Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)
1952-01-09 / 7. szám, szerda
UJSZ0 1952 január 9 ^ílf rtapeU ete... ÖSLztra&ai emlék. /Q tizenhat esztendős handlooai bányásztanonc — 2,235.000 köbméter földet mozdítottunk el a helyéből. Tudod menynyi az? — El sem tudom képzelni. — Figyelj csak, ha kiásol egy három méter»mély és két méter széles árkot, 370 kilométer hosszúságban, körülbelül onnét kerül ki ennyi föld. Egy kissé meghökkentem. De ismerősöm nem hagyott csodálkozni, rögtön tovább folytatta. Az építkezésen 52 kilométer iparvágányt fektettünk le, azonkívül 21 kilométer ezerelő és építő vágányt. — Mennyit? Hiszen ez rettenetes mennyiséget. — Igen, de nézz csak körül. Körülnéztem. Előttem terült el sok kilométer hosszúságban és sok kilométer mélységben az osztravai Donbasz A távolban a régi Vítkovice fölött fekete hátteret alkottak a fellegek és a bányák aknatornyain idáig csillogott a bágyadt januári napfényben az ötágú csillag. — Az új kohó építésére 34 ezer tonna acélszerkezetet és 45 ezer tonna gépi berendezést használtunk fel, folytatta könyörtelenül vattás, steppelt kabátba és rettenetesen magas gumicsizmába bujt ismerősöm és felmutatott a fejünk felett húzódó hatalmas hármas gázcaővezetékre,' amely mintegy jóllakott kígyó tekergőzött és elveszett a messzeségben. A csövek elég vastagok voltak, ahogy így alulról nézem, egy kis Skoda Tudor elsétálhat bennük. — A csővezeték 7 kilométer hoszezúságra nyúlik, de nem az a legnagyobb része, ami a föld felett van, hanem ami a föld alatt van. Tudniillik ott 16 kilométer hoszszú öntvénycsatorna húzódik. A kuncsicei építkezések számadatait nagyon nehéz egyszerre felfogni. Gigantikus adatok ezek, amelyek elkápráztatják az embert és hatalmas biztonság és erő érzetét nyújtják: ilyen müvet tudott felállítani a haza, ilyen alkotásra képes a hazáját szerető és védő szocialista építő ember. A kuncsicei építkezés felett remeg a levegő. A hatalmas acélmű, az új nagy kohó és a hatalmas építkezések alján nyüzsgő ezer meg ezer ember forró lehelete rezgeti a levegőt, amely forró áramlatban húzódik feléd és ezt kiáltja: Békét akarunk! Gyere segíts építeni, itt bizonyítsd be, hogy szereted hazádat, szereted azt a békés életet, amelyet Gottwald pártja vezetésével épít a felszabadult nép. És a felszabadult ember megérti e hívást. Több mint 30 ezer brigádos kezemunkáját dicséri e hatalmas alkotás, amelyen minden forrong, minden változik, minden erjed, amelynek első építési szakaszát befejeztük. A feldíszített óriáskohőval szemben áll egy alépítmény, amely ma még semmit sem mond, de ezzel a felirattal hirdeti a szocialista építés nagyszerű ütemét: Zápotnckv elvtársnak Ígérjük, hogy augusztus elsején fizembelép a második magaskemence is És ez biztos. Senki sem kételkedik benne. De nem is kételkedhetünk. Hiszen az iparvágányok hálózatán keresztül a vonatok sora tart felénk és azokon új vasszerkezetek ezer meg ezer tonnái hozzák a vítkovicei vasmüvek régi üzemeinek üdvözletét és a gépek az ország , minden gyárából újévi ajándékként | ömlenek ide az osztravai donbasz j építésére, az ötéves terv acélszívé- . be. Honnét ez a gazdagság, honnét ez a rettenetes erő, amellyel ezer meg ezer akadályt leküzdve makacsul és szinte dühvel építi az eddig spha-1 sem látott gigantikus alkotásokat a szabadságot nyert ember. Honnét ez az erő? Honnét ez a gazdagság? Erre is fényes választ kapunk, ezen a tiszta és langyos januári napon a legnagyobb szocialista építkezés acélszerkezetei között. Talán 11 óra lehetett, amikor az osztravai donbasz munkásigazgatója, egy hatalmas tagbaszakadt vasmunkás, jelentette a miniszterelnöknek, hogy megérkezett a régi vítkovicei kohók tüzét hozó staféta. És már látjuk is őket, amint futólépésben felugrálnak a magaskemence vaslépcsőin és a lángoló fáklyákat átnyújtják a miniszterelnöknek. Honnét jön ez a tüz? A hazáját építő munkásság békebástyáiból, a gyárakból és az üzemekből, a kohókból és a magaskemencékből. Onnét jön ez a tüz, ők küldik, az ország gazdái, a termelőeszközök birtokosai, Csehszlovákia emberei, ők küldik és a lángamely a begyújtás pillanatában végigharapódzik az összegyűjtött tüzelőanyagon, ezt az üzenetet kiáltja minden dolgozó felé: építsd hazádat, a békét erősíted A vítkovicei, kuncsicei tüz nemcsak az osztravai donbasz első óriás békekemencéjét gyújtotta be, de végigharapódzik az egész országon és az ötéves terv negyedik évében új lelkesedés, új erö forrásává válik. Azok az emberek, akik Ilyen szocialista építkezést tudtak győzelemre vinni, ezt kiáltják a gyárak, a gépállomások, a szövetkezeti falvak dolgozó parasztsága felé: Elvtársak, segítsetek! Üzemeitekben harcoljatok minden erővel feladataitok teljesítéséért, tegyétek még* gazdaságossabbá a termelést, legyetek még jobb gazdák, lássátok el népünket mindennel, amire szüksége van. Emeljétek a földek hektárhozamát, építsétek gyorsabban a hazát, hogy a x 1952. esztendő népünk boldogságának újabb hatalmas forrásává váljék. A kohó felavatásának ünnepélye még be sem fejeződött, a tízezernyi tömeg m$g el sem húzódott a gigantikus acélszörnyek árnyékából, már hallottuk a pályákon minden irányból mozdonyok füttyét, előretörtető, anyaggal és gépekkel megrakott vonatok hívó jelét, amelyek az új esztendő kővetkező napjainak igéretét hozták. És amikor hazafelé menet, autónk a trineei útra futott, visszatekintettünk az osztravai donbaszra és láttuk, hogy a Zárubek, az Evzsen, a Trojice és m|s tárnák aknatornyainak csúcsán égő vörös fénnyel lobogtak fel az ötágú csillagok. Az első műszak teljesítette az első nap tervét, — szólalt meg a mellettem ülő elvtárs és mindannyian megértettük. Nem pihenünk, nem ünnepelünk. Új, akadályokkal és győzelmekkel téli napok jönnek, a gottwaldi ötéves terv negyedik évének napjai és az osztravai bányászok az elsők között jó munkával kezdték meg ezeket a napokat. A rubinfénnyel tündöklő ötágú csillagot még akkor is láttuk, amikor sűrű hóesésben a jablonka! hágó felett jártunk, mert az ötágú csillag ott égett} gyújtott, tüzelt mindannyiunk szívében. Horváth László. Janda András bányásztanonccal az ünnepek alatt egy bratislavai családnál találkoztunk. Látogatóban volt és éppen nagy élvezettel szürcsölgette a citromos teát. FegyelJANDA ANDRÁS a handlovai bányásziskola növendéke mezett, jólnevelt ifjú módján be szélt a handlovai bányásztanoncok életéről. Mondanivalójából büszkeség és öntudat áradt, szeme csillogott, néha gonddal igazította meg nyakkendőjét. — Megmondom őszintén — mondja — először repülömeehanikusnak akartíam menni. Ott jelentkeztem i is, de azt a választ adták nekem, I hogy ebbe a szakmába csakis 18 j éves koron felülieket^ vesznek föl ! tanoncoknak. Sejthetik, hogy ez ne. kem nem esett valami jól... mert I bárhogy is van, egy tizenhatéves fiúnak nagyon rosszul esik, ha nem veszik emberszámba, ha keveslik az éveit, holott dolgozni akar. Ez így volt kérem... Én dolgozni akartam, én nem akartam kalandokat, én segíteni akartam hazánkat építeni. Igaz, hogy csak közepes tanuló voltam a polgáriban, de nem voltam vak és láttam azt, hogy hazánkban azt a munkást becsülik leginkább, aki kiváló szakember és kiválóan végzi feladatát Hát én is ezt akartam. Mégis legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolták nekem, hogy még nem vagyok 18 éves. — De apám vígasztalt — folytatja, mint egy felnőtt. — Azt mondta nekem, hogy ne legyek türelmetlen, majd találok más szakmát. így is volt. Egy napon nagy, szép színes plakátokat láttam az uicán. Rajta volt egy büszke bányász, aki azt mondta a járókelőknek: „Bányász vagyok, kí több nálam?" Hát ez akkor nekem nagyon megtetszett. Igazat adtam a bányásznak,, a szívem csak úgy dobogott, vert az örömtől és elkezdtem aztán az újságokban a bányászcikkeket olvasni, hogy legalább némi fogalmam legyen a bányászmesterségről... így döntöttem el magamban, hogy bányász leszek. — Amikor közöltem szüleimmel, hogy bányász akarok lenni, és elhatározásomat meg is indokoltam, ők megértették engem s mindenben segítségemre voltak, hogy célomat elérjem. Mert kérem, nem szabad elfelejteni azt hogy szüleim, párttagok és bennünket már úgy neveltek otthon, hogy hazánkat hűségesen szolgáljuk. Nekem ugyanis még három lánytestvérem is van, — teszi hozzá mosolyogva. Majd így folytatja tovább: <—< Hogy, az én apám milyen párttag, azt azzal is mutatja, hogy bár a felszabadulás után évekig olyan lakásban laktunk, ahol télen fáztunk, dideregtünk, nyáron és tavasszal pedig az eső is beesett, apám ennek ellenére sem igényelt ki lakást csak azért, hogy az emberek azt ne mondják: — No lám, azért, mert ő pártfunkcionárius, neki protekciója van. És csak most hogy tanoncnak-!, mentem és nem volt már, aki anyámnak vizet hordjon, mert jó messziről kellett vizet hordanunk, kaptunk végre lakást. — Apám egyébként az építövállalatnál dolgozik mint lakatosmühelyvezeSő. Ezért akartam én is repülőmechanikus lenni. De nem baj. A bányászat is nagyon szép mesterség. Handlován nekem a legjobban a kollektív élet %tszik, ahogy ott nevelnek, gondoznak bennünket és felügyelnek ránk. Ott mindenki egyforma, ott nincs kivétel. Csak azt részesítik kitüntetésben és megbecsülésben, aki kiválóan tanul és becsületesen dolgozik. Nálunk kezdőknél már folyik a verseny a legjobb osztály címéért. De a n. osztályban eddigelé a legjobb munkacsoport rangjáért folyt a verseny, most pedig újév után a legjobb tanonc elnevezéséért versenyeznek. A továbbiakban megkérdezzük a fiatal Janda Andrást, ha szülei olyan jó elvtársak, mint ahogy állítja, megmagyarázták-e neki azt, hogy mit jelent számunkra a Szovjetunió. Feltesszük neki azt a kérdést, hogy megtudjuk, mit gondol a Szovjetunióról. A tizenhat éves András kissé elgondolkozik, majd megfontoltan és mosolyogva ezeket mondja: — Igaz, szüleim arra neveltek, hogy tiszteljem felszabadítónkat a Szovjetuniót. De én megmondorp őszintén, akkor is tiszteltem volna a Szovjetuniót, ha erre nem neveltek volna, mert nagyon jól tudom, mit tettek érettünk a szovjet katonák. Mi ezelőtt nagyon szegények voltunk, apámnak néha volt munkája, néha nem ... Ezenkívül apámat a Slovenský štát alatt állandóan üldözték és hosszú ideig be volt zárva. Ma viszont az apám szabad és nincsenek többé kenyérgondjaink. Mindezt — jól tudom — a Szovjetuniónak köszönhetem és azt is, hogy ma bányásztanonc lehetek és hogy Folytatás a Z oldajon. /