Uj Szó, 1951. november (4. évfolyam, 257-281.szám)

1951-11-03 / 259. szám, szombat

í — -ÜJSZÖ A tőrei .asszonyok beszélnek Sztálin elvtárs nyilatkozatáról• 1951 november 3 Vasárnap Tőrén jártam és sorra látogattam a tőrei asszonyokat, az új sxövetkezeti falu dolgos népét, hogy meg tudjam tőlük miként ha tott rájuk Sztálin elvtárs nyilatkozata. Elsőnek Csontó néni kapuján kopogtam be, Mikor elmondtam jövetelem célját, boldog örömmel tessékelt beljebb. — Ml itt Tőrén, lelkem, nagyon is tudjuk, hogy Sztálin elvtárs mindnyájunk békéjét és boldog jövőjét védi. Látod, én már öregasszony va gyok, 60 is elmúltam és nagyon jól tudom, milyen volt régen a dolgozó embernek az élete, főleg a pa rasztasszonyoké és milyen ma, amikor a nép kezében van a hatalom. Valamikor csak az urakra dolgoztunk. Ma magának tesz-vesz minden ember a faluban, és az országban és minden becsületes dolgozó látja is, munkájának értelmét Aztán fényképet vett elő Csonté néni. Majd így folytatta szavát. — Látod elvtársnő, itt jártam ezen a gyönyörű fürdőhelyen egy éve. Olyan hely ez, ahová azelőtt magamfajta szegény ember legjobb esetben is csak a kulcslyukon át nézhetett be. — Csontó néni ezután elmondta, hogy csak egy éve léptek be a szzövetkezetbe, addig haszonbérlők voltak, s mire kifizették a haszonbért, eltették a vetőmagot, meg télre a kenyérre valót, nem maradt már egy szemnyi gabonájuk sem, amit eladhattak volna, hogy a pénzből a legszükségesebbet meglehessék. Amióta pedig a szövetkezetben dolgoznak, már újjáépí> tették házukat, ruhára is tellett, sőt meleg cipőre, meg sok más egyébre is. — Tudjuk, nagyon jól tudjuk, — bólogatott Csontó néni, a tőrei szövetkezet tagja, hogy mindazt, amit itt ma látsz, amivel meggazdagodtunk, amivel jobb lett az életünk, azt Sztálinnak és a szovjetnépnek köszönhetjük, hisz ők hozták meg nekünk a szabadságot. Éljen is soká Sztálin generalisszimusz, és őrködjön a dolgozó emberek békéje felett. Aki egyszer is megfordult Tő rén, az bizonyára találkozott Boros Jánosnéval, a tőrei fiatalok kedves Eszti nénijével, aki Sztálin elvtárs nyilatkozatáról ezeket mondta — Megnyugtató és bátorító erő vei hatott a drága Sztálinnak nyilatkozata. Jó érzés tudni, hogy a béketábor atomfegyverrel rendelkezik, amellyel biztosan őrzi a béke ügyét. Az amerikai kapitalisták azt akarják megakadályozni, amit semilyen erő meggátolni nem tud a fejlődést, a dolgozó nép szabadságharcát. Azt hitték, hogy csak ők rendelkeznek atombombával, s hogy ez monopoJium lesz számukra, folytathatják kizsákmányolásukat ésfe nyegetésüket a békés népekkel szemben. Egyetlen reményük azonban szertefoszlott. Sztálin elvtárs világosan megmondotta, hogy a béketábor felkészülten várja a támadókat, bármilyen fegyverrel jöjjenek is. A világon minderi becsületes ember tudja, hogy a Szovjetunió az atomfegyvert támadó célzattal sohasem fogja használni. A béketáboi kezében az atomfegyver a béke biztosítását jelenti." Boros elvtársnő szavaiba Kutrucz Jolán is bekapcsolódott és ezeket mondotta: — Sztálin elvtárs, a szovjetnép é£ a béketábor minden harcos katonájának üzenetét küldte el nyilatkozatában a nyugati imperialistáknak és főleg Truiman úrnak. Mi háborút sohasem . fogunk kezdeményezni, de tétlenül, ölhetett kezekkel sem fogjuk várni, hogy bennünket megtámadjanak. És vigyázzanak az imperialisták magukra, mert a tűzzel való Játék veszélyes, és nagyon is megégethetik magukat. Bennünket a sztálini nyilatkozat hittel, reménynyel, bizalommal tölt el és a szövetkezetünk tagjait még nagyobb munkakedvre lelkesítette. Nem félünk az amerikaiak kardcsőrtetésétől, és ha Trumanék és a föld gonosz háborús uszítői mégis háborúba kényszeritenék az emberiséget mi a szovjet nők példájára f egy verrel a kezünkben fogjuk népi demokratikus rendszerünket és a békét megvédeni. És így beszélt Benyo Jánosné Dudás néni a leányával, így beszélt Gergely Hona és a többi tőrei aszszony és leány. Utolsónak Bárány nénivel beszél tem. Magas, vékony, idős parasztasszony, aki ma lelkesedéssel vesz részt a falu szocialista felépítésében, mert tudja, hogy mentől mélyebb gyökereket ereszt Tőrén és a többi szlovákiai falvakban a szövetkezeti élet, annál jobban biztosítja a paraszti ember élet- és kultúrszínvonalának felemelkedését. — Nem megy már senki sem koldulni, mint az urak világában volt, — mondta nekem Bárány néni. Csak azok a háborús pusztítók akarják, hogy koldús emberekkel legyen ismét teli a világ. Mi azért dolgozunk, hogy a békét erősítsük Nemcsak követeljük a békét, nemcsak aláírtuk a békeíveket, hanem harcolunk is érte. Ugy harcolunk, olyan elszántsággal, ahogy a dicső szovjethadsereg katonái tették, amikor a mi szabadságunkért küzdöttek Sztálin elvtárs zászlaja alatt. Mi ma a szovjet néppel és a béketábor sok-sok emberével együtt Sztálin zászlaja alatt a békéért harcolunk. Itt Tőrén is, férfiak, asszonyok és fiatalok tovább építjük a szövetkezetet, mert tudjuk hogy Sztálin elvtárs és Gottwald élvtárs így lesz megelégedve velünk. Azzal a boldog érzéssel távoztam Tőréről, hogy a tőrei asszonyok a férfiakhoz hasonlóan a béketábor valóban helytálló katonái akarnak lenni. Holló Anna AdaBadi XafdM Hajdar Seripov fagylaltot vett, ostyában. A téren sétálva azonban nem kellemes fagylaltot enni. A fiatalember elhatározta, félrevonul, s talált is egy félreeső helyet a hirdetőszekrénynél. Forró ünnepnap. A Puskin-téren sok járókelő, csupa fiatal volt. És tudomáhangján, aki jártas az élet nyában, így szólt: — Lám, kedves Zója és ... — Kátya — segítette ki Zója. — Lám, kedves Zója és Kátya, az idő szalad és mindenféle plakát nélkül, elmennek maguk is. Ugy igaz, mint ahogy én is elmegyek. Hajdar fagylaltozott s olvasta a hir- | — Talán maga is agronómus? detményeket. Az üvegszekrényhez két leány futott. Egymáshoz bújtak s úgy látszott, a hirdetmények igen érdekelték őket. Hajdar odapillantott, aztán könnyedén odafordította fejét és mondhatni, nyomban megfeledkezett fagylaltjáról. A leányok, akik szintén fagylaltot ettek, nagyon megtetszettek neki. Az egyik leány pirospozsgás, szőke volt, a másik soványka, feketehajú. De Hajdar valami okból úgy látta: ,„Ezek nővérek." Meglehet, fiatalságuk kapcsolta őket ilyen erősen egymáshoz. Meglehet... A láryok a plakátokat olvasták, fagylaltoztak és nevettek. „Még a nevetésük is olyan mint a nővéreké", — gondolta Hajdar. S itt Hajdar keleti furfanghoz folyamodott: egyik szemével a hirdetményeket. másikkal a leányokat nézte. „Akár a fecskék" — gondolta Hajdar és eszébe jutották az ashabadi fecskék, amelyek agyagból építik fészküket az ereszek alatt. Ugyanígy egymáshoz bújnak és végnélkül beszélgetnek madárnyelvükön. Hajdar mosolyogva fordult a leányok felé: — Min szórakoznak? A leányok egyike, a szőke, hüvelykujjával kisebbfajta, vöröslő plakátra mutatott. Hajdar elolvasta. Kiderült, az agronómusoknak beosztás végett jelentkezniük kell. Mi a nevetséges ezen? — Az lett nekünk hirtelen nevetséges, hogy elképzeltük magunkat mint felnőtt agronómusokat. Igaz, Zója? — Értem, — mondta Hajdar. — Tehát maguk már agronómttsok, csak nem felnőttek ...? — l'Jgy van, hagyta Jóvá Zója, — igen fiatal agronómusok vagyunk. Az elsőfokú tanfolyamból. Hajdar sóhajtott és az olyan ember AZ ESZTELEN GAZDAG (Amúr-melletti mongol népmese) Két ember élt az Amur mentén: Li Fu, a nikán kereskedő és Aktanka, a nanai vadász. Aktanka halászott, vadászott, egész életében dolgozott, mégis mindig szegénységben élt. Li Fu nem tudott a nyíllal bánni, a szajkót sem volt képes megkülönböztetni a császármadártól, életében egy halat sem fogott, azt sem tudta, mi a háló, csak a boltjában üldögélt, kereskedett, számolta a pénzét és dúskált a vagyonában. Aktanka minden zsákmányát odavitte neki daráért és lisztért. Li Fu harácsoló, hamis ember volt, átvette Aktankától a prémet és vastag könyvébe beleírt mindent. De hamisan. Szegény Aktanka nem tudott írni, olvasni s azt sem tudta kiszámítani, hogy mennyivel tartozik Li Fúnak. Igy aztán mennél többet vadászott Aktanka, annál drágább lett Li Funál a dara és a liszt s a jámbor vadász sehogysem tudta adósságát törleszteni. Li Fu minden nap odaszaladt hozzá és rákiabált: — Hé, te, ne aludj! Eredj vadászni. Ez a te kötelességed! Egyszer Li Fu a tartozás fejében még a halászhálót is elvette Aktánkétól. A kapzsiság egészen elvette az esz4t s nem gondolt arra. hogy Aktanltának a halászathoz szerszámra is szüksége van. Aktanka gondolkozott, mitévő is legyen. Kiszáradt állati inakból hurkot csinált és kelepcét helyezett el az örvényen, amelyre a vaddisznó inni járt. Igy sikerült neki vaddisznót fogni. Amikor Aktanka odahaza sütni kezdte a zsákmányát, Li Fu megérezte a finom pecsenyeillatot és rögtön odarohant. Kiabált, toporzékolt és a vastag könyvre mutogatott: — Hallod-e, fizesd meg az adósságod! Aktanka odaadta neki az egész húst, de Li Fúnak mindez kevés volt s magával vitte a kelepcét, meg a hurkot is. Ügy bizony... Ekkor már Aktanka felesége, Ainka is elszomorodott: * — Mi lesz velünk, Li Fu űr? Ezek nélkül nem tudunk vadállatra szert tenni, nem lesz se hús, se állatbőr. — De Li Fu nem törődött az asszony siránkozásával, kocsira tette a kelepcét, meg a vaddisznót és magával vitte. Ainkának könnyek szöktek a sze. mébe, de Aktanka így próbálta vigasztalni: — Oda se neki, asszony, majd csak megélünk valahogy. Aztán gondolatokba merült, hogyan segithetne nagy baján. De nem kellett soká törnie a fejét. Tiszafából kis íjjat csinált és elment a sűrű őserdőbe. Aktankának éles szeme és biztos keze volt. Mihelyt kilőtte a nyilat, a madár máris lebtikott. Ezúttal is bőséges zsákmányt vitt haza s Ainka csakhamar nyársrahúz ta a jóhúsú madarakat. De a telhetetlen Li Fu most is megneszelte a sikeres vadászatot s átfutott szomszédjához: — Fizesd meg az adósságod! S most is elvitte a kereskedő Aktankáéktő! a hússal együtt az íjjat és a nyilakat is. Bánatosan sirdogált Ainka: — Óh, őhl Mindenünktől megfoszt bennünket ez a gonosz Li Fu. Miből élünk ezután ? .,. — Ne sírj, hagyj inkább gondolkozni! — próbálta megnyugtatni Aktanka s tovább törte a fejét s amikor a nap felkelt, így szólt feleségéhez: — Menj az eVdőbe, gyüjtsél össze jó sok gyantát. Ainka szedte is szorgalmasan a jegyenyefenyőről, lucfenyőről, azután felolvasztotta és összekeverte. Amikor elkészült, kiballagott az egyik kőszirthez, amelyen hatalmas fen; fa emelkedett a magasba. Fel szőtt a fa tetejére, körülnézett és örömmel figyelte a sok röpködő madarat. A gyantával vastagon bekente a fa törzsét és ágait, azután lejjebb ereszkedett és az egész fát bemázolta. Másnap reggel így szólt a feleségéhez: — Menj ki a fához és szedd össze a madarakat! Ainka nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy a fát madarak borítják, mert az éjszaka lepihenő madarak, mind odaragadtak a fa törzséhez. Leszedte hát őket és otthon hozzálátott a sütéshez. Este Li Fu már aludt s álmában is nyereségét számolgatta, de az Aktanka házából áradó sülthús szaga ismét felébresztette. Odafutott a vadászhoz. Egész teste remegett az izgalomtól, copfja a hátán táncolt, még a papucsa is lecsúszott lábáról. Amint mindig, most is vastag könyvét mutogatta: — Az adósságot nem fizeted meg és mégis húst eszel? — Nem tudok fizetni — sóhajtott Aktanka. — Akkor add ide a fegyvert, amivel vadásztál! — Nincsen fegyverem, hiszen már mindenemet elvetted. Li Fu belenyúlt a bográcsba és kiemelt egy nyírfajdot. A szeme kimeredt, elvörösödött a dühtől és elváltozott hangon rikácsolt: — Talán ez. a fajd úgy repült bele a bográcsba ? * — Üres kézzel fogtam — felelt Aktanka — bekentem a fát gyantával és odaragadtak a madarak. Li Fu nagyon megörült. „Lám — gondolta —, ez kitűnő! összefogdosom az összes vadlibákat és vadkacsákat. Ez lesz nagy üzlet." Izgatottan hazarohant. A feleségét kizavarta az erdőbe, hogy gyantát gyűjtsön. A gazdag asszony egész hordóra valót kapart össze. Azután kiment Li Fu is és egy jó magas fához cipelték a gyantát. " Li Fu rézüstöt akasztott a nyakába, felöntőtte gyan tával, felmászott a fára s mászás közben odatapasztotta a fatörzshöz a folyékony gyantát. Mire felért a legmagasabb ághoz az egész fát jó vastagon begyantázta, hogy minél több madár tapadjon oda. Li Fu felesége megunta már a fa alatt a várakozást, így kiáltott fel: — Gyere már le Li Fu! Az öszszes madarakat elijeszted. Nagyor sok vadliba repül erre, olyan kövérek, hogy a zsírjuk szinte a folyóba csöpög! A kereskedő mászni kezdett lefelé de minél lejjebb ereszkedett, anná' erösebben fogta őt a gyanta. Egyszer aztán mozdulni sem tudott. A fáhor ragadt keze-lába meg a hímzett ruhája is. Az asszony pedig odalenn tovább sürgette: — Gyorsan gyere! Li Fu! Már közel vannak a vadlibák. Lu Fu erőlködött — erőlködött, , de moccanni sem volt képes. — Nem bírok lemenni. Vágd ki a fát! A kidöntött fára is rászállnak a vadlibák. Az asszony férje biztatására — előkapta a fejszét s úgy csapkodta a fát, hogy a forgácsok mint a szikra röpködtek szerteszéjjel. Lu Fu újra kiabált: — Gyorsan, gyorsan! — Már mellettem röpködnek. A fa ledőlt, odacsapódott a földhöz és agyonütötte a kapzsi Lu Fut. Az asszony meg, amikor látta, hogy dűl a fa, tovább akart menni, de beleesett a gyantáshordóba. A hordó felborult, gurult lefelé, egyenesen a folyó közepébe. Aktanka pedig elment Li Fu házába, visszavette minden halász-vadász szerszámát, és boldogan élt, nyugodtan halászott és vadászott, többé senki nem vette el zsákmányát. Miért? — kérdezte Hajdar szelíden. — Folyami vagyok. A Moszkvai Folyami Technikum másodfokú tanfolyamából. De Moszkvából valószínűleg elmegyek. — It^ nem maradhatna? — A csatornán? — Akár a csatornán. Hajdar gondolkodott és szavait megfontolva, válaszolt: — Nem lehet. Turkménia vár, a köztársaságnak káderek kellenek. — Természetesen, — bólintott Zója, — hisz maguknál is csatorna épül. Hajdar keresztbe rakta két karját, úgy felelt: — De még milyen! Ugy ismerem azokat a helyeket, mint az öt ujjamat. Ma még egy csepp víz sincs ott, de nemsokára egész folyó hömpölyög arrafelé. És akkor, — folytatja Hajdar dél irányába mutatva, — majd agronómusokra is szükség lesz ott. — Igaz, — szólt Zója. S a barátnők elindultak az ashabadi Hajdar mellett. A fiatalok megnézték Puskin emlékművét, aztán sétálgattak a téren. Hajdar mesélt, a leányok hallgatták. Kara-Kum, az ősi Uzboj, a Káspitenger, a Szarükamüsi völgy — annyi mindenről beszélt az ashabadi Hajdar! Mesebelien ecsetelte a széles, vízbő Turkméniai Főcsatornát; a csatorna két partján, a meddig a szem ellát, gabonaföldek, kertek és földek ... íme, ehhez kellenek az agronómusok. íme a hely, ahová el kell menni; üjra a Puskin-szoborhoz értek a fiatalok. Hajdar még igen szeretett volna egvet-mást elbeszélni. S míg mondanivalóján törte a fejét... — A viszontlátásra, — szólt Hajdar számára váratlanul Zója, hűvös, fehér kezét nvújtva felé. — Meglehet, éppen magukhoz kerülünk és majd találkozunk. Hajdar kezetfogott mindkettőjükkel. — Biztosan találkozunk, — motyogta. A lányok elvegyültek a tömegben. Hajdar Seripov egyedül maradt. Am itt is keleti furfanghoz folyamodott. gondolatban átlendítette magát a jövendőbe, elképzelte, hogy motoros csónakján halad a vízen és találkozik az ifjú agronómusokkal, Zójával és Kátvával. Erre gondolt Hajdar és egyszeriben boldog embernek érezte magát. /Jfptjdetpwf UJ SZO. a csehszlovákiai magvar dolgozók napilapja Szerkesztőség és kiadóhivatal' Bratislava lesénského 8 10 sz Telefon: szerkesztőség 352-10 és 347 16. kiadóhivatal 262 77 Főés felelősszerkesztő Lőrlncz Gvula. Feladó és iránvító postahivatal Bratislava II Nyomja és kiadja a Pravda Nemzeti Vállalat BratMava Kéziratokat nem adunk vissza Előfizetés I évre 540 - '/, évre 270 —. '/, évre 135 -. I hónapra Kčs A hetilap (r«Utör»ijVl <?7áml előfizetése I évre 150 ^'/, évre 75—, '/, évre 40 Kčs A KÉPESKÖNYV előfizetése egv évre NFPNAPTAR ral együtt 100 Kčs. 'A