Uj Szó, 1950. december (3. évfolyam, 278-300.szám)
1950-12-23 / 297. szám, karácsony
12 UJSZ0 KARÁCSONY 1950 munka, a becsüiet, a dicsőség, Ujjong a verőfényes turkmén köztársaság! Öröm költözött minden házba, öröm tölt el minden szívet. Aranybetükkel ragyognak előttünk a szovjet kormány határozatának szavai a turkmén főcsatorna építéséről. Fennhangon hirdetjük az egész világnak: megvalósul népünk évszázados álma, legfőbb vágya! Vajon álmodhattak-e őseink olyan hatalmas építkezésről, amilyen most indul meg a turkmén földön? Nagyapáink legmerészebb álmai is legfeljebb addig terjedtek, hogy egy parányi földdarabot öntözzenek, arról ábrándoztak, hogy öntöző árkokat húznak kunyhójukhoz, sátrukhoz s néhány szőlőtőkéjükhöz. Hihetetlen erőfeszítések árán, véres verejtékkel igyekeztek meghódítani a sivatagtól minden talpalatnyi földet vetésük számára. A turkmén köztársaságnak, ennek a kiapadhatatlan napenergia-tartalékkal és beláthatatlan termőtalajjal rendelkező gazdag országnak lakói örök vízhiányban szenvedtek. A víz egyenlő értékű volt a vérrel, „ahol vége a víznek, ott vége a földnek" — mondja egy régi közmondásuk. Már pedig a turkmén paraszt vize közvetlenül nyomorúságos kibitkája (hordozható sátra) mögött véget ér. Azon túl ott leselkedett a fekete kara-kumi homok. Ez a homoksivatag betemetéssel fenyeggette az öntözöárokban csordogáló vékony erecskét, amely a gyapotföldet öntözte. Ilyen volt az élet azelőtt. A szovjet hatalom éveiben a turkmén dolgozók a nagy szovjet népnek hazánk többi testvéri népének hathatós segítségével átalakították országukat. Számos ipari üzem létesült. Falvainkban és városainkban fölvirágzott a szocialista kultúra. Uj gátak épültek, a kolhozokban mindenütt bevezették a legújabb öntözési rendszert, megjavították a gyapot és a többi növények ellenállóképességét és biztosították a gazdag, termést. A szovjet népnek, a béke nagy zászlóvivőjének nagyszerű teremtő élete pédát mutat. Legyőzzük a sivatagot, zöldelő fákkal díszítjük földjeinket. Ugyanakkor mit látunk ellenségeink táborában? Halált, rombolást, a civilizáció pusztulását. Az amerikai fasiszták sivár pusztasággá változtatják Korea falvait, városait. Nálunk más a világ, mások a céljaink, mások a teendőink. Mély hálát érzünk a nagy Sztálin, a dolAi e-mberiség legkiválóbb képviselői évszázadokon keresztül ábrándoztak annak a társadalmi rendnek a felépítéséről, amelyben megszűnik a termelő eszközök magántulajdona és az embereknek ember által történő kizsákmányolása, ahol mindenki képességei szerint dolgozik és a termelt javakból szükségletei arányában részesül. A szocializmus a történelemben először biztosítja a dolgozók részére azt a lehetőséget, hogy képességeiket minden vonatkozásban fejleszteni és érvényesíteni tudják. A Szovjetúnióban mérhetetlenül megnőtt az emberek termelési tapasztalata és emelkedett ideológiai és kulturális színvonaluk. A szovjet emberek most nem olyanok, mint harminc évvel ezelőtt voltak. „A ma élő szovjet emberek lelki alkata — mondotta V. M. Molotov — mindenekelőtt a munkához, mint társadalmi fontosságú ügyhöz való öntudatos ragaszkodásukban és a szovjet állammal szemben fennálló szent kötelezettségeikben jut kifejezésre." A termelőeszközök szocialista tulajdona és a népgazdaság tervszerű vezetése már a kommunizmus első fejlődési fokozatán is széleskörű lehetőségeket nyit a modern technika alkalmazására a termelés minden ágában. A modern technika nyújtotta lehetőségeket az ember felhasználja arra is, hogy átalakítsa a természetet a maga szükségletei szerint. Olvasóinknak egy-két színes képet hozunk itt a szocializmus országából és a szocializmus felé h;Tladó országokból arról, hogyan fejleszti és érvényesiti az ember képességeit minden vonatkozásban és hogyan használja fel a modern technika vívmányait. gozók szeretett atyja és barátja iránt, amikor megkezdjük alkotó életünknek ezt az új, nagyszerű, lelkesítő fejezetét. A Turkmén főcsatorna ... A Kara-Kum sivatag közepét széles zöld sáv szeli át. Ezerszáz kilométer hosszú oázis születik, melyen sok-sok csatorna fut át. Körülbelül 2,200.000 katasztrális hold új föld. gyapotültetvények, búza- és rizsföldek, szőlők, rétek, erdők, gyümölcsösök. Millió és millió szarvasmarha legel a csatorna övezetében, ott, ahol évezredeken keresztül holt pusztaság volt. Gátak, erőmüvek, csővezetékek, amelyek az Amu-Darja vizét elviszik Nyugat-Turkménisztán ipari központjaiba! Gőzhajók járnak a Turkmén főcsatorna fényes szalagján! És mindez már nem a költő álma, nem a távoli jövö elvont elképzelése, nem! Ez megalapozott Sztálini terv, a mai és holnapi napok munkás feladata. És amikor teljesítjük a természet átalakításának grandiózus sztálini tervét, ragyogó jövőnk — a kommunizmus felé haladunk. Ezt írja Berdi Kerbabajev turkmén író, a Szovjetúnió békevédelmi bizottságának tagja s ebben a rövid néhány sorban ott lüktet a szovjet ember erős akaratú . munkakészsége, mélységes hazaszeretete és mély hite a boldogabb, örömtelibb jövőben. Az ember „a természet koronája", ma valóban igyekszik uralma alá hajtani a természetet és átalakítani a maga számára a legmegfelelőbben. Gyakran olvastunk már a szovjet természetátalakító sztálini tervekről. A természetátalakítás óriási munkafolyamata nemcsak a Szovjetúnióban lüktet, hanem a szabadságát kivívott Kínai Népköztársaságban is. Kína legnagyobb természetátalakító terve Jang-Kvang-Te hosszú riportban számol be a Huaj-folyó megzabolázásáról. Cikke elején közli velünk, hogy a Huaj-folyó egyike a gyakori áradásokról híres kinai folyóknak. A Honan tartománybeli Tung-Pe-hegységben ered és három tartomány: Honan, Anhvej és Kiangszu területén folyik át. Teljes hossza majdnem 900 kilométer, akkora területet szel keresztül, mint Hollandia, Portugália és Svájc együttvéve. Gerincét képezi egy folyamrendszernek, amelynek környékén 30 millió ember lakik. A XV. század végén a Sárga-folyam áttörte gátjait és délfelé zúdulva elárasztotta a Huaj-folyó völgyét. A mult század közepe táján újra észak felé fordult és a Huajt és mellékfolyóit súlyosan eliszaposodott állapotban hagyta hátra. Igy a Huaj folyó medre alsó folyásában magasabb lett a környező vidéknél. A belőle lefolyó víz összegyűlt azon a 2700 négyzetkilométer alacsonyabb fekvésű területen, amely ma Hungce-tó néven ismeretes. Innen a Huaj vize délfelé siet és Nankingtól keletre a Jangce-folyóba ömlik. Huaj környékének lapos síkságai és a rajta magasba meredő hegyek lehetővé teszik, hogy igen rövid idő alatt gyorsan összegyűljön a záporesők vize. Ennek következtében gyakori árvizek pusztítanak a környéken. legsúlyosabb árvíz 1931-ben volt, amikor 5,200.000 hektárnyi szántóföld került viz alá. Amikor a nép fölszabadította az országot a Kuomintang-klikk uralma alól, valamennyi folyam, köztük a Jangce, a Huaj és a Sárga-folyó árvízvédelmi rendszerét teljesen tönkrement állapotban találta. A Huaj környéke valaha gazdag vidék volt, Kína művelhető területének egyhetedét alkotta. Az évek hosszú során át egymást követő áradások azonban a bőven termő tájat a nyomorúság földjévé változtatták. Tavaly, amikor az egész terület felszabadult, a népi kormány azonnal hozzálátott a probléma megoldásához. Mindenütt helyreállították a gátakat, csökkentették az árvízveszélyt. Máris meglátszik a munkák eredménye. Idén ezt a területet különösen nagy esőzés sújtotta, nagyobb, mint az elmúlt száz év alatt bármikor. Az csőmennyiség 32 százalékkal volt több, mint 1931-ben. A víz alá került terület azonban ennek ellenére fele volt az 1931-esnek. A Csengjankvani hidrológiai állomás mérése szerint Honan tartományban félhónap alatt 12 milliárd 500 millió köbméter víz folyt le. Ennek azonban csak fele ért a folyó medrébe, a többi újabb árvizet okozott. A népi kormány hatalmas építkezésbe kezdett, hogy végleg leszámoljon az árvizekkel és megszabadítsa a folyó vidékének lakosságát a gyakori pusztításoktól. Jelenleg harminc csoportban ötszáz mérnök dolgozik nagy ütemben a Huaj-folyó felmérésén, az egyetlen folyóén, amely az idén is kiáradt. A szállítás megkönynyítésére brigádokat küldtek ki a környék útjainak és hídjainak megjavítására, a gyáraknál pedig megrendelték a gépeket, szállítóeszközöket és fölszerelést. A munkálatokhoz, szükséges könnyű vasúti kocsikat a híres északkeletkínai Ansani-acélmüvek adják az építkezéshez. A vízen való szállítást brigádok végzik 260 bárkával, amelyeknek összes teljesítőképessége 30.000 tonna. A bárkák máris munkába álltak, gabonát és szenet szállítanak a munkásoknak. Dél-Kiangszu és Santung tartományból újabb csónakokat és teherautókat indítottak útnak a munkák színhelyére. A folyó partjait épülő raktárházak tarkítják, a telefonvonalak sűrű hálózata köti össze az építkezés színhelyét a környező városokkal és falvakkal. A közeli hegyvidék kőbányáiban 2500 környékbeli paraszt dolgozik, hogy kitermeljék az építkezésekhez szükséges követ. Az építkezésen dolgozó 280.000 ember nagyrésze a parasztok sorából kerül ki. Idei aratásuk odaveszett, mert a Huaj-folyó elpusztította a vetéseket. A folyó völgyének egész hosszában 600 kórház, egészségügyi és járványelhárító állomás működik. Munkaidő után művelődési lehetőség áll a dolgozók rendelkezésére. A Huaj-folyó megfékezésének terve a legnagyobb és legsürgősebb azoknak a terveknek sorában, amelyeknek célja a természet átalakítása. A tervek a nép szolgálatába állítják Kína mérhetetlen víztartalékát. Ha elkészül a folyó szabályozása, több víztároló lesz felső szakaszán, új csatorna vezeti a tengerbe vizét. Véget vetnek az árvízveszélynek, nagyszabású öntözőműveket és más víziberendezéseket építenek. Ez a rendszer 166.100 négyzetkilométernyi termékeny területet oltalmaz majd a pusztító árvizektől. A felesleges vízmennyiség 30 százalékát a folyó felső szakaszán, 70 százalékát pedig a középső szakaszon tárolják. A Huaj szabályozásának utolsó lépése az lesz majd, amikor erejét a villamosítás és az ipar szolgálatába állítják. Ha az egész tervet valóra váltják, akkor a kinai nép nagy csatát nyer a pusztító természet ellen. A puszták termőföldekké válnak a szocializmus győzelmes országában. A zabolátlan, pusztító, haragvó folyókat megfékezik s az óriási vizmennyiség nem pusztítja többé a földeket, hanem megtermékenyíti a víz óriási erejét, ezt a kiapadhatatlan energiaforrást, felhasználják az ember munkájának megkönnyítésére a szocializmus felé haladó Kínában. A szocializmus építése, a kommunizmus építése új embereket formál, a munka hőseit. Újarcú, újsz-'vű ifjú munkahősök Romániát is megtépázta a kapitalista világot bejáró válság. 1933-ban különösen nehéz és keserves esztendő köszöntött a román munkásokra. A kizsákmányolók a munkásosztály vállára rakták a válság minden terhét. A kegyetlen terror föld alá kényszerítette a Kommunista Pártot, sortüzekkel tizedelte meg a kommunista harcosok sorát, a munkásosztály legjobbjai börtönökben sínylődtek. Jogaikért, a jobbéletért 1933 februárjában hatalmas tömegsztrájkot készített elő a Párt a Vörös Grivica vasúti műhelyekben. Ezer és ezer munkás várta a sztrájk megkezdését jelző sziréna hangját. Vaszile Roaita, az üzem egyik ifjúmunkása felkapaszkodott a gyári szirénához, hogy megadja a jelt. A sziréna megszólalt, de Vaszile Roaita életét kioltották a gyilkos csendörgolyók — ott halt meg magasan, a Vörös Grivica fölött, kezében holtan is görcsösen szorítva a szirénaláncot. Azóta nagyon megváltozott a Vörös Grivica, kiegyenesedtek a görnyedt munká^hátak, simábbak lettek az arcok, vidámabbak a munkások. A szívekben most is ott ég a régi forradalmi tűz, de ma a kemencéket hevíti izzóra, a munkaverseny lángját szítja magasra. Vaszile Roaita emlékét lelkes fiatalok őrzik, építve azt a világot, amelyért harcolt és meghalt. Ma is vannak tízezrével ifjú hősök Romániában. Napról napra csatába szólítja őket a gyári sziréna — a munka, a becsület, a dicsőség csatájába. Csaknem százezer ifjú munkás vesz részt a szocialista munkaversenyben, rakja le Románia ragyogó jövőjének tégláit. A Duna— -feketetenfe'eri csatorna építésén, — amely virágzó kertté varázsolja Dobrudzsa pusztáit és mocsarait —, az ifjak brigádjainak százai dolgoznak. A vasutak újjáépítésében 200.000 fia- / tal vett részt. Az újfajta román ifjúság újfajt* hőse Boldula elvtárs. Esztergályos, Bortkievics szovjet gyorsvágó módszerével dolgozik. Nemrégiben kérte nyolcadszor normája szilárdítását. Példáját követi szerte az országban ezer és ezer ifjúmunkás. Hősök a resicai „Sovrommetall" ifjúsági kohó dolgozói is. Kohójuk a legelső a resicai kombinátban. Hősök a bukaresti ,,Uj idők" üzem gépjavító ifjú brigádjának tagjai is, akik elnyerték az üzem vörös zászlaját, normájukat rendszeresen havi 140 százalékkal teljesítették túl és egyszersmind a „minóségi brigád" büszke címét is elnyerték. Hősök az ifjú bányászok is. De ki győzné mind felsorolni a munka ifjú hőseit? A bányákban, petróleumtornyoknál, izzó kemencék mellett, aranyló földeken, viharos tengeren, öntudatosan, lelkesen egy célért dolgoznak: hazájuk erősítéséért, a szocializmusért, a békéért. — Tudják, hogy maguknak építene'* mindent. Már eddig is alaposan megváltozott a sorsuk. A tanulóévekben nem söpörtetnek velük műhelyt, nem húzatnak velük kocsit, hanem jó szakembereket nevelnek belőlük. A tiszta, világos tanulóotthonokban művelődésre, sportra, szórakozásra is van lehetőség. Megnyitotta előttük az élet szép oldalát a munkáshatalom. A magas brassói hegyek közt új tanoncváros épül. A nyolc hatalmasháztömbben 1200 tanuló lakik. Ennek a tanulóvárosnak falai közül erö's és boldog munkásfiatalok kerülnek ki. Ujarcú, újszivü munkások ezek, akik rohammal veszik be a tudás várait, szívvel-lélekkel, a Párt és a munkásosztály iránti szeretettel és önfeláldozással végzik el napi munkájukat és ezzel építik hazájukat és szilárdítják a békét. Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író számos cikkében foglalkozik az országok életével és a népi demokrácia országainak életével is. Megmutatja az újarcú embereket és az újarcú városokat. Növekedj egyre, te csodálatos Varsó! Lengyelország, amely több ,mint száz éven át bilincsbeverten hevert, nem vesztette el reményét, hogy kivívja szabadságát. Az a Lengyelország, amely golyóktól átlyuggatott szabadságzászlaját vitte előre az öszszes európai országokon át, az a Lengyelország, amely a párizsi Kommün barikádjain és pusztuló faltorlaszain harcolt, az a Lengyelország, amelynek eszméi a párizsi sznobok és az angol képmutatók gúnytárgyait képezték — ez az ifjú és örök Lengyelország most mellettünk halad az emberiség élén. Nem fog többé a nyugati liberálisok előszobáiban üldögélni. Ma már nem kér, hanem követel és igazi népi Lengyelországgá vált. Láttam, hogyan épitik újjá a lengyelek Varsót. Munkatörekvésük szinte megrázó hatással van az emberre, annyi benne a szeretet és a lelkesedés! A lengyel nép történelmében új lapot kezdett írni. Ez a lap azokról az emberekről beszél, akik bebizonyították, hogy a mitológiai Főnix, amely hamuból születik újjá, lengyel nevelésű madár. Láttam, hogyan támadt fel halottaiból az ősrégi Vratiszláv, láttam diákokat, akik egyenesen az iskolákból jöttek házakat építeni, láttam művészeket, akik az új Lengyelországot örökítették meg. Láttam Krakkó megmentett emlékműveit, láttam építkezéseket és igen vidám gyerekeket. Láttam ott hősöket, a W—Z-vonal építőit, becsületes sziléziai bányászokat, akik az új, örömteli életet teremtik. Láttam lengyel kötöket, akiknél a régi romantika varázsa egybeforr az ifjú holnapba vetett hitével. Már azelőtt is sokat jártam Lengyelországban és nem tegnap volt az, hogy megszerettem népét. De csak most mondhatom, hogy büszkék vagyunk a mai Lengyelországra, harcban elért hőstetteire és örömteli munkalelkesedésére. Az új Lengyeliprszágnak és nekünk igen sok közös ellenségünk van, de nem a franciák, nem az angolok, nem az amerikaiak, hanem éppen az angol, francia és amerikai nép ellenségei. Azok az emberek, akik szeretik a saját aranyaikat és az idegen vért. Ordítoznak, mert elég újság és rádióállomás áll rendelkezésükre, sőt néha még rokonszenvet is mutatnak Lengyelország iránt: és ezek azok a legrosszabb „barátok". Azt szeretnék, ha Lengylország közt és köztünk viszályt keltenének, hogy aztán hatalmukba kerítsék Lengyelországot és gyarmattá tegyék vállalkozó szellemű businessmanjaik számára. Talán nem ismerik kellően Lengyelország történelmét. A lengyel nép sohasem kereskedett hazájával. Lengyelország se nem szálloda, se nem bérház. Lengylország a lengyelek hatalmas háza. amelynek minden esryes kövét hősök izzadsága és Vére áztatta. Növekedj egyre, te csodálatos Varsó! Mosolyogjanak szép lányaid! Forogjanak a vratiszlavi gyárak kerekei, viruljanak a krakkói Rýnok virágai! Hadd zengjen a lengyel költők verse! Nincsenek egyedül: P O TII lettünk húťenek szerelmünkhöz és sohasem leszünk hűtlenek! Igy ír Ilja Ehrenburg Varsóról, Lengyelországról. Egy másik ismert szovjet író, P. Pavleko, Berlin arculatát festi meg. Az életütem szemmel láthatólag meggyorsult itt. Berlin az a város volt, amely két államban feküdt és habár nem volt vámhivatala és a határvonalon nem álltak fináncok, a város egyes szektoraiban az élet igen különbözött egymástól. Nemcsak más pénz volt forgalomban, hanem más erkölcs, más remények is. A nyugati részekben mintha minden visszafelé zuhant volna, a keleti részekben mintha a jövö felé rohant volna feltartóztathatatlanul. Berlin keleti része már akkor, 1947-ben, teljes erővel készülődött a megújhodásra. A romokat eltakarították, itt-ott megkezdték az újjáépítést. Az újjáépített üzemek nagyrésze már teljes gőzzel dolgozott. Némslyeket közülük átadták a munkás-kollektíváknak. A történelem itt nehéz, de egyszersmind annál előnyösebb előfeltételeket teremtett meg a két társadalmi rend versengésére. A kapitalizmus és a demokratikus rendszer szoros szomszédságban élt itt együtt. Annak, aki meg akarta érteni, hogy miben van köztük a különbség, elég volt, ha végigjárta a város különböző részein és minden világosan állt előtte. És mégis, Berlin életét nem lehetett könnyűnek nevezni. Kisebb és nagyobb kémek és provokatőrök, csalók és kalandorok feszült légkört teremtettek, a várost láthatatlan fronttá avrázsolták, ahol a csaták nemcsak a Gazdasági Tanács vagy a Szövetséges Kommandatúra ülésein játszódtak le, hanem mindenegyes üzletben, moziban vagy kocsmában is. A keleti részen vásárolt újságokat veszedelmes volt olvasni a nyugati részekben. Ennek az összetett, ellentmondásokban gazdag életnek volt mégis egy pozitív oldala — kiváló politikai iskola volt a berliniek számára. 1947-ben Berlin keleti részében még igen sok romhalmaz volt, habár az első világháború utáni évben 6200 lakást, 55 üzemet, 180 kereskedelmi vállalatot, 7 kórházat, 27 iskolát, 10 mozit építettek és 16.000 négyzetméter utcát köveztek ki újra. A háború utáni második évben az újjáépítés még gyorsabb ütemben folyt. 229 épületet emeltek és 59.000 négyzetkilométer utcát köveztek ki. Amikor 1949-ben Berlinbe érkeztem, alig győztem az újjáépítés fellendüléséről küldeni jelentéseimet — egyetlen utca sem volt a keleti részben, ahol valamit ne építettek volna. 1950-ben a Német Demokratikus Köztársaságban 537 nép-, közép, és szakiskolát építettek és a kultúrházak építésére 8.5 millió márkát számítottak a költségvetésben. Már tavaly — a háború utáni negyedik évben — igen nehezen ismert rá Berlin keleti részére az, aki 1945ben látta. Az üzletek száma megnőtt és összehasonlíthatatlanul megjavúlt az áruszolgáltatás. Az élet olcsóbb lett és az utcákat megtöltötték az autók. Az életütem szemmelláthatólag meggyorsult. A Német Demokratikus Köztársaság kikáltása, J. V. Sztálin történelmi itávirata Wilhelm Pieckhez és Ottó Grotevvohlhoz mét inkább növelték az építő lelkesedért. A stockholmi békefelhívást a demokratikus Németország több, mint 16 millió lakosa írta alá.
