Uj Szó, 1951. április (4. évfolyam, 77-101.szám)

1951-04-21 / 94. szám, szombat

8 ifjszo 1951 április 21 AZ IRODALOM PÁRTOSSÁGA A szocializmus építésének fontos •zakasza a g".''sáyi termelés tervazerűsítésén kívül az irodalmi termelés irányít, sa. Az utóbbi feladat elvégzése, épúgy, mint az elsőé, i dolgozókra vár. A protetáriátus azonban a kapitalizmus korában folytatott harcai során az irodalom irányítására nem készülhetett úgy fel, mint az üzemek azocializására, mert az irodalmi mlveltség forrásai és eszközei el v cl tak előle zárva. Ma annál fontosabb számára az irodalom terén elvégzendő szocialista munka tisztázása. Ezzel kapcsolatban a népi demokrátiák irodalmi életében a legfontosabb célkitűzések és követelmények élén Szerepel a irodalom pártossága, vagw pártszerűsége. ^init a gazdasági életben a munkáho^ való új viszonyon értünk, amit a termelőerőknek a közösség szolgálalába való állítása jelent, azt fejezi W irodalmi téren az író alkalmazko! ása a pártszerűség követelményéhez. A pártossághoa hasonló jelenséggel találkozunk a polgári irodalomnak käbban a korszakában, amikor a polgárság még a társadalmi fejlődésnek harcos tényezője volt. A magyar irodalomnak ebből a korszakából származó alkotása Eötvös Józsefnek „A falu jegyzője* című regénye. Határozott álllásíofs0alás ez a régi rossz, a feudalizmu* megrögzött bűnei ellen. Ha valakinek elveszett a nemesi levele, senkivé és semmivé vált ax uralkodó osztály szemében. A régi megyei nemesség világa a jobbágyot a bűnözők sorába taszította s dmerülésre ítélte az osztálytársadalom hínárjában. „A falu jegyzője" célzatosságot képviselő, vagyis irányregény volt. A Haladás vonalán dolgozó polgári iro'nlom maximálta teljesítménye az lyen célzatosság. A» irányzatos táradalmi regény a polgári világot zembe állította a hűbériséggel, eseI nként utalt a polgári tarsadalom ryarlóságaira is, de a polgári léten ÍUI nem nyitott távlatokat. Az átlagos burzsoa-irodalom szerette magáf >sztályfölötti fórumnak feltüntetni s a pártatlanság és az elfogulatlanság szerepében tetszelgett. Az irodalom pártossága, vagy pártszerűsége magasabb, nemesebb, harcosabb fokon mutatja a célzatosságot. A kizsákmányolás megszüntetésére és a dolgozók felszabadítására törekvő I társadalmait irodalma pártosságával a haladó tendenciát hatványozva és a legtisztábban fejezi ki. Lenin 1905-ben az akkori forradalom után foglalkozott „Pártszervezet és pártirodalom" című cikkében a pártlrodalom, a pártszerű fróá munka kérdésével. Abból indult ki, hogy az 1905-ös forradalom viharától megtisztított légkörben kezd eltűnni a különbség az illegális és a legális sajtó között. A szocialista munkásság illegális sajtója Ízig-vérig pártsajtó voR, ellenben a legális sajtó megszokta, hogy nem fejezett kl pártelveket, hogy a reakciót szolgálva pártfölöttinek, pártatlannak álcázza magát. A forradalmi harcot folytató proletáríátusnak, noha még akkor Lenin kifejezése szerint, csak félgyőzelmet aratott, hozzá kellett látnia, hogy átrendezze az irodalom életét • érvényre juttassa teljes nyíltsággal, őszinteséggeU és egyenességgel a szocialista pártirodalom elvét, amely homlokegyenest ellenkezik a polgári irodalom üzletességével, profithajszájával s általános kavarodásba, eszmeietlenségbe hulló anarchizmusával. Lenin az irodalom pártosságának elvét nemcsak abban találja, hogy az irodalom művelése nem lehet a felszabadulásukért harcoló dolgozók nagy egyetemes föladataitól elkülönülő magánügy. „Az irodalmi munkának az egyetemes proletár munka részévé kell lennie, „kerekévé é» csavarjává", annak az egyetlen egységes nagy szociáldemokrata gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály öntudatos élcsapata mozgat. Az irodalmi munkának a szervezett, tervszerű, egységes szociáldemokrata pártmunka alkotórészévé kell lennie." Lenin, akit kivételes irodalmi műveltsége Irodalmi téren épp olyan éleslátásra képesített, mint amilyenre gazdasági és politikai téren képes volt, azonnal elejét veszi hisztérikus iritellektuellek esetleges feljajdulásának amiatt, hogy a pártosság követelménye az irodalmi alkotás szabadságát megköti. Figyelmeztet arra, hogy a szocializmust építő munka irodalmi szakasza nem azonosítható a proletáriátua párteiunkájának más részeivel. Lenin, — aki egy Herzen, egy Gorkij, egy Lev N. Tolsztoj munkásságát egészen mély megértéssel elemezte. — hangsúlyozta és tudta, hogy az irodalmi munka legkevésbbé tűri a gépies elbánást, az alkotó képzelet és a kifjezés szabadságának megkötését. A szocializmust építő dolgozóknak világos fogalommal kell bírniok arról, hogy az irodalom nemcsak egyes írók alkotó tevékenységét és egyes olvasók érdeklődését jelenti, hanem az irodalom, mint egész a legszorosabban hozzákapcsolódik a társadalom f jlődéséhez és problémáihoz. A proletariátusnak éberen kell őrködnie, hogy a szocializmust építő munka eleven lendülete át meg át járja a kizsákmányolást nemismerő társadalom életének minden részletét, minden szektorát, tenát az irodalmat is. A kritikának és az önkritikának kell őrködnie afelett, hogy a pártosság lenini elve a maga tisztaságában érvényesüljön. Révai József a Magyar Dolgozók Pártjának utolsó kongreszszusán az irodalmi életről tett nyilatkozatában kiemelte, hogy a pártosság korántsem jelenti az élet és az életproblémák azonosítását a Párt életével és a pártfunkcionárius problémáival. Az írónak a maga látókörét nem szabad ilyen értelemben megszűkítenie. A pártosság az irodalomban akkor jut méltó formában kifejezésre, ha a Párt életének ábrázolását a dolgozók életével, a tömegeknek küzdelmeivel, harcaival és hősiességével kapcsolja össze. Az irodalmi pártosság nem jelentheti azt, hogy az író regényének meséjét, vagy színdarabjának cselekményét nagyjából átszövi a Párt szervezeti tevékenységét éa politikai munkáját érintő vonatkozásokkal. Nem szabad a szocializmust építő új ember küzdelmességét sémaszerűen, leegyszerűsíteni. A pártszerű irodalom a népéletbe, a tömegek életébe való elmélyedést követeli az írótól és megadja neki a szemléletnek, a bírálatnak és az örömteli jövő előkészítésének azt a szabadságát, mellyel a polgári társadalom tőkés érdekektől függő és elfásultan kísérletező toll forgatóinál nem találkozunk A pártszerű'ség jelenti az irodalomnak, a művészi alkotásnak a proIietárpárttal és a társadalomformáló irányítással való nyílt, félreérthetetlen és bensőséges kapcsolatát. Jelenti a szakítást a polgári irodalom hamis írói szabadságfogalmával, mely nem több, — hogy Adynak egy hasonlatával éljünk — mint a kalitKába zárt seregélyfiók szárnyverdesése. Igazában dfordulást képvisel a tömegek egészséges szocialista törekvésétől s a kollektív munkát semmibe vevő individualizmus zsákutcájába vezet. A pártszerűség magával hozza az osztályfeletti tárgyilagosság hamis pózának leleplezését s a kapitalizmus világában áruvá, megvásárolhatóvá, dekadens szórakozássá vált irodalmi termelés sötét hátterének átvilágítását. Az irodalmi pártszerűséget úgy kell értelmezni, hogy a pártos írók 1. teljes hűséggel követik a Párt iránymutatását, 2. közérthetően foglalják müveikbe a dolgozó nép jólétét és boldogulást teremtő fáradozását, hitét Bizakodását, békevédő harcát, 3. a műSTANISLAXP PIETAK: TJOintttuSz a béhéťoL Hogy a parattt a lengyel, a kínai, vagy a néger az asztalihoz nyugodtan telepedjen, és háza előtt a tavaszt estben ajkáról víg szó és vidám dal csengjen . < . hogy a munkás, ha csákányát letette, ne riadjon fel, mert sziréna üvölt, is tántorogva szakadékok mélyén, ne érezze, hogy vonaglik a föld, is a füstölgő romok alatt, kutatva a véres holtakat, ne kedvesének arcára bukkanjon. hogy az alkotó, ki müvét befelezte, ne féljen megpihenni a rétnek friss füvén, ^ hol körülötte a rög, a fa, a fény új gondolattal ajándékozná meg, hogy az anya álmában ne sikoltson, látva otthonát, amint lángban ég. míg fojtó füst és szálló por között, tébolyultan keresi kisdedét, hogy a gyermek virágokat szedjen, s hű állatok, mint pajtások becézzék, kergetőzzön a csobogó pataknál, és ne anyjának kihűlt mellére teljen, leomlott házuk üszkös oszlopánál, hogy az emberek ne szégyenkezzenek, s ne szenvedjenek gyalázatban, kínban, el nem követett bűneik miatt, mint egykor Buchenwaldban, Auschwitzban, hogy a katonák tiszló tetemével, — kiket bitangok kénye harcba vitt, — ne trágyázzák meg ifjaknak vérével Európa is Ázsia föléleit: ezért, mindezért esküszöm én, hogy harcolni fogok a békéért, harcolni fogok a békéért! E kiáltásom sodorja messzire, vigye átkomat az ellenség felé, átkomat a gyilkosok felé: a száguldó, a pusztító sebes szilt VIHAR BELA fordítása vészét sajátos eszközeivel és az őszinte átélés hevével fejezik ki mondanivalóikat. A pártszerűség nem jelentheti azonban a pártmunka más szektoraiba tartozó tevékenység belevegyítését a művészi munkába. Például az oktatás és a népfelvilágosítás körébe tartozó munkáét. A szocialista irodalom termeszetesen a szépirodalom eszközeivel is neveli és irányítja olvasóit, de nem az oktatás és a propaganda logikai módszereivel teszi ezt, hanem azáltal, hogy a szocialista társadalom kibontakozó, új stílusú életét közvetlen, megragadó és elevea képekben szemlélteti s így a maga különváló módján, mint művészet, veszi ki a részét a szocialista élet és társadalom formálásából. A pártszerűség édestestvére az irodalom gyökeres és valóságos népiessége, amely közérthetőségét és szociata tartalmat jelent. A pártos író, a pártszerű irodalom minden tekintetben megszilárdítja az élet és ac iróművészet kapcsolatát. Sas Andor, SZABÓ PAL: UET TMM Molnár István csongrádi tanyásparaszt 1944 őszén, egy vasárnap délután kint ült &% udvaron az eperfa alatt és egyik cigarettát szívta a rrásik után. Persze nem valami finom cigarettát, csak afféle „magyar királyi dörzsöklös&zé"-t Ami nem ngni más, mint a tengeriben suttyomban termett kapadohány. Az ember összedörzsöli a markában, belecsavarja valami újságpapírosba ... mindegy, csak füstöljön, meg, hogy kaparja az ember torkát. Hát ült Molnár István a főidbe vert lábú lócán és a fehér délutánba hallgatózott Nagy, szunyókáló csendesség volt egyébként a tájon, csak néha mintha a lóca lábába belényilalt volna távolról a nyugtalan född. Molnár István megrezzent ilyenkor, szemét összehúzta mintha viszketett volna a szemöldöke. Majd tágra nyitotta megint, s most nem tudja biztosan, hogy a szeme káprázott-e, vagy pedig csakugyan kinyíltak amott az égaljcm a füstbokréták? Katona volt az első világháborúban, nagyon is ismerős az ilyen vész előtti percek, pillanatok hangulatával és most keresi az égen és a földön azokat a jeleket, amelyek rendszerint megszokták előzni az ütközeteket, amint egyik pillanatról a másikra megváltoztatják egész tájak arculatát. De csak szelíden integető ökörnyálak úsztak a magosságban, az árnyékok nőttek a fák alatt, s dongók dongták a szamártövis égő piros virágát az árokparton. És emitt, a balfelőli szomszédban, mintegy jó puskalövésnyire kutyát vinnyogtatok Megyeri, a harmadoskapás. — Meglásd apja, hamarosan ideérnek az oroszok ... — lép ki az aszBzony a tornácra s a fogát szíjjá, cuppogtatja. Abba is éppen most kellett beléállni a fájásnak ... — Az orosz csapatok? — kérdezi Molnár István, de csak a szájával, mert az esze egészen máshol jár. O Is éppen olyan politikátlan szegényember ebben az irdatlan tanyavilágban, mint akármelyik más. Nem tudja, hogy a front ideérkezése mit jelent, csak azt tudja, éppen katonakorából, hogy az bizony nem valami kellemet* állapot lehet. Egyszer úgy ürítettek ki fent, tizenötben Galíciában egy faiut... sötét volt kegyetlen, a házak már égtek, tehenek, borjúk gazdátlanul bitartgolta.k, a civilek átölelték a kapufelet és nem eresztették el az istennek 6e, csak jajgattak, ordítottak ... Hát ez rémlik fel benne a háborúval kapcsolatban már napok óta, hetek óta, sőt hónapok óta. Nagy nyugtalanságában megszólal az aszszony megint: — Te mégis el kellett volna nekünk la menni, István! — Hová a fenébe? — Nem tudom én... csakhát, hogy elmentek sokan a városból, meg innen is elment a gazdák némelyike . .. Molnár István értelmének minden képességével figyeli az asszony szavait, hogy hátha felfedezne benne valamit, ami több lenne, mint az itthon való puszta tétlenkedés és várakozás. De a szavak fakón, tartalmatlanul kopognak, nem, ennél a küszöbnél, ennél a kis tanyánál nincsen sehol a világon biztonságosabb megtartás. — A háború elő! nincs hova menni anyja. — Na, de, hogy annyira magunk vagyunk itt a pusztán ... — Hogy volnánk magunk? — Szemét körbe jártatja, de a két süvölvény fiúnál, meg az ólnál, meg az eperfánál, meg a határmenti akácfáknál bizony, nincs itt egyéb. Csak a magasságos ég, meg aztán a mélységesen mély föld, amelyre generációkon át hullott, egyre csak hullott a parasztok, öreg Molnár Istvánok, meg a fiatal Molnár Istvánok ereje, verejtéke Este kilenc óra tájban a hat, vagy hét kilométernyire lévő város úgy kivilágosodott egyszeriben, mint a betlehemes játékban a jászol környéke. Csakhogy persze nem kicsiben, hanem nagyban. A Molnár-család kint állit a tornácon a pitvarajtóban, de olyanformán, hogy vagy berohannak a házba a kellő pillanatban, vagy pedig bélésfaladnak a világba. I Ebtbee a pillanatban megreszketett a levegő, mintha merevült kocsonyából volna s csak azután hallatszott a dörrenés. Pirosan, égőn. Valamelyik tyúk vagy elaludt, vagy elvétette az egyensúlyát az eperfán és leesett hosszas, ferdülő repüléssel, codálkozva és rikoltozva. Egy darabon szemeszöktéből szaladt a sötétedő udvaron, aztán megbujt valahol a disznóól. talpgerendája alatt. Ennek Í6, másnak is, minden rezdülésnek, percenésnek szinte a végtelenségbe nő most a jelentősége, alig birja értelemmel, figyelemmel kísérni az ember. Jó volna csak egyszerűen, szépen, ilyen kicsi, szegényemberhez illően lefeküdni mindközönségesen, s majd, ha eljön az ideje, csak beleébredni a másik világba reggel. Semmi nem vo!t jó soha, ami volt, íme, az idén még a szilva is leférgedzett, lehalt, a krumplit valami féreg rágja, a baromfinak is elvitte a dög jó kétharmadát, hátha reggelre megszépülne, megfiatalodna a vüág? — Feküdjünk le gyermekeim, hátha... túl leszünk rajta, mire felkél a nap? — mondja Molnár István és teszi magát, hogy ő álmos és ő most nyújtózik. Az asszony szó nélkül befordul a pitvarba, de kezével kifelé", láthatatlanul legyint. Nagy erők játékáról van itt szó, s olyan kicsi, olyan parányi ebben ez ember ... 3. Tizenegy óra lehetett, esetleg valamivel több, de az is lehet, hogy kevesebb néhány perccel, mikor vakító fényesség világított be az ablakon. De talán nem is annyira világított, mint égett, mint a tűz. Mintha az ablakkarikák meggyulladtak volna. Kint, a tanyaudvaron zaj, zúgás, morgás, a menekülő kutya távolodó ugatása, ijedelme hangzik fel egyszer a zajból mindössze, Molnár István ész nélkül ugrik ki az ágyból, belelép a csizmába és elszántan fejére csapja a kalapját. A réklit nagy bátran felölti, mintha ezen dőlne most el jobbra, vagy balra a világ sorsa. A lámpát meggyújtja és érdekes, a keze egyáltalán nem reszketett, dehogy reszketett, aztán vitte ki a pitvarba. A pitvarból ki a tornácra, de ekkor toppant elébe egy hatalma®, fiatal, tagbaszakadt ember, egy szovjet kapitány. — Drásztutye! — mondja a kapitány és lenéz Molnár Istvánra. Mert amilyen nagy ernbar a kapitán®, éppen olyan kis ember Molnár István és így állnak szemben egy pillanatig. A kapitánynál villanylámpa. Molnár Istvánnál meg apró ötös petróleumlámpa és egyik erre int a lámpával, a másik amarra, a kapitány meghajol és belép a pitvarba. Leül az asztal mellé a lócára, térdét szétveti, a lámpát leoltja és mutatóujjával az asztalt kocogtatja ás beszél, beszél. Hiszen, ha Molnár István ezt a beszédet értené! De nem érti. Ebben a tanyavilágban, de még ezen is túl, egynyelvű nép él Egynyelvű, egymultú. Nyelvüket nagyon is körülhatárolták ezek a szinte sárból épült, tanyai iskolák, szeműk határát is nagyon lefogták az útmenti akácfák s most mégis, mintha ebben a pillanatban Molnár István körül a végtelenbe tárult volna a világ. A lámpát leállítja az asztal közepére takarosan, székét közelebb rántja és leül a kapitánnyal szemben, még az asztalra is rákönyököl. Mintha azt mondaná evvel, hogy na most... beszélgessünk! De a kapitány nem beszélget, hanem beszél, mégpedig hangosan, éspedig kifelé az udvaira. Az udvarról, de inkább a teherautóról két géppisztolyos, gyalogos, olyan jó tizenöt, vagy húszliteres kis dézsát cipel bé, felteszik az asztalra. A kapitány 6 Molnár István egyszerre néznek a dézsába, aztán egymásra néanek, nevetnek, megint a dézsába néznek. Félignél feljebb van borral s nyílván, hogy ki ne lötyögjön, tele van dobálva parafadugóval. A kapitány megint t moríd valamit Molnár Istvánnak, de az nem'érti. hogy mit, természetesen, csak sejti. Bor már van, pohár, vagy csupor kell feltétlenül... S mintha mindig ezt csinálta volna, hogy fgy, őszi időben szovjet kapitányokat vendégeljen meg a tanyán, csészéket rak ki az asztalra. Nehéz, komoly éjszaka volt ez. Egy óra tájban már Molnár István is dalolt, a két katona meg táncolt, hogy rengett a föld. De a kapitány csak ült, nézte a katonákat, néztr Molnár Isvánt s csak időinként nyílott ki az arca a gyönyörűségtől, mint a rózsa. A fiatal, vidám, derűs arca. Két óra tájban aztán a dézsát letette az asctal alá, hogy elég volt. — Aludni... — mutogatta inkább, mint mondta. De ekkor megint riadalom keletkezett az udvaron, tankok, gépek recsegtek, .csörtettek a közeibein a egy katona valamit bekiáltott, ami az jelenti minden katonák nyelvén, hogy riadó! A kapitány nyakába kapta távcsövét, pisztolytáskáját felkötötte, rettentő karjait kitárta ölelésre. Pár pillanat még, s a tanyát, majd utána a tájat teljesen beborította a csend. A csend, a nagy békességnek a csendje. Hát evvel kezdődött és folytatódott azzal, hogy a Molnár Istvánok, ezek a politikátlan tanyai emberek egyszerűen megízlelték a politizálás ízét és beszélni kezdtek. Eleinte csak egymást agitálták, sőt, volt itt ember, aki valahova mentében megállott a dűlőn és beszélt a fáknak, a tájnak, beszélt a beszéd izéért magáért. Molnár István szótlan ember volt ennekelőtte és most maga csudálkozik a legjobban, hogy milyen jól esik az embernek a beszéd Még kint a tanyák közt is, hát még Pesten, meg aztán... a parlamentben! Molnár István hamarosan valaki lett, akinek a nevét ismerik, tudják, a tanyarengetegen innen és túl, sőt időközönként szavát hallatja a parlamentben is, hát így történt, hogy a múlt év nyarán a parasztküldöttséggel kint járt a Szovjetunióban. Nagyon sokfelé jártak, nagyon sokat láttak, beszaladnak egyszer egy. kolhoz udvarára, köréjük gyűl a kolhoz aprajanagyja. Autóval jönnek sorba és rendre a járás pofitkai és gazdasági tényezői, a tanácselnök, a párttitkár, a komszomol-titkár, a kultúrfelelős és végezetül is beszalad egy kis autó, megáll. A kicsi autóból szinte belénő a kolhoz levegőjébe a járási rendőrkapitány. Egy fiatal, tagbaszakadt, derűsarcú, nyiltszemű ember. Mit mond, most Molnár István, mit csinál most Molnár István? Molnár Istvánnak borsózik a bőrt a csodálkozástól, meg a gyönyörűségtől, nem tehet róla, de hangosan ki. áltja: — Ni... a kapitány ... a csongrádi tanyákról... Kicsije, nagyja felfigyel e kiáltásra, de kiváltképpen felfigyel a rendőrkapitány. Széjjelnéz riadozva, meglátja Molnár Istvánt, széttárja rettentő karjait megöleli Molnár Istvánt. Molnár István szeméből kibuggyan a könny, s megbújik a kapitány széles mellén, mint ahogy a fürj megbújik a tarlón a búzakeresztek alján.