Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-24 / 147. szám, vasárnap

1951 június 2

4 ^JJJ fj^JTCP ^ Lőrincz Gyula, a CSEMADOK elnökének beszámolója Kedves kultúrtársak, kultúrtársnök, drága barátaim! A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a CSEMADOK, rendes évi közgyűlése, mondhatnám „rendkívüli" körülmények és formák között ült össze. Megnyilvánul ez a külső formán is, de lényegében mégsem a külső forma, hanem a közgyű, lés belső tartalma, ideológiai színvonala kell, hogy rendkívüli jelentőséget, fontosságot adjon közgyűlésünknek. Különösen ünnepi jelentőséget ad közgyűlésünknek az a körülmény, hogy szeretett pártunknak, Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága megbízta Bacílek elvtársat, hogy a Központi Bizottság nevében üdvözölje a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének második közgyűlését. Ugy érzem, hogy Csehszlovákia minden magyar dolgozója, akár üzemi munkás, bányász, traktoros, akár iparunk bármely ágának dolgozója, dolgozó paraszt vagy haladó értelmiségi, különös megtiszteltetésnek veszi a bizalom eme megnyilvánulását és szíve legforróbb szeretetét, háláját tolmácsolhatom közgyűlésünk résztvevőinek nevében Bacílek elvtárson keresztül szeretett Pártunk Központi Bizottságának. Egyben ígéretet teszünk, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozóik hűséges követői és harcosai lesznek a jövőben is annak az útnak, amelyet a 30 éves fennállását ünneplő Csehszlovákiai Kommunista Párt mutatott hazánk dolgozó népének, s nem hagyjuk el azt a zászlót, amelyet hazánk, a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság dolgozó népének élén Gottwald elvtárs és hű munkatársa, Siroky elvtárs oly magasra emelt. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, mint ahogy címében is benne van, nem politikai párt, nem politikai szervezet, hanem egyesület, kulturális tömegszervezet. Fontosnak tartom ezt leszögezni beszédem elején, még pedig azért, mert többször hivatkozom a Nemzeti Arcvonal vezető pártja, a Csehszlovákiai Kommunista Pártra és annak harci osztagára, Szlovákia Kommunista Pártjára. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete része, alkotó szerve Szlovákia Nemzeti Arcvonalának, melynek mozgató ereje, rúgója dolgozó népünk, a munkásosztály élcsapata, Szlovákia Kommunista Pártja. Éppen ezért, mint a Nemzeti Arcvonal legerősebb és vezető alkotó szerve, mint hazánk szocialista építésének iránytűje, megmutatja azt a helyes utat, amelyen a csehszlovákiai magyar dolgozóknak és így természetesen kultúregyesületünknek is, haladniok kell. Emlékezzünk vissza, két évvel ezelőtt. 1949 márciusában volt az alakuló közgyűlés. Azt hiszem, nagyon sokan vannak itt azok közül, akik ennél az alakuló közgyűlésnél bábáskodtak. Mi jól emlékszünk még arra is, hogy egyesek kételkedve fogadták az egyesület megalakulását, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének jövőjét nagyon rövidnek jósolták. De bennünk élt az a mély meggyőződés, hogy a legnehezebb akadályokat is le lehet küzdeni, mert hazánk dolgozó népének élén a proletárnemzetköziség eszméjén épült és harcedzett Kommunista Párt áll. Élt bennünk az a remény, hogy ez a Párt keresztül segít bennünket a kezdeti nehézségeken. Ezzel a nagy reménnyel, — ahogy később bebizonyult, reális reménnyel, — indult el két évvel ezelőtt útjára a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. Elindult útjára, hogy mint magyar kulturális tömegszervezet, elvégezze hivatását, küldetését a magyar dolgozók között, hogy felvilágosító, népnevelő, népművelő munkával felemelje a magyar dolgozókat arra a színvonalra, amelyre népi demokratikus Köztársaságunk kormánya minden állampolgárát felemelni törekszik, hogy bevonja a magyar dolgozókat hazánk és a haladó világ béketáborába, békeharcába és a szocializmus építésébe, a gottwaldi ötéves terv teljesítésébe, egyetértésben, együttműködve a cseh, szlovák, ukrán és hazánk más nemzetiségű, de közös célú munkásosztályával, dolgozóival. Visszatekintünk az elvégzett munkára. A cél, a terv szép és fennkölt volt. De vizsgáljuk meg a kritika és önkritika tükrében, hogy ezeknek a nagy célkitűzéseknek megfelelt-e, mennyiben felelt meg és miben maradt le a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. A szokástól eltérően nem csak az egy év előtti közgyűlés óta eltelt időt idézem fel, hanem fontosnak tartom, hogy ezen a közgyűlésen visszatekintsünk egy pillanatra a megalakulás óta eltelt egész időszakra. 1949 márciusától kezdve az első 10 hónapban megalakult összesen 63 helyi csoport, mindösze 3800 taggal egész Szlovákia területén. 1950 év végéig ez a szám felemelkedett 270 helyi csoportra, kb. 16.000 taggal, a mai helyzetet 300 helyi csoportra és 20.000 tagra becsülhetjük. Az első évről nem is beszélve, csak az utolsó eredményt, ezt a 20.000 tagot nézve is elenyészően kevés ez a tagság az itt élő félmillió körül mozgó magyarság számához viszonyítva, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy akadnak olyan tagjaink is, akik nem nagyon aktívak. Ez a kis szám azt bizonyítja, hogy még mindig nem tudtunk kitörni abból a szűk egyesületesdi légkörből, amelybe részben a ma már leleplezett és eltávolított burzsoa-nacionalista elemek kényszerítetek bennünket. Itt azonban önkritikailag meg keli jegyeznünk azt is, hogy mi magunk sem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy ezekből a szűk keretekből kiemeljük a csehszlovákiai magyar dolgozókat, nem harcoltunk elég hathatósan a felmerülő akadályok ellen, nem tudtuk a magyar dolgozókat teljes mértékben kivonni a magyar reakció, a magyar sovinizmus, a magyar burzsoa-nacionalizmus hatása alól. Történelmi jelentőségű események Az eltelt két esztendő alatt történelmi jelentőségű események sorozatának voltunk szemtanúi, részesei. Az első legjelentékenyebb történelmi esemény A himnuszok hangja mellett kezdődött a CSEMADOK közgyűlése az 1948 februári napokban megerősödött munkásosztály élcsapatának, Csehszlovákila Kommunista Pártjának 1949-es prágai IX. kogresszusa volt. Ezen a kongresszuson Gottwald elvtárs lerakta Csehszlovákia felemelkedésének, szocialista felépítésének alapjait, valamint Siroky elvtárs feltárta Szlovákia iparosításának hatalmas perspektíváját. Ez a kongresszus hatalmas lendülettel indította meg hazánk dolgozó népét a szocializmus útján, hazánk boldogabb és szebb jövője felé. 1950 májusában Szlovákia Kommunista Pártjának IX. kongresszusán Siroky elvtárs történelmi jelentőségű beszédében irányt szab Szlovákia iparosításának, soha nem látott fejlődésének, dolgozó népünk gazdasági és kulturális felemelkedésének. Siroky elvtárs ezen a kongresszuson rámutat a Szovjetunió és a cseh munkásosztály segítségére, hangsúlyozva ennek jelentőségét, Szlovákia hatalmas iparosítása terén. Ugyanakkor megjelöli a fejlődés útján haladó dolgozó népünk kerékkötőit, a burzsoa-nacionalizmus hordozót, Clementist, Huszákot, Novomeszkyt és társait. Siroky elvtárs ezen a kongresszuson teljes mélységében és kiterjedésében ismerteti a burzsoa-nacionalizmus veszedelmes ideológiáját. Teljes mélységében és kiterjedésében ismerteti a burzsoa-nacionalizmus hordozóinak munkásosztályellenes, nemzetellenes arculatát, a kapitalista rendszer visszaállítására való törekvését. Siroky elvtárs kritikája nyomán a kongresszus számtalan felszólalója, a szlovák nemzet legkiválóbb képviselői egyöntetűen elítélik a burzsoanacionalista elhajlókat. A kongresszus éles és világos kritikával önkritikára szólítja fel őket és ugyanakkor fokozott éberségre inti ez a történelmi kongresszus Szlovákia dolgozóit, elsősorban a Párt hű tagjait. A burzsoa-nacionalista elemek tovább folytatják kártevő tevékenységüket, frakcióznak, a hivatásos imperialista kém, Clementis irányításával, Huszák, Novomeszky, Okáli és társai igyekszenek megbontani elsősorban a cseh és szlovák munkásosztály, a cseh és szlovák nemzet megbonthatatlan egységét, Csehszlovákia és a ozovjetunió több, mint jó viszonyát, édestestvéri szövetségét, örök barátságát. Arra törekszenek, hogy ľsehszlo rákia egyre jobban elmélyülő barátságát a többi népi demokratikus országokkal aláássák, negrmísák. Az osztrák-magyar feudális urak, majd később a magyar, cseh burzsoázia, a kapitalisták, gyárosok, bányabárók, grófok, földbirtokosok és hasonló népnyúzó söpredék hosszú évtizedeken keresztül igyekeztek ellentétet szítani a szlovák és magyar munkásosztály, a szlovák és magyar dolgozók között, hogy saját osztályérdekükről zsaroló, kizsákmányoló tevékenységükről eltereljék a figyelmet. Clementis, Huszák, Novomeszky, Okáli és társai folytatói lettek ennek a politikának. Nem keresték azt, ami a szlovák és magyar jobbágyot, a szlovák és magyar bányászt, munkást és parasztot összekötötte a múltban a közös ellenség, a feudalista és kapitalista urak elleni harcban, elhallgatták, hogy a magyar partizánok együtt véreztek, együt,f harcoltak a dicső Szlovák Nemzeti Felkelésben a közös ellenség, a német megszálló fasiszta hordák ellen. Elhallgatták, hogy Pártunk illegális harcában, a cseh és a szlovák elvtársak oldalán magyar elvtársak egész serege pusztult el, köztük olyan kiválóak, mint Steiner Gábor, Szabó István, Kosík, Richter, Mező, Háber és sokan mások. Nem, nem találtak nemzeteink történetében semmit, ami összefűzött volna bennünket, ami segítette volna építem az itt élő magyar és szlovák dolgozók baráti együttélését, ellenkezőleg, egész elméleteket szerkesztettek arról, hogy miért nem élhetünk együtt közös hazánkban, a szocializmus felé menetelő, népi demokratikus Csehszlovák Köztársaságban. A burzsoa-nacionalisták kapcsolatod, a magyar fasisztákkal Visszapillantva az első Csehszlovák Köztársaság Idejére, a szlovák ifjúságnak az úgynevezett trencsénteplici kongresszusán ahelyett, hogy az ingadozó szlovák ifjúságot közelebb hozták volna a haladó szlovák értelmiséghez, nem ez történt, hanem ők kerültek közel a ludák és fasiszta ifjúsághoz. Ez jellemző volt rájuk abban az időben és meghatározta útjukat oda, ahová eljutottak, a burzsoa-nacionalizmus megvetett táborába, ahova az öntudatos szlovák dolgozók vetették őket. Miért hozom ezt fel? Azért, mert magyar vonatkozásban, a magyar dolgozókhoz való viszonyukban, a haladó magyar értelmiséghez való viszonyukban hasonló volt az útjuk. Nagyon jó kapcsolataik voltak a magyar fasisztákkal, de nem közeledtek a haladó, a szocializmust építő magyar dolgozókhoz, sem a haladó magyar értelmiséghez. Ez abból is kitűnt, hogy amikor Novomeszkynek kifogásoltuk, hogy a vezetésére bízott hivatal pedagógiai osztályán egy volt magyar fasiszta tanító van megbízva a magyar tankönyvek szerkesztésével, a magyar ifjúság nevelése egy volt magyar fasisztának van kiszolgáltatva, fölényesen azt válaszolta : „Nem találtam közületek senkit, — ez alatt azt értette, hogy haladó magyar értelmiségiek vagy kommunisták — s így nem tudtam érdeklődni, hogy kit lehetne odatenni, de különben is, amit az csinál, ,irka — sošit, sošit — irka', ez az egész. Ebbe nem csempészhet be semilyen fasiszta ideológiát". Ez látszólag nagyon jelentéktelen beszélgetés, de Novomeszky álláspontjának teljes keresztmetszetét adja, a magyar ifjúság iskoláztatásában. Ez a fasiszta tanító félt az ipolysági kommunisták jogos bosszújától. Félt azon a helyen maradni, ahol Horthy éš Szálasi garázdálkodása alatt működött, elbújt a felszabadulás után Észak-Szlovákiába, Túrócba. Ám Novomeszky itt is megtalálta őt. A magyar fasisztához meg voltak a kapcsolatai. De a haladó magyar értelmiséggel, vagy a magyar kommunistákkal, akik minden valószínűség szerint tudtak volna ajánlani egy haladószellemű magyar tanítót, vagy pedagógust erre az állásra, nem talált kapcsolatot. Az „irka — sošit" elmélet viszont megmutatja Novomeszky igazi elképzelését a magyar ifjúság nevelésére szánt színvonalról. Irka — sošit — sošit — irka, ennyi elég egy császárnak, de nem egy öntudatos magyar dolgozónak. De ez nemcsak a pedagógiai intézetben volt így, hanem a gyakorlatban sem akart ő továbbmenni. Rájöttünk, hogy csendőri és egyéb nyomozások után, — amiben nagy segítségére volt Okáli belügyi megbízott, — engedélyez ugyan „magyar iskolákat", de hogy festettek ezek a magyar iskolák? Legtöbbjükben csak egyes tantárgyakat lehetett magyar nyelven tanulni, a többit nem értették a gyerekek. Novomeszkynek nem az volt a célja, hogy a honismeretet magyar nyelven tanulják a magyar gyerekek. Hogy ezen keresztül a magyar ifjúság megszeresse hazáját, a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaságot, nála a lényeg, a hangsúly nem azon volt, hogy mit tanul az ifjúság, hanem milyen nyelven tanulja azt. Nézzük meg Huszákot. Nem beszélve Huszák múltjáról, Pártunk IX. kongresszusának kritikája előtt, nézzük meg, mit csinált utána. Munkáslevelezőnk írja Csécsénypatonyról: „Huszák 1949 őszén és 1950 elején járt Csécsénypatonyban. Kovács István könyvelőnél ebédelt és az otthagyott információval fertőzte a szlovákokat. Az ott szerzett értesülés alapján hangoztatta Babják gépész, hogy .rövidesen megtörténik a magyarok végleges kitelepítése', hogy Kovács könyvelő 1950 augusztus 17-én nyilvános nagygyűlésen kijelentette, a magyarok három évig nem vehetnek részt sem a JRD (EFSz), sem a falu vezetésében megbízhatatlanságuk miatt". A levél további részében munkáslevelezőnk így ír: „Egyébként ismét beigazolódik, hogy az idő tisztító szele mindenről lerántja a hamis, a szocialistaellenes Huszák-lepkt. Kétszer jártam csak Perbetén, de meg kellett látnom, Kaszák ott is odapiszkított a szocializmus útján haladó szlovák és magyar dolgozók közé". Pártunk IX. kongresszusa megnyitotta dolgozóink szemét. Éberen figyelték, kritikusan bírálták a burzsoa-nacionalisták garázdálkodását. Közölték észrevételeiket és ezzel segítették Pártunkat az éberség