Uj Szó, 1951. február (4. évfolyam, 27-50.szám)

1951-02-24 / 47. szám, szombat

to UJSZ0 1951 február 28 FÖLDES MIHÁLY: É ILY Az alábbiakban Földes Mihály „Mélyszántás" című falusi életképének nagyjelenetét közilljük: Kis Gáspárnak, a traktorállomás vezetőjének párbe­szédét Bak Jóskávzl, Nyakas-Kun kuláknak cselédjével? Bak Jóska ebben a megindítóan szép, szívbemarkoló jelenetben váľk nyomorult pária mivoltá­ból emberré. (Kis Gáspár a nyakába veszi harmo­nikáját és játszik. Érzéssel, finoman. Egészen ráhajol a hangszerére. A zene az öreg platán aranyossárga, vörös, rőt leveleire vetődik és onnan derűsen szétterül az egész udvarra. Csoda tör­ténik a régi „szárazmalomban". Re­csegő rossz szekerek jártak ide hajdan; lógóbajúszos kisparasztok hozták az őrölnívalót s a kövér malmos hízott a zsírjukon. De a régi káromkodások el­haltak már. Üj malom dohog a falu­ban: a község hengermalma. Itt pedig a traktorok, az ekék, a vontatók és a többi gépek újjonganak a zenével az új világ születése fölötti örömükben. Bak Jóska ebben a hangulatban jön be az udvarra az útcáról. Félénken mo­zog. Megáll. Megindul. Apránként jön előre.. A tekintete simogatja a gépe­ket. Megnéz mindent. Kis Gáspár köz­ben egyre játszik. Egy darabig észre sem veszi Bak Jóskát. De amikor ész­reveszi — noha a játékot nem hagyja abba —, rajta marad a tekintete. Nézi a legény formátlan kalapját, nyomorú­ságos kabátját és az ingét, a furcsa furulya-nadrágját. Végül megállapodik a tekintete a legény meztelen lábán. Sokáig nézi Hirtelen gondolata tá­mad: abbahagyja a muzsikát és nem mozdul. Bak Jóska belerecseg a csendbe:) Bak Jóska: Ideküldtek. Gáspár (hallgat). Bak Jóska: Mert é.n Kis Gáspárt keresem, a traktoristák vezetőjét. Gáspár (nézi). Bak Jóska: Dobos Pista mondta, hogy beszélni akar velem ... Azért .jöttem... (Nem tudja mire vélni Kis Gáspár hallgatását.) Vajat hoztam Nvakas-Kunéknak ök már tegnap be­jöttek a faluba. Az a szép nagy ház az Övék, a templom mellett. Most már tavaszig aligha mennek vissza a ta­nyára. Gáspár: Ülj le. Bak Jóska (igazít egyet a síéken, de nem mer leülni.) Gáspár: Na ülj le. Bak Jóska: (még egyet igazít, de állva marad.) Gáspár: Gyalog jöttél? Bak Jóska Gyalog. Nem sok az út. Tizenkét kilométer. Gáspár: Éhes vagy? Bak Jóska (bizonytalanul): Már ettem. Gáspárt Mit? Bak Jóska Levest, meg főzeléket. Vasárnap ezt adnak. Gáspár: Húst nem? Bak Jóska (elmosolyodik); Nyakas­Kúnnak nem döglenek se a csirkéi, se a disznai. (Magyarázza.) Külön udvar­ba tartja a baromfit, különbé a disznó­kat. Gáspár: Ülj le és egyél. Bak Jóska (leül. Felvesz egy kalá­csot. Szégyel beleharapni. Gáspár erre elfordul, leveti a harmonikát. Bak Jós­ka eszik néhány falást Mikor Gáspár visszafordul, megszólal): Most már megmondhatja, mit akar tőlem? Gáspár: Ezentúl ha tegez valaki, ak­kor tegezd te is. Magáért maga, teért te. Erted? Bak Jóska: Értem. Ez világos. Gáspár: Mert most ilyen világ van. Bak Jóska: Ilyen? Gáspár: Ilyen hát. Bak Jóska (szélesen mosolyog): És ha Nyakas-Kun tegez? Gáspár: Teért te jár mindenkinek. Még az atyaúristennek is. Bak Jóska (mosolya nevetésbe csap át): Az atyaistent szoktam tegezni, kü­lönösen, ha Nyakas-Kun grófi lovai ki­hoznak a sodromból. De ilyenkor az­tán mondom a cifrákat. De Nyakas­Kun kivágna a tanyájáról, ha tegez­ném. Kivágna, mint a huszonegyet. Ki az. Gáspár: Nem az. Próbáld meg, majd meglátod. Bak Jóska: Megpróbálhatom, ha ma­ga mondja. Gáspár: Nem maga, „te"! Ezt kell mondanod: te. Bak Jóska (keservesen, nem áll rá a szája): Te! Gáspár (mosolyogva biztatja). Bak Jóska: Te. No. Te. (Mindketten felszabadultan nagyot nevetnek). Gáspár: Nézz körül Jóska. Itt min­den a demokráciáé. A ház, a gépek, a fák ... még az ég is. Ami pedig a de­mokráciáé, az a népé. A tied is. Azt jelenti ez, hogy magadéban vagy. Bak Jóska: A magaméba. (Nem érti.) Gáspár: Igen. Mióta szolgálsz a mostani gazdádnál? Bak Jóska: Régóta. Még a háború előtt vett magához, 42-ben behíttak katonának. Mikor oszt erre húzódott a front, lehajigáltam- a komiszt, s megint csak beálltaim Nyakas-Kunék­hoz. Gáspár: Beálltál? Bak Jóska. Maga mást tett volna? Gáspár: Teért te: mondtam már.. Bak Jóska (nevet): Ha maga az atyaúristen tegezne is, úgy-e? Gáspár: Akkor is. Bak Jóska: Na jó, De nehéz ám eb­be beleszokni. Mert engem arra taní­tottak, hogy én mindenKinek „te" va­gyok, nekem meg mindenki „maga". Gáspár: Ezentúl másképp lesz. (Csönd): Aztán mit fizet neked ez a Nyakas-Kun? Bak Jóska: Pénzt, aztat nem ad. Aszongya: erigy már. Aszongya: be­teszi nevemre a bankba. Aszongya: jó lesz az neked vénségedre, Jóska, ha már nem köllesz sehol. De azért va­Aszongya: er'gy már. Aszongya: he­tenként egy pakli cigarettadohányt papírral... Enni... kvártélyt... Gáspár: Hol alszol? Bak Jóska (csodálkozva): Hol alud­nék? Az istállóban. Gáspár. Nem vagy tőle büdös, nem érzed? Bak Jóska (megszagolja magát): Lehet, hogy egy kicsit büdös vagyok, én nem igen érzem. Nem szoktam sza­gulgatni magamat. Nyáron kifekszek a szénába. Gáspár: Aztán ez az ünneplőd,» ami rajtad van? Bak Jóska: Ünneplő? Minek volna az nekem? Kinek tenném puccba ma­gam? (Tűnődve.) Ki az istencsodájá­nak? Gáspár: Van ünneplőd, vagy nincs? Bak Jóska: Nincs. Gáspár: Miért nincs? Bak Jóska: Nyakas-Kun ígért egy­szer. (Vonogatja a vállát.) De annak már jóideje. Nagycm hajtottuk a mun­kát azon a nyáron. Aszonta: Na Jóska, kivágtad a rezet, őszre majd kapsz valami ruhafélét. (Köp.) Talán el is felejtette már. Gáspár: Miért jársz mezítláb? Bak Jóska (megnézi a lábát. Hirte­len úgy tűnik föl neki, mintha most látná először. Röstelkedve • maga alá húzza): Járnak így mások is. Gáspár: Csizmád nincs? Bak Jóska: Egy régi bakancsom van. Arra szoktam egy féltalpalást kapni télire. Most azt mondják, nem csinálnak elég bőrt a gyárak. Gáspár: Nya.kas-Kun mondja ezt? Bak Jóska: ö is. Gáspár: De azért neki van csizmája, ügy-e? Bak Jóska: Még hozzá fájin. Gáspár: Arra csinálnak bőrt a gyá­rak? Bak Jóska (sóvárogva): Te menny­béli atyaisten. Ha egyszer nekem is lenne olyan csizmám. (Tűnődve.) Ak­kor tán engem is megsüvegelnének. Rámnéznének a lányok. (Más hangon): A Nyakas-Kunné éppeg passzolna a lábomra. Szemre megmondom, mi passzol, mi nem. Gáspár: Te Jóska! Szeretnél olyan csizmát? Mi? Bak Jóska: Nagyon szeretnék. Any­nyira, hogy egyszer már spóroltam rá. Egybe is volt az egész pénz. Gáspár: És megvetted? Bak Jóska: Nem. Beteg lettem és elvitte az orvosság. De most megint a fogamhoz verem a pénzt. Nyakon­csípek minden fillért. Gáspár: Hány éves vagy? Bak Jóska: Időses. Vagyok már vagy harminc. Gáspár: Asszonyra nem gondoltál még soha? Bak Jóska (felnevet. Tréfának veszi a kérdést): Égy ilyen ágról szakadt! Hátsze még születési bizonyítványom sincs. Ki menne hozzá az ilyenhez? Gáspár: Mit szólnál hozzá, ha sze­reznék neked egy asszonyt, mi? Bak Jóska (szélesen hahotázik. Csiklandozza a puszta gondolat. Fi­cánkol); Ajhaj, az jó lenne. Egy bö­gyös kis virág. (A könnyei csorognak a nevetéstől.) Azt mondanák a népek: hé-hó! Házasodik a Bak Jóska. Jó­szagú menyecske farát fogja tapogatni. Hühühű! Ez aztán igen. (Apránként lehiggad. Csöndes lesz. Elszomorodik. Végül csaknem sír.) Hát maga is hec­celődik már velem? Gáspár: Miért? Ki heccelődött még veled? Bak Jóska: Ma egy hete Nyakas­Kun Fazekaséknál. Aszonta, most olyan idők járnak, a dolgos legények puszta farukra gazdalányokat kaphat­nak. A fene essék beléje, meg is ugat­tatott. Gáspár: Tudom. Eljött a híre hoz­zám is. Aztán miért ugattál neki? Mu­száj volt? Kényszerített? Bak Jóska: Egy húszast adott. Gon­doltam: ezzel is közelebb jutok a csiz­mához. Ilyen stikliket csinál, ha jó­kedve van. (Mentegetődzik.) Nem tört le a derekam abba a kis ugatásba. Bár mindennap megugattatna egy húsza­sért. Gáspár: Négykézlábra álltál? Bak Jóska: Négykézláb. Gáspár: Mint egy állat. Bak Jóska (most kezdi szégyerWeni): Nagy dolog ám egy húszas. t Gáspár: De az emberi méltóság még sokkal nagyobb dolog. Bak Jóska (másként érti): Vadásza­ton láttam egyszer egy emberi méltó­ságot, de az gróf volt. Gáspár (elmosolyodik): Ülj le. (Jóska a fatönkhöz akar ülni. Gáspár a szék­re mutat.) Ide. Mi szeretnél lenni job­ban? Gróf, vagy traktorvezető? Bak Jóska: Nem lehetek én traktor­vezető! Gáspár: Gróf lehetsz? Bak Jóska: Gróf nem is akarok len­ni. De traktorvezető se lehetek. Iszonytatóan nagy dolog ám az, ve­zetni a masinát. Gáspár: Már pedig én azért hívatta­lak. Bak Jóska (nem érti. Fülelni kezd): Mért hivatott? Gáspár (nagyon egyszerűen): A Párt azt akarja, hogy traktoristát farag­junk belőled, Jóska. Bak Jóska: A Párt! (Óriási feszült­ség támad benne. Hirtelen feláll, de aztán a hatalmas meglepetés teljesen megbénítja. Csak a szemei sugároznak. Rápillant a gépekre. Kis Gáspárra, ön­magára. Zihál. Remegnek a térdei.) Gáspár: Igen. Traktort kapsz. Rá­pattansz, mint a huszár a lovára. Ügy szereted majd, mint apa a fiát. Lesz jó szállásod, tisztességes ruhád, enni­valód. Megsüvegel mindenki. Azt mondják majd: ott megy Bak Jóska, a traktorista. Bak Jóska (felszakad belőle a szó): A traktor! Gáspár: Aztán megjön majd az asszony is. Jószagú, friss menyecske, meg a gyerekek. Bak Jóska (fojtottan. Alig bírja hin­ni): Mért kapom én ezt? Miért? Gáspár: Kapod. Kapod, mert most tiéd is ez az ország. Bak Jóska: Az enyém? Traktor! Ne heccelődjön velem, hallja-e? (Ordít.) Nem akarom, hogy engem mindig hec­celjenek! Nekem elég volt az ugatás­ból. Én nem akarok ugatni többé sen­kinek. (Rekedten az indulattól.) Mert én egyszer nagyon meg találok fizetni valakinek. Gáspár: Itt a kezem Jóska. Nem tréfálok. Állom, amit mondtam. (Fel­áll, kezet nyújt.) Gottwald akarja! Bak Jóska (lassan felderül. A két erős férfikéz: a traktoristáé és Jóskáé összefonódik): Gottwald! (Elengedi Gáspár kezét.) A Nyakas-Kunhoz már nem is kell visszamennem? Gáspár: Nem. Bak Jóska (boldog kitöréssel): Nem? Nem?!!! Az ántiját! Hijajjaij az ánti­ját. (Széles örömében a földhöz csapja a kalapját.) Gáspár: De amivel tartozik neked, azt ki fogja fizetni. Csináltatunk belőle neked új ruhát. Es a csizmát se feled­jük el. És a béred kamatait is. Jó lesz? Bak Jóska (vígan): Jó. (Megint leül. Józanul.) Nem fog az adni semmit. Én ismerem. Gáspár (megnyomja a szót): Fizetni fog, ha mondom. (Csendesen, de nagy erővel.) Ma délután benyújtom nekik a számlát. Be én. az egész csürhének. (Hosszú szünet. Bak Jóska nem egé­szen érti Gáspár utolsó szavait. Azt sejti csak, hogy egy nagy erő jót akar most vele.) Bak Jóska (egészen más ember): Nem köllött volna annak a büdös disz­nónak ugatnom, még a húszasért se. Mi annak egy húszas? Annyi a dollár­ja, mint a pelyva. A díszkemencében tartják, hamu között, a rostély alatt, vasládikában. Azt mondta Nyakas­Kun, ha egyszer iszkolni kell, legyen útravaló. Gáspár (csupa figyelem, de palástol­ja): Álmodtad te ezt Jóska. Bak Jóska (enyhe méreggel): Ál­modtam? Talán azt is álmodmm, hogy lehordtunk 50 má-vsa búzát az öreg diófa mögött készített verembe, mi? Ezt is álmodtam? Meg a zsírt is ál­modtam, ami a hombár padlója alatt van, négy hordóba? A fen« az ilyen álmot! Az igaz, hogy kaptam érte egy liter bort. Azt mondta Nyakas-Kun, hogy lesz karácsonykor több is, ha befogom a pofámat. Gáspár: Te meg befogtad, igaz? Bak Jóska: Bizony, szólnom kellett volna. Gáspár: Dollár, búza, zsír. Mi van még? Bak Jóska: Pályinka is van. Ezt ti­tokban főzi Csizmással. Gáspár: Melyik az a Csizmás? A tanyai szeszfőző az, aki pénzt is szo­kott kölcsönözni? Bak Jóska: Éppen az. Gáspár: A beszolgáltatással rendben voltak? Bak Jóska: A cséplési lap szerint igen. De csépléskor itatták az embere­ket. A masinás tudta a módját. Össze­beszélt Nyakas-Kunnal. Egy zsák a mázsára, egy zsák hátra a széna mögé. Gáspár: Igy volt? Hát rendben van Jóska. Most aztán egy szót se szólj, amíg nem mondom. tM»MM Mt »M»»M »» » MI »»MM»M»MM Az „Uj Kína" kiállítás ma nyílik meg A tájékoztatási és népművelésügyi megbízotti hivatal a Béke Hívei szlo­kiai bizottságával együttműködve „Üj Kína" címmel kiállítást rendez. A kiállítást ünnepélyes keretek kö­zött Jozef Lukačovič tanár, építészeti, ipari megbízott nyitja meg szomba­ton. február 24-én délután 17 órakor. Az „Üj Kína" kiállítás február 24­től március 29-ig tart és naponta 9 órától 19 óráig megtekinthető a. Csehszlovák Képzőművészek helyisé­geiben, Bratislava, Safarik-tér. Jefim apó és felesége. Natalja Kuz­minyicsna egész hosszú életükben magánosan éltek, gyermekük nem volt. Egyszer Jefim a kolhoz egyik távoli földjére ment szántani. A szántóföld szélén, a tóparton hadiárva-otthon emelkedett, előtte a tisztáson gyer­mekek játszottak. Jefim ebéd idejére kifogta a lovat, megebédelt és lehe­vert. Közben meglátott egy ötévkö­rüli kisfiút. A fiúcska füvet tépett és etette a lovat. Az öreg odament hozzá és megkérdezte: — Hej. te kispajtás, hogy hívnak? — Vasz iának! — Aztán hány éves vagy? — Hamarosan öt leszek — Nem félsz a lótól? — Nem! — válaszolta a kisfiú. — Nahát akkor üli rá! Az öreg a lóra ültette Vaszját, könnyedén megfogta és a lovat a me­zei útra vezette. Vaszia kezébe vette a gyeplőt, kalimpált a lábaival és kö­vetelőzött: — Egyedül! Engedi el! — No. jól van — válaszolta az öreg, de azért nem nagvon vette le kezét a gyermekről. — De ha meg­lát az óvónőtök, akkor aztán lesz kapsz mint a kettőnknek. Megjáratta a kisfiút, aztán leemelte és igy szólt: — Jóból is megárt a sok. Gvere el holnap, akkor újra megnyergeljük a loval. Másnap Jefim. amikor a mezőre ké­szült, megkérdezte a feleségét: — Nincs itthon valami édességféle? — öregkorodra kezdesz torkoskod­ni? — csodálkozott Natalia Kuzmi­nyicsna. — Vendégem lesz a mezőn! — mondta az öreg és elbeszélte esetét a kisfiúval. — Hát rniért nem szóltál előbb? Sü­töttem volna túróslepényt. mást is ké­szíthettem volna. Mint előző napon. Vasziátka most is déltájban került elő. Elszántan oda­ült az öreg térdére, aztán kihúzott az M. ZSESZTYEV: Qefim npvíU gyermekei inge alól egy süteménvt és így szólt: — Tessék, kóstold meg. én már et­tem! — Köszönöm. — mosolyodott el Jefim. — Ügylátszik, gondoltál rám. En is megakartalak vendégelni téged, de a feleségemnek ma semmi sem akadt a kezeügyébe. Jefim apó megint felültette a lóra a kisfút és körbevezette. A tisztáson el akart búcsúzni Vasziátkától. de aztán meggondolta magát: — Te Vaszjátka, mi még igazában nem is ismerjük egymást. Mutasd meg, hol élsz, kikkel vagy együtt? Jefim maga vezette e! a kisfiút a nagy ház kapujáig, ott találkozott az óvónővel: — Eljöttem megnézni, hogyan él ez a kis legény. Jóbarátok vagyunk vele. Járt nálam vendégségben, most én látogatom meg. Az öreg végigjárta a gyermek­otthont, megnézte a gyermekek szo­báit és ebédlőjüket, még a konyhába is benézett — érdeklődött, hogy mit esznek a gyermekek és nagvon meg volt elégedve. — Jól vagytok, szénen éltek! — mondta komolyan Vasziátkának. — Gondoskodik rólatok a szovjet hata­lom! Előtte mind egyformák vagytok, törődik veletek, mintha aoátok-anyá­tok lenne! Jefim estére hazatért a mezőről és azt mondta a feleségének: — Fűts be a fürdőbe, anyjuk! ... — Hét közepén befűteni a fürdőbe? — Ha szükség van rá. hét közepén is be kell fűteni — válaszolta nyugod­tan az öreg. Jól megfürdött, lefeküdt. Hajnal­hasadáskor felkeltette feleségét és így szólt hozzá: — Hozd be az ünnoelőruhámat. Az öregasszony semmit sem értett az egészből ós csodálkozva kérdezte: — Hova készülsz. Jefim? Csak nem vendégségbe? — Szántani megyek! S délben te is gyere utánam. De öltözz ám fel ren­desen ... — Eszednél vagy te? — csapta össze a kezét Natalia Kuzminylcsna. — Szántani ünneplőruhában! De Jefim csak fölvette a legjobb ruháját, maid az asztalhoz üH és így szólt: — fdesüss asszonv: csak élünk itt ketten a kolhozban, résztveszünk a közös munkában, de a családi életben magunkra maradunk. — Igaz, — mondta a felesége. — Micsoda élet ez így, gyermekek nél­kül... — Na látod — mondta Jefim. — Fogadjuk fiunknak Vasziátkát. Na­gyon szívem szerint való emberke! Meglátod, neked is tetszeni fog. Az­tán hozzál valami ajándékot, tegnap úgyis szégyenkeznem kellett. Ö megvendégelt engem, én meg üres kézzel álltam ott. Jefim kiment a mezőre, délig szán­tott s amikor Natalia Kuzminyicsna megjött, az öreg térdén már ott ült a kisíiú. — No, hát Vasziátka — mondta az öreg —, úgylehet, hogv én leszek az apád, ez a néni meg az anyád. El­jössz-e hozzánk? — Elmegyek — válaszolta Vasz­iátka. — Akkor hát meg is egyeztünk' — mosolyodott el Jefim. — Na asszony, üdvözöld a fiadat! Nyáron minden perc drága és az öregek, hogv ne veszítsenek időt, el­határozták, hogv azonnal elmennek a gyermekotthonba, kitöltik a Vaszjátka nevű hadiárvára vonatkozó hivatalos iratokat és a kisfiút azonnal ma­gukkal is viszik a faluba. A gyermekotthon előtti tisztáson Jefim leült a padra, maga mellé ültet­te Vasz iát. — Engem itt már ismernek — szólt a feleségéhez —, biztos, meg akarják nézni, hogy ki lesz Vasziátka anyja. Hát csak menj oda. ismerkedj meg az emberekkel, beszéli velük és mind­iárt hozd el a kisfiú iratait! Natalja Kuzminvicsna elment. Nem sokáig volt a gyermekotthonban. Az óvónővel együtt kijött a kanun, kar­ján egy három év körüli kisleánnyal. Jefim nyomban meglátta felesége ar­cán, hogy valami nincs rendben. — Mehetünk? — kérdezte és fölállt a padról. Az asszony nem válaszolt és a ne­velőnöre nézett. — Csak nem gondoltad meg maga­dat, Natalja? — kérdezte az öreg. — Már hogy gondoltam volna meg magam — felelte az asszonv. — Csak az a baj, hogy Vasziátkának van egy húga, Oljuska, aki még egv jó évvel fiatalabb nála — mondta, s a leányká­ra mutatott. — Hát most már mi lesz ebből? OljuskábóP Ha a kis legényt fiunkká fogadjuk, akkor a kisleány elárvul. Nincs se apja, se anyja és most már bátvia sem lesz. Az öreg elkéoedten visszaült a padra és mélységesen elgondolkozott. Aztán egyszerre mérgesen rászólt: — Szóval úgy gondolod, hogy amiért Vasziátkának kistestvére van, lemondok róla? Hát vedd tudomásul, hogy azt már nem. — Szóval nem? — Nem. Most az asszonv lett mérges. — Szóval vegyük magunkhoz mind a kettőt? — Vegyük! — mondta szigorúan az öreg. — Ezt rögtön megmondhattad volna. Elvitték a kisfiút és húgát is. És mikor befordultak a faluba. Jefim mo­solyogva ígv szólt: — Látod asszonv, egész életünkben gyermektelenül éitünk s most egyszer­re két gyermekünk is van. Ilyen a mi szovjet életünk. És ez a rendje a dolognak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents