Uj Szó, 1951. január (4. évfolyam, 1-26.szám)

1951-01-21 / 18. szám, vasárnap

UJ SZ0 1951 január 21 KIS KATÓ: Testvér, minek fejünk lesütni... ? Szivünkben — égő, aagy tüzek. Hisz látjuk: tudjuk, érezzük ml Mindig, mindenhol Iljicset. M. A 1 i g e r Hamburg, 1907 augusztus 17. A párás nyári reggelen a kikötő kjs kocsmái lustán nyújtózkodtak. Néha nagyokat ásítottak és a fekete ajtók kitátott szájában piszkos, szürkesapkás matrózok tűntek el. A napsugarak még nem törték át a sü­rü, páratelt levegőn, a város zaja eem hatolt odáig. Csak a kis kocs­mákban zsongott, zümmögött az élet és jelezte egy újabb nap kezdetét. Az idegen nyelvek szóáradata alaktalan zúgássá folyt itt össze. Ebből az alaktalan szótömegböl itt-ott kihal­latszott élesen, tisztán egy-egy „bitté", „merci", „prasu". Közvetlenül a söntés mellett három ember állott. — Hát délben? — szólalt meg az egyik, egy azöke borostás arcú ki­kötömunkás és amikor a mellette ál­ló mosolygó* pipázó fiúhoz fordult, nemcsak a szavaiból csengett ki a kérdés, hanem az egész ember úgy meggörbült, mint egy élő kérdőjel. — Igen, Vaszja, indulunk — felel­te az orosz nyelven feladott kérdésre a másik félig csehül, félig németül. Kár, még sok mindent akartam veled megbeszélni — válaszolta von­tatottan a Vászjának szólított szőke óriás. — No, Józsi, fogd ezt — és egy gyűrött kis könyvecskét gyömöszölt barátja kezébe. — Ebben minden benne van, amit bég el .akartam neked mondani. A kikötő felöl élesen búgott fel egy hajó szirénája. Józsi egy haj­tásra kiürítette poharát, még egy­szer megölelgette két társát; a kér­ges munkáskezek összeforrtak. És Józsi kifordult • kis kocsmából. Olyan magas volt, hogy amikor az ajtón kilépett, jól le kellett hajtania a fejét, hogy be ne verje a szemöl­dökfába! Egy pillanatra vaksin, ta­pogatózva megállt, mert a felkelő nap sugarai éppen akkor özönlöttek a város felé a tenger távoli öléből és egy másodpercig teljesen elvakí­tották. • A füstös, fekete kazánok sistereg­ve nyelték a szenet. A gomolygó füstben és felcsapó szénporban meg­megvillant a lapát éle, ahogy sebe­sen átszelte a szénpor rétegét. Két kazán megelégedetten duruzsolt és ontotta a góz egyre növekvő hajtó­erejéhez szükséges meleget. A fütö derékig csupasz háttal már a közép­ső kazánnál görnyedezett. Szénpor­lepte bőrén, világos térkép vonala­kat húztak a parányi erekben legör­dülő izzadtságcseppek. — A mindenit ennek a világnak! — hördült fel a fütömunkás s egy pillanatra lapátjára támaszkodott.; Gondolatban már vagy századszor elátkozta magát, hogy éppen a „Deutschlanď'-ra szegődött. . Az igaz, hogy a munka mindenütt fá­radsággal jár, de hogy kettő helyett dolgozzék, mint itt, az már nem jár­ja! A kazánház szük ajtaja felpat­tant. Olyan zajtalanul, hogy a füto észre sem vette. A vaslépcső legfel­ső fokán egy idegen ember állt. Schmidt, a második gépész tuszkolta maga előtt. Az idegen szemét fekete, széles kalap árnyékolta, kabátja is fekete volt, de igen poros. Mintha csak valahonnan a hajó fenekéről, egy régi dohos ládából húzták vol­na ki. — Hé. Józsi! A fűtő, anélkül, hogy megfordult volna, felmordult. Igy tudatta a gé­pésszel — tudomásul vette jelenlétét, de nem nagyon örül neki, mert ettől az embertől nem igen remélhetett se­gítséget. Pedig ez egyszer tévedett. — Hozzád beszélek, hé! Mi az, észre sem veszed az embert már? Hagyd abba egy percre azt a mocs­kos munkát. — Hagyj békén, ne tartóztass, úgy­is eleget bajlódok itt egyedül, — Éppen arról van szó, hogy se­gítséget hoztam neked. / — Miiit? — Segítséget? — kér­dezte hitetlenkedve Józsi és végül mégis csak rászánta magát,, a föld­höz koppantotta a lapátot és meg­fordult. Arca komoly csalódást fe­jezett ki, amikor végigmérte az előt­te álló embert. Sehogyan sem tet­szett neki a fiatalember úri formájú fekete öltözete. Alaposan végigmus­trálta és észrevette, hogy a fekete kabát bizony jó poros, meg pókhá­lós is. — A mentöcsónakban bújt meg, onnan halásztuk elő. Ujának hívják. Velünk utazik, de csak ha jó munkát végez! Különben az „ilyen" utaso­kat nem igen szívleljük ezen a ha­jón. — A gépész jól megnyomta az utolsó szavakat és rákacsintott Jó­zsira, ezzel jelezve, hogy vegye ke­zelésbe az idegent. Józsi azonnal megértette, hányat ütött az óra. „Fe­ketén utazik az ipse! Nem baj Józsi — biztatta önmagát. — Tartsd a szád. Neked ez jó! Segítséget jelent." — Igy ebben aa öltözetben nem dolgozhatsz. Két percen belül úgy átáznál, hogy nagykabátodból is csa­varni lehet az izzadságot. Várj! — Józsi a lapátot a szénbucka mellé rúgta és elrohant Schmidt után. Az idegen körülnézett. Szemei úgy simogatták végig a kazánokat, mint­ha valami távoli ismerős kép me­rült volna fel emlékezetében, mintha nem először lenne ilyen környezet­ben. Fiatalos arca, szinte fárga volt a fáradságtól, de valami nyugodt bi­zakodás még ezen keresztül is átsu­gárzott. Józsi egy kék nadrággal és egy fehér inggel a karján jelent meg. —,Fogd ezt! Ettől kezdve Józsi és Ilja reggel nyolckor együtt kezdték meg a ka­zánok tisztítását és etetését. Bezzeg Uyen munkánál sem az embereken nem látszik, hogy mosakodtak Volna, sem a ruhájukon, hogy az valaha is vizet látott. Ilja ingét pillanatok alatt belepte a szénpor és a fekete réteg alatt nyoma sem maradt a fe­hér színnek. Ilja jő segítségnek bizo­nyult. Az első napokban ugyan a la­pát csúnya véraláfutásos hólyagokat tört a tenyerén, de csakhamar úgy bánt szerszámával, mintha örökké lapátoló munkás lett volna. Néha munka közben nemcsak a lapát for­gott, hanem a nyelvük is megeredt, meséltek egymásnak. Józsi elmond­ta, hány hajón szolgált, milyen is az az Amerika. Az idegen pedig elbe­szélte, mennyi viszontagságon át ke­rült ö e hatalmas gőzhajó mentö­csónakjába. Esténként, amikor az olajlámpa fénye az árnyék szőttes fonalait tán­coltatta a kabin oldalán és mennye­zetén, amikor a hajómunkások fá­radtan heveredtek le emeletes vas­ágyaikra, Ilja mesélt. — Négyen kerültünk fel erre a ti hajétokra. Nem tudom, a másik há­rom társam hová lett. Schmidt azt mondta, hogy a kapitányhoz kísérte őket. — A kapitányhoz? — szólalt meg egy hitetlenkedő mély medvehang. — Én azt már nem igen hiszem. Hiszen a kapitány nagyobb úr itt a hajón, mint a mennybéli úristen az egekben. Nekem ezt ne mondja, mert tudja-e, hogy én már ezzel a hajóvai négyszer tettem meg az utat Ameri­kába és vissza, oszt Kftnipf kapitány­nek még a színét sem láttkm. — Ne zavard öt öreg, egy csöppet sem vagyunk kíváncsiak a te vélemé­nyedre, hanem az Ilja szavára aztán annál inkább. — Tudom én, hogy csak arra vagytok kíváncsiak, mert ő azt ma­gyarázta nektek, hogy az a pénz, amiért itt naphosszat görnyedtek, igen csekély összeg. És ez tetszik nektek. , — Neked tán nem tetszik? Neked is több jutna bagóra meg pálinkára, ha kétszer annyit kapnál. Az ágyak megreccsentek, mert er­re a megjegyzésre kirobbant a neve­tés és az emberek csak úgy gurultak a pokrócokon. — Hát akkor folytatom. Mi né­gyen, amíg ide elkerültünk, igen sok szük napot láttunk, nyomort és éhín­séget, vért és szenvedést. Börtönből menekültünk. — Hogy csináltátok ? Átvágtátok a rácsot? — vágott közbe egy kí­váncsiskodó. — Dehogy is, jó elvtársaink meg­rohanták a börtönépületet és kisza­badiitottak. Aztán gondoskodtak ró­lunk, hogy kijussunk Oroszország­ból. Tudjátok, még 1905 január 9-én kezdődött Pétervárott. Az idegen arca izgalmat fejezett ki, hangja remegett és csillogó fe­kete szemeivel hol az egyik, hol a másik munkás szemébe mélyedt, akik ott üldögéltek vagy hevertek közvet­lenül mellette. Mintha tekintetével még jobban meg akarta volna győz­ni őket mindarról, amit mond. — A munkások kora hajnalban vonultak fel a Téli Palota elé, telje­sen fegyvertelenül. Közel 150.000 em­ber volt kinn az utcán. A cár pa­rancsot adott: löjjenek a fegyverte­len munkások közé . . . A kabin lakói képzeletében meg­jelent Pétervár. Feszült figyelmük­ben szinte hallották a fegyve**k ro­pogását. Megborzongtak. Megszok­ták az Atalanti óceán amerikai part­ján hallani a korbácsok suhogását, csattogását a négerek hátán. Néha abba is beléremegtek, de most, ami­kor fehér munkástestvérekröl beszél így Ilja, az irtózat érzése mindegyi­küket hatalmába kerítette. — Pétervár utcáit munkásvér ön­tötte el — folytatta Ilja. — Te is ott voltál! — Mindenki a kérdező hang felé fordult. Az embe­rek tekintete vádolt, mintha szent­ségtörést követett volna el a kérde­ző, hogy megtörte ezt a mély csön­det. — Igen. Mi is együtt mentünk a munkásokkal. Közülünk bolsevikok közül sokat megöltek és sokan ke­rültek börtönbe. Mi többiek rögtön ott a helyszínen, a munkásvér ön­tözte utcákon magyaráztuk meg a munkásoknak, hogy ennek a szörnyű gaztettnek ki az okozója és hogyan kell ellene küzdeni . . . Józsi képzeletében felmerült a kö­dös vladívosztoki kikötö. Jól emlé­kezett arra, amikor mellettük a köd­ben egy súlyos fekete árnyék vált ki és suhant el és amikor azt suttogták, hogy ez a ..Patyomkín páncélos". Ez jő három évvel ezelőtt történt. Most gondolatban felelevenedett előtte a páncélos legénységének hősi küzdel­me. Véres, szakadozott matrózruhá­kat látott, ökölbeszorult kezeket, ölésre emelt öklöket. Igen, a Pa­tyomkín legénysége is ez ellen küz­dött. — Január 9-nek „véres vasárnap" lett a neve, — folytatta Ilja. — A cár véres gaztettének szörnyű hírt­mindenütt elterjedt. Irtózat és fel­háborodás fogta el az egész munkás­osztályt, az egész országot. A mun­kások most már „Le az önkényura­lommal!" jelszóval mentek az utcá­ra. Egy hónap alatt több munkás sztrájkolt, mint az előző tíz év alatt. A munkásmozgalom szédítő magas­ba szökkent. — Oroszországban elkezdődött a forradalom! ... Ilja az ágyak közötti szük helyen, a terem közepén állt. Olyan volt, mint egy élő szobor, amelybe a szob­rász gondos keze belvéste a forrada­lom nagy eszméjét. Ügy beszélt, minha százezres tömeghez szólott volna díszemelvényről. Minden sza­va, minden mozdulata izzott. A sze­me lángolt a forradalmi tűz hevében. A kabinban mindenkinek a tekintete rajta csüggött. Oly hatalmas, oly megrázó és egyben mégis oly ^me­leg, oly őszintén megható volt ez a pillanat, hogy az emberek szíve belé­reszketett. Amikor kissé felocsúdtak, Józsi Ujához lépett: — Ilja, tudod-e, hogy mindez eb­ben a kis könyvecskében is benne van — és keskeny acélszekrénye fiókjából előhúzta azt a kis szurtos papírcsomócskát, amit az indulás napján Vaszjától kapott. — Hát persze, hogy benne van, hi­szen ezt mi adtuk ki Pétervárott. E miatt is igen sokan szenvedtek és szenvednek. — De tudod-e Ilja, hogy az, amit te mondtál, sokkal érthetőbb, sok­kal igazabb, mint ami itt le van ír­va. — Azt talán csak gondolod. Hi­szen itt, ebben a könyvecskében is ugyanaz van: az igazság. — Igen, de a te beszédednek, min­den szavadnak csodálatos ereje van. Mikor ezt olvastam, nem értettem sokat belőle. Most, ahogy hallgattam élményeidet, minden megelevenedett előttem és oly világos ... — ... és szívhez szóló — fejezte be Józsi szavait a dörmögő medve­hang. Hát, igy volt ez akkor, amikor még mint fütö 1907-ben Amerika fele hajóztam — mondotta Duda József. Beszéljen még, Józsi bácsi, hogy volt aztán, amikor Amerikába értek Iljával. v — Azt majd máskor mondom el, mert tudjátok, hogy a munkát el kell végezni, mert azt nem végzi el he­lyettünk más. A kis csopoBt. amely a szobács­kában összeverődött, szétrebbent. Az emberek lelkesen, mosolyogva be­szélgettek még egy ideig kettesével, hármasával. Tóth Miska odalépett Józsi bácsi­hoz. Megölelte és szívélyes meleg hangon fordult hozzá: — Szép volt, Józsi bácsi, nagyon szép, amit nekünk itt elbeszélt. Ta­lán szebben is mondotta el, mint ahogy megtörtént. Még csak azt. mondja meg nekünk, hogy ki volt az az Hja, akiről olyan áhítatosan be­szélt. — Hát ti nem találtátok ki? Hát Lenin. A mi Leninünk. — És Józsi bácsi hangja mély szeretettel cseng, amikor pzt a nevet kiejti. Miska elmosolyodik. Gondolatban meg akarja mondani az öreg Józsi bácsinak, hogy ő ugyan még soha­sem hallotta, hogy Lenin elvtárs Amerikába utazott volna. De még se mondja ki ezt. Hiszen Lenin mindig és mindenütt ott élt és él a munká­sok között. KONSZTANTIN FEGYIN: c/l halhatatlatt Huszonhét esztendő nagy idő, külö­nösen ha azokat az eseménveket te­kintjük, melyeket a világ 1924 és 1951 között élt át. Mennél mélvebben hatol be azonban az ember ezekbe az ese­ményekbe, melyek tartalmukkal kitölt­hetnék egy egész évszázad történel­mét, annál inkább lenyűgözi egy nem mindennapi, csodálatos ténv Bármilyen kiemelkedő egyéniség távozik is el az élők sorából, halála el­kerülhetetlenül határvonalat húz közte és a valóság közt. Leninnel szemben a halál is tehetetlennek bizonvult. Huszonhét esztendő folvamán Lenin nemcsak, hogy nem távolodott el a je­lenkortól. de napról-napra egyre job­ban á' hat ja azt, egvre közelebb és kö­zelebb kerül az emberiséghez és mi egyre jobban szeretjük és értjük. Hog» lehet ez? Azt hiszem úgy, hogv mi ma­gunk közeledünk a' gondolatoknak ah­hoz a formájához, az érzéseknek ah­hoz a tárházához, azokhoz a társadal­mi és egvéni jellemvonásokhoz, me­lyeket Lenin, az élet átalakítóia, a for­radalmár, az új v'lág vezéľe hagyott ránk örökül. Mi magunk közeledünk lépésről-lépésre ahhoz, ami az élő Lenin lényét jelentette. Az ő példáján taulunk. az ő tervei nvomán építjük állami' és társadalmi életünket, egyre tudatosabban és hatá­zottabbnn haladunk az általa kijelöli cél felé. Ezért erősít mindannyiunkat az élő Leninből k :áradó szellem, ezért nem halhat meg számunkra és ezért halljuk hangját ugyanolyan tisztán, mint hallottuk, amikor személyesen beszélt hozzánk. Lenin az emberiség jövője. Ezért érezzük állandóan, hogv Lenin ve­lünk jön, vezet bennünket, mint ahogy Október gátakat szakító áradatában vezetett. / Leninnek, a vezérnek, a szervező­nek. a gondolkodónak egvénisége most Sztálin elvtárs személvében testesül meg. Elete Sztálinban folvtatódik. Ez pedig csak fokozza Lenin közelségének érzetét, mert munkánkkal és életünk­kel veszünk részt Sztálin történelmi jelentőségű tevékenységében. Ez pe­dig nem más, mint Lenin ügye. Lenin élete véghetetlen. Hiszen, mint azelőtt, most is abban a hatalmas és egyre növekvő szervezetben ölt testet, melynek neve: Kommunista Párt. Mindaz, ami valóban egészséges és rettenthetetlen, amit alkotó akarat hajt végre, ami hatékony és amiben, tehetség rejlik, mindaz, amivel hazánk a forradalom előtt rendelkezett és amivel most rendelkezik: történelmileg a Bolsevik Pártban kristályosodott ki; mely a szoviet államban a kommuniz­must építi. A Párt megőrzi Lenin örök­ké élő lángelméiét és elviszi azt a né-> pi, tömegekhez, hogy ezáltal fokról­fokra felemelje őket soha nem látott társadrlmi fejlődés magasságába. Ezért kerül hozzánk Lenin mínderr leperget évvel közelebb, ezért halhatat­lan ez az emberóriás. MAXIM GORKIJ: , mint az igazság" (Resztet a „Lenin" c. műből) ... Itt vagyok az Oroszországi Szo­ciáldemokrata Párt kongresszusán.* Persze, hogy ünnep volt ez. De ünnepélyes hangulatom csak az első ülésig tartott — amíg ki nem tört a vita a „napirend" kérdéséről. A vita vadsága hideg zuhanyként zú­dult. rám, nemcsak azért, mert érez. tem, hogy milyen élesen szakadt a párt reformistákra és forradalmárokra, — ezt már 1903 óta tudtam — ha­nem azért is, mert láttam, hogy meny. nyíre gyűlölik a reformisták Lenint. Ez a gyűlölet átjárta beszédeiket és úgy buggyant ki szavaikból, mint a nagy nyomás alatt álló víz a régi tűs. oltócsőből. Es íme. Vladimír Iljics gyors lép­tekkel a pódiumra sietett és ezt mond­ta: „Elvtársak!" Ugy éreztem, hogy rosszul beszél, de már egy pillanat múlva engem is, mint a többieket „le­nyűgözött'' a beszéde. Először életem­ben hallottam, hogy a politika leg­bonyolultabb kérdéseiről ilyen egysze­rűen lehet beszéld. Ez a szónok nem próbált szép frázisokat szerkeszteni, de minden szónak csodálatos könnyed­séggel a legpontosabb értelmét adta. Nagyon nehéz megrajzolni azt a mély benyomd. AÍnit szónoklata tett. Előrenyújtott keze és kissé felemelt tenyere, mely mintha minden szót mérlegre tett volna, visszautasítva az ellenfél frázisait, nyomós érvekkel he. lyeltesítve azokat, bizonyítékokkal, hogy a munkásosztálynak joga és kö­telessége saját útját járni és nem a liberális burzsoázia mögött, sőt nem is vele egy sorban haladni — mindez rendkívüli volt és mindezt Lenin vala­hogy nem a saját nevében, de tény­leg a történelem akaratából mondotta. Beszédének tömörsége, befejezettsége, közvetlensége és ereje, ő maga ott a pódiumon — mindez olyan volt, mini valami klasszikus mű: minden a he­lyén, benne és semmi se fölösleges, semmi cicoma és ha van is. nem lát­szik, mert annyira természetes és szük­séges, mint az arcon a két szem, a kézen az öt ujj Ami az időt illeti. Lenin kevesebbet beszélt, mint az előző szónokok, oe ami a benyomást illeti, sokkal többet; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mö­gött lelkesen suttogták: — Tömören beszél! ... Igy is volt. Minden érve önmagától bontakozott ki a benne rejlő erő folya­mán. A mensevikek nem restethék megmutatni, hogy Lenin beszéde kel­lemetlen nekik. Lenin maga pedig — több, mint kellemetlen. Minél meg­győzőbben bizonyította Lenin, hogy a pártnak a forradalmi elmélet magas'a­tára kell emelkednie, hogy annál job­ban elilenőrizhesse a gyakorlatot — an­nál gyűlölködöbbek vofltak a közbeiszó. lások. — A kongresszust nem azért hívtuk egybe, hogy filozofáljunk! — Ne tanítson bennünket, nem va­gyunk gimnazisták! Különös igyekezetet fejtett ki egy * Londonban tartották (1907 április —májusában) az Oroszországi Szo­ciáldemokrata Munkáspárt V. kon­gresszusát. magas, szakállas, rőföskereskedő-képS ember. ... Az ingerültség, « gúny, a gyű* lö(et gonosz, forró szele fújt a terem­ben, százak szeme különbözőképp«w tükrözte vissza Vladimír Iljics alakját. Nem látszott rajta, hogy az ellenséges kirohanások izgatják, hévvel beszélt, de nyomatékkal, nyugodtan. Néhány nap múlva mgtudtam, hogy mibe ke­rült neki ez a külső nyugalom. Az volt a benyomásom, hogy Iljics ereje, harciassága, önbizalma a kon­gresszus minden napjával nő, hogy napról napra keményebben csengenek szavai és a kongresszus bolsevik ré­szének hangulata napról napra hatá­rozottabbá, szigorúbbá válik. Néhány munkás, aki most látta elő­1 ször Lenint, a Hyde-parkban Lenin­nek a kongresszuson tanúsított visel­kedéséről beszélgetett Valamelyik a következő jellemző szavakat mondotta: — Nem tudom, lehet, hogy itt Európában a munkásoknak van még más ilyen okos emberük is, Bebel, vagy más valaki. De, hogy volna még egy olyan, akit én azonnal 'így megszeretnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzáfűzte: — Ez a mi emberünk! — Plehánov is a mi emberünk — hangzott az elienvetes. A felelet fején találta a szöget: — Plehánov tanítónk és amellett úr. de Lenin: vezérünk és elvtársunk. Egy fiatal munkás tréfásan jegyezte meg: — Plehánovot szorítja a kabátja. ... Mindig ugyanabban a kis o'csó vendéglőben ebédeltünk egy kis társa, sággal együtt. Észreveltem. hogy Iljics nagyon keveset eszik. Két-három tojásból rántottát, egy szflet sonkát, egy pohár sűrű barna sörrel. Látszott, hogy nem sokat törődik önmagával és engem meglepett, hogy mennyire törődik a munkásokkal. Az élelmezés kérdését. Andréjeva asszony intézte és Lftiin megkérdezte: — Mit gondol: nem éheznek az elv­társak!? Nem? hm . .. hm .. . De ta­lán mégis nagyobb porciókat keilena adni? Eljött a szá'llodába. ahol laktam és lq>6m: tapogatja az ágyat. — Mit csinál? — Azt nézem, nem nyirkos-e a le­pedő? Én nem értettem meg azonnal, hogy miért kell Leninnek tudnia, milyenek Londonban a lepedők? Lemín észre­vette csodálkozásomat és megmagya­rázta: —• Vigyáznia kell az egészségére!... 1918 őszén megkérdeztem Dimitrij Pavlov szormovói munkást, hogy vé­leménye szerint melyik Lenin leg­kiemelkedőbb jellemvonása? — Az egyszerűség Egyszerű, mint az igazság! Ezt úgy mondta, mint amit jól át­gondolt és régen megállapított

Next

/
Thumbnails
Contents