Uj Szó, 1951. szeptember (4. évfolyam, 205-230.szám)

1951-09-28 / 228. szám, péntek

UJSZ0 1951 szeptember 15 ROSZTOVI LEVEL K. GARKUSENKO FELJEGYZÉSEIBŐL A méltóságteljesen hömpölygő Don vizében mély barízdát szánt a folyami gőzös propellerje. A hajó hatalmas kanyart leírva fordul a roszlovi kikötő felé. Az olajmotor egyenletes működése lassan elhallgat, a kéményből tnég néhány füstkarika emelkedik a magasba, miközben a hajó fehér teste a part betonszegélyéhez 6Ímul. A kikötőből a váro6 főútján, az Engels-úton jutunk el magába Rosztovba. A szovjet Don-vidék fővárosában a nagy déli városok pezsgő élete zajlik az utcákon. A reggeli órákban, amikor a dolgozók munkahelyükre sietnek, különösen nagy a forgalom. A villamosok és trolibuszok között ügyesen suhannak el a „ZIS" és „Pobjeda"-gyár minden kényelemmel felszerelt pompás autói. A házak tágas ablakainak mindegyikében virágokat látunk. A város terein, a fák árnyékában mosolygós arcú gyermekek játszanak: az új szovjetgeneráció. Ezek nem is tudják, hogy évekkel ezelőtt ágyútűz borította lángba Rosztovot, hatalmas acélszörnyetegek száguldoztak a város utcáin és tüzes torkukból halált szórtak mindenfelé. Az égő város kísérteties fényénél a szovjetemberek keze ökölbe szorult annak láttán, hogyan omlik össze fáradságos munkájuk eredménye. A város lakosai, az ellenség iránti izzó gyűlölettel a szívükben megfogadták akkor, hogy szétzúzzák a fasiszta betolakodókat s a régi Rosztov helyén új, szebb váro6zt építenek fel. A rosztoviakat, amikor a felszabadulás első napjaiban előbújtak a beomlott pincékből és visszatértek a környező vidékekről, borzalmas látvány fogadta. Magas tűzfalak meredtek vádlón az ég felé. Felperzselt otthonok, a legképtelenebb alakra összezsugorodott vasvázak hirdették mindenfelé a fasiszták szörnyű pusztításait. Ott a kék ég alatt, a romok tövében csákánnyal és lapáttal a kezükben jelentették ki a rosztoviak: „Újjáépítünk, drága szülővárosunk, Rosztov!" A szovjetemberek igéretét tettek követték. A háború utáni években a város újjáépítésére 24 millió munkaórát áldoztak. A Bolsevik Párt és a szovjetkormány minden segítséget és támogatást megadott az újjáépítéshez. A háború utáni ötéves terv a városfejlesztés hatalmas programmját Irányozta elő. Rosztov épitőmunkásai, a szocialista munkaverseny lázától áthatva, nagy lelkesedéssel fogtak hozzá, hogy kivegyék részüket a terv megvalósításából. 1947-ben büszkén jelentették Sztálin elvtársnak, h' gy a legfontosabb helyreállítási m'mkálatokat elvégezték. Ez azonban csak a kezdet volt. A szovjetembereket az jellemzi, hogy sohasem állnak meg az elért eredményeknél. Az a törekvés, hogy a várost egyre szebbé tegyék, egyre jobb életfeltételeket teremtsenek, a városi tanácsot és küldötteit egyre újabb feladatok megoldására mozgósította. A legvilágosabban tanúskodnak erről az 1950. évi költségvetés adatai, amelyeket nemrég hagyott jóvá a dolgozók várcei tanácsának rendes ülésszaka. Ezek a számok visszatükrözik a szovjetkormány és a Kommunista Párt gondoskodását népéről. A városi tanács a lakásépítkezést tartja legfontosabb feladatának. A déli kerületekben 137 többemeletes ház épül, amelyeknek lakástere 45.000 négyetméter lesz. A városi tanács az újjáépítés során különös figyelmet fordít azokra a helyekre, ahol a lakosság üdülést találhat. Tavaly jelentős mértékben kibővítették és rendezték a központi fekvésű Gorkij-parkot. Az idén megnyílik a város legnagyobb parkja: a Forradilom-park. Ugyanakkor kidolgozták Rosztov egyik főútvonalának, a Puskin nevét viselő útnak helyreállítási tervét. Ez négy kilométer hosszú körűt lesz és már a közeljövőben szökőkutak fognak csillogni rajta a napfényben. Pavilonok és hűs lugasok nyújtanak majd menedéket a nap tűző melege elől. A város költségvetéséből nagy összegeket ruháztak be a külvárosok villamosítására, a városi közlekedés kiterjesztésére. A trolibuszközlekedés kiegészítésére még három vonal épül és tizenkét kilométerrel növeliik a villamosvágányok hosszát. Az újjáépítési programmot — a városi tanács dolgozta ki — a lakosság egyöntetű helyesléssel fogadta. De nem csupán helyesléssel. Rosztovban éppúgy, mint a Szovjetunió más városaiban, hagyomány lett a dolgozók önkéntes részvétele városuk rendezésében. 1949-ben például a lakosság mintegy tízmillió órát áldozott a város rendezésére. A lakosság tényleges részvétele az építkezésekben döntö jelentőségű. A forradalom ellőtt a Don-vidék fővárosát a dolgozók érdekeinek figyelembevétele nélkül tervezték meg. Ennek jellemzésére az alábbi példát hozzuk feil: Bár a város folyóparton fekszik, a partot megközelíteni a múltban nem lehetett. A helyi tanács százszámra kapta a lokosoktól a leveleket, amelyek a parti 6étány kiépítését javasolták. Ezek a javaslatok bekerültek a választók által a szovjetnek adott megbízatásokba is. És ime, most a lakosság közvetlen részvételével teljesült a rosztoviak kívánsága. Tavaly megépült a gyönyörű parti sétány első szakasza. Most már a város valóban a Don mellé került. Esténként a dolgozók ezrei mennek pihenni a folyópartra. A város 1950. évi költségvetése visszatükrözi a gazdasági és kulturális építkezések növekedését és teljes összhangban áll azokkal a feladatokkal, amelyeket a háborúutáni sztálini ötéves tervben lefektettek. Este van. A környező mezők üde illatát hozza felénk a nyári szellő. A hatalmas utcákban hirtelen kigyúlnak a fények. A sétáló emberek nevetése elvegyül a gyermekek boldog, örömteli kacagásával. A város főterén a Szovjet Hadsereg zenekara játszik. A sötétben sétáló párok özönlik el a Don partját. Lassan felkel a hold. Egyre későbbre pár. Elhallgat az utcai lárma, kialszik a fény a házakban, meleg nyári éjszaka borul a városra. A szovjetemberek biztos tudattal térnek nyugalomra, mert a napnak minden órájában és percében a szovjetIjaza felvirágzásáért és ezen keresztül az egész emberiség érdekében a békéért harcolnak. Qij színház Kosztolányi Dezső cikke 1919-ben. Még egyszer visszapillantást vetettem a színházra, melyben narancsszínű villanygyertyák égtek és bordó bársonyzsöllyék terpeszkedtek. Néha az ember úgy tekint az előtte álló tárgyakra, mint egy idegen, messze a jövendő mélységeitől, a történelemtől. Ugy éreztem én is, hogy a színház, melyet a töke — a külsejében — felpiperézett s a kiváltságosoknak hozzáférhetővé tett, a múlté. Bonboniere-nek, kamaraszínháznak, gyémántskatulyának, bársonykalitkának nevezték egykor, még tegnap is, de a jövendő aligha kegyeli az ilyen helyeket. A bolseviki-színház szilárdabb alapra épül majd, levegősebb tér kell majd a tragikus játékára s aréna a néző befogadására is és úgy tekint ezekre az intim, elfinomult, kis színházakra, mint azokra a cserebere játékokra, melyeket unatkozó főnemesi kisasszonyok fabrikálnak maguknak. Miért nem volt ennek a kornak igazi — mélységesen mély — drámai művészete ? Egyszerűen azért, mert erkölcstelen volt. Magunknak sem mertük bevallani, hogy milyen pöcegödrökön épült fel a társadalom, az elnyomásnak, a kiuzsorázásnak, lélekvásárnak milyen trágyáján nyíltak ki a mai vagy tegnapi műveltség és művészet aranyvirágai. Leprája az emberi moráltőke csíráján mindent szolgálatába szegődtetett. Az író, akit gyermekkora óta nevelt, észre se vette, hogy évek során micsoda gondoiatokat és kétségeket vetélt el, nem látta, hogy miben korlátozta szabad mozgását. Igen, a töket ponyvája lett a divatos „irodalom" és a „jó színház". Itt megengedték, hogy csiklandós szellemmel nyúljanak a kényes kérdésekhez és kuplékat énekeljenek a vérbajról, de az emberiség ordító fájdalmát, lelki és nemi nyomorúságát már tilos volt feltárni, mert ez „Ízléstelen" és „kellemetlen" volt. Egy francia lélekbúvár könyvet írt az utolsö évtizedek nagy színházi sikereiről. Kimutatta, hogy a népszerű darabok sikerüket kilencven százalékban burzsoá szempontjuknak köszönhetik. Példákért nem kell messze mennünk. Egyik legsikeresebb darabunk az volt, mely egy szegény szerencsefi váratlan meggazdagodásáról szólt. Íme a tegnapi JKult ££ jeleit MULT. Cifra szánkó — prémes bunda, Két fekete csikó húzza. Benne ül őméltósága, Színarany ag óralánca. Fényes villa, úri villa, Kihallszik a dal s muzsika. Hogy mulatnak, hogy dőzsölnek! — Nem nyelnek ök soha könnyet. Hajnál feléi t>Az apádat f Cigány! Húzd el a nótámat !t S m.uzsikushad mind egy lábon, Csak úgy függnek a prímáson. Nagyságos úr elemében. Ezres bankó a kezében. Amíg bírja, csak úgy járja, He, hogy tüzel a sok dáma. Fényes villa, úri villa, Verje meg az istennyila. Ott mindig csak nóta járja, A szegénynek rovására. Hogy is volt csak...? Óh Istenem! Emlékezni is gyötrelem. Cseléd asszony béres férjnek Ritkán főzött jó ebédet. S akkor meg a gyereksereg A jobb csontért veszekedett. S ilyenkor a kocsis, asszony, — Sírt befelé hallgatagon. Kuckóban az éhes pulya, Nincsen rajta meleg ruha. Tél s víz ha jött, fagyba-sárba, SOhsem jártak iskolába. Nagyságos úr hébe-hóba, Ha lenézett a majorba: Vagy ne

m látott vagy nem akart, S cselédsors a régi maradt, Fényes villa, úri vitla! Soká szólott a muzsika. S a vén Tátra csak hallgatott... TJgyan mit is gondolhatott TI t JELEN. Nagy vihar volt ...És a fákat Csak úgy tépte az áradat. És nézzük csak, mi lett végre t Kinek süt a nap az égen T Kik járnak már mostanába' Megpihenni a Tátrába'! Munkás, paraszt, értelmiség! (Hogy ez így lesz, — félve hitték.) Fenyőfák közt, a bérc alatt A rossz múltból mi sem maradt. — Gyere elvtárs, add a kezed! Bejárom e tájat veled. Nézzük együtt a napkéltét, Bíbor színben a lementét. Hallgassuk az éjnek hangját, A jövő s a béke dalát... Nehéz multunk nem felejtjük, Érte egy könnyet sem ejtünk. Szemünk bátran élőr

e néz * Boldogabb holnapunk élé. Kovács István, Sajógöimör. Gyermekkínzó fenevadak Juan Manuel Corhani még csak 10 éves, Carmen Blando is annyi, Fernando Fleimans kíváncsi, fekete szeme csak nyolc éve ismerkedik a világgal. Gyermekek még, de egy kevágya. Az éhes disznó a színházban is makkról álmodott. Pénzről, vagy olcsó szerelemről. Sajnáljuk ezt a művészetet és ezeket a színházakat? Tíz éve hirdetem minden írásomban, hogy a „polgári" drámának vége. Utolsó nagyja Ibsen, aki már klinikai kébet ad bomladozó társadalmáról s gaihoz, csak részleteket hangsúlyoz- i hősei betegek, öngyilkosok, agyaiának. Akik valamiként hozzá mertek nyúlni a régi polgári rend hazugsátak és mondanivalójuk elsikkadt a következetlenségükben, mert félig erkölcsösnek lenni annyi, mint egészen erkölcstelennek lenni. Az álszent társadalomnak néha rossz lelkiismerete volt, amelyben úgy óhajtott enyhíteni, hogy sebeket és a tályogokat szépségflastrommal ragasztotta be. Nem gyógyultak be alatta, de legalább nem lehetett látni. A tőke, a pénz, a hatalom kényelmesen füstölgött tovább villanyos és fűtött gépkocsiján. Húsz fillért vetett az aszfalton didergő koldúsasszony kötényébe, ingyen tejet és ingyen kenyeret osztott szét az Ínséges gyermekeknek, pazarul berendezett hadikórházakba várta haza a nyomorék katonákat, kiknek jutányos müszemet és művégtagokat adott örök emlékül, de arra sohasem gondolt, hogy a koldulást intézményesen megszüntesse s feleslegessé tegye a gazdagok leereszkedését és hadikórházak pihés dunnái helyett a békét nyújtsa a boldogtalan

1 zselléreknek. Moslékban fulladozott ez az egész társadalom. És amint a tőke a lelkiismeret görcsében. az aranytéboly lucidum intervallumában jótékonykodott, az úgynevezett modernebb dráma is csak alamizsnálkodott. Megmutatta az igazságtalanság egy részét — egy-egy szegény és nyomorult életét —, de nem vonta le belőle a következtetést. Odadobta a kalapjába az érzés alamizsnáját. Csak az érzésig jutott el, de addig a megismerésig, hogy mindez tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy élni ily módon tovább egyetlen embernek sem lehet, a lázadásig sohasem emelkedett. Hiszen a régi színház nézői legföljebb könnyezni akartak a páholyaikban, de előadás után okvetlen aludni is akartak. Igazán nem ls bolygattuk meg az álmukat sohasem. A tizennyolcadik században a színpadon mindenki — még a polgár is — úgy gondolkozott, mint az arisztokrata s úgy beszélt rímes, sormetszetes alexandrinusokban. Aztán a tizenkilencedik és huszadik századokban mindenki csak a polgárság gondolatát és érzését visszhangozta. Mi, akik ma élünk nem is tudjuk, hogy valójában mennyire polgári volt minden művészetünk. A gyetlen, gyalázatc® és emberellenes kor ideálja, emelkedettsége, becs- világ várlázító „törvénye" szerint máris „bűnözők", 193 hasonló korú társukkal együtt. A kis Manuel, Carmen és társaik már megjárták az argentínai rendőrség „különleges osztályát", ahol durván megfenyegették őket és egyiküket pofonokkal és ökölcsapásokkal „tanították tisztességre" az argentínai fasizmus vérebei. Mi lehetett a vétkük, hogy már nyolc—tízéves korukban meg kellett ismerniök egy fasiszta rendszer rendőri vallatószobáinak szennyes levegőjét és szennyes embereit?! Mit követhettek el, hogy gyenge gyermektestüknek már meg kellett kóstolnia a reakció rendőrpribékjeinek ütéseit, ameáyekben apáiknak annyiszor volt részük?! Egyikük ezeket az „államfeJforgató" szavakat irta le: „Én nem akarok háborút, mert szüleimmel éí a kis öcsémmel együtt akarok maradni." A másik azzal zúdította magára a puffadt argentin milliomosok és a durva gyúltak. Hiszem, hogy a bolseviki színház, mely majd egy gátlás nélküli, erkölcsös társadalmat tud a hátamögött, annyi idő multán újra állít valamit és nem kell mesterségbeli ravaszságokhoz fordulnia, hogy hatni tudjon, sem pedig egy kis színházban összegyűjteni az értőket kikhez csak bonyolult érzések tolvajnyelvén lehet beszélni. A tettek után következik a tett művészete, a dráma. Újra arénák és cirkuszok fogadják be a nézőket és a dráma ismét oly egyetemesen emberivé válik, mint a görög aranykorban. S a színház pedig nem „szórakozóhely" lesz, de az áhítatnak, a szabad és erkölcsös embereknek a temploma. 0Lücl9Á£ közben Irta: VERES PÉTER. Sztálin összes műveinek első kötetében olvasgatva, találtam meg az „Anarchizmus vagy szocializmus" című — egyébként befejezetlen — letartóztatása miatt befejezetlen — írást. Milyem világos, milyen egyszerű, milyen tiszta írás! Minden ember, az írástudatlan — tegnap még parasztmunkás számára is érthető fogalmazás. És elgondolom, hogy milyen könnyű lehetett, — ha eljutott a tömegekhez, ami viszont nagyon nehéz volt — az ilyen kerek é6 tiszta fogalmazások, útján tanulni a szocializmust. És eszembe jtít, hogy akkoriban, mi itt Magyarországon, az OsztrákMagyar Monarchia keretében élve úgy néztünk keletre, értve sajtónkat és u. n. „művelt közvéleményünket, — hogy azért mi egy pár lépéssel mégis nyugatabbra vagyunk. És nyugat alatt természetesen műveltséget, világosságot, szabadabb gondolkozást értettünk. Milyen vak Illúziók és micsoda tudatlanság! A mi pártszemináriumainkon nemhogy az első világháború előtt, (ezok a sztálini írások 1901 — 1907 között íródtak), hanem még a két világháború között Í6 az önmagunkat kifejezni nem tudó szavaknak és a féligazságokat, részigazságokat, vagy éppen áligazságokat jelentő fogalmaknak micsoda kásahegyén kellett átvergődnie annak, aki fűzetekből, vagy előadásokból akarta megismerni a szocializmust. Ugyanekkor a mi sajtónk és ostoba politikusaink által elmaradottnak minősített Oroszországban Gorkij regényei, Lenin és Sztálin elméleti írásai adták a teljesen világos, egyszerű forradalmi igazságot. íme, nemcsak Leningrád, Moszkva, Kijev, Charkov, Odessa, Riga és Ivanovo-Vosznyeszenszk, hanem a Kaukázuson túl Tiflisz és Baku munkásai is közelebb voltak a szocializmus tiszta forrásaihoz, mint mi itt a művelt „Nyugat" kapujában. Inkább illegálisan a tiszta igazságot, mint legálisan az opportunista halandzsát: ez volt az orosz marxisták gyakorlata. Igazuk volt: nem én mondom, hanem a történelem bizonyítja. Az az élcsapat és az a munkásosztály, amely ilyen írásokból tanulta, hogy mi a szocializmus, tudta, mit kell cselekednie 1905ben és 1917-ben. Mert hitből és tudásból születnek a remekművek és remekművek is fomálják a történelmet. jenki gyarmatosítók haragját, hogy ákom-báikom betűivel le merte írni, most nyiladozó gyerekeszével meg tudta fogalmazni az egész emberiség reményét és akaratát: „Nem akaromy hogy ágyúval lőjjék a házunkat, sem bombával, sem atombombával. Ha a mamámat megölik, én egészen egyedül maradok." A tízéves Manuelnek, a nyolcéves Ulise-nek, a tízéves Lucílának ez hát a bűne. Csaknem kétszáz gyermeket azért tuszkoltak a rendőrségre, nevüket azért Írták bele a társadalomra veszélyes bűnözők nyilvántartásába, tolvajok és hamiskártyások, rablók és gyilkosok mellé, mert résztvettek az Argentin Nőszövetség békepályázatán, mert g-yerekszívükből forró őszint©, séggel kitört a „bűnös" szó: béke. Ebben a végtelenül aljas eljárásban ott tükröződik a vértől részeg és rot hadástól bűzlő imoerializmus vadállatiassága — és egész páni rémülete. Kétszáz argentin kisgyerek annyit mond: „Béke!" — és ezernyi amerikai bankár, gyáros, ültetvényes, tábornok nyugtalanul alszik az éjjel. A kis Manuel Corbani és Carmen Blando nem akarja, hogy atombombát hozó repülőgépek vijjogjanak városuk felett az égen, nem akarja, hogy füst- és lángtenger borítsa el a napfényben fürdő réteket — és egy kapzsi, vérszopó, elhízott, de már vesztét érző uralkodóosztály rájuk uszítja fogcsattogtató házőrző kutyáit! Nemrégiben írták meg a lapok, hogy hasonló eset történt Angliában, ahol a 15 éves Ge.aldine Chalmers-t — egy szál kisleányt — a maga tizenegynéhány millió példányával megrohant az egész angol burzsoá sajtó, a __ „tartózkodóan előkelő" Timestől a „munkáspárti" lapokig csak azért, mert egy békegyűlésen elmondotta, hogy 150 aláírást gyűjtött a stockholmi békefelhívásra. Épérzékü, becsületes ember elszorult szívvel és ökölbeszorított kézzel olvassa ezeket az alávaló gazságokat. Szörnyű és vérlázító dolog csak elképzelni is. ahogy a kis argentin gye< rekek, — akiknek kortársai nálunk "pirosló arccal hancúroznak_a játszóterek pázsitján és boldogan paskolnak a Balaton vizében — elfogódottan topognak a buenos-airesi rendőrség komor folyosóin és rémült kis arcocskájukkal nézik, iszonyodva nézik azokat az egyenruhás „felnőtteket", akki elhurcolták őket az iskolából és most vallatják őket: miért írtad, hogy -bé-: két akarsz?! Felelj, Manuel Corbani, felelj Geraldine Chalmers — kérdezik ütésre emelt ököllel, vérszomjas, habzó szájjal a kannibálok — felelj: miért írtad, hogy békét akarsz? És csattan az ütés^ dörögnek a fenyegető szavak, miközben prostituált riporterek a gyerekek lakáján szimatolnak, megfé'említik a szülőket, hogy máskor jobban vigyázzanak, nehogy még egy g verme k ajkára vegye á „béke" szavát