Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)

1951-08-24 / 198. szám, péntek

UJS20 1951 augusztus 24 Alfréd Arit volt napszámos megtalálta boldogságát a kolhozban Alfréd. Arit, a volt lett napszámos, ma a kolhoz ezermestere. Bár szakkép­zettsége nincs és mindössze három osz­tályt végzett, ért a kovács- és lakatos­szakmához, a kályharakáshoz és az ács­mesterséghez, de ismeri a legkülönfé­lébb gépeket is. Amikor a multat idézi, ezeket mond­ja: — Régen a földesurak és zsírospa­rasztok napszámosa voltam. De sokszor gúnyolt Krunin kulákI »Aranyból van a te kezed, Arit. Mindenhez értesz, csak egyhez nem: a magad életét sehogysem tudod elrendezni. Szegény vagy, mint a templom egere. Mindig idegen ke­nyéren élsz<t — mondogatta. Bizony sokszor megtelt bánattal Arit szíve ilyen szavak hallatára. Sokszor kérdezgette a magafajta szegénypa­rasztoktól: — Mondjátok: találkoztatok már va­laha a boldogsággal? Tudjátok-e, mi­iyen a boldogság? Persze, soha senki nem tudott erre válaszolni. Egy alkalommal összehozta a sors Andrej Upittal, a későbbi kiváló lett íróval. — Boldog lehet-e Lettországban is valamikor a szegény ember? Vagy csak a földbirtokosok és a gyárosok szerez­hetik meg a bodogságot? — kérdezte. — Eljön hamarosan az idő, amikor boldog lesz minden dolgozó ember, — felelte habozás nélkül Andrej Upit. A boldogság a szovjet hatalommal együtt köszöntött a lett népre. Napszá­mosok és szegényparasztok tízezrei kaptak földet, házakat, gazdasági épü­leteket, vetőmagot, felszerelést és igásállatokat a szovjet hatalomtól. Földet kapott a többi között Alfréd Arit napszámos ls. Az élenjáró szovjet mezőgazdaság eredményei meggyőzték a leit paraszt­ságot is, hogy a valóban jómódú és kulturált éleihez vezető utat csakis a kolhozok nyitják meg. A volt szkri­veri járás területén Alfréd Arit és tár­sai-három évvel ezelőtt ötezer holdas kolhoznak vetették meg az alapjait. Ennyi földet kapott a »Zöld föld« ne­vű kolhoz örökös használatra a szov­jet államtól. Szabad főid szabad dolgozói Andrej Upit író, egy szkriverl já­rásban lakó szegényparaszt fia, regé­nyében megírta a »Zöld föld« kolhoz parasztságának nehéz és kilátástalan múltját, azt az időt, amikor Ulmanisz burzsoá kormánya a legnagyobb nyo­morúságban és nélkülözésben tartotta Alfréd Aritot, Martin Kresziint és a többi nincstelen mezőgazdasági pro­letárt. Ezek az emberek ma már sza­bad föld szabad dolgozói, örökre vé­geztek az átkos mult bajaival. A Lett Szovjet Szocialista Köztársaság kol­hozföldjeit ma már 100 állami gép- és traktorállomás műveli meg. A szovjet állam gépesítette a mezőgazdasági munkát és rendszeresen ellátja mű­trágyával és hitelekkel a lett kolhozo­kat is. A köztársaság vetésterülete öt év alatt 7 százalékkal megnőtt; 33 százalékkal nagyobb területen termel­nek zöldséget és 200 százaékkat emel­kedett az ipari növények vetésterülete. A szarvasmarhaállomány 20 százalék­kal. a sertésállomány kétharmadával, a kecskeállomány pedig egynegyedével emelkedett. Az ötéves terv előirányza­tát túlszárnyalták s Igen sok kolhoz földjén elérték már a 20—30 mázsás hektáronkénti átlagtermést gabonából, amire a burzsoá Lettországban példa nem volt. Jómódhoz jutott a lett kolhozpa­rasztság. Ikskile falu »Sztálin« kol­hozát 1948-ban alapították; a kolhoz 60.000 rubelnyi oszthatatlan alapja két év alatt a hatszorosára emelkedett. Ebben az évben 200 ezer rubellel nö­vekedik az oszthatatlan alap és 540 ezer rubelt fordítanak különféle beru­házásokra. Az oszthatatlan alap idén már meghaladja az egymillió rubelt. Anton Mazur kolhozparaszt családja 900 munkaegységet dolgozott le. A ji­vedelem elosztásakor 270 pud (44 ma­zsa) gabonát, 320 pud (52 mázsa) burgonyát, 76 kiló cukrot és 6 ezer ru­~bel készpénzt kapott a Mazur-család. A gabona és burgonya nagyrészét el­adták s pénzért sok mindent vásárol­hattak. Körülbelül ugyanennyit kapott a Reinhold-család is. Mindkét család a többi sokezerhez hasonlóan alig ten­gődött a földesurak és kulákok idejé­ben. Andrej Upit író, a szkriverl járás volt pásztora, a »Zöld föld« című re­gényében megemlékezik Andrej Zobin nevű volt iskolatársáról is. Andrej Zo­bin édesapja nemrég levelet irt a DSzovjetszkaja Latvijaa című lapnak. •»Upit szomszédom fia, Andrej, köny­vet írt a mi nehéz munkánkról. Mi öregek, az utolsó betűig mindezt át­éltük. Volt akkoriban egy darabka föl­dem, csupa gyökér meg mocsár. Hiá­ba pazaroltuk rá verejtékünket fele­ségemmel, bizony nem boldogultunk. Egyre rosszabbul éltünk. Márta lányo­mat taníttatni akartuk, de honnan vettünk volna pénzt rá? A végén őt is be kellett fogni a munkába, hogy éhen ne haljunk...« Ez volt a mult. A bőség otthonai Zobin most egy gazdag kolhoz tag­ja, otthona pedig a bőség és boldog­ság háza lett. Nem kell többé félnie a holnaptól. — Hatalmas a mi kolhozunk — hangzik a levél további része. — Ahol valamikor von Zivers földesúr basás­kodott, mienk az egész határ. Márta leányomra a kolhoz rábízta az állat­tenyésztő telep vezetését. A mult év­ben 602 munkaegységet teljesített, most pedig teljesülhet álma: tanulhat. A kolhoz mezőgazdasági iskolába küldte. Sajnos, már Idős ember va­gyok, nem tudom utóiérni lányomat, de azért magam is szépen keresek. Bőségesen van gabonánk, semmiben nem szenvedek hiányt. A szkriveri járásban egyesítették a nadrágszíj parcellákat és most egy rendezett kolhozközpontot építenek, ahol nemcsak új lakóházak és gazda­sági épületek lesznek, hanem kulturá­lis intézmények és üzletek is. A tehe­neket villanyerővel fejik, a juhokat szintén villanyerővel nyírják. A nagy­üzemi gazdaság számára új technikai és kultúrkádereket képeznek. A xZöld föld« kolhoz tagjai közül hatvanan a termelő munka félbeszakítása nélkül a hároméves agrotechnikai tanfolya­mon tanulnak, nyolcan traktoristának készülnek. Alfréd Arit ma már nem kérdezge­ti: ^Tudjátok-e, milyen a boldogság?« Miiként Andrej Zobin, a Mazur család és a többi kolhoztag: ö is megtalálta boldogságát a kolhozban. M. MAKSZIMOV A párkányi EFSz Aépízenekara és a CSEMADOK párkányi táncegyüttese a trencséni népművészeti versenyeken Augusztus 19-én, vasárnap zajlott le az országos népművészeti verseny utolsó napja a Trencsén melletti Adamovcén. A verseny befejezését az adamovcei aratőünnepéllyel kötötték egybe. Már kora délután hatalmas tömeg lepte el a falut és a környező gyönyörű parkot. A népművészeti együttesek a faluban gyülekeztek és vidám, pattogó zene mellett vonul­tak végig a falu utcáin. Gyönyörű látványt nyújtott a különféle vidékek színpompás népviselete. A tarka hím­zések élénken virítottak a sok kis pruszlikon, mintha a rétek vadvirá­gai keltek'volna vándorútra. A sor­falat alkotó tömeg lelkes éljenzéssel és zűgó tapsviharral köszöntötte az elvonuló csoportokat. A lelkesedés árja mindenkit magával ragadott és úgy hömpölygött végig a sürü em­bert örnegen, mint a tenger hulláma. A csoportok tovavonultak a nagyki­terjedésű park hüs útján a felhőkbe tőrft fák élő boltozata alatt a sza­badtéri színpadig. A szlovák népmű­vészeti együttesekkel testvéri egyet­értésben vonult föl a párkányi népi­zenekar és táncegyüttes, hogy be­mutatkozzon a szlovák dolgozók előtt s a két nép barátságát a népi kultúra láncszemeivel még erösebbé fűzze. A kölcsönös üdvözlések után meg­kezdődött Szovákia legjobb népmű­vészeti együtteseinek bemutatkozá­sa. Felcsendültek és zengve szárnyal­tak a magasba az ősrégi dallamok, a népszülte és a nép által megőrzött melódiák. Majd pattogó forradalmi indulók s a békés építőmunkát kife­jező dallamok ragadták magukkal a lelkes hallgatóság ezres tömegét. A népi táncok pazar és kecses változa­tai minden ember szívét az öröm és elragadtatás érzésével töltötték el. Szűnni nem akaró tapsorkán tett bi­zonyságot arról, hogy a népművészet az igazi és az örök és a népi kultúra az, amely önmagát, a nép arcát tük­rözi vissza. Ez a művészet ellenáll­hatatlanul sodort magával minden embert. Valami izzón szerteáradó erő feszült ezekben a ritmusokban. Önkéntelenül Petőfi halhatatlan sza­vai jutottak eszembe:... „akik még nem tudtátok, most megtanulhatjá­tok, hogyan mulat a nép". A CSEMADOK és EFSz párkányi népiegyüttesét őszinte szeretettel és barátsággal köszöntötték a szlovák dolgozók. Viharzó tapsorkán köze­pette foglalta el helyét a dobogón a népi zenekar. Megkapó látvány volt, amikor egy ütemre mozdult har­mincöt pár kéz és csodálatos hango­kat csalt elő a zeneszerszámok mé­lyéből. Kellemesen lepett meg ben­nünket az együttes helyes fejlődése, mert gyönyörű nyitrakörnyéki nép­dalokat adott elő Adler Endre fel­dolgozásában. őszinte elismerést ér­demel a zenekar annál is inkább, hi­szen nem is olyan régen még egé­szen másfajta, kevésbbé értékes da­lokkal járult a dolgozók elé. Hisz­szük, hogy a megkezdett úton halad­nak majd továbbra ls és gazdaggá fejlesztik együttesük játékát. Az eredmény már most is szembetűnő. Bizonyság erre a dolgozó nép elisme­rése, amely lelkes tapssal üdvözölte és köszönte meg szép játékukat. Kü­lönösen Lakatos Gyula klarinétos virtuóz játéka aratott nagy tetszést, de a többiek tehetséges játéka is osztatlan tetszéssel találkozott. A CSEMADOK párkányi tánccso­portja is sikerrel mutatkozott be. Végre elhagyták a népiességet mi­melő hamis viseletet és a gyönyörű, színdús kéméndr népviseletben per­dültek ki a színpadra. A siker nem maradt el és a közönség lelkesen, hosszantartó tapssal jutalmazta az együttest. A párkányt CSEMADOK-csoport vezetőségének dicséretére válik, hogy felismerve a helyes utat, sza­kít a hamis felfogással és fokról­fokra, lépésről-lépésre neveli át együttesét, hogy példamutatóan, a népi kultúra éltető erejével hassa át és növelje terebélyessé az együttes munkáját. Népi demokráciánk gazdag lehető­séget és támogatást nyújtott a népi művészetek ápolásáro és kifejleszté­sére. Ahol valamikor a felsőbb tíz­ezer orgiázott, ott ma, a nép szóra­kozik. Nekünk tehát élni kell ezzel a lehetőséggel és minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy ez a kultúra, a népi formával átszőtt bé­ke és építés kultúrája dús virágzás­ba szökeljen és meghozza gazdag gyümölcsét. Dénes György Magyar tanítók orosz nyelvtanfolyama Kosicén F. hó 18-án befejeződött a magyar tanítók közel három hétig tartó orosz nyelvtanfolyama Kassán. Ezúton mondunk köszönetet szülő­pártunknak a KSS-nak, hogy lehetővé tette számunkra Lenin és Sztálin nyelvének alaposabb elsajátítását. ígérjük, hogy az itt szerzett szak­és politikai tudásunkat úgy érvénye­sítjük, hogy még szorosabbra fűzzük a SSSR é6 ČSR közötti népek barátsá­gát. Az itt elsajátított tudományos módszert a gyakorlatban arra használ­juk fel, hogy az minél jobban szolgálja a szocializmus és béke ügyét Reméljük, hogy a Párt továbbra is szívén viseli a magyar tanítók ügyét és lehetőséget nyújt majd a jövőben is hasonló tanfolyamok létesítésére. A tanfolyam hallgatói. SÁNDOR ANDRAS: GRÚZIA FÖLDJÉN Azzal a csoporttal indultam el Moszkvából, amely a Kaukázust, Da­gesztánt és Grúziát látogatta meg. Most grúziai élményeimről szeretnék röviden beszélni. Nagy izgalommal vártam azt a pil­lanatod amikor a Grúz Szovjet Köz­társaság földjére léphetek. Ebből a népből, erről a földről, ez alól az ég alól származik az az ember, aki a leg­nagyobb minden ember között a föl­dön. Vájjon milyen az a nép, az a táj, amely Sztálint adta az emberiségnek? Ez volt a legnagyobb", a legfőbb kér­dés, amelyet már Moszkvából való el­indulásunkkor föltettem magamban Grúziának. Nemcsak a gori kis házat kerestem, hogy Sztálinra bukkanjak, hogy a sztálini nagyságnak azokat a forrá­sait kutassam, amelvek a népben, a tájban, a szülőhazában erednek. Az első pillanattól kezdve mindent így néztem, így láttam. Öt véltem látni a sziklás bérceken, őt idéztem, ha a grúz föld fáira, virágaira, köveire néztem, Sztálint kutattam a grúz em­berek arcvonásaiban és szomjasan lestem a grúz nyelv szavait, amelyek­kel első gondolatait kifejezte. Grúzia egyszerre ősi és új, öreg és fiatal. Sztálin újjáteremtette a grúz földet, ifjúvá varázsolta a népet — ez a Grúzia már nem egyszerűen Grúzia, hanem Szovjet-Grúzia és a népe ip több mint valaha volt, szovjetnép. Ezt a bérces kis országot már a természet is rendkívül 6zépnek alkotta. Hegyei merészen törnek a magasba, a sziklákon sas tanyázik és a vad kö­veken hagy ipa takok zuhognak le a völgyekbe. Az emberlakta völgyekben és a szelídebb hegyoldalakon kolhoz­szőlők végtelen sorai zöldelnek s a csörgedező folyócskák három méteres kukoricaszárak dús tengerét táplálják. Fák és bokrok zöldjéből integetnek a falvak és városok fehér házai, a házak oszlopos erkélyei. Reggelenként a fel­kelő nap rózsaszínre festi e havasok fehér ormait s ez alatt a réteken ki­nyitja kelyhét ezer s ezerféle virág. Széles gátak és zsilipek zabolázzák a kanyargós Kura vizét, — erőművek, a sztálini ötéves tervek gyermekei. Egykor eldugott, kicsiny falvak mel­lett tüzet okádó óriások küldik vastag füstjüket a mosolygó hegyek felé, — gyárak, Sztálin adta őket édesanyjá­nak, a grúz szülőhazának. Elektromos mozdonyok vágtatnak a vágányokon s íme a vasút mellett, a hegyek lábá­nál, hol nyolc esztendeje még vad pusztaság aludta sok évezredes álmát, most kohók állanak és új város szép utcái — ez Rusztavi. Nem sokkal messzebb pedig hegyek koszorújában Kuraparti főváros, hol gyógyító me­leg vizek bugyognak fel a bőkezű grúz földből. Tbiliszi. A hegytetőn lovagvár, az 1200 méteres Mtacmin­dán, új kultúrpark és grűz_ stílusú, ragyogó munkásüdülő. Az Ő6i házak mellett már egész városrészek pom­páznak kecses, fehér, új épületekkel. Még áll valami a Nachalovkából, ahol e gazdag népnek nyomorognia kellett valamikor, de Tbiliszi munkásai ma már a ragyogó hatalmas új házakban laknak s ifjúsága a 14 fakultásos egyetem termeit tölti meg. Termékeny völgyben kígyózik az út Gori, Sztálin szülővárosa felé. Elsu­han a sziklabércek alatt, hol a magas­ban a Ciri-kolostor ősi falai néznek le a vízierőműre és Lenin szobrára, hol a régi főváros Mehet kupolái alatt folyik össze a barna Kura a kék Arag­vával. A hegyek közt húzódik meg Gori, — napfényben fürdenek a he­gyek, majd gomolygó fellegek ülnek tarajukra. Sztálin is így nézte valami­kor ifjúkorában ezeket a felhőbe bur­kolózó hegyeket, ez az égbolt borult föléje, ez a nap sütötte, ezeknek az utcáknak kövét rótta lába, itt álmo­dozott először az emberiség jövendő­jéről. Es fut az út tovább nyugatra a Fekete-tenger felé. hol naposak és dallal teltek a mezők, hol Kolhisz, cit­rom- és narancs ligetei virágzanak s fürge leánykezek gyorsan szedik^ az abház kolhozok teacserjéinek milliónyi levelét. A grúz föld poétikus szépsége el­árad az embereken s az emberi alko­tásokon: dalokon, ruhákon, épületeken, gyárakon és kolhozokon. Grúzia lá­nyai büszkék és szépek, mint az út­menti eukaliptuszok. Fiai erősek és bátrak, mint a kaukázusi szirtek. Fal­vai gazdagok, mint a szerető édesanya kedves gyermekei. Épületei harmoni­kusak. kecsesek, gazdagon díszítettek és tiszták, mint Rusztaveli vagy Csavcsavadze sorai. Dalai édes d*lla­múak és lebillncselők, a nép ruhái klasszikus ízlésűek. A grúz ember szereti a szépséget, a derűt, a vidámságot. Mint minden szovjet ember, hatalmasakat alkot és nagyon tud dolgozni — de bővérűen és tiszta emberi jókedvvel tud lako­mázni, enni és inni is. Itt az érintet­lenül maradt ősi vendégszeretet — amely egyik mutatója az igaz ember* ' ségnek — párosult és megsokszoro­zódott az újjal, a szovjet humanizmus­sal. A falvakban a mi számunkra meg­lepő volt az err berek műveltsége és ízlése. A kolhozok ifjúsága valósággal egyetemi ifjúságnak látszott — amint hogy jórészt az is Medzsuriszhevi faluban Lilia Georgisvli kolhozpa­raszt lánnyal beszéltem, aki Tbiliszi­ben, a Zeneművészeti Főiskola negye­dik évfolyamának hallgatója. A kol­hozról és a mezőgazdasági problémák­ról azonban éppen úgy tud, mint szakmájáról Sviriben találkoztam Lia Diakonidzével, aki most a 11. osztály­ba jár, de már verseket >'r és az egye­temre készül, irodalmi szakra. Jelena Maharadze és Avtandil Gvelesziani (akiből egy ceruzái kaptam emlékbe) már maga is egyetemi hallgató. Min­den faluban százával találkoztunk a tanuló főiskolásokkal. A keletgrúziai Akurában 70 főiskolai végzettségű ember lakik. Az, hogy Grúziában az emberek bő­ségben é6 gazdagságban élnek, azt) jelenti, hogy lélekben is gazdagok, hogy a szívük is gazdag. A kapitaliz­musból jött ember számára a gazdag­ság mindig együtt |ár az embertelen­séggel, durvasággal, kŐ6zívŰ6éggeL Ez azért van, mert ott az egyes errw berek gazdagságának sok-sok ember kegyetlen szenvedése, nyomorúsága, rabsága az ára. De cnás ai, amikor a nép gazdeg. Más az, amikor szabad emberek szabad közössége bővelkedik a föld kincseiben Akkor kivirágzanak a szívek, szépséggel és emberi nagy­sággal telnek meg a lelkek. Ezt ta­pasztaltuk mi, a grúz kolhozokban, az emeletes házakkal teli, tejjel, mézzel folyó falvakban. A 6zabad ég alatt rendezett boldog lakomák ősi íze régi­régi mélyre elásott húrokat rezdített meg a magyar szivekoen, de ugyan­akkor új is volt számunkra a felsza­badult embereknek ilyen mesés bősé­ge, öröme. A grúz falvak minden jó­val megrakott, roskadozó asztalainál míg a tamada (a borkirály) felemelt pohárral köszöntőjét mondotta, a bol­dog kommunizmus szelét éreztük, ép­pen úgy, mint amikor a kombájn vi­torláit láttuk forogni, vagy az erőmű­vek zúgását hallottuk. Sokszor vacso­ráztunk hegytetőkön, karcsú oszlopok és boltívek alatt, melyeknek gazdag díszítése a klasszikus Hellast, az arab palotákat, Bizáncot és a Rinascimento Velencéjét egyszerre idézte. Ilyenkor, ha felcsendült Lamari Szakvarilidze vagy más grúz kolhozparasztok dala, a hangulat valóban a röneszanszra em­lékeztetett. Ez a szó azt jelenti! újjá­születés. Sztálin szülőhazájában való­ban találkoztunk az ember újjászüle­tésével. Találkoztunk vele az akural Mocináve kolhoz brigádvezetőjének házában, a Cinandáli szovhozban, Tbi­lisziben. vagy akkor, amikor láttuk, hogy Gegelidze elvtárs a zesztafoni vasgyár igazgatója a 6aját munkásá­nak, Gurami Kathamadzénak szép szürke Pobjeda autóján kísér bennün­ket mindenfelé. A grúz hegyek között utóiért bennünket a kommunizmus üzenete és láttuk, mint tűnik el a kü­lönbség város és falu között. így találkoztam régi ismeretlen is­merősömmel, Szovjet-Grúziával. Grúzia felelt a kérdésemre: Most, hogy láttam a grúz hegyeket, falvakat, városokat és emberekety láttam az év6zázadoe kemény harcok* ban edzett népet, a grúzok komoly, fekete-fehér népi öltözetét, közeiebi* ről ismerem Sztálint. Mielőtt Grúziában utaztam, Moszk­vában sokszor megálltam a Vörös* téren és lestem a Kreml ablakait, hátha megláthatom Ioszif VÍ6szário­novicsot. Ott ez nem sikerült, de leg­alább is részben teljesült a kívánságom Grúziában. A grúz tájban és a grúz emberben megvillant előttem Sztálin, aki immár az egész szovjet népé, a szovjet népen túl az egész emberiségé, minden or­szág proletárjai, és mindazoké, akik békét, igazságot. szabad, boldog jö­vendőt kívánnak a világ népeinek. Olyan ö, mint a kőszáli sas, mely ma is ott kering a grúz sziklák é® ódon ,lovagvárak felett Magasabban szár­nyal és messzebb lát mindnyájunknáL Helyreigazítás Az U j Szó július 13-iki számában! „Meddig fogja még a szőlőt kiölni a gyom a lévai járás szőlészeti és halá­szati kommunális vállalatában" című cikket közöltük. Ugyancsak az Uj Sző július 14-iki számában közöltük „A z6elízl VDP vezetője azt hiszi, hogy basáskodhat" című cikket. A cikkek megjelenése után az érdekelt felek kérésére az illetékes szervekkel együtt a cikkben foglaltakat alaposan kivizs­gáltuk és megállapítottuk, hogy az azokban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak. Szerkesztőségünk hibát követett el, hogy a téves információ­kon alapult írásoknak helyet adott a lapban, mielőtt azok valódiságáról meggyőződött volna. i A

Next

/
Thumbnails
Contents