Uj Szó, 1951. november (4. évfolyam, 257-281.szám)

1951-11-02 / 258. szám, péntek

—— yjszo EGYIPTOMI KÉPEK 1951 november 2 UJSZO EGY PORRO NYÁRI ÉJSZAKAN Luxorban találkoztam Kovács nevű honfitársammal. Egyike volt azoknak az európai kalandoroknak, akiket a könnyű pénzkereset reménye csábított — vagy a bűnügyi rendőrség előli félelem kergetett — a Nilus partjára. Akkor — vagy hét-nyolc esztendővel ezelőtt — éppen amolyan igazgató, vagy üzletvezetőféle volt a szállodában, ahol megszálltam. Előttünk a parton a budai királyi várra emlékeztető nagyszálló, az angol és amerikai milliomosok kedvenc találkozóhelye és kissé messzebb a k3rnaki templom csodálatos oszlopsorai hirdették a jelen jés a mult kényurainak egyiptomi hafalmát. Mögöttünk a sötétben — csak sejthettük merre — a mai Luxor: zsúfolt vályogviskók tömegei, a csatornanélküli utcákon és házakban rothadó hulladékok, por, piszok, izzadtság, különleges fűszerek és ezernyi betegség jellegzetes, átható szaga. De a kert, ahol ültünk, csodálatos növények illatával volt tele. Az asztaloknál angolok és amerikaiak itták a jégbehűtött italokat. Földigérő fehér köntösben, derekukon széles, vörös övvel, sötétbarna arcuk fölött vörös fezben siettek, szinte siklottak, nesztelenüKa szudáni pincérek. Kovács barátunk ültében is erélyes kézmozdulatokkal, karmesterhez hasonlóan irányította őket. — Hogyan élek itt? — visszhangozta kérdésemet s lemondóan legyintett. — Hajjaj, egyre nehezebben. Tudja, 1936 előtt, azok voltak ám a szén idők. Bármit ls csináltam, nyugodtan kiültem utána Alexandriában vagy Kairóban a kávéház terraszára, az egyiptomi rendőr oda sem jöhetett hozzám. Védett az, hogy külföldi vagyok, Európai, De ma? Kezdenek mindenbe beleavatkozni, mindenbe beleszólni. Micsoda világj Egyre kényelmetlenebbül érzem magamat. Olykor, szinte félek. Mi lesz ennek a vége? — Ki fogják rúgni innen magukat — felelte egy barátom, aki velünk volt. — Először az angolokat, de magukat is, akik az ő szekerüket tolják, velük együtt uraskodnak itt. Kovács megsértődött. De ez nem segített rajta. Ma biztosan ő is lázasan csomagol... MENNYI GYŰLÖLET halmozódhatott fel az angol megszállás hét évtizede alatt! Egy-egy este is csaknem szétvetette a kairói Bab-el-Lukállomást. Innen indult a budapesti Ganz Vagongyárban készült kis motorosvonat Heluán felé. A negyvenperces út megállóinál voltak az angol katonai táborok tömegei. Amikor egyegy vonat befutott az állomásar. az angol katonák — az esti órákban már többnyire részegen — kordont vontak a perronon és addig egyiptomi, se nő, se férfi nem szállhatott be, amíg ők kényelmesen el nem terpeszkedtek az üléseken. Ha valaki mégis elkövette azt a „merészséget", hogy a részeg katonák sorfalán átjutva „idő előtt" beszállt saját fővárosa helyiérdekű vonatába, durva hahota és csattogó ütlepek kíséretében lökték ki — az ablakon. Soha nem felejtem el azt az újzélandi katonát, akit egy brif tábor építkezésénél láttam. S elfelejtik-e vájjon egyiptomi „munkatársai"? Kairó mellett volt ez, egy El Masszara nevű falucska közelében. A Nilus túlsó partjáról odalátszottak a piramisok, s mintha csak folytatódna a fáraók építkezésének — a rabszolgák mérhetetlen kínjának — sokezeréves módszere, rongyokba burkolt, sovány, kiéhezett emberek egyhangú, ütemes kiáltásokkal — valami ősi munkadalt énekelve — hatalmas köveket görgettek. Mások a folyam völgyét határoló meredek sziklafal ösvényein kaoaszkodtak fel hosszú libasorban, vállukon nagy kövekkel, vagy kavicscsal teli kosarakkal. Az egyik fordulónál ott állott egy újzélandi katona. Hatalmas, jóltáplált ember volt, az arca majd kicsattant az egészségtől. Magából kikelten ordítozott, a sziklafal csak úgy visszhangozta a durva nógatást: „Jallal" — gyerünk, mozgás! — és hosszúnvelű ostorával nagyokat csapott az előtte elhaladó teherhordók mellére, fejére. Végre eljött az ebédidő. Az újzélandi futott a jól felszerelt étterembe, a munkások pedig lekuporodtak a földre és előszedték rongyaik ráncai közül egésznapi táplálékukat: egy keletlen, kovásznélküli lepényt és egy fej vöröshagymát. OLYAN KAIRÓ, mint egy színházi díszlet. A főútvonalakon gyönyörű paloták, gazdag üzletek. A Nilus közelében árnyas parkok, csendes, előkelő villanegyed. De néhány gazdag kereskedőn, földbirtokoson kívül egyiptomi nem igen lakik errefelé. Itt is, Alexandriában is, Maadiban, Heluánban és a többi üdülőhelyen — a pazar villák, a fák árnyéka, autó, ventillátor és a technika többi csodája, csak az idegen „effendi"-k, mindenekelőtt az angol urak kényelmét szolgálja. A díszlet mögött — fél percnyire a széles sugárútaktól, forgalmas terektől, — a szűk, bűzös sikátorok fölött szinte egymásba haiolnak a vályogházak tetői, — a porban félmeztelen, sebekkel borított, trachomás, gennyes szemű gyerekek kutatnak teve vagy szamártrágya után, hogy a háztetőn megszárítva, tüzelőnek használják fel. S még mennyi Változata a gyermekek „.keresti lehetőségeinek"! Aszszuánban láttam egy pöttömnyi szudáni fiúcskát, amint egy toronymagas sziklazátony tetejéről a Nílusba vetette magát s az életveszélyes mutatvány után baksisért úszott a folyón csónakázó angol turisták után. Az utcákon, vasútállomásokon a cipőtisztító gyerekek falkája rohanja meg az utazót, s apró, éhes farkasokként, ládáikkal, keféikkel hadakozva egymás között, verekszenek a „zsákmányért" Amikor bealkonyult, az utcasarkokon 10—12 éves leánykák szegődtek az angol és amerikai katonák nyomába, gépiesen bemagolt angol szavakkal kínálgatva bimbóban elhervadt testüket. S hányszor verte fel az utcát gyermekek kétségbeesett sírása, perlekedése, katonák gúnyos röheje, — jelezve, hogy a fizetés a cipőtisztításért — vagy másért — csak egy rúgás volt. AZ ELÉTET ES HALALT egyaránt a Nilus jelenti az egyiptomiak számára. A hatalmas 'országban csak a folyam partjának néhányszázméteres sávján, az árterületeken és öntözőcsatornákkal átszelt völgyben van növényzet. De ott évente háromszor is ad termést a bőkezű föld. S a gazdag birtokokon, a hatalmas gyapot- és cukornádtermést a világ legszegényebb parasztjai, a fellahok takarítják be az egyiptomi földesurak vagy az angol lordok és részvénytársaságok számára. Felső-Egyiptomban, ahol a csodálatos kelmékké váló gyapot terem, a fellahok anyaszülte meztelenül túrják a földet. A csatornákból és az elárasztott földeken életet adó tócsákból a halál milliárdnyi veszélye leselkedik a térdig, sokszor derékig vízben gázoló fellahokra. A bilharzia , nevű szörnyű betegséget terjesztő paraziták a bőrön keresztül bejutnak a vérkeringésbe, szétroncsolják a beleket, a májat, a vesét és a többi belső szervet. A fellahoknak körülbelül 80 százaléka megkapja a bilharziát — és orvosi kezelés hiányában —.soha többé nem lábol ki belőle. Az átlagos életkoruk a rossz táplálkozás mellett elsősorban a bilharzia miatt, nem haladja meg a 31 évet. S nemcsak a földművesekre leselkedik a bilharzia réme. Nem kapja-e meg a kisfiú, aki néhány fillérért hajmeresztő toronyugrásait végzi? Meg a vontatómunkások, akik a Nilus sekély partjain gázolva, a hatalmas 'gyapotbálákkal megrakott uszályokat húzzák kötéllel — hiszen az angol „gyámkodás" alatti Egyiotomban a XX. század derekán az ember olcsóbb a gépnél] HA VALAKI HOSSZABB IDŐT TÖLT Egyiptomban, sok mindenhez hozzáedződik. Szinte naponta kell látnia, hogyan pc.'ozzák ki az angol katonák vagy a jólöltözött urak azt a szerencsétlen fellahot, aki — nem tudván olvasni — véletlenül a kairói villamos első osztályába (mert az is van!) teszi be a lábát. De ezek után is megdöbbentő volt az a jelenet, amit egy kairói kórház előtt láttam. Angol katonák és egyiptomi rendőrök verték korbáccsal, puskatussal a kapu előtt összetorlódott, síró, jajveszékelő férfiakat és asszonyokat. Betegek voltak-e, akik a kórházba akartak bejutni, vagy látogatók, akik hozzátartozóikat szerették volna, talán utoljára látni — sohasem tudtam meg. De a kép élesen emlékezetemben maradt és néhány hónap múlva olvastam egy orvosnak a jelentését, amelyben leírta, hogy egy angol igazgatás alatti kairói kórházban hogyan lopják el a vezetők és nkosaik az inzulint és a többi gyógyszert a betegektől és miként verik, kínozzák a kezelést vagy emberi táplálékot kérő súlyos betegeket, haldoklókat. Az orvost, természetesen elbocsátották, a jelentést egyetlen egyiptomi újság sem közölte. De mégis kitudódott. Sokszorosítva terjesztetek azok, akik az üldöztetést vállaló orvossal együtt segíteni akartak a nép sorsán. Ilyen embereket is megismertem Egyiptomban. M. volt az egyik. Hoszszú éveket töltött börtönben, néha hetekre, hónapokra eltűnt, bujkált a rendőrség elől. És közben dolgozott. Járta a gyárakat, a földeket. Marxot, Lenint fordította arabra. Mi lett vele azóta, szabad-e, él-e még? Ki tudja, mikor kaphatok erre választ... ITT VAN ELŐTTEM egy fénykép a multheti kairói tömegtüntetésről. Nézem az arcokat, s mintha M. is közöttük lenne. S ott van a tömegben a szudáni pincér is, aki összeszorított foggal hajolt meg az angol urak előtt. A cipőtisztító gyerek s az apa, aki bosszút áll megbecstelenített leányáért. A bilharziás feilah, aki gyógyszert akar. A nép, amely szabadságot követel. Nemes László. cÁz írni míí kiteleMÁge, Mikszáth Kálmán nem egy esetben harcbaszállt azokkal, akik egyik vagy másik regényének hitelességét merték kétségbevonni. A kilencvenes évek végén történt, hogy Nagy Miklós, a »Vasárnapi Újság* szerkesztője annak kutatásába bocsátkozott: mi nem igaz a »Beszterce ostromá«-ban. Gróf Pongrácz Istvánnak, a feudális főúrnak középkorban is beillő garázdálkodásai — amelyeket Mikszáth tárgyilagos pontossággal rajzolt meg — egyes kritikusoknak sem tetszettek a főurak Magyarországában és azt firtatták: vájjon hihetó'k-e ezek »a mai (XIX. századbeli) jogállamban*, amikor tudvalévő, hogy csak a kizsákmányoló osztályoknak voltak jogaik. Nagy Miklós puhatolódzásai aztán arra késztették Mikszáthot, hogy kedélyesen megjegyezze: »Még bizony rámondjátok egyszer például a »Szent JPéter esernyőjéére, hogy aljas koholmány, mert a Wibra György ügyvéd neve egyetlen ügyvédi kamara lajstromában sem fordul elő Glogova pedig nincs bent a helységek névtárában.® A ^Beszterce ostroma* hitelessége körül felmerült kérdésekre Mikszáth alaposan megfelelt. Nagy Miklóshoz intézett nyílt levelében bebizonyította, hogy regénye hőse, Pongrácz István saját szolgálatára katonakötelezettségre szorította a környékbeli parasztokat. A vármegye és a hatóság anynyira nem szólt bele ebbe a játékba*, hogy a budetini honvédség Mayer nevű parancsnokának vezetésével éjszakai hadgyakorlatait Pongrác?, gróf »hadserege* ellen folytatta. Olcsóbb is Volt ez a kincstárnak és csak a zsellérnép bőre bánta. Arról a menetelésről, amelyet Pongrácz István seregével Beszterce ellen vezetett, az akkori »Magyar CJjság« Az amerikai „Newsweek" c. hírhedt reakciós hetüapban szószé rint a következő cikket olvashatjuk: Vilii Jean BosweU állítása szerint Mac Ingram „jelentőségteljesen megnézte őt". A 17 éves Willie Jean BosweU nyáriruhában és turbánnal a fején éppen át akart menni az utcán apjának és északkarolinai Yanceyville melletti farmja közelében, amikor Ingram — egy 44 éves néger, 9 gyermek apja — körülbelül 5 mérföldes sebességgel arra hajtott. Amikor megállt és kiszállt az utóból, Willie odafutott az apjához, aki a közelben dohánycserjéit gondozta. „Megérintette önt Ingram?" kérdezte a néger ügyvédje a caswelli törvényszék épületében tartott tárgyaláson, július 18-án. „Nem." „®s megszólította önt?" „Nem." „Hát akkor mit tett?" „Rámnézett." „Milyen közel volt magához?" „Körülbelül 25 méternyire." Ralch O. Vernom blrő kétévi kényszermunkára ítélte Igrajnot erőszak elkövetésének kísérlete miatt. című lap emlékezett meg és igen sok élő tanuja akadt. Mikszáth még többet is bevehetett volna regényébe a valóságból, mint amennyit beleszőtt, így nem írta le, hogy Pongrácz gróf karikás ostorral feküdt ágyában és a cselédeket ezzel »regulázta«, még csak fel sem kellett kelnie, hogy -végigcserdítse rajtuk az ostort. Annyira igaz a ^Beszterce ostromá«-nak mindén sora, hogy — Mikszáth szavaival — nem minden téglát rakott be a regény épületébe, amije volt. »Soknak, amit beraktam, lekalapátsoltam a végét és sok újat a magam tégláiból tettem hozzá: — a malter persze mind az enyém.« Az írói alkotás — a regény épületének »maltere« — a meseszövés. Mikszáth elhitető erővel tudta megrajzolni a gyakran hihetetlennek tűnő valóságot. Nem lehetett tekintettel az uralkodó körök érzékenykedésére, akiknek nem tetszhettek leleplező írásai. A népnek írt és hogy milyen sikerrel, ezt bizonyítja egyik »kritikusa«, Gámán Béla fürdőorvos szakácsnője. Mikszáth új munkáját adta oda elolvasásra ennek az asszonynak. >A tekintetes úr csúfot tesz velem — mondta szemrehányóan az asszony a könyv elolvasása után. — Hisz ilyet én is tudok írni!« Oly természetesnek látta az író meséjét, hogy szinte a magáénak tartotta. Az ilyen kritikák biztatták Mikszáthot munkája bátor folytatására. Korának ^hivatásos* kritikusaival és »művelt« olvasóival több baja volt. A »Különös házasság* első ízben folytatásokban jelent meg. A 6. folytatás után ^helyreigazítás* érkezett, hogy »báró« Dőry nem Olaszliszkán, hanem Bodrogolasziban lakott.* E helyreigazításhoz fűzött jegyzetében Mikszáth leszögezte: a regény tárgyának teljesen mindegy, hogy hol lakott Dőry és hogy egyáltalán Dőry nek hívták-e. Egyébként is, eredeti kéziratában az olaszliszkai főbírót »Déry«-nek írta, a lapszedő csinált belőle Dőryt az első folytatásban és az író ezután már így hagyta a nevet. Ekkor, a »Különös házasság* körül folyó vitában fogalmazta meg Mikszáth véleményét az írói hitelesség kérdésében, a következőképpen: »Egy történetnek mindig igaznak kell lennie, ha jóravaló író beszéli. Csakhogy nem úgy, hogy megtörtént, hanem csak úgy, hogy megtörténhetett volna.« Kormánynyilatkozat a Nemzetgyűlésben (Folytatás a 3. oldalról.) tak ellenvetések és panaszok. Nem azok közt, akiket áthelyeztünk. Inkább azok közt, akiknek az áthelyezést meg kellett valósítaniok és azok közt is^akiknek az áthelyezett adminisztratív erőket a munkába be kellett osztaniok. Felsorolhatnék itt száz meg száz példát, hogy milyen nehézségeket kellett az áthelyezésnél legyőzni. Milyen meg nem értéssel és maradisággal találkoztunk. Mennyi rendetlenség és hanyagság tárult fel közben. Csak egy példát hozok fel. A Dukla-Karlin-üzem szeptember hónapban 260 adminisztratív erőt vett fel. 14 napig iskolázta őket. Most azt állítja, hogy nem tudja őket. munkába beosztani, mert nincs a számukra munka. Emellett az üzem tervezett feladatait csupán 76 százalékra teljesíti. Más példa: Egy postai alkalmazott a termelésbe jelentkezik. Az elnök úr elrendeli néki, hogy maga helyett szereznie kell néki egy női erőt. Az alkalmazott ezt megteszi. A főnök ezután elrendeli néki, hogy az új erőt tanítsa be. Ez is megtörténik. A főnök mindezek ellenére megtagadja az átutaló cédula kiadását. Az alkalmazott elmegy a termelésbe és a főnök úr büntető feljelentést tesz ellene. Ez Szlovákiában, Kutiban történt -eg. (Derültség.) Hogy milyen meg nem értés volt sok vezérigazgatóságon, ezt bizonyítja a következő példa a textil-üzemekből: az ivančicei Trhárňe nemzeti vállalat a vezérigazgatóságra javaslatot küldött, hogy hogyan kéne az áthelyezést megvalósítani és rámutatott a Rotex vállalatra. Rámutat arra, hogy Ivánčicének az üzemek nagyobb terjedelme, a termelés és kereskedelem nagyobb elosztása mellett a kereskedelmi levelezési osztályon 44 alkalmazottja van, Rotexnak pedig 140. Az ivánčicei vállalati igazgatóságon 114 alkalmazott van, a Rotexnél több mint 250. Erre a textil vezérigazgatósága azt válaszolja, hogy a vállalati igazgatóságokra bízza, hogy akaratuk szerint intézzék el az áthelyezést, és reméli, hogy az Ivánčice nemzeti vállalat a felülvizsgálást úgy folytatja le, hogy a rejtett tartalékokat mind feltárja és kihasználja. ' Arra. hogy figyelmeztették a rejtett tartalékokra a Rotexben, a vezérigazgatóság egyáltalán nem reagál. Ezt így folytathatnánk a végtelenségig. Reméljük, hogy most a minisztériumok és főigazgatóságaik tekintettel az általános feladatainkra, a rejtett tartalékok föltárásánál több megértéssel lesznek, mint a textil vezérigazgatósága káderosztálya. Ez újabb bizonyíték, hogy a vezérigazgatóságokat és gyakran élettelen apparátusuknak eltörlését nem kell sajnálni. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a bürokratizmus megsavanyodott borát ne öntsük át a vezérigazgatóságokról a minisztériumok főigazgatóságainak új tartályaiba. (Taps,) Mert ezután az átszervezés sem érne semmit. Attól tartok azonban, hogy a textil káderosztályának emberei eljutottak valamely minisztérium főigazgatóságába. Hiszem, hogy a miniszter urak törődni fognak azzal,- hogy az új hivatalok el ne bürokratizálódjanak, hogy a bor meg ne savanyodjék, a zsákok újra meg ne teljenek és hogy az apparátus újból meg ne nőjjön. A Nemzetgyűlést és összes tagjait kérem a kormány nevében, legyenek segítségünkre a kormány tervének végrehajtásánál, amely továbbra is változatlan marad és a következőkben áll: ^Mindennapi gondoskodás a nép élet- és szocális és kultúrszükségleteiről, a munkaerők fejlesztéséről, a gazdasági élet valamennyi szerveinek állandó tökéletesítéséről, a mimka termelékenységének emeléséről, a gyárakban, a földeken, a béke biztosításáról, a békeszerető nemzetek szövetségében a legerősebb békevédő, a Szovjetunó vezetése alatt.* (Viharos, hosszantartó taps). Önök képviselők valamennyien, tekintet nélkül politikai hozzátartozandóságukra a csehek és szlovákok Nemzeti Arcvonalának tagjai, emlékezzenek mindig arra, amivel önöket a nép megbízta. Mint a nép választott képviselői tartsanak szoros kapcsolatot a néppel, válaszoljanak kérdéseinkre, ismertessék meg őt sikereinkkel és nehézségeinkkel annak tudatában, hogy csak a népre támaszkodva vagyunk elég erőseik, legyőzni mindent akadályt, szembeszállni az ellenséggel, megvédeni a békét és kiépíteni boldog, szocialista jövőnket. (Viharos taps). Ne felsdkezzünk meg egy percre sem Klement Gottwald elnökünk szavairól, amelyeket megválasztásának napján mondott: »Munka vár ránk.* Mi adott feladatainkat teljesítjük. (A gyűlés résztvevői felállnak. Viharos hosszantartó taps).