Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)

1951-08-02 / 179. szám, csütörtök

6 III %w 1951 augusztus 2 Kismartos jaj de szép helyen van, A Zsitva a Nyitra között van, A Zsitva, a Nyitra között lakom én, Beteg a szeretőm, a szegény. Ez az egyszerű kis mart osi népdal elmondja, hogy hol lehet megtalálni Martost: ott, ahol a Nyitra és a Zsitva folyók egyesülnek. Az első pillanatra Martos is csak olyan falu, amilyent országunkban százat meg százat találhatunk. Ujabb típusú házak, meg nádfedeles házikók váltakoznak benne. Az utcákat itt-ott fák díszítik, az udvarokon pedig gémeskutak ágasai meredeznek az ég felé. Megállok az egyik nádfedeles ház előtt. Ütött-kopott kis ház ez, bizonyára a nagyapja is meghalt annak, aki építette. Az eresz sövényből van, a széles, fehérre meszelt kémény pedig úgy búvik ki a nádfedélből, mintha csak a ház lakója rajta keresztül nézné meg reggelenként, hogy vájjon milyen idő lesz. Az utcára egy ablak nyílik csupán. Elég kicsi ablak ez, de annál jobban tele van muskátlival. Benézek! — gondoltam. Nagyot nyikorgott a kiskapu, amint beléptem rajt.a Az udvaron egu jóságos kinézésű idősebb ember fogad, ötvös András 6, az 57 éves András bácsi. — Adj isten, bátyámuram! Hogy van? — Köszönöm, megvónék, de hát hozta isten kemedet! András bácsi betessékelt a konyha rácsos ajtaján. A küszöbön kénytelen voltam megállni. Velem szemben a nagy bolthajtás mögött fekete üreg tátongott. Közelebb megyek, hát látom, hisz ez a kémény! A nagy nyitott kéményen keresztül egészen az égig lehetett látni. De más meglepetés is ért. A konyha fehérre meszelt falán gyönyörű színes tányérok függnek. Hisz ez egész szép! — gondoltam magamban, amíg pár percig forgolódta ma kis földes konyhában. András bácsi azonban félbeszakított: — Tessík má nó! Tessík belfebb mennyi! Miközben megkOszSntem a szíves tessékelést, kitárta előttem a szoba ajtaját. Sokan talán el sem tudják klpzelnl, mit láttam, amikor beléptem a szobába. Magam sem akartam szemeimnek hinni. Ugy tűnt, mintha véletlenül elbolyongtam volna és mintha valamilyen csodaszép kastélyban lennék. Száz szín, száz disz, csecse-becse! Mindez akaratlanul ls elkápráztatja az ember szemét. Azt hiszem, a szoba fala fehérre van meszelve. Ezt azonban nehéz lenne megmondani pontosan, mert a falon függő sok színesre festett tányér bizony csak elrejti az ember szeme elöl a falat. No, de talán kezdem elölről. A szobában rögtön balkéz felől a sarokban a kupolaszerű kemence foglal heli/et. Körülötte padok vannak. De nem közönséges padok ám! Támlájukba szívek és tulipánok vannak faragva. Gondos alkotójuk arról sem feledkezett meg, hogy pirosra fesse őket, mert hát így pirosan már csak szebbet mutat még a pad is! A kemence mellett az egyik saroktól a másikig két ágy húzódik. Igaz ugyan, hogy az ember nem is gondolná, hogy ezek ágyak. Közvetlen a mennyezettől számítva mintegy három sor színes, szőttes vánkos foglal helyet. Az utolsó sor vánkosból mintha csak úgy nőne ki a földig érő, virágoktól tarka függöny. Ez a függöny, ahelyett, hogy megsejtetné a szemlélővel, hogy mögötte ágyak vannak, azt a benyomást kelti, mintha az egész csak egy szép festmény lenne a falon. Az első ágytól nem messze van a szoba utcára nyíló ablaka. Körülötte a sok-sok festett tányér, amelyek közül az aránylag nagy tükör úgy emelkedik ki, mintha kíváncsi lenne, mi történt a szobában. Az ablakon kis rózsás függöny, s felette a falon sok apró porcelánbögre s más csecse-becse lóg. A sarokban pedig egy elég nagy asztalt vesznek körül az ugyancsak piros, szívekkel és tulipánokkal díszített padok De lám csak! Mi van a falon a sarokban! Egy kis szekrényke, melynek oldalaira rengeteg sok apróság van faragva. Közepén ajtó Martosi kép

ek Amikor Ötvös András bácsi még legény volt van, mégpedig tükörajtó. A tükrön pedig keresztben ezüst rácsok mennek. A szekrénykének tornya is van. Sőt mi több! Aranytorna. Szerettem volna megtudni, milyen célt szolgál ez a mesébe illő szekrényke. András bácsi készséggel megmagyarázta: — Há, kedves hugámasszony, ez a »téka«. Ebbe rejtegetik a lányosházokba az itókát. Mer bizony mikor még én legíny vótam, akkor a lányok őriI— Hogy volt akkor, András bácsi? András bácsi örömmel fogadta érdeklődésemet és nagy készséggel elkezdte magyarázni: — Bizony, akkor mi legínyek fővettük a rojtos getyát, hozzá a betyáros csizmát, főhúztuk a bő ingre a tulipányos mellínyt, fejünkbe vágtuk a bukrétás pörgekalapot, osztón má csak mentünk a lányokho! — Hát a lányoknál hogy volt? Bi... 1 ötvös András az idősebb férfiak népviseletében. tek, ha az embér felijük nízett. Meg is vendigütek bennünköt a tékábú örömest. Az udvarra néző kis ablak mellett két nagy tulipános láda foglal helyet. A ládákon zár van, a zár körül pedig csupa-csupa piros tulipán. — Maga csinálta ezeket a szép ládákat, András bátyám? — kérdeztem. — A dehogy! En is tunník ugyan, de há ezeket még asziszem a öregapám apja ásináto. Osztán csak mindig úgy rá maradt a gyerekekre! A szoba képének kiegészítése végett meg kell jegyeznem még azt, hogy a mennyezet gerendás. De még csak ezek a gerendák se közönségesek. Ezek is világoskékre vannak befestve. Meg a föld is a padok alatt. Úgyhogy csupán csak a szoba közepe mondható földesnek, de az ls inkább beillene sötétszürke szőnyegnek. Amit már az elején is említettem, csodálat töltött el, amikor körülnéztem a szobában. Miközben letelepedtünk az egyik padra, akaratlanul is András bácsihoz fordultam: — András bátyám! Magának olyan gyönyörű szobája van, hogy ha azt elmondom a pozsonyiaknak, azok el sem fogják hinni. — Tudom én azt! — kezdett beszélni András bácsi, majd folytatta: — Sok mindent nem hinnínek még a pozsonyiak, meg osztán azok, akik nem Martoson születtek. — Vannak ám nekünk olyan öltönyeink, amilyen máshun aligha párját leli. A magamfajta öreg emberek ugyan má csak így köznapot. meghúzzuk magunkat. De bezzeg, amikor még legíny vótam! zonyára vittek nekik nrambátyámék virágot? — Dehogyis, örütek nekünk a lányok virág nékül ls. Megkötöttük a robkályukat (rokkályukat), hogy ne tuggyanak fonnyi! Osztán csak veszekedünk. Még hazagyüvnt a kiskapuba is. Há ugyi azír nem igazábú, csak — csak... — Tudom. András bátyám, tudom. De ugye a mulatságokon sem veszekedtek komolyan a lányokkal? — Persze, hogy nem. Muleccságon még úgy vöt, hogy mikor a rezesbanda vagy a cigányok rátetlík, mi legínyek összekapaszkottunk egymássá szembe, osztán olyan betyárosan ejártuk a martosi ugrálóst, hogy csnk úgy porzott utánunk. — Hát a lányok? — A lányok? Há, egy darabig csak níztek-níztek a sarokbul, osztán megsajnáltuk űket és ki-ki intett egyet a magáénak és máris párosba ment a a tánc. Ugy ám! Minket igen nagyba vettek a lányok, örűtek, ha valamellik legínnek kimesterkélhettek (kihímezhettek) egy getyát! Osztán mink meg pántlikát vettünk a hajukba cserekíppen. — No, András bátyám, amint látom, maguknak könnyen ment a soruk lányoknál. András bácsi egy percre elkomolyodott, mintha csak valami eszébe jutott volna és fejét rázva tovább beszélt': — Há, a igazat megmonva, nem mindig! De azír akkor se szomorkodtunk ám! Összegyültünk a komákká, osztán csak edanótuk azt a nótát, hogy • • • Bokrétát se hordok már Kiskalapom mellett. Mert azt mondják az is a te Ablakodban termett. Mikor ezt a rózsát tépem Eszembe jut minden Érted babám letagadnám magát a jó istent. — De azír tugygya hugámasszony folytatta András bácsi —, ha vöt is csalfa lány, ázír mégis csak ki-ki telát megának ügyes menyecskének valót. — Azt elhiszem! András bátyám is biztos kiválasztotta a falu legszebb lányát. — De ki ám! Meg ls montam hamarosan az ídesepámnak meg a ídes szülémnek (édesanyámnak), hogy megházasodok. A lányho is hamarosan ementem. — Remélem, nem hiába András bátyám! — De nem ám! Eléátam Márt szoléinak osztán emontam a magaméi: xBátyámuram, Julis néném, én a Marit eszeretném venynyi, ha nem lenne kifogásuk ellene.«. — No és volt kifogásuk? — Hál' istennek nem. Dehá ez Még nem minden Másnap a tanú ünneplőbe őtözött és ő is megkírte nekem a Márt kezít. Ezután osztán má bátran járhottam hozzájuk. — Mennyi ideig, András bátyám? Három-négy évig is eljárhatott? — Dehogyis. Martoson 21 nap múva a lánykírís után meg kő lenynyi az esküvőnek. Ezt má a öregapám öregapja idejibe is így szokták csinányi. — Ugye, az a három vasárnap soká telt el? — Tugygya hugámasszony, minálunk mindennek megvan a maga rendje. Két vesárnap se a menyasszony, se a vőlegény nem mehet templomba. De osztán a harmadik vesárnap! — Harmadik vasárnap? mi történik akkor? — Hát kírem, a harmadik vesárnap dílutánynyán van a virágkötís. A lányok rozmaringot meg téliződet aranyoznak, osztán kis bukrétákat esint/ának és odaagygyák a leginyeknek emlíkbe. Mikorra kísz vannak a bukréták, akkorra a legínyesházbú — má min mitőlünk, átmentünk a lányosházho. Termiszetes nem akárhogyan felöltözve. — Nem akárhogyan? Hát András bácsi milyen ruhát vett fel? — Milyent? Szóval csizmát, varrottas fekete posztónadrágot, kimesterkélt inget: de minnyá meg is mondom, hogy ezt az inget a menyasszonynak kell kimesterkélni. No, osztán magamra vettem a fekete posztó prusztikot. De nem akármilyen ám ez a fekete pruszlik. Olyan díszgombsor van rajta, hogy csak úgy ragyog. A pruszlik fölé meg a díszes kebát gyün, a fejre pedig a bukrétás pántlikás kalap. — Remélem, azért a menyasszony sem maradt le az öltözködésben! — De nem ám! Minálunk a menyasszonyok Dtinángli ruháU (tüllruhát) viselnek. Az a sok ráncos szoknya, az a szíp tinángli és a fejín a szíp magas koszorú! De szípek is a martosi menyasszonyok! Közben András bácsi előszedte a tulipános ládából a vőlegényi visele tet. Győztem csodálkozni. Akaratlanul is kitört belőlem: »De szép is lehet a martosi esküvő/« András bácsi azonban félbeszakított: — Amit fönn emontam, az még nem az esküvő. A lánykírís utáni harmadik vasárnap délutánynyán még csak hálaadásra megyünk. Az igazi esküvő egy-két nappal kisőbb van. — András bátyám! Ha ilyen szépek már az előkészületek is, hát még akkor milyen szép lehet maga az esküvő. Nem mondaná el, hogy voľ a maga esküvőjén? — Szívesen emondom, hisz úgyis azt akarom. Szóval esküvő nepjún reggel, egyött hozzánk a rezesbanda. Nemsokára a körösztapáim (jóismerőseim) is megérkeztek. Akkor a vőfíny (vöfény) elment a paphoz megkérdezni, hogy mikor esküdhetünk. Mikor meghozta a hírt. a lányosháztú is elindút egy csoport meg mitűlünk is. A közsígházán találkoztunk össze. Innen osztán má zeneszóra mentünk a teplomba. — Es soká tartott az esküvő? — Maga az esküvő nem. De a mulecscság! — Hát az meg hogy volt? — Száva, amikor a pap megeskütetett bennünköt, akkor minnyá táncútunk egyet a templom előtt. Innen ementünk a kocsmába. Ott pedig addig mulatoztunk, amíg csak vsiratóba« nem köllött menynyi. — Mi az a sirató, András bátyám? — A sirató, az a búcsúztatás. A vőfíny ilyenkor evezeti a menyasszonyt a legínyesházba és ott két nyoszojúval (koszorúslánnyal) együtt bezárja a komorába. Igaz, itt ehetnek-ihatnak, de addig nem gyöhetnek ki, amíg a lányosház egísz nípe el nem jön a legínyesházba. — Es akkor hogyan szabadul kl a menyasszony? — Egyszerűen kiengedik és bevezetik a szobábo. Csakhogy itt egy vínasszony söprűt dob elibe. — Hát ez meg mire jó? Nem ijed meg az a szegény menyasszony? — Nem ijed meg, mer má előre tugygya, mit kő felenyi. Azt. hogy »ejnye, milyen rendetlensíg van itt, még a söprű is az útba hever«, oszt akkor föv eszi, a söprüt és a helyire teszi. Tugygya, kedves hugámasszony, ez azt jelenti, hogy a fiatal menyecske rendet fog tartanyi a házbo. De ez semmi! Azok a huncut vínasszonyok fönízetik a menyecskét a kíminybe és azt kérdik tűle, hogy ü náluk magosabb-e a kímíny. — Es ez meg mit jelent? — Tugygya, azok a huncut vínaszszonyok azír nízetik a kímínybe a fiatal menyecskét, hogy feketeszemű fia szülessen. András bácsi közben jóízűt nevetett. Szinte beleélte magát abba az időbe, amikor az ő esküvője volt. Olyan érdekesen beszélt, hogy egyre újabb kérdésekkel kellett ostromolnom: — Hogyan folyik tovább az esküvői mulatság? — Hát este megvan a nagy vacsora. Utánno a fiatal menyecskére főteszik a fiketőt. Dehogy e ne felejcsem! Előtte van még az árgyélustánc. — Árgyélustánc? Mi a csoda lehet az? András bácsi elmondta és meg is mutatta, hogy néz ki az árgyélustánc. Elsősorban is azért hívják árgyélustáncnak, mert a következő szövegű martosi népdalra táncolják: Az árgyélus kismadár Nem száll minden ágra Én sem fekszem mindenkor A paplanos ágyba. Szállj meg, állj meg, Fordulj hozzám, csókolj meg! Maga az árgyélustánc a következőképpen néz ki: A legények és a leányok kört alakítanak. Kezüket összekulcsolva a magasba tartják. Minden összekulcsolt kézbe egy-egy gyertya ég. Közben a fenti népdal gyors üteméére egyszerű, de gyors járólépésekkel körülszaladják a konyhát, majd a szobát. Ez a körbeszaladás párszor megismétlődik, majd összegyűl a nép a y>fíketö« feltételére. — Tugygya kedves hugámasszony, minálunk Martoson az úgy van, hogy a menyecske csak akkor menyecske, ha fíkető van a fejín. Amikor az esküvői mulecscságon főteszik a fiketőt a menyecske feiíre, akkor osztán vígé a lányíletnek. Utána még szórakoznak a vendígek egészen röggelig, oszt mindenki hazamegy, csak a menyecske nem mehet többet haza. Beszélgetés közben az idő nagyon eljárt. El kellett búcsúznom Andrqs bácsitól, akit és akinek gyönyörű szép • otthonát annyira megszerettem. Lassan felálltam a tulipános padról. András bácsival kezet fogtunk. Már elbúcsúztam elköszöntem, de András bácsi még mindig fogja a kezemet és. még mindig magyaráz: — Osztán mongya meg a pozsonyiaknak. meg azoknak, akik még nem vótak Martoson, hogy minálunk a körösztülés is, meg a szüreti mulecscság is egészen más, mint máshul! — Igen, András bácsi! Mindenkinek megmondom! Hát akkor majd eljövök a szüreti mulatságra ... HIDEGHETY JOLÁN