. — Most aztán előre Lőrinc! — vezényelte a plébános úr. Azzal megragadta a csigalépcső korlátját és a harangozót maga előtt tuszkolva, a magasba hágott. Köztudomású, hogy a falusi tornyok csigalépcsői nem érnek egyetlen ragaszkodással a harangokig. Közben ügyes kis pihentetök, ablaktalan szobácskák vannak, kellemes tanyául a fecskéknek, galamboknak, denevéreknek. Ide, ezekbe a szobácskákba, pontosabban szólva a legalsó szobácskába tartott Csap Gedeon és disznószemü hivatalsegédje— Lőrinc — mondta a plébános úr a tetthelyre érve — megkezdem a vizitációt, emelje följebb azt a vacak lámpást. A lámpa a magasba lendült. Csap Gedeon előre lépett, a sarokban pedig álmából serkenve talpraugrott és röfögni kezdett két egyenként legalább kilencvenkilós ártány'. Ez volt hát a lődi torony titka! Az ártányok röfögését és sivalkodását vélték kísértetek danájának Löd község vénasszonyai. Csap Gedeon ugyanis szerette a húst. de különöskép a füstölt, hétféle pácban ázott sonkának és a szép, rózsaszínre főtt karmenádlinak volt tisztelője. Mikor tehát kijött a rendelet, hogy a hizlalásra fogott disznókat be kel] jelenteni, a praktikus érzékkel megáldott szentatya gondolt egyet és így határozott: — Titokban nevelem fel a disznóimat. Senkivel se osztozok. Allataim minden porcikáját egymagam fogyasztom el. S egy akó bor, egy sonka s némi zsír kilátásba helyezésével megszerveztette harangozó jávai a disznók toronybéli hizlalását. Most hát ott állt a gömbölyödő ártányok fölött s vizitációját azzal kezdte, hogy egy gamosvégü bottal megvakargatta s, hízók oldalát. A hízók röffentek, kéjesen az oldalukra feküdtek s csak úgy reszkedett a bőrük a gamosvégü bot csiklandásától. De reszketett ám Csap Gedeon orrcimpája is, mikor arra gondolt, hogy micsoda húsok, szalonnák és hurkák kerülnek majd ki a jeles állatokból, ha isten segítségével másfél mázsára tudja neveltetni őket. — Azaz megálljunk csak — józanodott ki hirtelen. — Első az elővigyázatosság, osak aztán jöhet az ábrándozás. S azon nyomban" szigorú ábrázatot öltött s mint az egy vizitáló egyházi férfiúhoz illik, számonkérő hangon tette föl a kérdést: — A füldugaszok! Rendben vannak-e a füldugaszok, Lőrinc? A harangozó átlépett a disznókat elkerítő deszkakorláton Ns biztos mozdulattal az ártányok füle után kapott. — Megnézem, minden áldott nap megnézem, nem estek-e ki, nagyságos uram. Ha kiestek volna, gyer tyát" olvasztok, oszt meleg viasszal tömöm be a ^fülüket. Minő elővigyázat! az eshetőségekkel való micsoda számolás! Mikor az ártányok titkos hizlalóhelyét kijelölte, Csap Gedeon a harangzúgással is számolt. Mintegy a disznók helyébe képzelve magát, elgondolta, hogy a nagy zenebonát nehezen állnák ki a jámbor állatok. Igy hát elrendelte, hogy fülük betömessék és a tömés' állapota napról napra ellenőriztessék. — Lőrinc — könnyebedett meg kissé, mikor a füldugaszok hibátlan voltáról meggyőződött. — A biztonság kedvéért azt is elrendelem, hogy mikor harangoz, fülvédőt is kössön a lelkecskéim fejére. Tudja milyent ? Amilyent maga is használni szokott, ha télvíz idején foga van a fagynak. , — Mire jó az, nagyságos uram? Csak egy haranggal csendítünk manapság. Sajnálják a hívek a régi jó háromharangos temetésre a pénzt. — Téved, Lőrinc — húzta ki magát ünnepélyesen Csap Gedeon. — Éppen holnap lesz a napja, hogy megint három haranggal temetünk. Már meg is alkudtam községünk hajdani büszkeségével, Süle Elekkel, aki megboldogult élete párját temetteti. Azt mondják, a kulákkorlátozás döntötte idő előtt a sírba. — Oszt sikerült? — Micsoda? — Hát az alku, nagyságos uram — hunyorított egy nagyot a harangozó. — Mert fogytán ám az elemózsia! Csap Gedeon az ijesztő hírre a toronyszoba másik sarkába lépett és mintegy a vizitációt folytatva, egy halom kukoricát vett szemügyre. — Nincs több, mint harminc kiló — vakarta meg a látványra gondterhelten füle tövét. — No, de annyi baj legyen! — derült fel hirtelen az ábrázata. — Másfél mázsa kukoricát alkudtam ki Süle Eleknél. — S abban minden benne van? — okoskodott a harangozó. — Minden. Gyászmise, temetés, kiharangozás. — Hát a sírásás. — Az már a maga üzlete Lőrinc, — intett kegyesen a szentatya. — Sohse ártottam magam a mások dolgábr.. — Csak a közellátáséba, — gondolta, — de nem mondta a disznószemü hivatalsegéd. Stólapénz helyett minálunk kukorica járja. Ám nem sok ideje maradt a tűnődésre, mert gazdája megemelte revererdáját, sarkon fordult s mintegy befejezve a vizitációt, így adta ki a parancsot: — Gyerünk azzal a lámpással, Lőrinc. ín. Régi falusi szokás szerint a sírásónak bor dukál, még hozzá nem is kevés. A temetés napján a disznószemü Lőrinc harangozó is azzal kezdte, hogy a gyászoló háznál az első intrádára lehúzott két deci törkölyt. Harapnivalót is kapott hozz?, a torra elvágott malacnak a, fejét, de mi az a kis semmi hús a két deci törköly erejéhez képest?- Á gyomorban való birkózás alkalmával nyilván a törköly s nem a csupacsont malacfej marad a győztes. Igv hát Lőrinc mester is vállára vévén az ásót s marokra fogva a sírásás másik tartozékát, vagyis' egy háromliteres demizsont. tele jóféle öreg borral, — úgy ballagott ki a temetőbe, mintha karót nyelt volna. Jómaga peckesen, túlságosan is peckesen lépett, a világ azonban kezdett megindulni körülötte. Bókolt a torony, illegették magukat a fák, a temető vasrácsos kapuja pedig úgy elmozdult a helyéből, hogy szegény Lőrinc alig talált be rajta. No, de sebaj! Ebmarást kutyaszőrrel! Ennek okáért, mielőtt a sírhelyen a földbe vágta volna az ásót, nagyot húzott a demizsonból s azt mondta, hogy eh! S ahogy a sír mélyült, úgy fogyott a bor. Végtére is nagy buzgalmában a disznószemü harangozó úgy betalált csudálkozni, hogy kifelé mászás közben hanyattesett és ott helyben elaludt a sírgödörben. Ozsvald Árpád: Sötét este van, már ballagok haza, az ablakokból a fény az útra hull. Lopva betekintek egy-két ablakon és elnézem mosolyogva, szótlanul az asztal mellett ülő családot. A kisfiú holnapra leckét tanul, az anyja meg tányérokat mosogat, az apa ép cigarettára gyújtott — előveszi a mai újságokat — és olvas a lapokban elmerülten. Ez egy kis háznak minden rejtett titka: nyugodtan, boldogan élnek az emberek. Tán egy percig tartott, hogy benéztem s most gondolkozva hazafelé megyek, A mult emléke vonul fel előttem. Emlékszem, óh! hány sötét őszi este ültünk a kályha mellett összebújva, a sötétben a lámpa nem is ég- t... Egyikünk mindig csak a tüzet fújta és a többi a kezét melengette. Sötét este van, én ballagok haza, az ablakbó)' az útra hull a fény, A kicsi házakból boldogság árad, mert valóra vált ma minden remény. A kis falu már új életet él. Kultúrpolitikai munka az üzemekben A besztercebányai kerületben mostanáig 150 üzemi klub létezik, amelyek színvonala örvendetesen emelkedik. A legjobb üzemi klub címéért indított országos versenybe az egész kerületből 31 üzemi klub kapcsolódott be. A kerület legjobb üzemi klubjai közé tartoznak; az apátfalusi Poľana, a zólyomi Államvasutak, a zsarnócai I^emez-üzem nemzeti vállalatok és a besztercebányai Garamvölgyi fürésztelepek üzemigazgatóságának üzemi klubja. A besztercebányai kerület legaktívabb üzemi klubjai közé tartozik az apátfalusi POĽANA n. v. üzemi klubja. Jó munkát végez különösen az újítók köre. A gottwaldi ötéves terv negyedik évében síkra száll a termékek 100 százalékos minőségéért azzal, hogy tagjai a szovjet sztahanovisták módszereinek hosszú áttanulmányozása után megszervezték a Vörös Csillag komplexbrigádot, amelynek célja biztosítani a termékek százszázalékos jó minőségét. A Polana üzemi klubjának többi részei is példás tevékenységet folytatnak. Például a filmcsoport bejárja a környékbeli EFSz-eket, ahol filmelőadással és vitával propagálja az EFSz-ek közös munkáját. A klub 33 tagú kultúrbrlgádja a mult év végén Magyarországra utazott, ahol a falvakon és városokban 33 ízben lépett fel gazdag kultúrpolitikai műsorral. A színpadi kör a mult évben néhány darabot betanult, amelyek közül a legsikeresebben Dunajevszky „Szabad szél" című operettjét adták elő. Talán a koporsót is ráereszthették volna, akkor se ébred fel, ha a délutáni vicinális a temető mellett elkanyarodva nem kezd rá a szokásos, hosszantartó sípolásra. De rákezdett, Lőrinc mester fölriadt s rá eszmélve siralmas állapotára, úgy kepeszkedétt ki a sírgödörből, ahogy a kutya szokott a messzesgödörböl. Hát hogyne! Mikor a vicinális menetideje három óra, a temetést meg négy órakor szokták megejteni. Futott hát, loholt hát a borgőzös harangozó a sekrestye felé. Még a foga tó kocogott rémületében, mert arra gondolt, mit szól majd a gazdája, ha későn talál érkezni? Ki adja föl rá a karinget, meg az ezüstcsattos palástot? Ki tesz tömjént, meg párazsat a füstölőbe? Megérkezni azonban mégis csak megérkezett, épp az utolsó pillanatban. Csap Gedeon ránézett, megcsóválta a fejét, s mint a jó pásztor, ha báránykája megint a tüskebokorban talált hengerözni, szomorkás, feddő hangon mondta: — Lőrinc, Lőrinc, megint nem tartott mértéket. Pedig a mértéktartás mindennél előbbre való. A harangozó bűnbánóan húzta nyaka közé a fejét s nagy igyeke. zetében s a futás meg a szesz szédületében valahogy fordítva találta föladni gazdájára a karinget. Csap Gedeon nem volt babonás, de a karingből nagynehezen kifejtőzve, önkénytelenül is megborzongott. — Lőrincz, Lőrincz, vigyázzon azzal a harangozással — sóhajtott s az ég kegyelmébe ajánlva lóikét és disznaít, a gyászoló ház felé in dult. , A harangozó meglepődött. Szi dást, korholást várt, nem ilyen csendes, mennyei szelídségü elszomorodást. Ennek folytán könnyekre fakadt, s nagyot húzott a maradék miseborból, mert a sebes futásban kicserepesedett a szája. Kizárta a toronyajtót, s azzal az elhatározással ragadta meg a harangok kötelét, hogy most vagy soha! A szentatya szelídségét olyan harangozással hálálja meg, amilyent még nem látott a világ. Bim! Bám! Bum! Kezdte a kisharang, folytatta a középső, s végezte a nagy. Lőrinc mester egyik kötéltől a másikhoz szaladt. Akkorákat rántott rajtuk, hogy szinte a plafonig vitte testét a lendület. Nagy buzgalmában se látott, se hallott. Nekifeledkezve csak harangozott, harangozott, harangozott ... Ezzel magyarázható, hogy még azt az éktelen robajt se hallotta meg, amely fölötte kezdődött és a csigalépcsőkön folytatódott. Szegény feje csak akkor kapott észbe, mikor a két megveszekedett és a harangzúgástól tökéletesen nekivadult egyházi ártány, szétverte a csigalépcső fakorlátját, ledöntötte a lábáról és harsány üvöltést hallatva az utcára robogott. —• Jaj, az eklézsia disznai! Jaj, az eklézsia disznai! — ugrott föl s hagyta ebek harmincadjára a harangokat Lőrinc. Hanem akkor már hagyhatta! A két ártány neki a világnak s egyenest bele a temetési menetbe! Az egyik Csap Gedeont verte le csaknem a földre, a másik meg a gyászolót, Süle Elek uramat kapta a hátára, mert éppen a lába közé talált futamodni. S mindezt a község szemeláttára! Mit szaporítsam a szót? A lődi torony titka nem titok többé. S amint «z az eset is bizonyítja, a törvény kijátszóinak, a disznó- és kukoricadugdosóknak se a papi ruha, se a templom tornya nem nyújthat manapság menedéket.