Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)
1951-08-25 / 199. szám, szombat
25 — UJSZ fl 1951 augusztus 26 N. BOGDANOV: Mélyen a föld alatt Már kora reggel gyülekeztek a szénbánya aknájánál a bányásziskola tanulói. Munkaruha volt rajtuk, fejüket valódi bányászsapka takarta, kezükben bányászlámpát lengettek. — Lukjanov, Vaszja! Hová bámulsz? — fordult az egyik ifjú komszomolchoz a mester. A fiú gyorsan beállt a többiek közé. Egy bányász jött oda melléjük. Odafordult Lukjanovhoz. — Te honnan jöttél? Ugy-e, a kolhoz komszomol-szervezete küldött? Akkor neked a bánya ismerős lesz Nálatok kombájnok vannak, nálunk is kombájnok. A széngyaluk pedig — ekék. Te öcskös, kaszálógépen dolgoztál-fe már? — Dolgoztam — mondta Vaszja, de nem értette, hogy mire célzott a bányász. — Akkor könnyen megbarátkozol a bányával. Hiszen a mi réselőgépünk... ez a kolhozok fűkaszálógépje — A bányász mosolyogva kacsintott felé és azt mondta: — Nos, ne gondold most már, hogy tapasztalt bányász vagy. De azért semmi baj. — Maga réselőgépen dolgozik? —kérdezte már teljesen nekibátorodva Vaszja. — Igen. Azelőtt meg én is kolhozban dolgoztam. Együtt szálltak be a liftbe a bányásszal. Megszólalt a csengő és a lift gyorsan a mélybe ereszkedett. Amikor leértek, Vaszját a bányásziskolásokkal együtt a villamosvasút vitte tovább a földalatti utakon. Ahogy a tartófák között szaladt a vonat, úgy tűnt fel, mintha erdei vágásra rohantak volna. »Fél kilométernyi föld van felettünk« és erre a gondolatra hevesebben dobogott a szíve. Végül megérkeztek a szénvájathoz, ahol a szénréteget réselögéppel »kaszálták«. Nézték a réselőgép munkáját és Vaszja látta, hogy az nem dolgozik egyenletesen. Hol gyorsan belemar a szénrétegbe, hol pedig szikráznak a fogak. — Hullámosan fekszik a réteg — egyik helyen szén, a másik helyen tőzeg van. Alig indul meg gyorsabban a munka, nekimegy a kőzetnek — mondták a bányászok. Vaszja hirtelen visszaemlékezik arra, hogy náluk a kolhozban szintén azt mondták, hogy az öntözött réteken nem lehet a kaszálógéppel gyorsan haladni, mert vízmosás árkok vannak, a gép könnyen a földbe vág és összetörik. De ők a komszomol-brigádban néhány kerek oszlopot vittek magukkal, azokat berakták a vízmosásba és rajtuk kifogástalanul haladt át a kaszálógép. A bányász fülébe súgta: — Rakjon gömbfát a gép alá. — Miféle gömbfát? — A bányász feléje fordult. — Hát azokon a helyeken, ahol kő- "| zet van, rakjon alá fát... — Megállj! — kiáltotta egyszerre a gépész. — Igazad van, öcskös. Menj csak végig a réteg mentén, hol van kőzetréteg. Vaszja térdelve kúszott a fekete szénréteg mentén és kézzel tapogatta ki a szenet. Ahol megkövesedett szörnyeteghez hasonló kövek meredtek ki a földből, megjelölte krétával. A segédgépész ezeken a helyeken bányafát tett a gép alá. Amikor ez megvolt, újból megindították a réselőgépet. A gép simán haladt a fákon, akárcsak valami hídon, könnyen átment rajtuk és a gép fogai ivet vágtak ki a szénrétegből, anélkül, hogy a veszélyes köveket érintették volna. Vaszja dolgozott. Teljesen megfeledkezett arról, hogy fölöttük félkiloniéternyi földréteg van. Izzadság patakzott az arcán, de igazán boldog volt. Igy dolgozott a műszak végéig. Azzal a bányásszal együtt várakoztak a liftre, akivel lejöttek. — Látod Vaszja, minden úgy van itt, mint nálatok a kolhozban. — Még fát is lehet a kaszálógép alá rakni. Na, komszomolc, maradsz a bányában vagy visszamégy a kolhozba dolgozni? — kérdezte mosolyogva a bányász. Vaszja rásandított és felsóhajtott. — Ej, bárcsak minél előbb valódi bányász lennék KÉT PERC KÉSÉS... Vída Jóska egyike volt az üzem legjobb ifjúmunkásainak. Sa^zhúsz százalékra nyomta fel teljesítiriényét hétről hétre, időnként ragyogva jelentette be egy-egy használható újítását és belefeküdt alaposan a társadalmi munkába is. Különösen az üzemi színjátszók között állta meg a helyét. Volt azonban egy igen kemény hibája, amiről úgylátszott senki nem tudja leszoktatni: minden reggel elkésett a munkából. Nem késett sokat, éppenhogy két-három percet, de ezen a késésen nem akart túladni. Hiába gyúrták a népnevelők, hiába szerkesztették ki, harsány kacagásra ingerlő rajzzal a faliújságban — Jóska késésben szigorúan tartotta a normát Két perc, annál alább sohasem adta. És minden figyelmeztetésre, szidásra csak ennyi volt a bűnbánó válasza: — Nem tehetek róla! Nem tehetek róla, hogy az órám késik, hol a villamos! Vagy ha már nagyon forrt a feje fölött a levegő, hát kissé mérgesen a következőket vágta oda: — Mit számít ez a két nyavalyás perc? Behozom én azt százhúsz százalékommal többszörösen. Ezekután úgy látszott, hogy semmi sem segit a gyereken. Csak a csoda. Hát a csoda meg is érkezett egy ötlet formájában. Az ötletet Berkes Margit ifjúmunkásnő, a róla elnevezett ifibrigád vezetője eszelte ki, az egyik színjátszó próbán. Margitot két okból is piszkálta Jóska állandó késése. Mert jó szaktársat látott benne, no meg valami gyengéd kis vonzalom is éledezett nála a fiú iránt. Az épülő város Nem Is oly régen még kis falu volt, s ma már egymásután nőnek a házak, Mint a gombák az őszi eső után. Most ott épülnek égbe-nyúló gyárak, hol eddig csak rögöt törtek az ekék. Pár év múlva már virágzó város lesz, nagy utakkal, árnyékot adó fákkal, s akkor szivem majd melegebben dobbein emlékezni fogok... én arra jártam és nótás kedvvel toltam a talicskát. Segítek én is! hisa ma nekünk épül a ház, a gyár. Falvak várossá nőnek. Ugye, de jó ma fiatalnak lenni és örülni a boldog jövőnek. Az épülő város utcáit járom Igy este ha már leálltak a gépek és haza-felé mennek a munkások. Kiséri őket dudorászó ének, a határból friss szalma illata száll. Oszvald Árpád Éppen egy jelenetet próbáltak, amely az imperialista ügynökök aknamunkájától beszélt. A szerep szerint az egyik kém rálő a vegyészmérnöknőre, akinél fontos találmány leírását sejti. A rendező Jóska volt. Nagy gonddal, pontossággal állította be ezt az izgalmas jelenetet. — Te a bololdalon állsz — magyarázta a kémnek. — Amikor Margit a színpad közepére ér, rálősz. Na, most, Margit — fordult a lányhoz — te hangosan felkiáltasz és a földre zuhansz. Kezdhetjük... Ment minden remekül. Egészen addig, amíg Margitnak a földre kellett zuhannia. De ő nem zuhant. Nem ám. Durran a fegyver, de Margit csak sétál tovább a színpadon. Jóska a haját tépi, bőmből. Margit megunja a sétát, szívéhez kap és — két percnyi séta után — összeesik. — Szerencsétlen — nyögte Jóska —, tönkreteszed a jelenetet. Ha az igy megy, botrány lesz a Kultúrversenyen. Gyerünk újra... Margit újra mosolyog, sétál, összeesik. Nagyszerűen zuhant el a földre, éppencsak két percnyi szünet után. Aztáo, amikor már harmadszor ment Igy a dolog, Margit beintett a kárusnak. — Két perc késés, semmi — zengta a színjátszók vWám kórusa. — Úgyis behozza később Margii Jóska állt, vérvörösen, zavartan, aztán megvakarta a fejét és elnevette magát. — Na —, mondta hát próbáljuk el mégegyszer. — De a két percnyi késés nélkül... Elpróbálták. Ment. Sikerüli És másnap reggel Vida Jóska fs elpróbálta, hogy be tud-e jönni két perc késés nélkül a gyárba. Neki is ment. Sikerült) Es ettől a naptól kezdva soha nem szerepelt neve a késönjövők disztábláján. Kollár Endre A% elnök és a bányász Irta: JIftl MAREK: Emlékezetében egy régi élmény él. Amikor harminckettőben, náluk északon sztrájkra került a sor, egyike volt a biciklis fiúknak, akik szétvitték a bányákba a sztrájkbizottság fontos közleményeit. A vendéglők előtt várakoztak, ahol éppen gyűlések és megbeszélések folytak és villámként futottak 6zét a hírekkel, amint vége lett a gyűlésnek. Egyszer egy ember lépett ki a teremből, akiről valaki azt mondotta, 5 a sztrájk vezetőinek egyike, Klement Gottwald. Srác voltam még, nem néztem meg jól — fgy dohog magában. De hiszen ki gondolta volna akkor, hogy így történik! Most jó volna az elnökhöz menni, hogy mindketten tudnók: mi már láttuk egymást, még hozzá hősi harcok idején. Hiába próbálja meg felidézni pontosabban annak a kigombolt köpenyű, sapkás embernek a képét... ö volt az akkor egyáltalán? Felriasztották gondolataiból: megérkezett az autó és a küldöttség. És amint a küldöttek kiléptek a kocsiból, tüstént integetni kezdtek felé: „Szépen elintézték őket, mennyit keresték! Miféle ötlet volt ilyen korán a Várba jönni? Izgatottak. Mosolyognia kell a gondolaton, hogy nemcsak ő, de a tapasztaltabbak is elvesztették nyugalmukat, „Éppen az járt az eszembe, hogy én őt már tulajdonképpen láttam", — mesélni szeretne a többieknek, de azok csak ráncolják homlokukat: „Hagyd el — most az a fontos, hogy minden jól menjen!" „És a beszédet tudod?" „Rendben van minden?" Bólintani sincs ideje, s a nagy üvegajtón át már a tágas lépcsőházba lépnek. A várőrség feszesen tiszteleg a fegyverével, a delegátusok megemelik kalapjukat és a katonák úgy állanak, ( mintha kőből lennének kifaragva. Milyen megtiszteltetés — retten meg —, milyen megtiszteltetés a számomra. Senki sem fogja ezt nekem elhinni, pedig ez még C6ak a kezdet! Vörösen izzik a süppedő szőnyeg a lába alatt, szeretné jobban megnézni, de nincs rá idő. Már fent vannak, valaki elveszi kalapjukat és kabátjukat, és neki semmije nincs, amit el kéne tenni, csak a haját akarja kicsit megigazítani, meg a nyakkendőjét, hiszen az asszony is mondta ... „Az Elnök Ur várja önöket." Lám, várt bennünket és munkája közben hirtelen eszébejutott: el ne felejtsem, egy küldöttséggel ma egy bányász jön ide. Vájjon tud-e majd beszélni az a bányász? .. s Nem, ezt biztosan nem gondolta! Nagy termeken mentek át, egyen és azután még egyen és még továb... micsoda . pompa! Aztán kinyílt egy ajtó, nagy, fehér ajtó és ő megpillantotta maga előtt az elnököt, íróasztalánál állott és nézte az érkezőket. 0 az! — örömteli rajongás fogta el. ö az, éppen olyan, mint amilyen harminckettőben volt, csak egy kicsit, mintha öregebb volna, ö az, éppen olyan, mint a képeken, csak egy kicsit jobban mosolyog. Félkörben állnak. Az igazgató bemutatja őket és az elnök a kezét nyújtja mindenkinek. Lehet, hogy a többiek, mindnyájan egy kicsit meghajtották magukat, — ő azonban nem, sajnálta levenni róla a szemét és azután eszébe jutott, hogy neki beszédet kell mondania és hogy egyetlen sző nem jut az eszébe. És bányásztársai üzenetét hallja, amint újból elmondják neki ezt is, azt is, egymás szavába vágva. Keresztül-kasul beszélnek, zajonganak, kiabálnak. De nem, csak a vér tódult a fejébe —, körül csend van. Már nyilvánvalóan beszélnie kellene. Csak ő rá várnak — és az elnök mellette áll. Az arcába tekint és úgy tűnik neki, mintha az ünnepi beszéd előtt valami bátorítót akarna mondani. Az is lehet, hogy egy kicsit — cinkosán — elmosolyodott, mert tudja, mit érez az ember, aki e fekete, ünnepi bányászruhában szemben áll. A bányász kiegyenesedik és megszólal. Azokkal a szavakkal üdvözli az elnököt, amelyeket ejőre betanult. És ahogy beszél, úgy tűnik neki, hogy itt minden egészen rendben van és butaság volna félni, vagy a beszédet összerakosgatni. A végén — amikor szemtől-szembe állsz vele, tudod, mit kell mondanod. És fgy as előkészített beszédét nem fejezi be, de helyette megtoldja mindazok üdvözletével, akik ezt a lelkére kötötték. „ön nem ismeri őket, de ez mindegy — ők ismerik önt, ezért üzentek. Sok mindent összebeszéltek, nem győzném elmondani egy nap alatt sem, — de végül is mindegyikük üzenete egyforma volt. Egyszóval, szeretik önt." Az elnök mosolyog és keze egyszerű mozdulatával meghívja őket asztalához. Ugy, mintha bárki jönne hozzád vendégségbe. Maga is leül, odahajlik a bányászhoz, és azt mondja: „Hiszen én is jól ismerem Siket, ott lent." „Tudom" — suttogja, 6zinte megdicsőülten. „Harminckettőben. Én emlékszem önre. Es szegény apám beszélt is önnel." A többiek hallgatnak; de nem, az igazgató mond valamit — nézd csak, az ember azt gondolná, mit is tudhat egy igazgató! És ő talán többet tud a sztrájkról, mint te. A végén még talán ő ís benne volt, mikor leállt a Humboldtka és az emberek más bányák felé vonultak. „A Fortuna és a Quido..." „A Hedvig, Eugan, meg a Richard ..." „Ella, Julius..." Mint a szirénák, amelyek, akkor a munka leállítását hirdetve egymás után megszólaltak, úgy sorolják fel most a tárnákat. Mind a hárman beszélnek, nincsen különbség abban, amit az elnök mond, az igazgató, vagy a bányász, mert régi harcosok ők. Akkor ott voltak, csak nem ismerték egymást, — ma azonban őszszejöttek ésy jól esik visszaemlékeani a nagy tettekre. „A Szakszóniához asszonyok és gyermekek vonultak, a amikor a bányászok meglátták őket — beszüntették a munkát." „És akkor megszólalt Kiadná és március végén Osztrava! Akkor voltunk igazán egységesek és ezért is ment minden úgy!" „Emlékszem a verekedésre a mosztl bányászház előtt — a sárgák mindjárt a helyszínen összehívták a gyűlést és le akarták fújni a sztrájkot!" „Hányszor lefújták, de az emberek sohasem hittek nekik." „Aztán megtámadtak a dragonyosok bennünket." „Lövöldöztünk m? fo. K rizs a Szouséből lőtt és Sevcsik is, emlékeztek?" Hogyan lehetne nem emlékezni. Az ott elveszettek mindig velünk menetelnek — a régi vér és az a szanaszét szivárgó vér, amely ké6Őbb folyt.. w a sztrájkok vére... a meggyötörteké a börtönökben... rabság idején... Beszélnek — nincsen különbség közöttük — régi harcosok emlékeznek ttt, s ti hallgassátok .:. S a harcok felett, szivárványként ível a győzelem. Beszéd közben megfigyeli, hogyan veszi elő az elnök a pipáját — hüvelykujjával megbökködi a dohányt, meggyújtja, a gyufa lángja néhányszor fellobban és kialszik, aztán hogyan fújja ki a füstöt. Ujjai ismét erősen megmarkolják a pipa fejét, ahogyan ezt dohányosok teszik, amikor derűsen pöfékelnek, elgondolkozva a nyugodt öröm pillanataiban. Igy szívja ő is pipáját, nézzétek csak, mozdulatai olyanok, mint Kloucskáé, Stajnicé, Malecseké, olyanoké, akik munka után jöttek össze egy kis tereferére. Igy gyömöszöli a dohányt Jonásek, mielőtt elmondja, hogyan is volt az akkor tulajdonképpen, amikor ő tüntetésekre járt, így játszik a pipájával Macek, amikor a fejtésről akar valamit mondani, így füstöl a gyűlésen Vorácsek, mielőtt a pipát letenné az asztalra és elmondaná, szerinte milyen hibát követtek el. A beszéd a normák kérdésére fordul, meg arra, milyen nehéz volt eleinte. Fejből sorolják fel a termelés számait. Lehet, — hogy ez őt nem is érdekli —, ijedezik a bányász. — De mi az. hogy nem érdekli, maga kérdezget róluk, felsoroja őket, jól ismer minden számot,. É9 őt is megkérdezi, mik voítak a nehézségei, amikor versenybe állt? Erről is beszéljek? Hiszen otthon azt mondták: ne hogy... De barátaim, az elnök előtt tényleg nem kell elhallgatnod semmit, minden valahogy beletartozik a beszédbe. Es így mesél teljesítményeiről, nehézségeiről és megmutatkozik, hogy az elnök már mindezt jóelőre, részletesen tudta. „A nehézségeket előre láttuk" — mondja. „Az emberek nem hagyják meggyőzni magukat szavakkal, csupán tettekkel. Es az élmunkás tettekkel győzi meg őket". Régen elmúlt már a bányász szégyenkeaésfi és amikor az einök elbaMgat, bevallja: „Először egy kicsit fél* tem Tőled, elnök elvtárs". De 5 csak elmosolyodik és a bányász érzi, hogy fülig elpirult — Miért kezdtem tegezni? Mi dolog ez? Ez mind azért van, mert az ember teljesen elfelejti, hogy a Várban ül. S mig a többiek észre eem veszik a dolgot, magában azt gondolja: ha úgy egysaer eljönne hozzánk! Hogy mindnyájan azt erezzek, amit én. Csakhogy ez nem megy, nemcsak ini vagyunk, északiak. Itt vannak az osztravaiak, kladnólak és nemcsak bányászok vannak. Vájjon nincsenek élmunkások másutt Is? Ezren és ezren vannak. Éa mindnyájuknak ugyanolyan kedves 6, mint nekünk. Azután felállnak. El 6em tudják hinni, hogy már vége. Az elnök úgy búcsúzik tőlük, mint ismerőseitől, ÉS amikor kezet fognak egymással, az elnök és a bányász, összemosolyognak. „Üdvözlök mindenkit nálatok i bányában." A bányász bólintott, félt, hogyha szólna, tán megremegne a hangja. És mégegyszer megszorítja a felé nyújtott kezet, mintha e kézszorítást el akarná vinni mindazok számára, akik majd vele fognak kezet mindazok számára, akik most talán egy pillanatra leállították a fúrót, vagy felegyenesedtek a lapát felett, felnéztek a futószalagról, megfordították a csillét és eszükbe jutott: mo6t van talán éppen az elnöknél. Aztán elmennek és 8 szőszerint ismételgeti magában, mit is beszéltek tulajdonképpen és milyen volt minden. Már elmúlt? Szinte hihetetlen. Hagyj ja, hogy beültessék az autóba és aztán mennek gyorsan lefelé, kanyargós utcákon mennek és ö folyton csak hallgat. Talán mindez csak álom volt. A Vár már messze mögöttük maradt és amint a rakparton mennek, látják, hogyan emelkednek tornyai á Moldva fölé. S mintha csak most térne magához, a bányász azt mondja: „ö olyarmak tűnik, mintha mindig ismerted volna. Mintha mindig találkoznál vele, valahányszor munkába mész." És boldogan mosólyog- „Ez azért van, mert közülünk való." (A „Virrad felettünk" e. könyvből.)
