Uj Szó, 1951. október (4. évfolyam, 231-256.szám)

1951-10-05 / 234. szám, péntek

UJSZO 1951 október 5 Horváth Márton József Attila-tanulmányához valóság felismerése szülte azt az erőt és bizonyosságot, hogy a legsötétebb éjszaka után szükségszerűen ragyogó napvilág következik. Ezt fejezi ki a befejező versszak: De elvtársaim! ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! A történelemből, osztályának ismeretéből, nem álmokból kovácsolta ki az eljövendő győzelem biztonságát. Igazi forradalmi tett volt ez." n. Ezt a részt azért idézem Horváth Márton értékes tanulmányából, mert a vers elemzése éles fénnyel világított rá közel húsz év előtti találkozásomra József Attilával, az osztályharcos költővel, akinek szava „forradalmi tett". Egyetlen egyszer életemben fogtam József Attilával kezet s mindössze egy fél órát beszélgettünk. Ma, hogy visszagondolok a felszabalás előtti céltalan csavargásaimra, rájövök arra hogy mégis csak érdemes volt végigszenvednem azokat a nélkülözéseket és borzalmakat, amelyek a csavargásokkal együttjártak, mert csakis ilymódon ismerhettem meg József Attilát, akivel okvetlen találkoznom kellett, mert sürgős kérdésekre, sürgős feleleteket kellett kaprfom. Ezerkilencszázharmincnégyben vagy harmincötben volt ez a találkozás a Japán kávéházban. József Attila Németh Andorral ült együtt. Amikor az asztalukhoz értem, Németh mintha megérezte volna azt, hogy nekem döntően fontos beszélni valóm van József Attilával, eltávozott. Attila szögletes arca komor, kemény és gondterhelt volt. Amikor így szemben ültem vele, éhséggondjaim hirtelen elpárologtak. Szerettem volna megkérdezni tőle, min dolgozik most, mert igaz ugyan, hogy sokat éhezem, de mindez nem gátol meg abban, hogy versfüzeteit meg ne vásároljam. .. továbbá közölni akartam vele azt az örvendetes hírt, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók között sok a híve, sok a lelkes olvasója... De nem mertem szólni. Határozottan éreztem, hogy nem tudom megvigasztalni, mert komor gondjainak olyan mélyek a gyökerei, hogy oda nem férkőzhetem. Igyekezetem éppoly meddő lett volna, mintha két kezemmel egy hatalmas tölgyfát akartam volna elmozdítani a helyéről. És mert én nem , vigasztalhattam meg őt, mint tanítvány a mesteréhez szóltam hozzá és én vártam tőle vigaszt. Megmutattam neki verseimet. Tízpero leforgása alatt szétszedte verseim tartalmát és bebizonyította éles, tárgyilagos logikával, hogy nem vagyok marxista. Szigorú hangon azt mondotta, hogy addig nem is lehetek a munkásosztály költője, amíg tisztába nem jövök a tőke, a profit és munkabér fogalmával, amíg gondolataimat át nem hatja a történelmi materializmus dialektikus elmélete. Egyetlen szóval sem vígasztalt, mindvégig szigorú és tárgyilagos maradt hozzám. Hangsúlyozta, hogy verseim mondanivalóját tisztán az a gyűlölet határozza meg, amit a kizsákmányolók iránt érzek és ez kevés ... A jelent nem látom a maga törvényszerűségében és igy a jövő, a munkásosztály jövője is teljesen ködös előttem. És miközben magyarázott, hangja egyre szenvedélyesebb lett, szinte világított, kiálló arccsontján a bőr rózsás lett és ez a pír lassan az egész arcát elborította és olyan lett hírtelen ez a szögletes Attila-arc, mint egy izzó vörös csillag. József Attila velem akkor nem beszélt egyébről, mint a tökéről, a profitról, a kizsákmányolásról, a kapitalista társadalmi rend törvényeiről és egyetlen szóval sem emiitette a vers technikáját, kötött formáját... Mindez most jutott eszembe, amikor Horváth Márton tanulmányát olvastam és tökéletesen igazoltnak láttam Horváth elvtársnak azt az állítását, hogy József Attilának a Munkások cimü költeménye „forradalmi tett" volt. Valóban, József Attila forradalmár volt nem a szó ösztönös, hanem tudatos értelmében és a munkásosztály költőitől megkövetelte azt, hogy ismerjék a történelmi materializmus elméletét és gondolkodjanak dialektikusan. Hogy ő mennyire látta dialektikus összefüggésében az elhalót és a fejlődőt, azt éppen ez a verse bizonyltja. Az első versszakban például ezek a sorok ... Egy nyál a tenger! Termelő zabáláa, — kis, buvő országokra rálehel a tátott töke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. teljes egészében rávilágítanak Korea mai helyzetére. „A tátott töke sárga szájá"-nak közös leheletét mindenki érzi, aki figyelemmel kíséri a keszoni béketárgyalásokat, az egymást követő agressziós merényleteket, amelyek hullaszagot árasztanak, mint a széthullóban levő kapitalista rend valamennyi megnyilvánulása. Az imperializmus förtelmes és szemérmetlen A CSEMADOK íegyvernekí helyi csoportjának kulfúrverse ve A CSEMADOK fegyverneki helyi csoportja elsők között nevezett be a kultúrversenybe és az elsők között meg ls rendezte a kultúrversenyt. A verseny napján délután az egész község az iskola udvarán volt. A zöld ágakkal feldíszített színpadról a helyi csoport zenekara szórakoztatta a gyülekező közönséget. 3 órakor kezdődött a kultúrvérseny. Bereg Gyula elnök, kul túrtárs bevezető beszédében elmondta: „A kultúrversenyre 2 hét alatt készültünk fel. Nagy baj volt az, hogy nincs kultúrházunk, nem tudtunk hol összejönni, s a kultúrház hiánya miatt kellett az előadást is itt kint, az udvaron megrendezni. Először ! féltünk, mert ennek a 2 hétnek az | estéit is nagyrészt lefoglalta a kukoricafosztás. De a lelkesedés és a kul túrvágy elvitt bennünket Sztálin elvtárs szavaihoz: Azért vannak a nehézségek, hogy legyőzzük őket. Mi igyekszünk legyőzni a nehézségeket és előrehaladunk a szocialista tudomány és kultúra útján a szebb és boldogobb jövő felé, ahova Gottwald elvtárs vezet minket. A taps után megkezdődött a kulJ túrverseny, mely fényesen bebizo' nyitotta, hogy népünk ajkán még számtalan népdal él és a népi táncokat sem felejtették még el. Az énekesek között legjobbak voltak Vidra Bözsi és Harman István, akik a népi táncokban is jól megállták a helyüket. A Gazdaszszcmyok tánca, a Virágtánc, a Verbunkosok igazi nép népi táncok voltak, melyeket a Csehszlovákiai Magyar Népi Együttes felhasznál majd műsorában. A kul túrverseny keretében nemcsak a fiatalok léptek fel, hanem az idősebbek is nagy segítséget nyújtottak. A fegyverneki helyi csoport kultúrversenye nagyon jő volt és ha a helyi csoport ezen az úton halad tovább, akkor a nyitr&i kerületben az elsők közé kerül. Hogy ez megtörténjék, egy-két hibát meg kell mondanunk: Az énekszámok közé bekerült műdal is: „Csupa könny a szobám", Vigyázzatok az ilyen dalokra, kultúrtársak! Ehhez nekünk, a dolgozóknak semmi közünk nincs. Néz. zétek csak meg, hogy ezekben a dalokban milyen képtelenségek vannak. Pl. ebben is: Hát ki tudna annyi litert sírni, hogy az egész szobája „csupa könny" legyen? És különben is, a mi szobánk, de az egész országunk is nem „csupa könny", hanem öröm és kacagás. A másik hiba az volt, hogy a táncoló lányok abban az u. n. „nemzeti viseletben" voltak. A mi ruhánk nem ez. Ez csak a régi urak kitalálása. Szebbnél-szebb népviseleteink vannak. Az előadásokon népi táncokhoz ezeket használjátok. Még egy hiba van. Fegyvernek 876 lelket számlál és ebből mindössze csak 91 CSEMADOK-tag van. Küszöböljétek ki ezeket a hibákat és váltsátok be ígéreteteket, dolgozzatok tovább, építsétek boldog szocialista jövőnket! magatartására valóban nem adhatunk más választ, mint amit József Attila adott verse utolsó szakaszában: A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szeg-zi az Ember vörös csillagát! Bizonyítja ezt százmilliók békeakaratának hatalmas megmozdulása, amelynek élén ott áll a Szovjetunió útmutató vörös csillagával és bizonyítja ezt a felszabadult kínai nép bátor harcos kiállása, a hősi koreai nép oldalán, a szabadságért, a vörös csillag kitűzéséért. Szabó Béla, SZEMJON BABAJEVSZKIJ: áfll Megjegyzések „Újra egy magyar költő — Petőfi után az egyetlen, -— aki számára nincs különbség toll és kard között: harcol a verssel és harcol a kasza élivel. Nem volt olyan szerencsés, mint Petőfi. A harmincas nagy válságból nem lett forradalom — csak ellenforradalom. A világgazdasági válság, a megemészthetetlen árubőség úgy hat, mint valami óriási gyomorrontás. De ez a gyomorrontás nem válik a társadalom halálos betegségévé; émelygésbe megy át. A munkásmozgalom gyenge, az ellenforradalmi elnyomás, erős. Megírja ugyanebben az időben Munkások című versét, mely szinte tudományosan pontos diagnózist ad. A vers: pontos politikai analízis. Világképbe illeszti bele a mi kis világunkat. Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak. S mint fészket, ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, — kis, búvó országokra rálehel a tátott töke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. Az imperializmus és a munkásosztály összeütközésének világméretű, hatalmas csatatérén élünk. így: Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn a mult síkos hala, A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Újságpapír az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk — poloskát űzünk lámpával, s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk. Ez a fajta munkásvers semmikép sem hasonlít ahhoz, ahogy nálunk, s másutt ábrázolták a munkásságot. A munkásság, mint téma, már rég jelentkezett a művészetben. Meunier félmeztelen bányász-szobrainak dagadó izmaiban már benne wm a győzelem biztos tudata — és ott volt Ady szimbólumai között ts a munkásosztály eljövendő győzelme, mely vörös napként tűnt fel a láthatáron. S ott volt a nyomorúság valószerű ábrázolása is Zola reménytelen leírásaiban s Ady „álmodó nyomorára" is Ezek a nagy művészek, akik rokonszenveztek a munkásosztály ügyével, de a szükségképpen kivülálltak, hol az irreális, csodaváró optimizmus, hol a kispolgári sajnálkozó hitetlenBég hangján szólottak. József Attila belülről nézte a munkásosztályt, s hite nem illúziókból táplálkozott, nem ábrándképeket rajzolt, hanem ugyanolyan élesen és pontosan rajzolta meg a Horthy-korszak pesti munkásának rideg nyomorúságát, mint a világ erőinek nagy összeütközését Ebbe a világméretű harcba Illesztette be a kis munkásodut is — ahol a penész rajzol országokat, ahol a népbutító újságok, a narkótikum, a silányságával gúnyolódó munkabér jelentette az életet. Valóban forradalmi meglátás volt ez. Nem az a forradalmár, aki frázisokat mond, aki nem ismeri fel az erőviszonyokat. Aki mást mond: rossz propagandista, rossz próféta, hamis ábrándozó, de nem olyan költő, vagy politikus, aki méltó az ellenforradalmi elnyomás alatt tengődő munkásosztály vezetésére. József Attila sötéten, nagyon sötéten látta a helyzetet — egyszerűen azért, mert volt költői ereje ahhoz, hogy szembenézzen a helyzettel, mely vaióban nagyon sötét volt: Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle mint szennyes ingből, füst alól kilóg, így élünk ml. Horkolva alszunk s törten, egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a máló falon: nedves a lakás. A Horthy-korszak munkásélete volt ez, s az is hozzátartozott a reális képhez, hogy a munkásság körében nemcsak az agitátorok, az illegális kommunisták, a munkásság hősei, hanem árulói is ott settenkedtek. József Attila hallatlan erkölcsi és költői bátorsága, hogy e kép után nem azt mondja, amit a kispolgárok és kishitűek: „hát igen, ez a helyzet, de akkor maradt veszteg, légy rabszolga te is, és a fiad is és ne ábrándozzál felszabadulásról". És rávághatta erre az uralkodó osztály is: „itt és Így éltek, itt és így fogtok meghalni". József Attila és a kommunisták válasza más volt. Épp az elnyomottság emberentúli mértékéből vették a biztos felszabadulás sziklaszilárd bizonyosságát. Az illuziómentes A nap sugarai sárgára festettek egy papírlapot, amelyet a kolhozcsűr ajtajára szegeztek. A szavak tisztán olvashatók voltak rajta: »Ma este 8 órakor szeminárium lesz, amelyen Sztálin elvtárs életrajzából vizsgázunk. A szemináriumot Kondratyev elvtárs, kerületi titkár ellenőrzi«. A szöveg után a szeminárium 16 hallgatójának neve következett. A csűr ajtajára mindennap kiszegeztek valami hirdetményt. Hol vándormozi érkezését jelezték, hol Komszomol-gyűlést hívtak egybe, hol felolvasásokról vagy a pártbizottság kibővített értekezletéről adtak jelentést. De ilyen híradás, mint ez a mai, különösen nagy élményt ígért. Ráadásul a csűr ajtajának közelében kis asztal is állt, amelyet vörös takaróval borítottak le, rajta könyvek, újságok. Mindez szokatlan eseménynek számított és az emberek, akik a gabonát szárították és tisztították, időnként arra vetették pillantásukat. Tatjána Nyecvekova sajátkezűleg írta a hirdetményt, maga szegezte az ajtóra, maga terítette le vörös takaróval az asztalt, szeme mégis sűrűbben tévedt arra felé, r.iint a többieké. Ide-oda járkált a csoportok között, hol egy lapátot emelt fel és segített felhányni a gabonát, miközben figyelte az emberek beszélgetését, hol megint máshová ment és igyekezett kifürkészni a szeminárium tagjainak hangulatát. — Nyugodtan hányd azt a gabonát, Anjuta — szólalt meg a fiatal, lobogószemű Marfusa. — Mit izgulsz? Mintha egyedül telennél azon a listán! — Nem izgulok — válaszolta bánatosan Anjuta a gabona gereblyézése közben. — Csak Kondratyevtől félek. Hiszen Tatjána foglalkozott velünk, miért nem ő kérdez? — Még mit nem — világosította tel Marfusa. — A kerületi bizottság titkárának az a kötelessége, hogy mindenről maga győződjék meg. — Félek, mert olyan szokatlan. — A legfontosabb ilyenkor — kezdte Varja, egy magas, sovány asszony, aki úgy homlokába húzta kendőjét, hogy a szeme is alig látszott ki —, a legfontosabb ilyenkor, asszonyok, hogy holtbiztosán tudjátok az öszszes évszámot. Ha az évszámokat tudjátok, a többiről csak azt kell mondani, ami a szíveteken fekszik. Biztos nem mondtok rosszat. — Hiszen tudjuk is az évszámokat a gyakorlatból — szólt közbe Fekla Ivanovna, egy idősebb asszony. — Hiszen együtt élünk és mindent együtt teszünk. A háborúban ls három fiam volt a fronton. Volodja meg a Kremlben is volt és úgy állt szembe Sztálin elvtársai, mint tis most velem. Ezért azt mondom, ha valami hiba van a válaszban, majd arra gondolok, hogyan éltünk a háború előtt, aztán a háború után... hogy építettük fel a kolhozokat. — Nem elég ez, Fekln — mondta Marfusa. — Nem elég, ha csak a magad életére gondolsz. Képzeld csak el, Kondratyev fogja magát és azt mondja: »Nos, Fekla Ivanovna, mondja meg. miről beszélt Sztálin elvtárs a kolhozmunkások értekezletén? ...« Na, mit mondanál? ... Varvara Szergejevna Arsinceva erős, jólmegtermett asszony, a rostálógép kerekét forgatja és nem avatkozott a beszélgetéfcbo. Olyan arcot vágott, mintha legkevésbbé sem izgatná az egész dolog. De a valóságban Varjusát egy cseppet sem foglalkoztatta kevésbbé az esti viz6ga, mint barátnőit. Erős szívdobogása volt, — hogy miért, maga sem tudta. Talán az volt az oka, hogy 5 a brigád pártbizalmija. így nemcsak magáért izgult, a társaiért érzett felelősség sem hagyta nyugodni. Vagy az is lehet hogy azért volt izgatott, mert már a 30-as évek óta gyakran gondolt Sztálinra és ma egyszerre rohanta meg minden gondolata. De az is lehet, azért volt nyugtalan, mert képtelen volt arra, hogy csak az olvasottak alapján feleljen, mint a többiek. A szeminárium alatt is, ha Lenin vagy Sztálin életéről beszélt, egyre csak belekeverte a kolhozukat. — Tudjátok asszonyok, mi izgat engem? — szólalt meg végre. — Lenin életéről még tavasszal tanultunk, most meg már, több mint egy hónapja tanuljuk Sztálin elvtárs életét, de vájjon úgy megy-e minden a mi kolhozunkban, ahogy Lenin és Sztálin tanítja? Sztálin elvtárs egész élete itt folyik 1« közöttünk. Ha csak a könyvből tanuljuk meg az életet, ha álmunkban is az évszámokat hadarjuk, a kolhozunkat meg nem úgy rendeszük be, ahogy ő tanítja, mit ér az egész? Szerintem, s kolhozunk munkájából kefleno vizsgázni! — De Varvara Šzergejevna, hogy is képzeled, hogy a mi életünkkel hozhatnánk kapcsolatba Sztálin elvtárs életrajzát? — szakította félbe Anjuta. — Még mit netnl — Én pedig azt mondom, hogy lehet — jelentette ki magabiztosan Varjusa. — Te még fiatal vagy, de azt már talán meg tudod mondani, minek forgatjuk még ma is a kezünkkel ezt a rostát? Hány éve tanítja már Sztálin, hogy villannyal tegyük könnyebbé a rmmkát. Talán ennek semmi köze ahhoz, amit tanulunk? Hát van köze! Csak kérdezzen engem Kondratyev, majd meigmonóom neki a magamét! Váltás után Varvara Szergejevna fáradtan ereszkedett le a gabonahalmok egyikére és lábát mélyen belet temette a magokba. Pillantása ismét a hirdetményre tévedt, mélyet sóhajtott. Észre sem vette, hogy Tatjána odatelepedett fneUéje. — Aliért búsulsz Varja? — kérdezte Tatjána, miközben egy tarka ki6 gyík után kapott, amely m«ig!apuit a gabonában. — Elgondolkodtam. — Izgulsz? — Nagyon izgat engem valami, Tanjusa — emelte fel Varvara a fejét. — Hátha rosszul felelek ma a vizsgán, mert még ha tanulok, akkor 6em tudok megfeledkezni a kolhozunkról Hiszen tudod, mennyire igyekeztem a szemináriumon, azt akartam, hogy mindig úgy válaszoljak, hogy mindent összefoglaljak tömören mégsem sifkerült. Nem tudom, miért látom mindig magam előtt a kolhozunkat. Most meg, Kondratyev, Sztálin elvtárs életét fogja kérdezni, nekem meg, ahelyett, hogy politikusán beszélnék, egyre csak a kolhoz jár a fejemben. Egész nap csak Sztálin elvtárs életére gondoltam, könyv nélkül elmondtam az összes fontos évszámot még^s úira csak a kolhoz jutott az eszembe. Tanjusa, te sokkal többet tudsz nálam, mondd, miért ilyen szűk a látóköröm? — Varvara — mondta Tatjána —, hiszen neked nem búsulnod kellene, hanem örülni Hiszen az nagyszerű, ha Sztálin elvtárs életét nem választod el a mi életünktől. És az is jó, hogy átgondolod életrajzának szavait és mindezt a mi életünkre alkalmázod ... azaz ahhoz, ami legközelebb áll hozzád, vagy am: legjobban fáj. Ne félj, nem látod rosszul a dolgokat. Csak nyugodtan válaszolj mindenre a vizsgán.