Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-12 / 10. szám, szombat

1952 január 12 e j si® JUWJ USZICSENKO: Udegen váko* utcáján Reggel óta ragyogó, napos, csen des idő volt. Az öböl üvegszerü simaságát csak nagyritkán zavarta meg egy kis szellő. Ott, ahol a szellő végigsepert, a tenger elsötétedett, világoskékből bársanyszerfl sötétkék lett. A mólónál levő hajók lobogói elkezdtek lassan, lustán lengeni. Az apró hullámok visszatükrözték a napsugarakat. A fény ragyogó villanásai behatoltak a fedélköz ablakaiba, Borisz Kretovnak elkápráztak ták a szemét és zavarták abban, hogy a tükör előtt gondosan megkösse nyakkendőjét. — Apartra készülsz? — kérdezte Platóni os Kretovtól. — Igen, _ válaszolt Borisz. — Te már voltál ebben a kikötőben? — Voltam — mondta Platonics és összeráncolta a homlokát. .— Hej milyen emberek ezek! Séta közben láttam egy régi várkastélyt a hegy tetején. Gondoltam, megnézem. Mé. gis csak érdekes, talán múzeum van ott. De még csak be sem engedtek. Kiderült, hogy a várkastély magántu lajdon. Valamilyen őrgrófé, vagy grófé. — Egyszóval sok itt a feudális és kapitalista csökevény — mosolyodott el Borisz. _ Csökevények — erősítette meg Platonics. — Egyszerűen szólva csupa szürkeség. Ugyan mit csinálhat egy ember ebben a kastélyban? Az egereket hajszolja? Borisz még egyet igazított a nyakkendőjén, aztán felvette a kabátját, amelynek hajtókáján ott fénylett a komszomolista jelvény. Elbúcsúztak egymástól. Borisz gondolatokba merülve, kényelmesen sétált az ismeretlen, széles utcákon Kiváncsian nézegette a hegyestetejű házakat, amelyek olyan feketék voltak, mintha felfüstölték volna őket. Megnézte az üzletek fényes ki raka tait és megfigyelte a járókelők arcát. ... Idegen város utcái! Éppen úgy aszfalttal burkolták az úttesteket és ugyanolyan kővel borították a járdákat, ugyanolyan magas házak vannak köröskörül, de az ember szíve mégsem húz hozzájuk. Lassan lépdel a tengerész egyik háztömbtől a másikig, gondolata azonban messze száll, szülőföldje felé. A járdán a népes útkeresztezés mellett rendőr állt. „Éppen olyan, mint a mozikban" — gondolta Borisz, A rendőr valóban olyan volt, mint amilyennek a filmen és karikatúrákon ábrázolják: jó kétméteres termet, hatalmas állkapocs, átható és mogorva tekintet. Borisz a szeme szögletéből nézte a rendőrt, igyekezett megfigyelni külsejének minden aprólékos részletét (lesz mit mesélni otthon a fiúknak). Egyszerre csak erős lökést érzett a hátában. Bocsánat — mondotta Kretov gépiesen, majd ugyanezt megismételte angolul a csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem neki, hanem annak kellett volna bocsánatot kérnie, aki meglökte. Kretov előtt egy férfi állt, az amerikai tengeri gyalogság káplári egyenruhájában. Egészen közel ment Boriszhoz, úgy, hogy Kretov érezte a lehelletét — erős pálinkaszagot és a cigaretta édeskés szagát. A cigaretta a káplár széles, lelógó alsó ajkának szögletébe tapadt. A káplár apró disznószeme — amelynek fehérét vörös erek sürü hálózata fonta be s amely tompa szemtelenséggel bámult a világba — fejétől a talpáig Végigmérte Boriszt és megakadt a komszomolista jelvényen. A két ember néhány pillanatig hallgatagon méregette egymást — Borisz nyugodtan és óvatosan, a káplár pedig erősen szuszogva. Valamin feszülten gondolkozott. — Kommunista! Orosz kommunista! — mondta végre a káplár s újból elárasztotta Boriszt a viszki és a cigarettafüst szagával. Kretov hallgatott. Orosz kommunista — a káplár még szeretett volna valamit mondani, de nyilván nem tünt ki valami nagy képzeiőerővel ós sehogy sem jutott eszébe az alkalomnak jobban megíe lelő mondat. Ekkor egy lépésre hát rált és színpadi mozdulattal kinyújtva karját, ujjával a komszomolista jelvényre mutatott. A rendőr közeledett feléjük. Borisz eleinte örült ennek, mert azt hitte, hogy a rendőr elkergeti ezt a csirkefogót. Mikor azonban a tengerész ránézett a széles, nagy állkapcsú arcra a sötét sisak alatt, a szíve el. kezdett gyorsan és hangosan verni. Olyan tisztán megértette, ml törté nik majd egy perc múlva, mintha már meg is történt volna. Ha a szovjet tengerész csak egy szót intéz a rendőrhöz, a káplár azonnal verekedésbe kezd. Hogy aztán Kretov fog-e védekezni, vagy nem, az teljesen mindegy, feltétlenül letartóztatják. Néhány óra múlva pedig az újságokban nagybetűs címek jelennek meg, azt harsog, va: „Rendzavarást okozott egy szov. jet tengerész." Borisz hirtelen megfordult és elment. Azt remélte, hogy a káplár ott marad. Tévedett. Alig tett néhány lépést, erős szuszogást hallott a háta mögött. — Nem vagy gentleman, — mondotta rekedten és hangosan a káplár. Gyáva vagy, és félsz tőlem. Borisz a veszett dühtől összerándult. A házak, a kirakatok, a járókelők — minden eltűnt szeme elöl. ökölbe szorította a kezét. Ezt a pimasz frátert csak egy ökölcsapással lehet arra kényszeríteni, hogy legalább egy félóráig az úttesten he. verve eszmélkedjék Kretov nem volt rossz ökölvívó. De azonnal úrrá lett önmagán. Nem szabad engednie a provokáció nak, el kell mennie. Bármiként legyen is, el kell mennie. Kretov egy keskeny, a központtól távolodó utcán haladt végig, majd pedig befordult egy sötét, nyirkos közbe. Itt kezdődött a munkásne gyed, a házakqn rózsaszínű szürkés foltok voltak a leomlott vakolat'helyén, a járda töredezett volt. Borisz csak ment és ment. Számtalan for. duló után már elvesztette az irányt és azt sem tudta, merre van a kikötő. A háta mögött pedig ott csoszogtak és kopogtak a nehéz léptek. És ezek a lépések még meg is szaporod tak. Mikor visszanézett, látta, hogy a káplárhoz két amerikai tengerész is csatlakozott fehér egyenruhában. A káplár időről időre megeresztett egy ká-romkodást. Még egy forduló és Borisz megértette, hogy nem kerülheti ki az üldözőivel való találkozást. Az utcaköznek vége lett., Egy hatalmas, U. alakban épült, háromemeletes ház kis teret fogott körül. A tér közepén egy medence tespedt, állott, zöld vízzel. A medence kőkerítéséhez támaszkodva két ember beszélgetett. Borisz megállt, hátával a fal felé fordult. Megállt az őt követő három ember is. Középen a káplár állt. Aroa neki. vörösödött a sietségtől, mélyen, egyenlőtlenül lélegzett. Az alsó ajkához tapasztott cigaretta már régen kialudt, a káplár ezt nem vette észr

e és továbbra is elkeseredetten szívta a nyálas csutkát. A káplár jobboldalán egy alacsonynövésű, hosszúkarú matróz állt. Nagy, szftrös ökle majdnem a térdéig lógott, akaratlanul* is kinyílt, újra ökölbe szorult. Tekintete elnézett Borisz mellett. A legveszélyesebb közülük — Kretov azonnal megérezte ezt — a harmadik volt, egy magas, barna férfi. Merészen oldalracsapott fehér sapkája és keskeny fekete bajuszkája volt. Arcvonásai szabályosak. De valami lakkozott, édeskés jelleg volt az ar cán, ami emlékeztetett a borbélykirakatokban látható bábukra. Elég szeme feszülten követte Borisz minden mozdulatát. — No — mondotta a káplár, — most nem lóg meg előlünk, ugye Bili ? A barn

a határozatlan mozdulatot tett a balkezével. Jobbkezét feltűnően mélyen süllyesztette a zsebébe. Mi lehet ott, boxer, kés vagy revolver? Kretov gyorsan átgondolta legapróbb cselekedeteit is. Nem félt, meg volt győződve arról, hogy szükség esetén elintézi mind a hármat. Erre azonban nem kerülhet sor. Valami kivezető utat kell keresni ebből a hely. zetből. — Majd elbeszélgetünk vele a magunk módján, Jack — mondotta újból a káplár s ez alkalommal a hosz szúkarúhoz fordult. — Az a kérdés, miről lesz szó. Borisz körülnézett. Az a két em ber, aki a medencénél állt, abbahagyta a beszélgetést s már mindketten ott álltak mellette. — Mit akartok mondani ennek a legénynek? ismételte meg a kérdést az egyik fiatalember, aki Borisszái körülbelül egyidős lehetett. Kék munkászubbony volt rajta, a fején régi tengerészsapka, alacsony lakkozott napellenzővel. A káplár — éppen úgy, mint a rendőr előtt — most is hátrált egy lépést s maga elé nyújtva a karját, dagályosan igy szólt: — Kommunista! Orosz kommunista; — Oh, húzta meg a szót a fiatal, ember igazi brit flegmával. — És vájjon mit keresnek itt a vitéz amerikai flotta képviselői? Hiszen a kö zelben nincs egyetlen egy megfelelő koosm

a sem, ahol gratulálhatnátok egymásnak ahhoz, hogy sikerült a lábatokat kihúzni Koreából. A fiatalember erős skót tájszólás, sal beszélt, úgy, hogy még Borisz is nehezen értette meg, pedig jól tudott angolul. — Jack — kérdezte a káplár — mit akar ez a koraszülött? Nem értem a locsogását.* — Azt akarja, hogy menjünk az ördögbe, — válaszolta mogorván Jack. Meg azt is mondta, hogy az ame rikaiak mocskos históriába kevered tek Koreában. A káplár kis disznószemei tágTanyíltak. — Elmenni ? — mondotta rekedten. — Majd te takarodsz el innen! Itt mi vagyunk a gazdák! A fiatalember arca egészen fehér lett. Érthetően tagoltan, a másikba szinte beleverve a szavakat, mint a szöget, így szólt: — Káplár, ti még otthon sem vagytok gazdák, a saját országotokban. Még ott is megvet benneteket minden becsületes ember. Itt pedig — még inkább. Vékony acélcsík csillant meg. Az az ember, akinek olyan ábrázata volt, mint a kirakati viaszbábuknak, kirántotta kését. Mielőtt azonban még Bili szúrha. tott volna, az angol fiatalember oldalt hajolt, társ

a pedig leütötte az amerikait a lábáról. Arra senki sem tudott visszaemlékezni, hogy a káplár társaival együtt hogyan tudott eltűnni a sarkon át. Mindössze Bili fehér sapkája maradt ott az úttesten, Ez a sapka, amely olyan hetykén festett gazdájának lenyalt frizuráján, egyszerre szürke, gyűrött és fakó lett. Az angol fiatalember undorral emelte fel két ujjával és nagy lendülettel beledobta a medence zöld vizébe. — No, ezzel vége, — mondotta nevetve. — A kis összecsapásnak vége van. Halkan, jóindulattal, megnyerően nevetett. — Elkísérem Önt a kikötőbe. Hiszen ön a „Szever"-ről való, ugy-e? Is'merjük ezt a hajót és örülünk, ha szolgálatot tehetünk legénysége egyik tagjának. — önök kihúztak engem a osává ból mondotta Borisz. — Szór

a sem érdemes — válaszolta a fiatalember. — Mi megértjük önt. Azok a rendőrséget hívták volna és azzal vádolták volna önt, hogy megtámadta őket. Bemocskolni egy orosz tengerészt — jó üzlet. Érde. meket lehet szerezni vele a parancsnokság előtt, még kitüntetést is lehet érte kapni. — Igen. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. — Nincs mit megköszönnie. Ámbár. .. — a fiatalember rövid időre elhallgatott. — Röstellem ezt kérni, de.. . — társára nézett, mintha tanácsot akarna kérni. — Miről van szó ? mondotta Borisz. —, Örömmel megteszem. Zengenek az üllők, csengenek a kalapácsok, göndörödő forgácsot faragnak az ácsok. Zúg az esztergapad, csettennek a szíjak s egyre jobban ragyog az a fényes csillag. Egyre jobban fénylik, Izzik, mint a gyémánt, tüzében melegszik, edződik az ország. Beteljesül végre mindannyiunk álma, acélcsikón fii a paraszt s úgy szánt a határba'. Gyárak gyarapodnak népünk őrömére 8 gyermekeink mosolyában Integet a béke. Dénes György. Egy példát mutató békeharcos Irta: ILLÉS BÉLA A varsói egyetem nagytermében a Világ Béketanácsának küldöttei át nyújtották Vanda Jakubovszkája filmrendezőnek a békemozgalom nagy díját fasisztaellenes, békéért harcoló diadalmas filmjéért. A közönség: munkások, katonák, egyetemi hallga, tók, miniszterek, írók, színészek. A Béketanáos határozata példamutató harcosnak nevezi Jakubovszkáját, aki válaszában ezt mondja magáról: népem hűséges lánya vagyok s az leszek mindhalálig. Majd szemét' becsukva, mintha befelé nézne, vagy talán a múlt felé, harsányan kiáltja: a népé, amely szabadságát, függetlenségét, sőt létét a szovjet hadseregnek, a szabadság és béke hadseregének köszönheti. A hivatalos ünnepség után az írószövetség házában csendes, baráti összejövetel. Fehér asztalnál. Vanda Jakubovszkája közelében a Párt Politikai Irodájának két tagja ül s a lengyel kormány két minisztere. Vanda Jakubovszkája a hivatalos ünnep ségen keményen, szinte férfiasan beszélt. Arcának sok keserű, mély ránca beszél a múltról, a mult szenvedéseiről. De a szeme, a tekintete fiatalos, kemény. Harcokról szól és győzelmekről. A hangja épp úgy, mint a szava, kemény, bátor. Asztali szomszédja, egy külföldi író, valósággal vallatás alá fogja. Mindent tudni akar róla. Vanda szűkszavú. De szinte minden mondata tartalmas, súlyos. Értelmiségi családból származom. Mint a szüleim, én is bizonyosra vettem, hogy életem végéig az íróasztalnál maradok, vagy egy kép tárban fogok dolgozni, bár a filmről is álmodoztam. Az egyetemen művésztörténetet hallgattam, azután a film felé fordultam. Arra gondoltam, hogy a film hatalmas lehetőségeket ad az élet szépségének hirdetésére. Igazságra, az igazságért folyó harcra akkor még nem is gondoltam. Aztán jött a háború. Hitler, Varsó ostroma, Varsó megszállása. Munkanélküli lettem. Nyomorogtam. Higyje el, nem ez fájt. Még az éhség sem fájt. Pedig az tud fájni ! Atéreztem népem szenvedését és a kivezető utat kutat, tam. Harcolni akartam és harcos társakat kerestem. Mondjam el, milyen tévutakon kerestem a lengyel haza. fiakat? Mondjam el, hogy milyen sokáig tartott, amíg megtaláltam az igaziakat? Már egy esztendeje voltam földmunkás, amikor megismer. kedte

m az első emberrel, aki nemcáak akart harcolni s nemcsak arr

a volt kész, hogy minden áldozatot vállaljon — Én Tom Mac Kenty vagyok, a barátom pedig Róbert Joyce. Dokk. munkások vagyunk... Tom mélyet lélegzett... — Ajándékozza nekünk ezt — s a komszomolista jelvényre mutatott Borisz zubbonyán. Kretov lassan és olyan ünnepélyességgel vette le a jelvényt, hogy azon szinte maga is csodálkozott, majd átnyújtotta Tómnak. — Köszönöm! _ Tom, majd utána Róbert — alacsonynövésű, barna, körülbelül húszéves erős fickó, — erősen megszorította Borisz kezét. Köszönöm. Róberttel együtt tokunk, a népért, a szabadságért, de tudta is, hogyan kell harcolni és győzni. Igyekeztem elsajátítani ezt a legnagyszerűbb tudományt. Közlegény lettem a mi földalatti hadseregünkben Az igaziban. Abban, amelyet a kommunisták vezettek. — Ezt azért hangsúlyozom, mert ez a hadsereg ellentétben áll azzal a másik földalatti szervezettel, amely, nek célja nem népünk szabadsága volt, hanem az, hogy Lengyelország német gyarmatból amerikai gyarmat legyen. Mi a szabadságért harcoltunk. És hogyan harcoltunk. — Börtönbe kerültem. A börtön e varsói gettó területén volt. Rácsos ablakunkon át láttuk a gettó harcát, a gettó vérzését, a lángoló gettót. És nekünk meg volt láncolva a kezünk! Ekkor fájtak igazán a láncok... — Mit mondjak még? Nem tudom elmondani, hogy mit éreztünk, amikor először hallottuk a szovjet ágyúk dörgését, nem tudom, nem lehet elmondani, hogy mit éreztünk, amikor megláttuk az első szovjet katonát. Mikor kiszabadultam a börtönből, száznál kevesebb ház állott a Visztula két partján. Ez maradt Varsóból. Háború volt. És most... hát kell ehhez magyarázat? Az a külföldi író, akihez Jakubovszkája beszélt az életéről, pohárköszöntőt mondott. Elmondotta, hogy milyen volt Varsó, amikor legelőször látta: 1945 augusztusában. — Akkor azt hittem, hogy az egész világ segítsége sem lesz elégséges ahhoz, hogy Varsót újjáépítsék. És íme Varsó már áll — él, dolgozik, harcol. És ime egy lengyel hazafi, Vanda Jakubovszkája munkájával az egész világnak segit: példát mutat arra, hogyan kell harcolni, hogy a városok ne váljanak romhalmazzá, tömegsírokká, hogyan kell harcolni azért, hogy az élet valóban a miénk legyen A pohárköszöntő után Vanda Jakubovszkája felállott. Beszélni akart. Jobbjának egy lendületével már be is vezette a szónoklatot. Száját is kinyitotta. Azután a nélkül, hogy egy szót is szólt volna, leült. Néhány perc múlva odasúg a szomszédjának: — Azt akartam mondani, hogy eleget beszéltünk már a múltról- Pedig én már a jelenben élek és a jövőért dolgozom. Üj, most készült filmem a békeharcról szól- Nyolcszázmillió békeharcos nagyszerű harcáról, két milliárd dolgozó gyönyörű győzelmé. röl. Az ön ajándéka ott függ majd az ő apja és az én apám fényképe fölött. Mindketten Dünkirchennél estek el- • • ... Kretov pontosan tizenkét órakor, a hajó órájának utolsó ütésére őrségr

e ment. A tenger felől sűrű, szürke köd húzódott a hajó felé. Megeredt az eső. Kretov a város távoli fényeire nézett és a mai talál, kozásra gondolt. Tom rövid, metsző szavaira, amelyeket a káplár arcába vágott. Arra gondolt, hogy a szovjet ember a földgolyó bármely sarkában talál barátokat, biztos barátokat! Itt kevesebbet, ott többet, de barátok mindenütt vannak!