Uj Szó, 1951. július (4. évfolyam, 153-177.szám)

1951-07-03 / 154. szám, kedd

Ak 4asi -íAT ju^ S IJJS20 Á KOSÜTI VÉRES PUNKÖSD HÚSZ EV TAVLAIABOL A CsKP tanított harcolni, a CsKP tanít építeni 11 Amikor a kosuti véres pünkösd ?' fordulóján tartott emlékünnepről írunk, elsősorban hű beszámolót unk az akkori eseményekről. Újságírói kötelességünk ez már azért is - kezünkbe vesszük az akkori „Munkás" 1931 május 31-i számát, amely ki? zvetlenül a véres események után jelent meg, akkor azt látjuk, hogy pártsajtón kat az akkori burzsoá hatalom úgyszólván torkonragadta és nem engedte szóhoz jutni, nem engedte, hogy megírja az igazat. A „Munkás" akkow száma sápadtan, vérszegényen, nagy fehér cenzúrázott foltokkal jelent meg és csupán a kormány elferdített, hazug hivatalos jelentését közölhette. Éppen ezért kötelességünk, hogy az akkori űrt, a cenzúrázott fehér foltokat kitöltsükés 20 év távlatából megírjuk a teljes igazat arról,az elnyomásról, arról a kegyetlenségről és bosszúról, amiben a kapitalista hatalom részesítette dolgozó népünket. A kosuti véres eseményeket csak most, 20 év távlatából láthatjuk igazx mivoltukban, a kapitalista bosszú és gyűlölet szörnyű meztelenségében. Kétségtelen, hogy voltak már előbb is Szlovákiaszerte hasonló összeütközesek a dolgozók és a kapitalista munkaadók között, amikor a szlovák és magvar dolgozók együttes erővel, elszántan és öntudatosan sztrájkba lépve tiltakoztak az éhbér ellen, de egyetlen összetűzés sem domborítja ki oly szemléltetőn az úri demokrácia szennyes, visszataszító magatartását, mint éppen Kosut véres, gyászos pünkösdje. Kosut és Diószeg

1 vidékén akkoriban a dószegi cukorgyár mágnásai voltak az urak. A környékei körülölelő termékeny föld a cukorgyáré volt és a környék földművesei ott görnyedtek, verejtékeztek a földeken, hogy a cukorgyár mágnásai minél több hasznot zsebeljenek be. A vidék dolgozói 1921-től kezdve kitartó szivósággal harcoltak a bérjavításért. Évente megismétlődtek a földműves sztrájkok 5 és 10 filléres órabéremelésért. • Ezek a sztrájkok, amelyek valóban csak a mindennapi betévő falatért folytak, az évek folyamán a Csehszlovákiai Kommunista Párt körültekintő és alapos szervező munkája révén jelentős munkásmozgalommá fejlődtek, egyre öntudátosabb formát nyertek és egyre komolyabb eredményeket értek el- 1931-ben a kosuti földművessztrájk jelentékeny béremelést ért el, amit a munkaadók május 22-én szerződésileg aláírtak. Oly eredmény volt ez amit a munkások meg akartak ünnepelni és május 25-érg hívták össze a gyűlést a koeuti Fő-térre, hogy meghallgassák Major elvtárs, akkori kommunista képviselő ünnepi beszédét Teháť nyilvánvaló, hogy nem volt egyébről szó, mint a munkásöntudat és az eredményes harc megünneplésétől. A gyűlést azonban a hatóságok betiltották és a végzésit a gyűlés napján, pünkösd hétfőién kézbesítettéü a rendezőségnek úgv, hogy lehetetlen volt kiértssíteni a környék dolgozóit a gyűlés bet'irásáról. Ayilvánvaló, hogy a hatóságok ezt pontosan tudták és a késői kézbesítés nem véletlenül, hanem előre n

i

erfontolt szándékkal történt, amit a íovábbi hatósági intézkedések is határozottan bizonyítanak. Kosut és Hegy dolgozói tudniillik ezen a pünkösdi hétfőn arra lőttek figyelmesek, hogy idegen csendőrök ciikálnak a faluban. A f£lu népe természetesen egyetler i>er.;C s

e*- h'

tt

e> hogy ebből komolyabb Ni származhat, mert hiszen a sztrájk. már véget ért és -a dolgozóknak nem v'olt egyéb szándékuk, mint meghallgató' Major e'vtársat, a Párt ünnepi sz'ónokát, akitől dicsérő és lelkes szót vártak mindazért a koplalásért, amit a szífiMk ideje alatt el kellett szenvedniük, h ok'

y harcukat sikerre vigyék. A falu dolgozói tehát Hegyről a kitűzött időben Kosutra indultak, hogy résztvehessenek a gyűlésen. 40— 50-en lehettek Major elvtárssal élükön- Útközben egy héttagú esendő' csoport megállította őket, de miután az egyik csendőr pár szót váltott Majos elvtárssal, tovább e»gedte őket útjukon. Ha a csendőrök tényleg azért jöttek volna ki, hogy a gyűlésit csupán megakadályozzák, mód jukban lett volna máT akkor is küldetésüket végrehajtani. Am a csendőrök nem azért iöttek ilv felkészültséggel, — amilvenra Kosut eddig még nem emlékezett, holott elég gyakori tapasztalatai voltak a csendőrök hatalmáról, — hanem előre megfontolt szándékkal azért érkeztek, hogy gvflkopí írba, vérbr fojtsák Hegv és Kosut földhözragadt dolgozó népének keservesetr kiharcolt győzelmét. Vérfürdő és merénylet a dolgozók ellen Jánosik csendőrfőhadnagynak, a zsoldos, csendôrivadéknak ez a vérfüdője és merénylete a dolgozók ellen tökéletesen sikerült. Soha még ilyen nyiltan, ilyen szemérmetlenül nem élt vissza a burzsoa-hatalom az erejével, jogtalan hatáskörével, mint akkor. Soha még a burzso-hatalom nem mutattta meg országunkban ily mértékben azt a mély gyűlöletet és bosszúvágyát, amit mindazokkal a dolgozókkal szemben táplált, akik öntudatosan, adott jogaiknál fogva egyöntetűen tudtak harcolni a falat kenyérért. Jánosik csendőrfőhadnagy anélkül, hogy oszlásra szólította volna fel az egvbegvölteket, csendőrökkel kordont vont köréjük és miután Majort, az akkori képviselőt, kardja markolatával egyszerűen leütötte, a feléje siető elvtársakat, akik Major elvtársat talpra akarták állítani, a megadott ielre a csendőrbanda golyózáporral fogadta. Ott mindjárt a helvsz'nen roskadtak össze a magyar dolgozók legjobbjai csak azért, mert segíteni akartak elvtársukon, aki meggyőződéssel harcolt a szocializmusért, a dolgozók igazságáért. Ott, a helyszínen lehelték ki fiatal lelküket, amely telve volt öntudattal, munkásbecsülettel és azzal a nemes szándékkal, hogy harcoljanak a dolgozók szebb jövőjéért-' Ott volt az áídozatöE között a szíven szúrt Zsabka Sándor, a 24 éves vőlegény. Az élet küszöbén érte a kapitalisták kitüntetése, a halál, Fiatal élete telve volt munkakedvvel, szegény, még futott, még ágaskodott, élni akart. Aztán mégis ös6zerogygyant. Ott feküdt a gyermek, a 17 esztendős ifjúmunkás Gyevát János. Fiatal szívét golyó fúrta át és elnémította örökre. Elnémította és hangját nem hallották többé a 6zülei. Az ifjúmunkások sem hallották már többé, akiknek körében oly szenvedélyesen hirdette a szocializmus ügyét. És meghalt Turzó István is, a kosuti munkás, 30 éves volt, tarkóján halálos ütés érte, de ez még nem volt elegendő, még golyót is röpítettek a torkába, amikor tehetetlenül a földön hevert* De mindez még nem volt elegendő. A menekülő munkásokra még egyre lövöldöztek vakon, gyilkoló vággyal és szenvedéllyel, amit a nagyszámú sebesült hátulról kapott sebe igazolt. A gyilkos urak minden alantas ösztönt felszabadítottak zsoldos csend1 őreikben. Voltak munkások, akiket lepedőben' kellett azonnal a kórházba szállítani, nehogy elvérezzenek. Nem engedtek orvost a súlyos sebesülthez Kugler elvtárs, akit ugyancsak lepedőben szállítottak a kórházba, azt állítja, hogy mielőtt elszállították volna, a gyilkos csendőrök olyan kegyesek voltak hozzá, hogy orvos helyett a papot küldték, hogy megadja neki az utolsó kenetet. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a csendőrök Kosut határában feltartóztatták az orvosokat és nem' engedték őket a sebesültekhez. Papot azonban igen szívesen engedtek hozzájuk. Erre a pimasz magatartásra Kugler megadta a megfelelő választ. Súlyos vérvesztesége ellenére, mert hiszen vagy tizenhat sebet kapót, erélyesen visszautasította a pap közeledését. Utolsó erejét összeszedve bátran odakiáltotta a pap felé, hogy nincs szüksége az utolsó kenetre, hogy élni akar és harcolni fog továbbra is „a proletáriátus végső győzelméig". És a pap dolgavégezetlenül, lehangoltan távo»ott, Kugler elvtárs pedig súlyos megpróbáltatások után triégis visszanyerte egészségét és ma, húsz év után mosolyogva a következőket mondja: — Élnem kellett, súlyos sebeim közepette hatalmas erő dolgozott bennem, fűtötte servemet és agyamat. Éreztem, hogy le kell számolnunk egyszersmindenkorra ezekkel a kizsákmányoló gyilkosokkal és meg kell érnem a mai napot, a győzelem, a felszabadulás napját. Mert íme, a kosufi hősi halotaknak kosuti emlékünnepén az a dicsőség jutott osztályrészül, hogy egyszerre emlékezünk meg róluk és a szovjet hősi halottakról, akfk felszabadítottak benflfttrket. Egy régi harcos elmoadfa enÜkdt Mialatt a kosuti feldíszített parkban Major elvtárs elmondja ünnepi beszédét, Spitalszký János szeredi élmunkás, a régi harcosok tiszta és bátor hangján a következőket mondja, a húsz év előtti kosuti vérengzésekről: — A kosuti események bennünk, szlovák dolgozókban h óriási felháborodást és elkeseredést keltettek. Mi, akkoriban egyetlen pillanatig sem gondoltunk arra, hogy ezt a gyitkos merényletet magyar dolgozók ellen követték el és nem a azlovák dolgozók ellen. Nagyon jól tudtuk, hogy ez HUB Zs^bku Nándor, akit szíven szúrt a csendőrszurony CS

í, és lenünk épúgy használhatják a fegyvert, mint ahogy Duxban Kr< mp,<xnyn is megtették. Bennür.i • ^rt harcosai neveltek, felnyitották' a szemünket, hogy ^ássunk és íti'ni tudjuk, mit is jelent tulajdonképpen az osztályharc. Nekünk szem

4; éknek különösen kiváló tanítói : v > Kubacs elvtárs, akkori kommu. s a mai Országos Nemzeti Táttács dnöke, aki az imént tartó'ta rr » itt ünnepi beszédét EľfrJ tni %'f 1 JÓ Ľ tudtuk azt, hogy i cseh, szlo és magyar urak összefog' ik ellei 's mi, cseh, szlovák és nuigyar k hasonlóképp összefogásai válaszoltunk. Pártunk egyégbe tömörített bennünket, egységes összefogással nevelt mindannyiunkat. — Nézd ott a díszemelvényén azt a feliratot — folytatta Spitalszky elvtárs. >A CsKP tanított harcolni, a CsKP tanít építeni.

c Érvényes volt ez a jelszó a múltban és érvényes ma is. Mi szlovák dolgozók a magyar dolgozókkal karöltve akarjuk hazánkat építenv és építjük is, bizonyítja ezt a szlovR és magyar éímunkások egész sora". Célkitűzéseink közösek, bizonyítja eit a gyász is, amely húsz évvel ezelőtt érte a magyar dolgozókat és bennünket. Jól emlékszem még arra, hogy 1932-ben, akkor csak 20 esztendős voltam, mi szeredi szlovák dolgozók vagy ötszázan mentünk együtt megkoszorúzni a kosuti hősi halottak sírját. A koszorút négyen vittük, Lenhart János, Maló István, Szloukal Rudolf és én. Ezzel a koszorúval azonban nem juthattunk el a sírig, mert Kosut határában vagy hatvan fegyveres csendőr fogadott bennünket gumibotokkal és hosszú kilométereken át üldöztek bennünket, majd dühükben darabokra szaggatták a koszorút. Ez a széjjelszaggatott koszorú azonban még hívebben fejezte ki gyászunkat és hódolatunkat. mintha sikerült volna elhelyezni az elesettek sírján. Mi szeredi dolgozók soha nem felejtettük el a kosuti magyar dolgozók hősi áldozatát és minden évfordulón gyűlést tartottunk, amelyen megemlékeztünk a hősökről. Éppen ezért a mai nap hatványozott ünnepet jelent valamennyiünknek. A kosuti hős fia A magyar urak és sajtójuk szemérmetlen hangja Hogy Spitalszky elvtárs állításai mennvire megfelelnek a valóságnak, azt számtalan példával tudjuk igazolni. Egyelőre a legkirívóbb példát ragadjuk ki. Előttünk a legalávalóbb hang a múltból, a Prágai Magyar Hírlap hangja. Szüllőék lapja azon frissiben ír a kosuti eseményekről, még mielőtt a kiontott munkásvér megszáradt volna Kosuti főterén. A magyar urak, a magyar £öldbritokosok magatartását, hogv milyen nyíltan, milyen szemérmetlenül paktáltak a cseh és szlovák kapitalistákkal, szemléltető módon juttatja kifejezésre a PHM. Mint tanú, aki hamisan eszküszik a világ színe előtt, így ír a PMH: »A vizsgálat megállapította, hogy a csendőrök jogosan használták fegyverüket, mert a támadó magyar munkások oldaláról revolverlövés dördült el.« Nos, ez a revolverlövés csakis a magyar urak fülében dördült el, ezt valamennyi kosuti szemtanú igazolhatja. A PMH szemérmetlen hangjával együtt árulás szennye és bűze árad és eleven bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy a magyar földbirtokosok és kulákok hadának sohasem fájt a magyar dolgozók kiontott vére, sohasem fájt a magyar dolgozók éhbére, ellenben igenis, egyetlen céljuk, a cseh és szlovák urakkal együtt az volt, hogy minél hatékonvabban, minél teljesebben kizsákmányolják a cseh ák és magyar dolgozókat. Oly t- ezek, melyeket nem lehet sem hanggal, sem. ájtatos í^emforfatá^al leplem' és elkennni. Mit mondanak a vérfürdő tanuJ Ezen az emlékünnepen alkalmunk volt pár elvtárssal elbeszélgetni, akik tanúi, személyes részvevői voltak a kosuti véres pünkösdnek. Rappand Gyula elvtárs, aki a kosuti eseményeknél , súlyos sebesüléseket szenvedett, a következőket mondja: — Nekünk elvtársaknak ezzel a gyűléssel nem volt egyéb szándékunk, minthogy bebizonyítsuk a környék dolgozóinak, hogv összefogva, a Párttól vezettetve, milyen óriási sikereket érhetünk el. Be akartuk nekik bizonyítani. hogy a sztrájk révén elért 30 százalékos béremelés tisztán helyi érdekű. Ha azonban országos méretben követjük Pártunk irányítását, akkor országos méretű eredményeket érhetünk el. Nos, a kapitalisták éppen ezt akarták megakadályozni. Nem bírták elviselni, hogy kiemeljék Pártunk döntő szerepét a dolgozók életében, nem bírták elviselni a leleplezéseket alattomos gazságaikról és ezért folyamodtak gyilkos eszközökhöz. Más eszköz, hogy elnémítsanak bennünket, nem állt rendelkezésükre. ök érezték erősségünket és saját gyöngeségüket és ezért eszeveszettségükben bosszúból vérfürdőt rendeztek. — Pártunk egyik legerősebb oszlopa — folytatta Rappand elvtárs — Zsabka elvtárs volt, aki ugyan alig volt 22 esztendős, de a Pártban komoly munkát véglett. Hűséggel és odaadással szolgálta Pártunk ügyét. Tökéletesen megbízható volt, ő volt az összekötő kapocs a környék többi helyi pártszervezeteivel és meggyőaő módon tudta megbonthatatlan egységbe forrasztani a környék ösazw dolgozóit, — Neim volt véletlen — mondja ezután Bubeník Sándor —, hogy Zsabka elvtársat szíven assttrták. A gaz kapitalisták nagyon }<H tudták, hogy milyen elszánt harcos éa milyen öntiuhrtocan éa bátran hajtja végre Pártunk utasításait BMtoe-nUc eJvtárs nyilatkozata azért ls nagyon értékes, mert egyik legjobb barátja voit a hős Zsabka elvtársnak és késflW> ő volt az, aki fele»ígill vette Molnár Ilonkát és felnevelte a kis árvát, Zsabka elvtárs fiát. Egy boldog családi ettfcon Molnár Ilonát ma Bubeník Sándornénak hívják és nyolc gyermek anyja. Hat fia van és két lánya. Bubeník Sándorné már kora reggel óta nagyon el van foglalva a konyhában, gyorsan el akarja készíteni az ünnepi ebédet, hogy ott lehessen idejekorán az emlékünnep színhelyén és meghallgathassa az ünnepi szónokokat. A konyhában gyerekek hada veszi körül. Egyik szebb a másiknál. Futkosnak, követelőznek, mindenkép rántott disznóhúst akarnak enni már a kora reggeli órákban. Az anya derűsen nézi őket. Ezen a napon minden kívánságukat teljesíti, még a legapróbbnak is húst ad és ä kicsi, aki alig múlott két esztendős, mohón rágja a jóizü, illatos rántotthúst. Boldog családi kép. Az ember örül, amint látja ezt a boldog elevenséget, népi demokráciánk ragyogó vívmányainak egyik csücskét. Az anya mosolyog és az apróságok fölött áldóan kitárja karjait. — Ezek mind az enyémek —

r mondja nagyon szerényen és nagyon boldogan. — Húsz esztendővel ezelőtt, amikor egyedül maradtam a kis árvával, oly borzalmas és elkeseredett helyzetben voltam, hogy azt hittem, soha többé nem megyek férjhez. De hála az elvtársaknak, akik mellém álltak, akik keservesen megdolgozott garasaikkal támogattak engem és hála annak, hogy fér.) jem két dolgos kezével mellém és barátja árvája mellé állt, visszanyertem egyensúlyomat s az életben való hitemet. Ma nyolc gyermekem van, Sándor, a legidősebb fiam most nősült, a többi pedig tanonc. Módunkban van valamennyit felnevelni anélkül, hogy az egyiknek is szolgálnia kellene, mint ahogy nekem kellett. Kapjuk a gyermekek után ,a csali pótlékot, ez sokat jelent. A ff' - diószegi cukorgyárban t volt brigádon Hand<•' r. 1. . i hónapra és onnan kin tó c . -véllel tért vissza, én peJ e i aľ.'enére, hogy sokgyerekes csai y a vagyok, szabad időmben a szó. rtkezet födjén dolgozom. — így dolgozunk egyesült erővel jólétünkért, hazánk" azebb jövöjéört. Neim akarjuk, hogy niiéí* egy -zer megismétlődjék az a szörnyű ->*írengzés, amely itt húsz ess5tendő<vaj ezelőtt folyt. A békéért dolgomnK s a tartós béke szellemében nevelem gyermekeimet. — Bizony — mondja a 68 esztendős, hófehér hajú Molnár mama, Bubenikné anyja —, másfajta élet ez a mai, más, mint az én korom bari volt. Gyakran elbeszélgetek az öregemmel, milyen élet is volt a mienk. Mennyit kellett gürcölnünk a hét gyermekkel. Senki soha nem törődötl azzal, van-e mit ennünk. És bizony gyakran nem volt mit ennünk, a ruházatról nem is beszélek. És bizony, ezen az ünnepen látom csak a különbséget a ma tegnap között. Valamikor, ha csendőrt láttam, félelem és reítéRés költözött a szívembe, mert éreztem, hogy ezek az urak érdekeit védik. Ma azonban örömmel látom őket, mert minket védenek, a dolgozók érdekeit védífei Zsabka Sándor, a kosuti halottnak fia, az emlőkünne légkörében, amikor lerakják a túrház alapkövét, a kovotkezölíbt mondja: — Apétn arany karikagyűrűJftwsO eshädtem meg. A gyűrűt enkttwSm napjAn ajándékozta nekem ass éám& anyám, — majd könnyekkel a saw m ében így folytatja: — ezen a napon nagyon fáj nekem, hogy nem lehet velem és nem ünnepeli meg velem együtt azokat a vívml nyokat, amelyeket felszabadta a Szovjetunió révén értiink «1 a hajrcos, eet megérdemelte volna, Nekean, a fiának az ő nyomdokait} kell haladnom. Az ő hősiessége Á bátorsága kötelez engem arra, hogy minden erőmmel szolgáljam Pártruft, a munkásosztály célkitűzéseit. Szabó "t